Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (jún. 20. – jún. 26.)


-A A+



„Tíz év múlva egy magyar se lesz” – Magyar hangok a Magyar Hangban Felvidékről, Erdélyből, Délvidékről és Kárpátaljáról Trianon centenáriumán.

Megszólalt a héten a Magyar Hangban négy felelős írástudó a Kárpát-medence az egy évszázada kisebbségi sorsba kényszerült magyar közösségeiből, és a hetilap szerkesztőségének körkérdéseire válaszolva elmondták: „milyen magyarként élni ott, ahol élnek, és szerintük száz év múlva lesz-e még magyar élet az adott országban.” E személyes vonatkozásokban is bővelkedő tanúságtételekből – egyebek mellett – megtudjuk, miért vannak bizonyos értelemben a szlovákiai magyarok rosszabb helyzetben, mint a szlovákiai romák, miért köszön vissza az alattvalói magatartás a vajdasági magyar kulturális élet minden területén.

Azzal is szembesít bennünket az egyik megnyilatkozó, hogy „az erdélyi magyarságot nem trianonkor érte a legsúlyosabb csapás, hanem 1948-ban, amikor a magántulajdont felszámolták, a civil társadalmat lerombolták, a románt is.” Negyedikként valósággal sokkol bennünket a kárpátaljai megszólaló: ott nem az a kérdés, hogy lesz-e száz év múlva magyar élet? Mert, ahol ő él, „az utóbbi években az aktuálisan regnáló hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy már ötven év múlva se hallhassunk magyar szót a megyében.”

Az elmúlt hetekben a trianoni békeszerződés aláírásának centenáriuma okán nem volt olyan, bármilyen kötődésű határokon inneni és túli magyar sajtóorgánum, mely ne érezte volna feladatának, hogy cikkek egész sorát szentelje a legnagyobb nemzeti tragédiánk évfordulójának. Volt olyan tudománynépszerűsítő folyóirat, illetve magazin, amelyik ebből az alkalomból tematikus különszámot adott ki, mások napilapként vagy hetilapként pedig többoldalas Trianon-mellékleteket jelentettek meg. Egyes népszerű újságok bel-, és külhonban is, már korábban indított cikksorozatokat szántak a gyászos „jubileumnak”, melyekben a június 4-e körüli napokban gombamód megszaporodtak a vonatkozó tárgyú publikációk.

Az eltérő színvonalú alkalmi írások – a skála az igényes szövegektől a színvonaltalan, inkább csak frázispuffogtató és olykor az irredenta elemeket sem nélkülöző önsajnáltató meg hangulatkeltő kirohanásokig terjedt – legtöbbjének volt egy közös vonása, ami a 100. emléknap miatt érthető is volt: majd’ mindenik szerzője valamilyen formában a múltba nézett, az egykor történteket, illetve az azóta megesetteket idézte fel, azaz emlékezett és emlékeztetett.

Ők legfőképpen azokat a jogos sérelmeket, a negatív élményeket sorakoztatták fel, melyekkel az előttünk járó felmenőink, szüleink és nagyszüleink, szembesültek rögtön azt követően, hogy a versailles-i Nagy Trianon kastély folyosóján, a La galérie des Cotelles-ben, 1920. június 4-én 16 óra 32 perckor Bernárd Ágost a király nélküli Magyar Királyság népjóléti és munkaügyi miniszter valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és államtitkár aláírni kényszerült az inkább diktátumnak nevezhető megalázó békeokmányt. Viszont a  Kárpát-medence kisebbségbe kényszerült magyar közösségeinek jelenéről kevésbé, a lehetséges jövőjéről pedig egyáltalán nem szóltak ezek az írásművek.

