Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (máj. 2. – máj. 8.)


-A A+



„Visszakapjuk Erdélyt? Clemenceau csak minket gyűlölt?” – Ablonczy Balázs a legdurvább trianoni mítoszokról.

Megszólalt a héten a hvg360 magazinban Ablonczy Balázs történész és interjút adva Kovács Istvánnak elmondja, hogy miért kötődik oly sok tévhit a trianoni békediktátumhoz. Kettőjük beszélgetéséből nemcsak az derül ki, „miért mosódtak egybe mítoszok és tények az emberek fejében”, hanem tisztázódik több olyan legenda is, melynek ugyan van némi minimális valóságmagva, de ezeknek a generációkat túlélő önbecsapós történeteknek egyike sem hitelt érdemlő.

Bő három évvel ezelőtt, 2017 márciusában e helyen egy, a HVG nyomtatott hetilapban Ablonczy Balázs történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia Trianon 100 Munkacsoportjának vezetőjével megjelent interjút ismertettünk. Ebben a Hamvay Péterrel folytatott beszélgetésében az akkor még akadémiai műhelyként működő Történettudományi Intézet főmunkatársa, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok egykori főszerkesztője elmondta: annak ellenére, hogy mára pontosabbak lettek az ismeretek Trianonról, e sorstragédiát illetően a tisztánlátás sajnos továbbra se következett be a magyar közgondolkozásban. Ennek okát abban látta, hogy azt az érzelmi és átpolitizált megközelítés teljességgel ellehetetleníti. Hozzátette azt is, ha mindez nem lenne épp elegendő akadálya a nemzeti traumánk oldódásának és feldolgozásának, jelentkezik egy másik tehertétel is: a hiteles Trianon-képet a politika és a közvéleményformálók többsége tudatosan meghamisítja. Leginkább, azzal, hogy „a jobboldal nagyítani, a baloldal kicsinyíteni igyekszik a történteket.”

Ablonczy, akit saját bevallása szerint sem a baloldali, sem pedig a jobboldali magyar történésztársadalom nem igazán kedvel, és akik legtöbbjéről neki sincs a legjobb véleménye, (ennek indokait ide kattintva bővebben is megismerheti olvasó) már jóval korábban is megfogalmazta a nyilvánosság előtt azt a nézetét, mely szerint Trianon okán az idő elteltével egyre nagyobb a káosz a fejekben.  A békeszerződés 90. évfordulóján, 2010-ben a Trianon-legendák címmel, sokak szerint provokatívnak szánt könyve első kiadásának bemutatóján például így, e szavakkal lepte meg hallgatóságát:

„1990 óta az információk mennyisége nő, ezzel párhuzamosan a valódi tudás viszont csökken. A legendák – melyeknek természetesen van valóságalapja, hiszen Clemenceau-nak valóban volt például magyar menye – a Mátyásról költött mesékhez hasonlóan továbbítódtak a társadalomban az elhallgatás évei során, és sokakban, egymással párhuzamos igazság-változatokként vertek gyökeret. Van létjogosultságuk a folklór szintjén, a történések mikéntjének vagy miértjének megértéséhez azonban nem visznek közelebb.”

A Trianon-tematika egyik legjobb ismerőjeként számon tartott historikus mindig is vallotta: a békeszerződésnek titulált ránk oktrojált nagyhatalmi döntés sokkal több volt, mint egy sorsdöntő eseménye a históriánknak. Annak ellenére, hogy elkerülhetetlen volt, vele kapcsolatosan a közvélekedés immár száz esztendeje nem tud nyugvópontra jutni, folyamatosan heves érzelmeket, indulatokat gerjesztő, nemegyszer a mindennapok közéletét is meghatározó, mindenki számára valamilyen üzenettel bíró történésként jelenítődik meg. Ezért aztán nem meglepő, hogy számos tévhiten alapuló legendát is ihletetett.

