Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (jún. 27. – júl. 3.)


-A A+



Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Gálfalvi György marosvásárhelyi író, szerkesztő és a Demény Péternek adott interjújában elmondja a Világszélen címmel csíkszeredai Bookart kiadónál nemrég megjelent új könyvéről, hogy ezzel is számadásra vállalkozott, mivel az irodalomról alkotott felfogásába már indulása óta beletartozik a mindenkori elszámolás szándéka.

 „A reménnyel keresem” címmel közreadott beszélgetésből megtudjuk, miért ad utólag igazat Székely Jánosnak, aki szerint „A világ szerkezete megváltoztatható, de a törvényei nem.” Megtudjuk tőle: élete óriási szerencséjének tartja, hogy „nagyon jókor nagyon jó könyvek kerültek a kezembe, inspiráló hatások értek, és ezekre a hatásokra nyitott voltam”, akárcsak azt is, miszerint az elmúlt évtizedekben olyan kiválóságainkkal került szoros emberi kapcsolatba marosvásárhelyi otthonában, mint Konrád György, Esterházy Péter, Csoóri Sándor, Mészöly Miklós, Cseres Tibor és sokan mások. Persze – hisz ’89 előtt más időket éltünk – sajnos akadt az ismerősi és baráti körében nem is egy, amúgy köztiszteletben álló kolléga is, akikről utólag tudta meg a róla készített, mintegy hat ezer oldalt kitevő szekus dossziékból, hogy a rettegett kommunista titkosszolgálat ügynökeként lelkes besúgója volt.

„Nem elég azzal jellemezni Gálfalvi György életművét, hogy hatalmas erénye a szókimondás abban a korban is, amikor nemhogy a válaszokat, még a kérdéseket is kockázatos volt megfogalmazni. Minderről beszélni kell, de alapjában véve művei természetesen nem ettől maradandóak, hanem amitől minden jelentős irodalmi alkotás: metafora- vagy szimbólumteremtő képességnek nevezném. Metaforái, amelyek egy-egy kérdő vagy felszólító mondatban is megfogalmazódnak, ma már részei az irodalmi köztudatnak, akár egy ifjú generáció lázas lázadásáról, akár egy iskolaigazgató leváltásáról, akár a Gálfalviék kerítése mellett emelkedő őrtoronyról legyen szó. Egy-egy ilyen kép már nemcsak az övé, hanem mindannyiunké.

Micsoda döbbenetes jelképe az erdélyi értelmiségi sorsnak ez az őrtorony például, amelyet nem azért emeltek, hogy ily módon az övéi sorsát vigyázhassa az író, hanem éppenséggel őt (is) felügyelik onnan a hatalom fegyveres katonái. Azt a valóságos őrtornyot hol lebontják, hol újraépítik. Viszont a másikat, a láthatatlan kilátót már nem lehet elbontani, ott van ezekben az aktualitástól eloldott, tehát mindig aktuális szövegekben”.

Gálfalvi Györgynek a csíkszeredai Bookartnál a közelmúltban megjelent új könyve szerkesztője, Markó Béla ajánlja a kötetet e szavakkal a Világszélen hátlapján.  Az egykori kolléga, a mindenkori véd- és dacszövetséges és nem mellesleg évtizedek óta jó barát Markó ajánló soraiban hangsúlyosan helyet kap az a bizonyos őrtorony, amelyik a Gálfalviék marosvásárhelyi Téka (Padeş) utcai házuk kertjének sarkában, a kerítés túloldalán csaknem húsz éven keresztül állt, lévén szomszédságukban a hajdani Securitate Maros megyei parancsnoksága.