Ezért is keltette fel a figyelműnket a heti tallózásunk során a Magyar Hangnak egy nemrég megjelent és néhány napja a világhálón is elérhető négy tételből álló cikke, a „Tíz év múlva egy magyar se lesz”,  amelyben négy ismert és közmegbecsülésnek örvendő ember, egy felvidéki politológus-közíró, egy vajdasági költő, író műfordító, egy erdélyi író és szépirodalmi folyóirat főszerkesztője, valamint egy kárpátaljai közéleti hírportál irányítója számolt be a hetilap redakciójának a kérésére egyrészt arról, hogy szűkebb pátriájukban milyen ma magyarnak lenni, másrészt pedig vállalkozott egy százéves előretekintésre is. Konkrétan arra, hogy „szerintük száz év múlva lesz-e még magyar élet az adott országban.” Úgy gondoltuk, hogy az általuk elmondottakat érdemes a maszol olvasójának is megismerni.

A Magyar Hang redakciója által elsőként megfaggatott tanúságtevő régi jó ismerősünk. Ő Tokár Géza, politikai elemző, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának szóvivője, és nem mellesleg a régiónk egyik legtekintélyesebb tudományos műhelyének, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézetnek külső munkatársa.

Az elmúlt években, ebben a rovatban már számos alkalommal találkozhattak lapunk kedvelői az általa készített el- és továbbgondolásra mindig sarkalló helyzetértékeléseivel és precíz elemzéseivel a felvidéki magyarság állapotáról, az ottani honfitársaink eredményeiről és kudarcairól, a reményeikről és a csalódásaikról. Legfőképpen pedig azokkal a felelősségre apelláló szókéréseivel, melyekben Tokár Géza arra kívánta rávenni a szembenálló „hivatásos” érdekképviseleti szerepvállalókat, hogy kicsinyes vetélkedések helyett tegyék inkább a dolgukat, nőjenek fel végre a szlovákiai magyar választópolgárok elvárásaihoz, mert a bizalmukat – mint ez néhány hónapja meg is történt – könnyen el lehet veszíteni.  Legutóbb idén márciusban, éppen az utóbb említettek okán, a katasztrofális magyar szerepléssel záruló parlamenti választásokat követően ismertettük cáfolhatatlan érvekkel alátámasztott értékelését a szlovákiai magyar érdekképviselet jövőbeni esélyeit illetően.

A közösség rengeteg új kihívással szembesül alcímet kapta a Magyar Hang hivatkozott cikkében a Komárom-közeli Marcelházán élő Tokár-konfesszió, melynek első részében egy meglehetősen ellentmondásos kép rajzolódik ki a mai szlovákiai magyar közérzetről:

„Hogy milyen ma magyarként élni Felvidéken? Nagyban függ attól, milyen élethelyzetben van az illető. Egy lerobbant régió eldugott zsákfalvában, messze a munkalehetőségektől, hiányos nyelvtudással szenvedés magyarként létezni. A fővárosban, szlovák egyetemet végzett munkavállalóként, egy multinacionális vállalat régiófelelőseként kimondottan előny a kisebbségi státusz.

A társadalmi légkör nyugodt. Nincsenek pogromok, nem üldözik a magyarokat a szó klasszikus értelmében, kevesebben tartják nemzetbiztonsági kockázatnak a magyar közösséget, mint a meciari időkben, a kilencvenes évek közepén. A szlovák–magyar államközi kapcsolatok kimondottan jól alakulnak. Ezzel együtt semmit nem változott a szlovák nemzetállami doktrína, az állami standardtól való különbözőség még mindig nem számít értéknek.

A magyar nyelv és a kultúra visszaszorult a négy fal közék, és hatékony kisebbségvédelmi intézkedések, erőteljes állami ráhatás nélkül ott is fog maradni a magánszférában. Egy jól működő társadalomban az eltérő nemzeti identitás megélése nem egyenlő a permanens harccal az aktív nyelvhasználatért, vagy a kultúra fenntartásáért. Ezért is nehéz hibáztatni azt, aki a személyes boldogulása érdekében a könnyebb utat választja és nem küzd a jogaiért – nem is az ő dolga lenne az érvényesítésük, hanem a hatóságoké és az érdekképviseleté.”