Sejtve, hogy az „elkerülhetetlen volt”-kijelentés láttán sokakban egekbe szökhet az adrenalin és szaporítani fogják azoknak a zsigerből ítélkező áltudósoknak a táborát, akik Ablonczyt már rég „leírták” és „egy olyan konzervatív történészt siratnak benne, aki a marxisták áldozatául esett”, hadd idézzünk tőle ebből a 2017-es megszólalásából még egy, szintén aligha vitatható ténymegállapítást. Az indító sorainkban felidézett interjújában Hamvay Péternek arra a kérdésére, hogy egy megengedőbb nemzetiségi politikával vajon elkerülhető lett volna Trianon, Ablonczy Balázs habozás nélkül és kijózanítóan így felelt:

„Trianon végzetként közelített felénk, már évtizedekkel korábban. Nem mondom, hogy nem lehetett volna néhány dolgot megtenni ellene, de nem hiszem, hogy elkerülhető volt az ország összeomlása. A lépték volt a kérdés. Kétszáz évvel ezelőtt négy birodalom osztozott Európa keleti részén, ma körülbelül húsz ország. Hatalmas lendülettel folyt a térségben a nemzetépítés, aminek az önálló állam alapítása volt a csúcspontja. Ez a folyamat ma sem állt meg, elég a Balkánra nézni. A Habsburg Birodalomban mi rúgtuk fel először az asztalt, mi akartunk szuverén állami keretek között élni a XIX. században, és ez szolgált példaként saját nemzetiségeinknek is.”

Visszatérve ahhoz a gondolathoz, hogy Trianon számos tévhiten alapuló legendát is ihletetett a mögöttünk hagyott száz esztendőben, Ablonczy Balázs úgy kívánja elérni az oly kívánatos szemléletváltást, hogy lehámozza az eseménytörténetről a mítoszokat. Ezért is fogalmazta meg krédóját a Trianon-legendák kötetében e szavakkal: „Ha a történelemnek fontos szerepet szánunk a magyar nemzeti identitás összetartásában – márpedig szánunk, mert Közép-Európában élünk –, akkor olyan polgárokra van szükségünk, akik a történelemmel, ezzel a kényes matériával készségszinten tudnak bánni, és a történelmet történelemnek tekintik."

A hamis mítoszok felettébb kártékony voltáról gyakran értekező, a tőlük való megszabadulást pedig mindannyiunk javát szolgáló, valódi nemzetpolitikai tettnek tekintő és ezért következetesen is munkálkodó Ablonczy Balázs makacs következetességgel teszi is a dolgát. Fáradságot nem ismerve igyekszik igaza mellett érvelni, próbál kétkedőket meggyőzni, ha kell pörölni velük, hiszen a tévhitekkel való leszámolást írástudói felelősségének s egyben napi feladatának is tekinti.

Hadd számoljunk be ezúttal ez ügyben tett legfrissebb kísérletéről. Néhány napja a hvg.hu magazinvariánsában, a hvg360-on jelent meg vele egy interjú Visszakapjuk Erdélyt? Clemenceau csak minket gyűlölt? – a legdurvább trianoni mítoszok címmel, melynek bemutatására most vállalkozunk.  

A Kovács Istvánnal folytatott beszélgetés során Ablonczy a Trianon-legendák közül azokat a közismert, illetve létező, de kevésbé elterjedt mítoszokat mutatja be, amelyek a közbeszédben gyakran cáfolhatatlan „hiteles történetekként” keringenek. E tévhiteka magyarfaló Clemenceau” és „a magyarbarát Mackensen tábornok” személyétől kezdve a szexdiplomácián, pontosabban az utódállamok lobbizásra prostituáltakat felhasználó intrikáin keresztül a sekély vizű folyók vagy öntözőcsatornák hajózhatósága melletti hazug érvek bevetéséig – sok mindenre kiterjednek. Közülük ezúttal a történész jó néhányra ki is tér és igyekszik rendet vágni ebben a száz éve fölöslegesen illúziókeltő önbecsapós Trianon-legendáriumban.