Ez a gyűlölt őrtorony, a fogalommá vált „magasles”, melyről Gálfalvi György az Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse… című  remekbeszabott esszé-vallomásában emlékezett meg, nem felejthető módon, korkép és kórkép volt egyszerre. Jelenléte megtestesítette a Ceauşescu-diktatúra mindenhatóságát és arroganciáját, ugyanakkor hallatlanul praktikus is volt az építtetői számára: az abban posztoló őrnek szabad rálátása volt a ház lakóira és kertjére, a Gálfalvi családot felkereső vendégekre. Ebből a konfesszióból tudjuk, hogy a „kékszemű fiúk” cseppet sem voltak szemérmesek: ha úri kedvük azt diktálta, demonstrálni is tudták, hogy a Gálfalvi-lakban elhelyezett lehallgató berendezések egyik végpontja éppen az őrtoronyban nyert elhelyezést. Elég volt a „banditabajuszú írónak” (copyright: az éppen aktuális helyi szekusparancsnok), vagy valamelyik beszélgetőtársának egy „politikailag nem korrekt” esti vagy éjszakai alkalmi megjegyzése, rögtön kigyúlt az őrtoronyban a reflektor és „támadt is erre akkora fényesség, hogy gombát lehetett volna szedni a kertben."

Az ily módon megfigyelt Gálfalví György és a többi megfigyeltek, jobbára a hozzá ellátogató hazai és külföldi barátok és ismerősök kényszerűségből megtanultak együtt élni ezzel a permanens fürkészéssel, annak látható és provokáló jellegű demonstrálásával. Jól tudjuk, az egyetlen modus vivendit ebben az abnormális léthelyzetben csak az jelenthette, ami a Kacagásaink emlékirat-kötetnek a címében is visszaköszönt. Keser-édes volt ez a kényszerű kinevetés, nyílván kihívást is jelenthetett a szekusok számára, de még inkább önvédelmi eszköz, meg az egyfajta passzív ellenállás ismérve volt, ami a túlélést biztosíthatta az akkori abszurd és embertelen világban.

Ami viszont már nem kinevethető, amit nem lehet utólag se a belső békét oltalmazni kívánó védekező kacagással úgymond „kezelni”, az az olyan, a házadban, a kertedben, a munkahelyeden, a mindennapjaidban jelenlévő ismerős, sőt barát volt, akivel 1973-tól 1989 decemberéig jóban-rosszban együtt voltál, bizalmadba fogadtál és évtizedek múltán a véletlennek köszönhetően tudtad meg, hogy csalódnod kell benne, mert ártó szándékkel rútul becsapott. Nehéz időkben, miközben önfeledten és őszintén vele bármit megbeszéltél, ő már javában azon törte a fejét, hogy hallottakat miként fogja lehetőleg dehonesztálóan megfogalmazni a következő besúgói jelentésében. Ez taglóz le, nem a figyelő őrtorony jelenléte, nem a magasles reflektorának fénypászmája, ami utálatos, de legalább érzékelhető, látható.

Ez a látható ártó szándéknál sokkal utálatosabb magatartás és viszonyulás el sem volt képzelhető, míg az érintett, ez esetben Gálfalvi György, meg nem ismerte azt a hatezer oldalt, amelyet 15 kötetbe szuszakolva a rendelkezésére bocsátott a Securitate irattárát felügyelő bizottság. Ebből kiderült, a hozzá nagyon közel állók, az úgymond „bajtársak” között is voltak rá állított szekus ügynökök.

Négy évvel ezelőtt éppen a Kacagásaink megjelenésének apropóján készült interjúját ismertetve e rovatban a marosvásárhelyi író-szerkesztőnek elmondtuk: küzd a róla jelentéseket körmölők által termelt impozáns anyaggal és dilemmát okoz számára, hogy mit tegyen ezzel az irathalmazzal. Hiszen, mint akkor vallotta:

„Én sem gondoltam volna, hogy valakiről, akit évtizedek óta ismerek, aki még 1989 után is benne van az RMDSZ választmányában, egyszer csak kiderül, hogy évtizedekig jelentett rólam és más bajtársairól is, nálam jóval jelentősebb emberekről, Sütő Andrásról, Domokos Gézáról. Tele voltam kétellyel, hogy nekem jogom van-e ahhoz, hogy ezeket a dolgokat elmondjam, és tulajdonképpen megbélyegezzem.