Első pillanatra meghökkentő az, amit elmond ezt követően eszmefuttatása folytatásának első mondatában. Viszont megismerve az indoklását, rá kell döbbenni, hogy sajnos igaza van. Ráadásul, amit érvként felvet arról, hogy száz év elteltével is párhuzamos világokban él a szlovák többség és a szlovákiai magyarság, s az előbbi azért nem fogékony a sajátos magyar igényekre, kezdeményezésekre, mivel azt a kisebbségi közösséget, mellyel együtt él tulajdonképpen csak felületesen, de inkább még úgy sem ismeri – távolról sem szlovákiai jellegzetesség. Tokár Géza ezúttal is töprengésre tud ösztökélni bennünket, ha elmerengünk a következőkön:

„Időnként élek egy hatásvadász hasonlattal is: bizonyos értelemben a szlovákiai magyarok rosszabb helyzetben vannak, mint a szlovákiai romák. Az átlagos, tájékozott, viszonylag jóindulatú szlovák értelmiségiek ugyanis tisztában vannak azzal, melyek a roma közösségek legnagyobb problémái. Azt is tudják, mi a roma közösséggel kapcsolatos problémák megoldásának európai módja (még ha sokszor nem is értenek vele egyet). A „magyar” vonzatú témákról azonban gyakran még a legtájékozottabb szakemberek sem tudnak semmit, esetleg eljutnak Bugár Béla vagy Orbán Viktor személyéig. Ilyen közegben nehéz érdemi, szakmai párbeszédet folytatni a helyzet javításáról. Itt tartunk száz év után.”

Az elmúlt hetven év népszámlálásainak a tükrében és főleg annak ismeretében, hogy míg 1950-ben a szlovákiai magyarok az ország összlakosságának 12,2 százalékát alkották, tíz évvel később ez az arány 11,2-re, 1991-ben 10,8-ra, 2001-ben 9,7-re, 2011-ben pedig már 8,5-re csökkent és csak a legutóbbi két összeírás nyomán majd 50 ezres volt a veszteség, nem könnyű jóslásokba bocsátkozni arról, hogy 2120-re mi várható? Vajon lesznek-e még magyarok Csallóközben, Mátyusföldön, az Ipolymentén, Gömörben, Nyitra meg Kassa környékén meg másutt is Felvidéken?

Tokár Géza szerint biztosan. Csakhogy nem mindegy az, milyen állapotban, hogy milyen erős identitású magyarokká válnak/válhatnak az unokáink, déd- és ükunokáink?

„És hogy 100 év múlva lesz-e még magyar élet Szlovákiában? Egészen biztos vagyok abban, hogy igen, a kérdés csak az, miként fog kinézni a felvidéki magyar társadalom. Rosszabb esetben úgy, mint egy skanzen: egy elidősödő, egyre szűkebb közösség megtartja a nyelvének és kultúrájának darabkáit, a „szlovákiai magyar” kifejezés pedig egy sajátos kuriózumot takar majd – egy magyar nyelven beszélő, magát magyarnak valló, de elsődlegesen szlovák identitású csoportot. Én nagyon remélem, hogy van más út is és önfenntartó, erős identitású közösségként is fent lehet maradni. Mindehhez fontosak az erős intézmények, az önálló politikai képviselet, a rendezett törvényi státusz – a három feltételből az első félig teljesül, a képviseletünk leépülőfélben van, a kisebbségi törvény pedig harminc év alatt sem készült el.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy maga a közösség is rengeteg új kihívással szembesül: egyre nagyobb a magyarul beszélő romák aránya, több – szociálisan hátrányos helyzetben levő – régió elöregedik, könnyebb az ingázás és az elköltözés (szlovák közegbe, nyugatra, vagy éppen Magyarországra), átalakul a kulturális közeg, érezteti a hatását a globalizáció. Még egy jól működő felvidéki közösség is teljesen máshogy fog kinézni száz év múlva, mint napjainkban.”

Hogy miért viseli a Magyar Hang ankétjára adott válasza az Itt minden a párté alcímet Kontra Ferenc József Attila-díjas költőnek, írónak és műfordítónak az aligha jelent meglepetést azoknak az olvasóinknak, akik az elmúlt években figyelemmel kísérték az ebben a rovatban a vajdasági magyar viszonyokról szóló megszólalások ismertetéseit. A ma Horvátországban levő Darázson született, Pécsen, majd Szegeden iskolázott, ma Újvidéken élő és az ottani egyetem Magyar Tanszékén tanító Kontra Ferencnek a saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy a „Milyen ma magyarként élni Délvidéken?”-kérdésre ugyan többféle válasz is adható. Viszont ezek mindegyike elválaszthatatlan attól, hogy egy vajdasági magyar miként viszonyul a hatalmon levő párthoz, jelen esetben a minap a minden korábbi eredményénél nagyobb sikert arató VMSZ-hez, a Vajdasági Magyar Szövetséghez.