Mielőtt választ kapnánk e mendemondák eredetére, meg arra, hogy mennyiben állnak, helyesebben nem állnak köszönőviszonyban a valósággal, lássuk az interjúkészítőnek indító kérdést. Ebben nemcsak magáról a legendagyártásról, mint jelenségről kéri ki beszélgetőpartnere véleményét, hanem arra is kíváncsi: vajon ezek a mítoszok Trianon után miért tudtak azonnal annyira meggyőzően lábra kapni és sokak számára hiteles történetekként mindmáig szájról-szájra terjedni?

Ablonczy a következőkben látja ennek okait:

„A mitikus magyarázatok arról, hogy mi történt 1918 novemberétől, a tűzszünettől 1920. június 4-ig, a békeszerződés aláírásáig, logikus következményei annak, ahogy az összeomlást akarjuk magyarázni, mert akkora sokkot okozott. Vannak más mítoszaink is, mint például az országot álruhában járó Mátyás király, ami ártalmatlan legenda, mert amikor a középkori magyar nagyhatalomról beszélünk, az ritkán csúszik egybe a mesével: nem azért volt erős a magyar állam, mert a nép között kóborolt a király, hanem a fekete sereg, a füstadó és egyéb momentumok miatt. A mítosz és a tények kettéválnak, Trianonnál azonban ezek egybemosódnak az emberek fejében. A Clemenceau-féle magyarutálat, a 100 év és lejár a békeszerződés, a Mackensen-hadsereg, ami meg akarta védeni Magyarországot, mind a mitikus tudáshoz tartoznak, de ezeknek elég kevés közük van a valós történelmi tényekhez. A helyzetet ráadásul nehezíti, hogy ezeknek a legendáknak mégis van egy minimális valóságmagva.”

Az, hogy a mítoszoknak olykor van némi minimális valóságmagva, amire aztán a legendagyártók nem kis képzelőerőről tanúságot téve ráhúznak egy olyan „hihető történetet”, mely televíziós szappanoperák forgatókönyvírónak is becsületére válna, annak az a közkeletű tévhit az egyik legismertebb példázata, mely szerint egész másképp alakult volna sorsunk száz évvel ezelőtt, ha a Magyarországot feldaraboló trianoni békeszerződés egyik fő tető alá hozója, Georges Clemenceau francia miniszterelnök magyar menye iránt érzett utálatát nem vetíti rá egy egész nemzetre.

Lássuk Ablonczy Balázs tolmácsolásában, hogy mi ebből az utálkozós históriából az igazság:

„Az igaz, hogy Georges Clemenceau, francia miniszterelnöknek valóban magyar menye volt, Michnay Ida, akit a kormányfő fia Galántán ismert meg, ahol, mint fiatal agrármérnök a cukorgyárban volt gyakorlaton. Az is igaz, hogy elváltak, mert a feleség félrelépett, de Clemenceau levelezéséből az derült ki, hogy jó viszonyban maradtak Idával, sőt, továbbra is a család tagja maradt, 1983-ban 102 évesen hunyt el a Clemenceau-ék egyik kastélyában. A miniszterelnök nem azért utálta a magyarokat, mert a menye megcsalta a fiát.”

Mi több, ezt követően az is kiderül, hogy a nem véletlenül a Tigris gúnynévre szert tevő francia miniszterelnök, nemcsak bennünket nem kedvelt, hanem másokat, például Ion I.C. Brătianu román miniszterelnököt sem:

