Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (ápr. 10 – ápr. 17.)


-A A+



„A Híd magyar lelkiismerete” – Búcsú Vörös Pétertől.

Megszólalt a héten Solymos Lívia az egykori Magyar Koalíció Pártjának az 1999 és 2007 közötti sajtótitkára, illetve szóvivője, aki 2010-től a húsvét előtt, 54 éves korában közülünk végleg eltávozott Vörös Péter felvidéki magyar politikus legközvetlenebb munkatársa volt és személyes hangú emlékezésében búcsúzott attól az örökké derűs, mindenkor optimista baráttól, kollégától, harcostárstól, aki bármilyen körülmények között tudta, hogy mit kell tenni egy feladatvállalónak közössége hatékony érdekvédelme ügyében. Írása mind terjedelmében, mind pedig megállapításaiban tudatosan túllépte egy hagyományos nekrológ kereteit. Ezt Solymos Lívia meg is indokolta: Vörös Péter életútja összefonódott a „bársonyos forradalom” utáni szlovákiai magyar politizálás elmúlt évtizedeivel, benne „egy kivételes politikust és egy kivételes embert” tisztelhettünk és veszítettünk el.

A mostani gyász indokolta fehér-fekete változatú Vörös Péter nyitófotónknak színes, valóban csak derűt, jókedvet  és optimizmust sugárzó, bárkit mosolyra késztető színes változatát már ismerhetik az olvasóink, hiszen bő három évvel ezelőtt, amikor a felvidéki magyar közélet megkérdőjelezhetetlenül egyik legrokonszenvesebb személyiségének egyik megszólalását ismertettük e rovatban, ez a róla a pozsonyi parlamentben készült remek portréfelvétel volt cikkünk egyik fotóillusztrációja.

Ma már bevallhatjuk: akkoriban okozott némi dilemmát számunkra a választásunk, ugyanis a türelemmel viselt súlyos betegség után minap, alig 54 éves korában elhunyt Vörös Péter 2017. januári szókérése idején távolról sem volt jókedvű, mint szokott lenni majdnem mindig. Ő akkor kifejezetten dühös volt.

Haragját az okozta, hogy miközben a Híd parlamenti képviselőjeként és a vegyespárt oktatásügyi szakpolitikusaként mindent megtett és nem is sikertelenül a szlovákiai magyar iskolák megmaradásáért és megtartatásáért egy csallóközi városban, Gútán, a színmagyar képviselőtestület fittyet hányva az országos érdekekre saját elhatározásából megszüntetett egy magyar iskolát. E felelőtlen lépéssel a Híd és az MKP helyi képviselőinek döntő többsége, élükön az MKP-s polgármesterrel nyíltan szembehelyezkedtek az egész felvidéki magyar közösség elvárásaival és érdekeivel, továbbá a tervezett döntés ellen sikertelenül tiltakozó helyi szülőkkel és pedagógusokkal. Mondvacsinált érvük az volt, hogy az állítólagos demográfiai előrejelzések meg az úgymond „helyi sajátosságok” is, mind-mind azt indokolják, hogy a létező két magyar iskolát feltétlenül össze kell vonni, mert az egyfajta oktatási központként hatékonyabban működhet majd a jövőben.

Mérgét Vörös Péter nem is rejtette véka alá. Látva ezt a szánalmas rövidlátást, a kezdeményezést joggal bíráló nyílt levélben igyekezett rávenni a gútai képviselőtestületet önsorsrontó döntésük megváltoztatására. Hadd idézzünk akkori számonkéréséből, melyen átsejlik a senkiével össze nem téveszthető habitusa is: „A szülők, diákok, pedagógusok, a szakmai szervezetek és a politika évek óta vállvetve küzd azért, hogy sikerüljön megőrizni a kis létszámú iskoláinkat. Folyamatosan érvelünk a kisiskolák létjogosultsága és szükségessége mellett. Egy ilyen helyzetben megszüntetni egy nagy iskolát (hiszen a Rákóczi iskola nagy iskola) olyan precedenst teremtene, amely után joggal kérdezhetik majd tőlünk a parlamentben és minden fórumon: minek kardoskodtok az iskoláitok mellett, ha a saját önkormányzataitok önként, külső nyomásgyakorlás nélkül döntenek a megszüntetésükről?”