Mielőtt a szóbahozott és korántsem kellemes saját személyes tapasztalatáról szó esne, melyre maga Kontra is kitér a Magyar Hangban közölt cikkben, lássuk abból a szerinte lehetséges három választási lehetőségből, mely a vajdasági magyar értelmiségi polgár előtt mutatkozik, melyik az első kettő:

„Általánosságban is elmondható, hogy egy pártdiktatúrát érvényesítő államban csak azok érzik magukat jól, akik közel kerülnek a hatalomhoz. A támogatásokat, amelyek legnagyobb része magyarországi, az uralkodó pártok osztják szófogadó alattvalóiknak. Nem kell különösebben magyarázni, hogy ez milyen privilégiumokkal jár egy olyan országban, amely nem rendelkezik számottevő gazdasággal, és minden szegmense nagy lemaradásokkal küszködik.

Az alattvalói magatartás a kulturális élet minden területén visszaköszön, tehetséges újságírók válnak pályaelhagyóvá, de aki marad, már fiatalon átlátja a helyzetet, és ha nincs más módja a megélhetésre, bizony tudatosan alkalmazkodik. Ebben a hierarchiában mindenki tudja, kinek a nevét szabad leírni, kit nem szabad meghívni sehova, kik azok, akik nem szerepelhetnek a médiában. Ezen a téren különösen téves az a vélekedés, hogy a fiatalok naivak. Ez egyáltalán nincs így. Az én időmben még szégyen volt kiszolgálni a rendszert, a mai értelmiségi fiatal pedig úgy gondolja, az a balek, aki nem használja ki a lehetőséget, amelyet a hatalom kínál. Mert a középszerű kádereké a legfényesebb karrier. A könyvkiadástól a színházig itt minden a párté.

Az ellenzék időnként felemeli ugyan a hangját. Szélmalomharcot vív. A legutóbbi választás idején jeles magyarországi politikusok nevezték őket – írd és mondd – árulónak. A hatalom lassan megvesz mindenkit kilóra, sztárírókat, művészeket egyaránt – vagy kirekeszt egy életre.”

Az a Kontra Ferenc, akinek munkái szerb, német, angol, francia, lengyel, román, horvát, bolgár nyelven is olvashatók, aki 2000-ben a Frankfurti, 2008-ban pedig a Lipcsei Könyvvásár díszvendége volt, tavaly pedig Az álom hídja című regényével elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia  Irodalmi Tagozatának az év legjobb könyvét elismerő díját, hiába igyekezett az egyetlen vajdasági magyar napilap, a Magyar Szó nívós kulturális mellékletét közmegelégedésre 12 évig szerkesztve magát a politikától távol tartani, mégis elérte a végzet, éppen a mindenbe beletenyerelő politika okán. Banális a történet, de egyúttal letaglózó: utcára került, mert közreadta egy közismert műértő irodalomkritikusnak azt a könyvbírálatát, mely cseppet sem volt hízelgő a Cenzúra alatti című regény szerzője számára. Horribile dictu, ezzel Kontra Ferenc tudtán kívül felségsértést követett el (erről bővebben hitt és hitt), mert a megbírált opus írója történetesen a legnagyobb magyar párt szürke eminenciása és egyben elnökének élettársa volt.

Innen már adjuk át a szót újra az újvidéki végekről figyelőnek:

„A harmadik út az apolitikusság. Ami valójában, úgy is mondhatnám, luxus. Megélhetést nem biztosít, csak szellemi szabadságot. És tiszta érzést, hogy az ember azt írhatja, amit gondol. De a templom egerénél is szegényebb, aki ezt az utat választja. Csak szellemiekben gazdag. Világéletemben irtóztam a politikától. A terepem a történet, az irodalom, amely meggyőződésem szerint maradandóbban visszaadja, kik között éltem. Tizenöt évig szerkesztettem egy irodalmi mellékletet, ami kedvemre való volt (Kontra Ferenc 2015-ig a Magyar Szó munkatársa volt – a szerk.). Mégis politikai okokból tettek az utcára egyik napról a másikra néhány negatív könyvkritika közlése miatt.