„Georges Clemenceau mindenkit utált és mindenkivel irtózatosan viselkedett, egy kellemetlen öregember volt. Ez az egész mítosz úgy alakulhatott ki, hogy a magyar békedelegáció ezzel az irtózatos modorú fickóval találkozott, és a delegációt vezető Apponyi Albert nem ehhez volt szokva. Ráadásul a közép-európai rendezésben valóban a franciáké volt a főszerep, bár mindegyik nagyhatalomnak volt felelőssége. Nyilván voltak személyes szimpátiái is, de emlékezése szerint például Brătianut, a román miniszterelnököt gyűlölte, pozőrként, hisztérikus pojácaként jellemezte. Ennek ellenére Franciaország stratégiai érdekei miatt odaálltak a román területi követelések mellé. Ennek semmilyen személyes érzelemhez sem volt köze, egyszerűen úgy gondolták, hogy az Osztrák-Magyar–Monarchia felosztása után nekik egy szövetségesi rendszert kell létrehozni Kelet-Közép Európában az őket fenyegető német hegemón törekvések megakadályozására. Ehhez az kellett, hogy minél nagyobb területű és lakosságú államok jöjjenek létre, minél nagyobb hadsereggel.”

Károlyi Mihálynak, Magyarország első köztársasági elnökének személyét és történelmi szerepét a magyar közvélemény legnagyobb része ma egyértelműen negatívan ítéli meg. Számukra Károlyi Mihály az 1918/1919-es magyarországi politikai változások kulcsfigurája valójában a történelmi Magyarország felbomlásának és a trianoni békeszerződés megrázkódtatásának elsődleges okozója. Ezért a „vörös grófként” emlegetett politikusra könyörtelenül „ráégett” a hazaáruló minősítés. Annak ellenére tekintik őt a legtöbben a királyi magyar hadsereget szétzüllesztő, területvesztő és az antant játékszerévé váló politikusnak, hogy a korszakot legjobban ismerő historikusok egységesen úgy vélekednek: „nincsenek egyértelmű bizonyítékok, hogy a győztes nyugati nagyhatalmak és a szomszédos államok ellenében fegyverrel sikeresen akadályozhatta volna meg az ország területi megcsonkítását.” A valósághoz mindenesetre sokkal közelebb áll az a tömör portrévázlat, melyet Zeidler Miklós, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója rajzolt meg róla: „Károlyi Mihály nem volt hazaáruló, de kormányzása látványos kudarcot vallott. Következetes és tisztességes, ám nem kiemelkedő képességű politikus volt.”

 

Akár egy lényegesen árnyaltabb Károlyi Mihály-kép kialakítása érdekében, de messze nem csak ezért, kifejezetten nem fölösleges megtudni Ablonczy Bálinttól, a mindent eldöntő kulcskérdésre a választ: mikor vetődött fel első ízben az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát fel kell osztani?

„A különböző nagyhatalmaknál különböző időpontokban, általában 1917 végén 1918 első felében merült föl, hogy lehet, föderalizálni kellene. Nagyon fontos rögzíteni, hogy a háborúba nem úgy mentek bele a franciák, vagy a britek, hogy ha győznek, akkor fel kell szabdalni a monarchiát. Németország volt a fő ellenfél, úgy gondolták, le kell szerelni, el kell venni a gyarmatait, vagyis a kontinentális hegemóniáját akarták megakadályozni. Az 1918 elején-közepén történt eseménysorozat pecsételte meg az Osztrák-Magyar Monarchia sorsát, amikor nyilvánosságra kerültek a Monarchia különbéke-kísérletei, megkötötték a két Breszt-Litovszki (Ukrajnával és Oroszországgal) és a bukaresti békét, majd tető alá hozták a spái egyezményt Németország és az Osztrák- Magyar Monarchia között. Utóbbi vámuniót jelentett, és abban is megállapodtak, hogy közös irányítás alá vonják a hadseregeket, ami voltaképpen német irányítást jelentett. Ekkor látszott úgy, hogy a német hegemóniának már semmilyen gátja nincs, a monarchia nem tud ellensúlya lenni.

Ha volt küldetése az Osztrák- Magyar Monarchiának Európában évszázadokon keresztül, akkor az az volt, hogy tartson rendet a különböző nemzetek között (már akkor sem értették, miért utálja egymást mindenki a környéken), és elreteszelje a Balkánt az oroszok és a németek elől, illetve az utóbbiakat Kelet-Európa felől is. Innentől kezdve úgy látszott, a monarchia már nem ellensúly, mert a hadserege és a gazdasága is a német célokat szolgálta. Az Antant célja innentől, hogy az addig fennálló rendet legyalulják és új alapokra helyezzék.”