Másrészt viszolyogtam az egész anyagtól, kimondottan fizikailag viszolyogtam. Ott volt az íróasztalomon a jelentéseknek az a része, amelyet végül átküldtek nekem, s kerülgettem, szó szerint, mint macska a forró kását. Valahogy távol akartam tartani magamat tőle, miközben nem lehetett. Amikor 2015 májusában, ahogy említettem már, elég közelinek látszott, hogy elvihet az ördög, fennállt a veszélye, hogy itt marad az egész, és az örököseim, a barátaim nem fogják tudni ezt az anyagot feldolgozni, vagy ha megpróbálnák is, semmiképpen nem úgy, ahogy én dolgoznám föl.”

Ennek a feldolgozásnak a folytatása is megtörténik az Élet és irodalom legfrissebb számában megjelent, „A reménnyel keresem” című és a Beszélgetés Gálfalvi György marosvásárhelyi íróval, szerkesztővel alcímet viselő Gálfalvi György interjúban, melyben fény derül arra is, hogy nemcsak a Magyar Művészeti Akadémia soraiban  még ma is ott vannak a havi 350 ezer forinttal díjazott egykor Rusz Péter meg Bíró Ferenc fedőnevű szekus besúgók, hanem a Magyar Írószövetségben is akad effajta gerinctelen alak. Utóbbiban ráadásul olyan, aki tud annyira becstelen lenni, hogy beismerés és bocsánatkérés helyett képes rezzenéstelen arccal ott feszíteni annak a Gálfalvi Györgynek a Kacagásaink-kötete budapesti bemutatóján, akiről egykor ügynökként buzgón mindent jelentett rosszemlékű kenyéradó gazdáinak.

De ne szaladjunk előre, lássuk a Demény Péter által készített ÉS-beli interjút, melynek csupán egyik, de természetesen fajsúlyos fejezete Gálfalvi György sok ezer oldal terjedelmű szekus dossziéja feldolgozásának a kérdése.

A Világszélen minapi megjelenése apropóján folytatott dialógusnak már a kezdetén kiderül, hogy az 1942-ben Marosvásárhelyen született, 1965-től a bukaresti Ifjúmunkás, 1970-től a marosvásárhelyi Igaz Szó munkatársaként, majd annak utódjánál, a Látónál 2008-ig főszerkesztő-helyettesként, 1993-tól pedig nyugdíjazásáig főszerkesztőként dolgozó Gálfalvi György e kötetének koncepciója tömören összegezhető: „Az én koromban minden könyv a végrendelet csatolmánya. Elszámolás.” Természetesen annak ismeretében, hogy 2016‑ban a Noran Libro Kiadónál megjelent és már hivatkozott Kacagásaink, amit az Antológia Kiadónál 2017-ben publikált Beszélgetéseink követett szintén számvetésnek szánta a szerző, jogos az interjúkészítő kérése, hogy indokolt lenne e krédó bővebb kifejtése. Ez meg is történik:

„Ha így vesszük, akkor én az első kötetemtől kezdve emlékiratokat és elszámolásokat írok. Ez az irodalomról alkotott felfogásomba is beletartozik: indulásomtól kezdve elszámoltam.

Helyzetjelentéseknek nevezném a könyvbe gyűjtött írásokat, és aki valamelyest ismeri azt, amit ezen a pályán műveltem, annak rögtön feltűnik, hogy az 1974‑es Forrás-kötetem címéből [a Forrás az elsőkötetesek sorozata volt a Kriterionnál – D. P.], a Szülőföldön, világszélenből maradt a vége. Ez azt jelzi, hogy negyvenöt év után is vállalom azokat az írásaimat, őrzöm azokat a gondjaimat, és fontosnak tartom őket. Az első öt írás a Forrás-kötetemből származik, betű szerint vettem át mindegyiket. Úgy érzem, sajnos, de mondhatnám azt is, hogy hála Istennek, ma is időszerűek.”