És ekkor még csak az értelmiségi rétegről beszéltem. Pedig a megélhetéshez szükséges minimumot, a legegyszerűbb munkahelyeket is csak azok tölthetik be, akik rendelkeznek pártkönyvecskével. Azt is el kell mondani, hogy azért ennyire belterjesen pártvezérlésű a közösség, mert kicsi, áttekinthető, és párhuzamos társadalomban él, eltávolodott a szerbektől, főleg a határ mentén. A szórványra is az jellemző, hogy egy megüresedett munkahelyre szerbet vesznek fel, nem magyart. Még egy magyarnak tűnő kisváros hivatalaiban is csak szerb alkalmazottakkal találkozni, akik Trianon óta emlékeztetnek arra, mi fán terem itt az államnyelv.”

Ezek után lássuk vajon mi várható majd Trianon bicentenáriumán Szerbiában a honfitársaink számára az újvidéki irodalmár szerint?

A személyes sorsának alakulás okán is túlságosan borúlátónak és keserűnek tűnő Kontra Ferencnek a legnagyobb tisztelettel adózva az eddigi imponáló életműve okán, melynek – reményeink szerint – biztosan még lesznek Az álom hídjához hasonló csúcsteljesítményei, hadd mondjunk neki ellent. Éppen azért, hiszen ő mondja ebben a szókérésében, mint olvashattuk fentebb: a szellemi szabadság többet ér mindennél, többet, mint bármennyi is abból a bizonyos föníciai találmányból, azt nem veheti el senki. Ezt vallva talán lehetne optimistábbnak is lenni és hittel remélni, hogy a jövő század ’20-as éveinek mindennapjaiban is lesz magyar élet Délvidéken.

„És hogy száz év múlva lesz-e még magyar élet Szerbiában? A Délvidék ebben az esetben is jobb szó lenne, mert nemcsak Szerbiát foglalja magában. Én a Drávaszögben születtem, a történelmi Baranya megye legdélebbi csücskében, ma Horvátország része. A falum, Darázs határában játszódott le a mohácsi csata. Amikor gyerek voltam, az eke gyakran kifordított a szántóföldből török érmét, rozsdás fegyverdarabot.

A baranyai ember öntudatos. Sokkal inkább ismeri múltját, történelmi emlékeit, mint a Délvidék többi részében. Laskón nőttem föl, és nem volt olyan, aki ne tudta volna, itt élt Sztárai Mihály, a neves reformátor, az első magyar nyelvű dráma írója. Vagy aki ne tudott volna Ács Gedeonról, aki szintén pap volt, Kossuthot kísérte el amerikai emigrációjába. Vagy öccséről, egyik legelső Shakespeare-fordítónkról, Ács Zsigmondról.

Gazdag bortermő vidék volt, felmenőim is ezzel foglalkoztak. A századfordulóra a vasút művelt polgári szemléletet is hozott, a nagyanyám kívülről tudta Jókai regényeit. Egyetemista koromban, amikor nem volt időm mindent elolvasni, meglátogattam, hogy gyorsan mondja el egyik-másik tartalmát. Nagyapám Monarchia-pártiként nyolcvanévesen is hangoztatta a szocializmus évei alatt, hogy az volt a mi aranykorunk, azóta minden csak lefelé ment.

Ez a világ a szemem láttára semmisült meg az elmúlt hatvan évben. És nemcsak azért, mert a határ ezen a vidéken hétszer lépett keresztül, hol ide, hol oda sodródott a délszláv válság során is. Nemcsak a háborúk miatt, hanem azért is, mert magyarsága elöregedett és elfogyott. Külföldre ment vagy asszimilálódott.