A monarchia széthullását illetően, mintegy igazolva „a háború után születnek a hősök” találó népi bölcsességet kerül szóba a Kovács Attila- Ablonczy Balázs dialógusban az, hogy a különböző nemzetek vezetői jóval a béketárgyalások előtt, már sokkal korábban szorgalmazták ezt a felosztást. Így aztán például a cseh Benešnek és Masaryknak az államalapítói érdemei, – amint ez másoknál képezi a nemzeti legendárium részét – nagy múltra tekinthetnek vissza.

Ablonczy Balázs erről a mítoszról is lehántja a fölösleget:

„A csehszlovák emigráns kormányt elég későn ismerték el, csak azután nyúltak a hónuk alá, amikor a fenti események lezajlottak. A legfontosabb lépés ebben a folyamatban 1918 áprilisában következett be, amikor az orosz földön lévő néhány tízezer csehszlovák légionárius eldöntötte, hogy nem akarnak a bolsevikok oldalán harcolni és elindulnak haza Vlagyivosztokon keresztül. Cseljabinszkban, 1918 májusában magyar vöröskatonákkal harcba keveredtek a pályaudvaron. Mivel jelentős túlerőben voltak elfoglalták az egész állomást, ezáltal már nem semlegesek voltak, hanem a bolsevikok ellenségei. Utána a légió az egész transzszibériai vasutat elkezdte az ellenőrzése alá vonni. Ez volt az az incidens, amire lehetett mutogatni Párizsban meg Londonban, hogy a csehek milyen rendesek, harcolnak a bolsevikok ellen és ez követően ismerték el a nemzeti tanácsukat. Mivel a nagyhatalmak a területi követeléseiket is támogatták, már látni lehetett, az Osztrák-Magyar-Monarchia nem fog fennmaradni, innentől kezdve már csak a határhúzogatás jött.”

Mint láthattuk az eddigiekben vannak Trianon-legendák, melyek már rögtön a békediktátum évében megjelentek, s azóta is, sokak fejében meg nem kérdőjelezhető hitelességűnek tűnnek. Viszont van olyan is, mely újabb keletű, történetesen a rendszerváltást követően keletkezett, s ahelyett, hogy ez mindenkit mosolyra késztetne, sokak számára érvet s fogódzót jelent.

Hihetetlennek tűnik, de sajnos igaz: állítólagos értelmi képességeik teljes tudatában hangoztatják egyesek, hogy 100 év után érvényét veszti a trianoni békediktátum. Mi több, akadt Magyarországon egy olyan párt is, mely nem idegenkedve ettől az álhírtől néhány hónappal ezelőtt képes volt kezdeményezni az Országgyűlésben a trianoni békediktátum ratifikációjáról szóló 1921-es törvény hatályon kívül helyezését. Nem más, mint maga a Mi Hazánk párt elnöke, Toroczkai László jelentette ki januárban, hogy lehetőséget teremtenének a békeszerződés jövőbeni felülvizsgálatára. Azt is hozzátette harciasan: „Aki nem akar hazaárulóvá válni, az megszavazza a javaslatot.” Szerencsére ez az őrült ötlet gyorsan eltűnt a süllyesztőben, sőt a sajtóban sem kapott különösebb visszhangot.