Demény Péter közbevetésére, hogy „Mégiscsak eltelt ötven év...”, így folytatódik az okfejtés: „Eltelt, de ahogy Markó Béla írja a hátsó borítón nagyon pontosan, amiért hálás vagyok neki, ezek a problémák az aktualitástól eloldva maradtak meg. Átolvastam őket, és úgy éreztem, fontos megismételni, újra kiadni valamennyit, és talán külön súlyt kapnak azzal, hogy eloldottuk az aktualitástól.”

A következő kérdés nyomán született válaszból nemcsak azt tudjuk meg, hogy Gálfalvi György képes belátni, hogy tévedett akkor, amikor vitába szállt a morális zsinórmértéket megtestesítő egykori pálya- és munkatárs, Székely János szkeptikus világlátását tükröző értékítéletével. E beismerésen túlmenően arról is tudomást szerezhetünk, hogy Gálfalvi György Fortuna kegyeltjének érzi magát. Hogy miért? Mert megadatott számára már fiatal korában az olvasmányai révén az a szellemi útravaló, amivel felvértezhette magát és jól sáfárkodhatott az írói pálya választása érdekében. Hogy kik jelölték ki számára ezt az utat és kik jelentettek neki egyszerre fogódzót és mércét, az kiderül a folytatásból:

 „– Hérakleitosszal céloztam arra, hogy te is változtál, nem csak az idő. Fél évszázadig kommunista diktatúrában éltél, aztán átmeneti időszak következett, most járványpolitizálás dúl, amelyet egyesek a diktatúra előszobájának tartanak. A folyó is megváltozott, és az ember is, aki belelép.

– Felszálkáznám, felosztanám a kérdésedet. Kezdeném azzal, amit a kötetben is idézek, de általában is szoktam: Székely János aforizmájával. „A világ szerkezete megváltoztatható, de a törvényei nem.” Én ezzel a megállapításával húsz éven keresztül vitatkoztam, hiszen az Igaz Szónál összeért az íróasztalunk. Aki ismer, az tudja, a magam felismert igazságait körömszakadtáig szoktam védelmezni. Utólag mégis belátom, hogy Jánosnak nagyon sok mindenben igaza volt, ebben is. A problémák nem változtak a rendszerrel együtt. Én sem változtam olyan sokat. Nem változott a látószög, amelyből nézek a világra, és nem változtak az ösztöneim sem, amelyekre ráépült mindaz, amit a világról tudok.

Én soha nem csináltam titkot belőle, és mivel vallomásos ember vagyok, el is mondtam már, hogy óriási szerencsém volt az életben. Nagyon jókor nagyon jó könyvek kerültek a kezembe, inspiráló hatások értek, és ezekre a hatásokra nyitott voltam. Tizennyolc éves koromban a kezembe került Németh László A minőség forradalma című művének első, sárga, hatkötetes kiadása. Ez után olvastam a Kortársban a Ha most lennék fiatal című esszéjét 1960‑ban. Ezek elindítottak engem, mondanám, de hát már el voltam indulva, ugyanis tizenhat éves koromban, kicsapott diákként olvastam Balázs Ferenc A rög alatt című kötetét, és ez olyan katalizátor volt, amely meghatározta, hogy mit kezdjek az életemmel [Balázs Ferenc erdélyi író, népnevelő, 1901 és 1937 között élt; említett könyvében egyebek mellett arról ír, hogy sosem szűnt meg az „álmok szalmáját” csépelni – D. P.]

Az, ami ezután következett, inkább formálta azt, aki már elindult. Németh László a fogalmi gondolkodásra és a minőség fontosságára nevelt, bizonyára emlékszel a mondására: az író – vállalkozás. És olvastam a megmosolyogni való, ugyanakkor torokszorító levelét is, amelyet Osvát Ernőnek írt, és amelyben azt mondja, hogy a magyar szellemi élet organizátora akarok lenni. Képzeld csak el: ezt olvassa Marosvásárhelyen egy tizennyolc éves, két lábon járó ádámcsutka, ahogy engem neveztek, mert magas voltam, és inas, és bár tudja, hol a helye, érzi a korlátait és a maga képességének a határait, azt mondja, „ez nekem megfelel”. Ebből következik az egész életem: a szereplésem a Gaál Gábor Irodalmi Körben [a Román Írószövetség alkotói és vitaköre, 1956 és 1983 között működött – D. P.], szerkesztői munkásságom az Ifjúmunkásnál és az Igaz Szónál [az első 1922 és 1989 között, a második 1953 és 1989 között megjelent lap – az utóbbi a Látó szépirodalmi folyóirat elődje – D. P.]. Egy frászt lettem én a magyar szellemi élet organizátora, egyszerűen csak próbálkoztam valamivel. De maga az a tény, hogy egy ilyen cél irányába mozdultam, lehetővé tette, hogy a kisebb célok felé is érzékenyebb, nyitottabb, rugalmasabb, dinamikusabb legyek.