Most ezt látom Szerbiában is. Újra átélem, amit már egyszer megtapasztaltam. Számomra ismerős helyzetek ismétlődnek. Végül a kérdésre azt mondanám: sajnos azt már nem merném életnek nevezni.”

A Látó főszerkesztő Vida Gábort aligha kell bemutatnunk olvasóinknak. Eddigi oeuvre-jének avatott ismerője szerint a Szilágyi Istvánéra és a Bodor Ádáméra emlékeztető írói gondolkodásmód birtokában a jeles írónk és szerkesztőnket mindig a „kíméletlen szókimondás jellemzi”. Nincs ez másképpen most sem, amikor azt osztja meg a Magyar Hang olvasótáborával, hogy milyen magyarként megélni ma a mindennapokat Marosvásárhelyen, Erdélyben, Romániában? Mindeközben megtudjuk azt is, hogy a cikkcím, a „Tíz év múlva egy magyar se lesz” korántsem egy mai nemzethalált vizionáló baljós prognózis. Annak megfogalmazója egy Trianon előtti, Erdély földjére áhítozó román „jövendőmondó” volt, aki alig egy évtized alatt remélte teljesen magyartalanítani a „Tündérkertünket.”

„Az egységes, bölcs vezér(ei)t követő, központosított nemzetállam problémája, hogy amíg az egységet vitatni, az engedelmességet firtatni, a központtal dacolni merészel valaki, vagy erőszakot kell vele szemben alkalmazni, vagy az eszme sérül. Románia esetében ez úgy áll, hogy amíg magyarok élnek Erdélyben, a román államalapítás nem fejeződött be. Nem az a kérdés, hány kisebbség él még Romániában, mert sok. De nincs egyetlen nemzeti kisebbség sem, amelyik azt gondolja, hogy ennek az egész hóbeleváncnak nem is kellene így fennállnia.

A román állam az elmúlt száz évben hatékonyan oldotta meg a problémás nemzeti kisebbségek helyzetét – túladott rajtuk. A magyarok nem kellettek senkinek, a vagonírozáshoz túl sokan voltak. Rajtunk megbukik a számítás. 1916-ban, amikor már mindenki tudta, hogy Románia az antant oldalán fog belépni a háborúba, csak a Monarchia hadvezetése nem – vagyis tudta, de nem volt már katonai ereje, hogy egyedül oldja meg a feladványt – egy híres román személyiségtől kérdezték, mi lesz a hárommillió magyarral, ha megkapják Erdélyt – akkor még ennyivel számoltak. Tíz év múlva egy sem lesz, mondta a híres. Elszámolta magát, akkor sem volt hárommillió, és eltelt közben sok szűk esztendő. Magyarnak lenni Erdélyben ez: túlbecsülnek, közben alábecsüljük magunkat. Fordítva könnyebb volna, vagy akkor pont az lenne baj.”

A megidézett habókos fantasztának értelemszerűen nem vált be a jóslata, viszont az se tagadható, hogy ennek a szándéknak a jegyében sok „kreatív kezdeményezés” történt az elmúlt száz esztendőben. Felvidéki nemzettársaink sorsának alakulását illetően a népszámlálási adatokat hívtuk segítségül, hadd járjunk el hasonlóképpen Erdélyország esetében is. Főleg azért, mert e téren az erdélyi lakossági arányokban történt módosulások is sokatmondóak. Ha ott hetven évre tekintettünk vissza, itt tegyük meg közel hasonló időtávon, persze figyelembe véve, hogy mifelénk a „nép demokrácia” első népszámlálására nem 1950-ben, hanem csak 1956-ban került sor.

Íme, a szikár statisztikai adatok: Erdély lakóinak 25,06 százaléka volt magyar 1956-ban, tíz évvel később 24,19 százalék. Újabb tíz év után ez az arány 23,77 százalékos volt, majd az 1977-es felmérés szerint ez az arányszám 22,55 százalék volt. Az utolsó három pedig a következő arányokat mutatta: 1992 – 20,77 százalék, 2002 – 19,60 százalék, 2011 – 17,8 százalék.