Erről az újabb keletű és nevetséges, hamis illúziókat tápláló tévhitről is van Ablonczy Balázsnak határozott véleménye:

„Egy ilyen nemzetközi szerződésnek nincs időhatálya. Érdekes egyébként, a két világháború között erről egyáltalán nem esett szó, ez a mítosz a 90-es években kezdett el terjedni Magyarországon, amikor Hongkong visszakerült Kínához 99 év után. A legmegdöbbentőbb az, hogy egészen komoly emberek hangoztatják ezt a képtelenséget. Jelenleg a II. világháborút lezáró Párizsi békeszerződés van érvényben, ami a legtöbb pontján felülírja a trianonit. Elég belenézni a Magyar Közlönybe, ahol erre rákeresve rengeteg találatot fog előjönni, mert Szlovákiával vannak területcserék vízügyi okok miatt és mind a Párizsi békeszerződésre hivatkozik. A 100 évezésnél arról van szó, hogy bizonyos körök politikai célokra próbálnak hiszékeny embereket felhasználni.”

Kevésbé ismert mifelénk, de Pannóniában most fénykorát éli az ún. Mackenzen-hadsereges-teória, melynek valóságtartalma megegyezik a fentebb részletezett „Trianon csak száz évig érvényes” hagymázas elmélettel. Lássuk, mi erről a szakember vélekedése:

„A Balkánról visszatérő német haderőről van szó, amely a teória szerint esetleg a Székely Hadosztállyal együtt megvédhette volna Magyarországot. Ez már a „mi lett volna, ha” terepe a mítoszoknak, és érdemes leszögezni, hogy a Mackensen-hadsereg meglehetősen dezorganizált erő volt már abban az időszakban. A katonák eladogatták a fegyvereiket, elegük volt a háborúból és haza akartak jutni. Ráadásul a német külügyminisztérium 1918. november 6-án, vagyis 5 nappal a compiègne-i fegyverszünet előtt azt táviratozta Bukarestbe a követségükre, ha átengedik a románok a Mackensen-hadsereget, akkor Németország jóindulatúan fogja kezelni Románia területi követeléseit. Ennyit a nagy teóriáról és a világháborús fegyverbarátságról.

A másik oldalról is volt nyomás, a Károlyi-kormány megzsarolta a német kormányt azzal, hogy ha nem adnak szenet, akkor nem tudják mivel fűteni a mozdonyokat, vagyis nem tudnak a katonáik hazamenni. Így született meg az a megegyezés, hogy minden átadott 4 vagon német szénből egyet a Mackensen-hadsereg hazaszállítására fordítanak. Mivel így is szénhiány volt, így elkezdték a járműveiket eladogatni, Nagyváradon például eladtak 12 teherautót, amelyet a helyi polgárok vettek meg. A fegyvereiket is elpasszolták, később a magyar vöröshadsereg és a románok is használtak ilyeneket.”

A sok-sok évtizedes múltra visszatekintő legendák közül az egyik legnépszerűbb az, hogy az utódállamok képviselői területi követeléseiket a valóságtól teljesen elrugaszkodott érvekkel támasztották alá, a békét diktáló nagyhatalmak pedig készpénznek vettek hazug állításokat. A legismertebb ilyen sikeres fabuláció az Ipoly hajózhatóságára történő hivatkozás volt, mely állítólag eldöntötte a csehszlovák-magyar határ kijelölését.

Ablonczy ezt a tévhitet is ízekre szedi:

„Felbukkan az Ipoly neve a tárgyalások során a szakértői bizottságokban, de nem ilyen összefüggésben, csak egy viszonyítási pont volt. Azt próbálták elérni a csehszlovákok, hogy a folyótól jóval délebbre húzódjon a határ. A delegációjuk maximális követelései egy Vác-Hatvan-Gyöngyös-Miskolc-Tokaj-Sárospatak vonaltól délre húzódó határt tartalmaztak. Szenet akartak, illetve utakat és vasutat.