Visszatérve: lényegében nem változtam. Meggyőződésem és tapasztalatom szerint az ember nem változik, csak idővel kikönyököl belőle, ami eredetileg is benne volt. Ugyanaz maradt az érdeklődésem, s az a felismerésem is a régi, még Balázs Ferencnél olvastam, hogy az életünk céladomány, nem magántulajdon, az irodalom pedig feladat. Ezért engem meg lehet kövezni és le lehet köpni utólag is, de nem kellett az utókorra várni, mert már a kortársak közül megtették néhányan. Szóval ezek az eszmék minden könyvemben megtalálhatók. Ez a kötet tulajdonképpen nem összegez, mert nem akarok még zárszámadást készíteni, hiszen lenne még megírandó ötletem, mindenesetre út a zárszámadás felé. Az olvasóra bízom, hogy megítélje a változásaimat. A tapasztalataim persze gazdagodtak. Örömmel idéztem Illyés Gyula naplójegyzeteit arról, hogy az emlékeink hogyan formálnak és gazdagítanak minket, s hogy ha így nézzük, akkor öregkorunkban vagyunk a leggazdagabbak, hiszen akkorra bőséges zsákra való gyűlik össze belőlük. Ilyen értelemben nevezném a kötetet gazdagabbnak és szélesebb ölelésűnek, mint a korábbiakat.”

A kertvégi őrtoronyból éjjel-nappal fürkészők és az országjáró újságíró-lapszerkesztőről informátori jelentéseket készítők számára Gálfalvi György azért került másoknál is jobban a szekusok célkeresztjébe, mert úgymond „gyanúsan” kiterjedt volt a kapcsolatrendszere. Amint ezt a már hivatkozott 2016-os interjújában elmondta: „egyik jelentés azt írta rólam, hogy a házamnál népvándorlás van.” Lévén jó ügyekre mindig kész ember és persze kereste is a hasonlóan gondolkodók társaságát („A társulási ösztönöm az átlagosnál jóval erősebb, megpróbáltam mindig kapcsolatokat tartani minél több emberrel, ami az újságírói, szerkesztői szakmámmal is együtt jár. Nemcsak romániaiakkal, de anyaországiakkal is, sőt akár felvidékiekkel, délvidékiekkel, időnként nyugatiakkal is.”), ez a magatartása botránykőnek számított 1989 decembere előtt. Hogy kikkel került sok mindenki más mellett szoros kapcsolatba még az „átkosban”, majd ezt követően ’90 után, arról is értesülhetünk a következő kérdezz-felelekből:

Beszéljünk a reményről. Nemrég halt meg Konrád György, akivel Zsolt bátyáddal együtt jóban voltatok. Én őt azok közé sorolom, akik miatt az ember hitt Közép-Európában: Hável, Michnik, Esterházy, Konrád. Nekik volt olyan kisugárzásuk, amelyik éppen egy Konrád-állításban foglalható össze: „Mindenki eltérő. Szeretet van.” [Ez a címe a Litera Nagyvizit rovatában megjelent interjúnak – D. P.] Két évtizeden keresztül a Látó megbízott főszerkesztője voltál. Ilyen emberek és időszakok azért reményt jelentenek, egyfajta organizátorságot. Hogyan telt a számodra ez a szellemi korszak?