„A román állam elképesztő kreativitással dolgozik azon, hogy ne legyen magyar önszerveződés. Nem képes integrálni a magyarságot, amely nem képes, nem is hajlandó integrálódni. Minek arra a kis időre? A magyarok országa áll és néz, megoldásai erre a problémára nincsenek, frászt kap minden önszerveződéstől (lásd az első mondatot). Arra a kis időre? Patthelyzet, léttechnika és etnobiznisz. Az erdélyi magyarságot nem trianonkor érte a legsúlyosabb csapás, hanem 1948-ban, amikor a magántulajdont felszámolták, a civil társadalmat lerombolták, a románt is.

A rendszerváltás utáni restitúciós ügyletek pontosan jelzik az alapvető problémát: kié ez a föld? Triviális az a mondat, hogy ha nagyapám diófája az enyém, és én magyar vagyok, ez a diófa (nem maga hasznára, másért cselekedte…) egy magyar fa, amelyhez nekem szuverén diószedési, mókustartási, villámcsapási, zászlófelvonási jogom van, akkor mi lesz a román nemzeti és területi egységgel? Hány ezer magyar dió, bükk, körte, naspolya, tölgy és lucfenyő lehet? Hány mókus és hány medve? Hány millió kilométer szögesdrót kell a szuverénhez? Térkép és mezőgazdasági támogatás, falopási törvény, ipar. 1989-ig a nagyapám diófája senkié volt (állam, nemzet, haza, párt), most az enyém (láncfűrész, deszka, IKEA-ból koporsó). A rendszerváltás utáni román elit nem a nagyapja diófáját kérte és kapta vissza, hanem egy kicsit többet. És a magyar? Csinovnyikok és új földesurak.”

Vida Gábor a jövendölésre nem vállalkozik. Abból, amit elmond, ki-ki levonhatja a következtetést. Minden jogos zsörtölődése, keserűsége, aggódása és félelme ellenére a szavain átsejlik: tart ugyan a jövőtől, de nem osztja Kontra Ferencnek azt a pesszimizmusát, miszerint, hogy lesz-e még száz év múlva magyar élet szülőföldjén „sajnos azt már nem merné életnek nevezni:”

„Van – persze – kultúra is, meg hagyomány. Arra vonatkozó koncepció viszont, hogy vidékek, amelyek századokig meg tudtak élni abból, amit termeltek, most hogyan tudnának, erre vonatkozó koncepciója senkinek nincs, sem románnak, sem magyarnak, sem kormánynak. A nemzeti, nyelvi identitás, ha tetszik, ha nem, súlyos kérdés, mert adottság. Az egyén beleszületik, hogy legyen, min gondolkodnia. A történelem is úgy tud fájni, mint a jelen. Jól beszélek románul, dialektusokat is értek, az egyik dédapám román juhász volt, én magyar író vagyok…

Az elmúlt harminc évben tető alá kellett volna hozni, talán lehetett volna is, a román–magyar történelmi megbékélést. Politikailag nem volt kifizetődő. Én jól jártam volna vele, plusz háromnál is több millió ember. Földet vissza nem veszünk, mondta Esterházy Péter. Nem mintha nem járna nekünk, de ezzel a mezőgazdasági koncepcióval minek? És akkor meg lenne oldva a szögesdrót kérdése: a borjúnak kell, hogy ne dengelje le a vetést, vagy a medve. Pontosan ez az autonómia. Kinek szabad, és mit? Hol a határ? Ha román politikusoknak volna humoruk, most rábólintanának: legyen székely autonómia – karanténnal. Nincs humoruk, (az) Istennek sincs. A magyaroknak Trianon óta már lehetne.”

Az utolsóként szót kapó megkérdezett a beregszászi Pallagi Marianna, a Kárpátalja.ma főszerkesztője. Ő a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar–ukrán szakán szerzett diplomát 2012-ben, majd ugyanebben az évben részt vett a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet által meghirdetett médiaképzésen. Ezt követően elszegődött előbb gyakornokként, majd teljes körű munkatársként a Kárpátalja.ma hírportál szerkesztői gárdájához, ahol ezelőtt két évvel a szerkesztőség vezetője lett. Nevével találkozhattak már olvasóink akkor, amikor 2018 októberében e rovatunkban ismertettük azt a helyszíni tudósítását, mely a kárpátaljai magyarokról szóló nacionalista szervezet „halállistájáról” szólt.