Az ország nyugati részén a határmegállapítások követték a folyók vonalát, a Duna és a Dráva adta a támpontot, attól keletre pedig a vasútvonalak, ami a korszak stratégiai alfája és ómegája volt. A csehszlovákok azzal érveltek, hogy a Kassa-Sátoraljaújhely vasútvonalra nekik szükségük van. Érdekes, hogy a francia stratégiai gondolkodás is a vasútvonalakat helyezte középpontba a határok húzogatásánál. Nekik az lett volna a fontos, hogy egy Szalonikitől induló vonalon tudják támogatni az új szövetségeseiket Kelet-Európában, de ez kútba esett, mert sok esetben kiderült, hogy amilyen vasútvonalakra hivatkoztak az utódállamok, azok nem is léteztek, vagy nem olyan minőségben, ahogy arra szükség lett volna.”

Az interjú végéhez közeledve az ún. „szerb korridor”, más néven „szláv korridor” terve is terítékre kerül, mely elsősorban Beneš elképzelése volt Magyarország földrajzi bekerítésére, gazdasági és politikai gyarmatosítására. Beneš Párizsban a békeszerződést előkészítő Tízek Tanácsa elé terjesztett tervében a minden égtáj felől megcsonkítandó Magyarország nyugati határvidékének szláv államok közötti fölosztását javasolta Szombathely környéki csehszlovák-szerb határral azért, hogy „elválassza a németeket a magyaroktól'”.

A korridor ötlete ezek szerint nem volt legenda, viszont itt is érdemes meghallgatni a szakértő historikust. Mert, mint kiderül, a kezdeményezés blöff volt, még az sem hitt annak sikerében, aki a javaslat előterjesztője volt.

„A Nyugat-Dunántúlon húzódó csehszlovák-jugoszláv határt elsősorban a csehek és a jugoszlávok szorgalmazták, be is terjesztették 1919 tavaszán a békekonferenciára, de erre már az antant is azt mondta, hogy túlzás. Az elutasítás élén elsősorban az amerikai szakértők álltak. Az utódállamok úgy érkeztek a tárgyalásokra, hogy volt egy minimális, közepes és maximum tervük. Úgy gondolom, a csehek a korridort csak azért dobták be, hogy legyen miből engedni, ők sem gondolták, hogy ezt valaki is komolyan fogja venni. Nekik egyébként is volt egy kattanásuk, ami meghatározta a geopolitikai gondolkodásukat: mindenképpen ki akartak jutni a Dunához, mert ez enyhítette volna a szorongásukat, miszerint be vannak zárva a kontinens közepére.”

Végül essen szó a búvópatakként immár száz esztendeje mindegyre fel-felbukkanó pikáns mítoszról, az állítólagos sikeres szexdiplomáciáról. Következzen az interjú záró kérdése és az arra adott válasz:  

Gyakori vád, hogy az utódállamok nem túl elegáns módszereket is bevetettek a döntéshozók megpuhítására, gondolok itt arra, hogy prostituáltakkal környékezték meg őket.

„Az a baj, hogy ez az a típusú történelmi esemény, amire a legnehezebb forrást találni, legalábbis írottat biztosan, élőt pedig már, khm, lehetetlen. Érdekes, hogy a román nacionalista sajtóban a magyarokat vádolták meg ugyanezzel, de ezen kívül semmi nyoma, ez egy vándorlegenda. Persze némi valóságmagva ennek is van, mert 1919 áprilisában Párizsba küldték Mária román királynét, akinek gáláns kalandjairól rengeteg pletyka keringett. Azért kellett a francia fővárosba mennie, mert nagyon rosszul állt a tárgyalásokon a románok szénája, a miniszterelnökük addigra már mindenkivel összeveszett. Mária volt az, aki próbálta elsimítani ezeket az ügyeket, némi sikerrel. Wilson amerikai elnök feleségével például kifejezetten jó kapcsolatot épített ki. Egy másik eredete a prostituáltas legendának az lehet, hogy a korabeli Párizsban a társasági élet jó része irodalmi szalonokban összpontosult, ezek közül jónéhány román származású, vagy román-francia arisztokraták szervezése volt: járt ilyenbe Marcel Proust is. A kapcsolatépítésnek, lobbizásnak itt nyilván kialakulhatnak olyan terepei, amelyek az utókor számára láthatatlanok maradnak.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X