– Nagyon szívem szerint való embereket soroltál fel. Konrád és Esterházy, hála Istennek, vagy fogalmazzak inkább úgy, hála a sorsomnak, többször megfordult a házamban. Esterházy négyszer vagy ötször lépett fel a Látó Irodalmi Színpadán, a fellépések előtt és után ott ültünk az almafa alatt. Konráddal hihetetlenül jó hangulatban beszélgettünk át két éjszakát, szintén a Látó Irodalmi Színpadának vendége volt. Egyszerre hívtam meg Csoó­rival, mert szerettem volna, ha együtt lépnek fel Marosvásárhelyen, hiszen egykor ugyanannál a kávéházi asztalnál ültek, és úgy gondoltam, hogy egy elvonatkoztatott síkon összetartoznak. Végül különböző intrikák következtében más-más időpontban érkeztek. Konrád kiváló irodalmi estet tartott, négyszáz ember hallgatta. Utána nálam iddogáltunk, még egy nappal megtoldotta az eredetileg rövidebbre tervezett látogatását, és végül azt mondta, ha másfél évig ülnénk itt, akkor is lenne egymás számára mondanivalónk. Később meghívott Hegymagasra, Kiss Gy. Csabával mentünk fel hozzá, és nagyon jól elbeszélgettünk az egykori zsidó kocsma udvarán, mert azt vásárolta meg.

Ha azt kérdezed, mi ad reményt, nekem feltétlenül ezek a találkozások adnak. A szót értésnek nemcsak a feltételei, hanem a lehetőségei is megvannak. Szabó Zoltán, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság szerzője azt írja egyik esszéjében: „az ember közérzete attól függ, hogy milyen erős az a remény, amely közösségét élteti”. Én ezt nagyon megjegyeztem, egyetértettem, és a reményre a lehetőséget így kerestem. Sajnos, ma már csak a reménnyel keresem a reményt, mert ha körülnézek, a rosszkedvem állandósul.

Akik magyarul írnak, azoknak a közössége és az, ami összetartja őket, sokkal erősebb, mint ami elválasztja. Én ebből indultam ki, így próbáltam szerkeszteni a folyóiratot és szerveztem meg azt a százhuszonegy Látó-estet, amelyre sok írót és szerkesztőt, olykor egész szerkesztőségeket meghívtam, többek között Mészöly Miklóst és Cseres Tibort is, akik egy teljes éjszakát átvitatkoztak itt a nappaliban, de egyetlen sértő szó nem hangzott el közöttük. Máig előttem van, ahogy hajnalban egymást karonfogva sétálnak vissza a szállásukra. Én ezt a gesztust, ezt az attitűdöt, ezt a szellemi viselkedést tartottam a magam számára fontosnak.”

Demény Péter és Gálfalvi György dialógusának utolsó fejezetében kerül sor a hogyan továbbról, arról, hogy mi lesz a sorsa a kézbe kapott egykori titkosszolgálati jelentéseknek. Itt szembesülünk azzal, amiről már szóltunk korábban, azaz, hogy a besúgók, az ügynökök impertinenciája nem ismer határt. Ahelyett, hogy megkövetnék – talán bocsánatot is nyerve a bűneikért – az egykori áldozataikat, úgy tesznek, mint akinek tiszta a lelkiismerete és még közszerepet is mernek vállalni. Gálfalvi nem nevezi néven ezt a gerinctelent, ezért mi sem fedjük fel kilétét. Viszont ahogy körülírja őt, könnyen kideríthető. A Google akár egyetlen kattintást követően elárulja nekünk, hogy kicsodát nem tisztelhetünk benne. És arra is válasz nyerhető, miért is kölcsönöztük Gálfalvi György interjújából cikkünk címének az író-szerkesztő frappáns, de vádiratnak is beillő kijelentését: „A besúgó nem vész el, csak áttelepül.”

– Az elején megpendítetted, hogy volna még néhány ötleted. Tudom, hogy ez a kötet még ki se hűlt, de mire céloztál?