A Nem áll jól a szénánk, ez vitathatatlan című alfejezet tartalmazza Pallagi Marianna helyzetértékelést, melyben mindazok számára, kik nyomon követik heti cikkbemutatónkat sajnos a jól ismert negatív fejleményekről kapunk ezúttal egy tömör összegzést arra kérdésre, hogy Kárpátalján milyen ma magyarként megélni a mindennapokat a főszerkesztő asszony válasza csak következő lehet:

„Nehéz, mindig is nehéz volt, de nem a magyarságunk miatt. Noha Kijevben szeretik a szeparatista jelzővel illetni a helyi magyarságot, nincs nemzetiségi ellentét a megyében.

A koldusbotra jutott ország nem nyújt munkahelyeket, képtelen tisztességes megélhetést biztosítani az állampolgárainak. Az állami fizetésekből a közüzemi díjakra sem futja. Az itt élő emberek megtanultak túlélni. Két, nem ritkán három munkahelyet vállalnak, háztáji gazdaságot visznek, hogy eltartsák a családjukat. A támasz nélküli nyugdíjasokat is a kert segíti ki. Ha nincs erejük a háztáji megművelésre, akkor választhatnak: éhen halnak, vagy a gyógyszereiket nem váltják ki a patikában.

Romokban az egészségügy, az infrastruktúra is. Az utóbbi évek nagyobb volumenű fejlesztései – családorvosi rendelők, iskolák, óvodák felújítása – magyarországi támogatásból valósultak meg.

Az oktatásban, kultúrában, egészségügyben dolgozó magyarok számára az anyaországi kiegészítő támogatások biztosítanak mentőövet, jelentenek egzisztenciális megbecsülést. De sajnos sok esetben ez sem elegendő a maradáshoz. Egyre több családi házra kerül ki az eladó felirat. Míg korábban jellemzően a családfő vállalt külföldi munkát, ma sokan döntenek úgy, hogy mindent hátrahagyva, idegen környezetben kezdenek új életet annak reményében, hogy a gyerekeiknek stabilabb hátteret, lehetőségekkel teli életet biztosíthatnak.

2020 júniusának elkedvetlenítő, sőt lesújtó képe joggal nem ad okot különösebb bizakodásra. Ami és ahogyan elénk tár a beregszászi honlap főszerkesztő asszonya az még az újvidéki literátor által vizionáltnál is lehangolóbb. Kívánjuk, hogy Pallagi Mariannának ne legyen igaza, mert ő az ottani honfitársaink jövőjét illetően már nem tud elkövetkezendő száz évben gondolkozni.

„Ami azt a kérdést illeti, lesz-e száz év múlva magyar élet Ukrajnában: az utóbbi években az aktuálisan regnáló hatalom mindent megtesz annak érdekében, hogy már ötven év múlva se hallhassunk magyar szót a megyében. A jogaink folyamatos szűkítésére, az anyanyelvi oktatás elsorvasztására tett lépések is jelentősen hozzájárulnak a tömeges elvándorláshoz.

Az érdekképviseleteink a törvények biztosította kereteken belül harcolnak a jogainkért, próbálnak érdemi párbeszédet folytatni a hatalommal, de mindez szélmalomharcnak tűnik, amíg nincs összhang a kijevi tárgyalópartnerek szavai, cselekedetei és valós gondolatai között.

Nem áll jól a szénánk, ez vitathatatlan, de ez korántsem jogosít fel minket arra, hogy élve eltemessük magunkat. Szerencsére elég sok „elvetemült” magyar él a megyében, akik nem tudják máshol elképzelni az életüket. Megtagadhatják tőlünk az őshonos kisebbség státuszát, kék-sárgára festhetik a buszmegállókat, hidakat, ukrán zászlót aggathatnak a turulmadár és Zrínyi Ilona szobra mellé a munkácsi várban, de amíg ezek az emberek és az ő gyermekeik kitartanak, addig képtelenség minket eltörölni, ezer évet semmissé tenni.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X