– Ott van az íróasztal sarkán a hatezer oldalas szekus dossziém. Én már mazsoláztam belőle, és a szemelvényeket megjelentettem a Kacagásaink című könyvemben. De rengeteg olyan nagyon fontos dokumentum van, ami az 1973 és 1989. december 15. közötti korszakról szól, méghozzá nemcsak rólam, mert másra vonatkozó iratokat is átküldtek, igaz, sokkal kevesebbet, mint amennyit megjelöltem az alatt a három nap alatt, amit Bukarestben töltöttem, és akkor is sok mindent kisatíroztak fekete filccel. Most is védik tehát a besúgóikat, és meggyőződésem, hogy a lehallgatások sem maradtak abba.

A dossziékat egyébként valóban a hivatal küldte, de Markó Béla hozta el egy nagy zöld szatyorban. Az egész paksamétából ennek a zöld szatyornak vesszük a legjobb hasznát, mert ebbe tesszük a krumplit, amikor vásárolni megyünk, és ezt nem kell kerülgetni, mint a macska a forró kását, nem kell dönteni felőle, nem okoz szellemi és lelki gyötrelmet.

Ott voltak az asztalomon, és évekig nem nyúltam hozzájuk, mert szó szerint viszolygok tőlük. Kételyekkel küszködöm, hogy köztiszteletben álló emberek is a besúgóim voltak, és én ezt elmondhatom-e, mondjam-e el. Néhányan zugivók lettek, meg alkoholisták, és van bennem annyi empátia, hogy megértsem őket. Egy kollégám elárulta, hogy beszervezték és rám állították, de megnyugtatott, hogy nem fog aljasságokat írni. Mikor a dossziék a kezembe kerültek, láttam, hogy gyűlölettől csepegő jelentéseket fogalmazott rólam.

„Kelemen”, „Gál” és „Gherasim” volt a nevem célszemélyként, időközben tehát elrománosodtam. Egy egykori magyar tanítóból lett besúgóm most Budapesten él, a besúgó nem vész el, csak áttelepül, rövid ideig tanító, aztán mozdonyvezető volt a Csángóföldön [így nevezik Románia Moldva nevű tartományának bizonyos részeit, ahol magyar nyelvű katolikusok élnek – D. P.], most a Magyar Írószövetség tagja, és a választmányba is jelölték. Különben „Dinu” néven jelentett, érdekes, hogy a szervek arra többnyire vigyáztak, hogy a beszervezési nevek ugyanazzal a betűvel kezdődjenek, mint az igaziak. Amikor a Kacagásaink pesti bemutatóját tartottuk, ott ült velem szemben, meg se rezzent. Itt Marosvásárhelyen pedig egy másik alak vett részt a bemutatón, az is író lett a rendszerváltozást követően, én pedig megjegyeztem, hogy itt a teremben is van egy besúgóm. Nem jött oda hozzám, és azóta sem láttam sehol.

Nem tudom, mi fog beférni az életembe, és hogyan tudok formát adni mindennek. Meg az emlékeimnek, melyek egy részét nem szeretném magammal vinni, csak nem tudhatom, mennyi időm van még hátra. Életem egy rövid szakaszában, 1967‑ben két házasságom között egy mára különösen fontossá vált költőnővel éltem együtt, és szeretném elmesélni a hétköznapjait, azt a kielégíthetetlen szeretetéhséget, amely marcangolta. És aztán...

Hogy is mondjam csak? Hajt a kötelességtudat. Annyi mindennek voltam a tanúja a szellemi életben, az irodalmi életben, és én empatikus voltam, megéreztem az emberek alkatát, gondjait, szenvedélyeit, ráadásul egy időben az emlékezőtehetségem is jól működött. De hát szorít a betegség, a szívem rendetlenkedik, többször hittem, hogy végem van, míg ki nem derült, hogy az ember sokkal többet kibír, mint amennyire taksálja magát. Hetvennyolc évet megértem, és csak az utóbbi időben érzem, hogy hanyatlom. A karantén idején nem úsztam, nem súlyzóztam, pedig ez tartott karban. Most már, remélem, kiszabadulunk.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X