Vele együtt hasonlóképpen tett Kiss Beáta, az Magyar Közösség Pártjának, az MKP-nak az oktatáspolitikai alelnöke is, aki szintén a nyilvánosság előtt fordult a gútai aknatelepítőkhöz, felszólítva őket: gondolják meg, mit cselekszenek, és ne játszanak a tűzzel. Mert azzal, hogy egy olyan városban, ahol még gazdaságilag és létszámban sem indokolt az iskolaösszevonás, veszélyes példa teremtődik – mutatott rá a magyar párt politikusa, rámutatva: „ezzel a precedenssel olyan lavina indulhat el, amely számos egyéb, különösen a peremvidéken vagy szórványban működő iskola sorsát is eldöntheti.”

Igen, végül ez a közös fellépés, amiben megmutatkozott az általunk is régóta jól ismert és nagyra becsült Vörös Péter elkötelezettsége amellett, hogy közösségi érdekekért csak együttes erővel szabad és lehet küzdeni, késztetett arra minket, hogy végül az optimizmust, a derűt, a soha nem adom fel-reményét sugárzó vidám fotót válasszuk róla akkor. Most pedig, amikor az élet kegyetlensége miatt annak színeitől megfosztott változatával kényszerülünk előállni, és azzal kell szembesülni, hogy nincs már többé kit felhívnunk telefonon, ha olykor tisztábban szeretnénk látni a felvidéki kis magyar világ kusza viszonyaiban, akkor nem lehet tagadni – az ő bántóan korai távozása nekünk is nehezen felfogható személyes veszteség.  

És még valami idekívánkozik, már csak azért is, hisz fentebb senkivel sem összetéveszthető lelkialkatú és mindig lelkesedni tudó, másokat is lelkesíteni képes komáromi csupaszív egyéniségű embertársunkról szóltunk teljes joggal csak a legnagyobb elismerés hangján.

Vörös Pétert szűkebb pátriájában olyan politikusként tarthatták számon, aki egykor a nagyon kevesekre jellemző morális gesztussal is fel tudta hívni magára a figyelmet. Hiszen amikor látta, milyen súlyos károkat okozhat közössége számára a tetőfokára hágott magyar-magyar egymásnak feszülés és szekértáborosdi, képes volt tiltakozásképpen még a biztos egzisztenciát jelentő parlamenti mandátumáról is lemondani. Napra pontosan nyolc éve, 2012. április 17-én megfogalmazott hitvallását, melyet soha meg nem tagadott, és amelyhez a politikába való visszatérése után is következetesen ragaszkodott, talán nem fölösleges most felidézni:

„Meggyőződésem, hogy a két, magyar érdekeket felvállaló pártnak meg kell találnia az egymáshoz vezető utat, mert a szlovákiai magyarokat nem lehet még egyszer olyan helyzetbe hozni, hogy tanácstalanul álljanak az urnák előtt, vajon kit válasszanak. Az üres gesztusok, az alibikeresés, a másikra mutogatás ideje lejárt.”

Mindezek előrebocsátásával lássuk a komáromi Bumm portálon megjelent Solymos Lívia jegyezte „A Híd magyar lelkiismerete” – Búcsú Vörös Pétertől címmel közreadott írást, melynek beszédes címéről is megállapítható: telitalálat a javából. Talán már az általunk eddig elmondottakból is kiderül ezt, az amúgy Tokár Gézától, a magyar civileket tömörítő Szlovákiai Magyarok Kerekasztala szóvivőjétől kölcsönzött elismerő minősítést joggal érdemelte ki a húsvét előestéjén elhunyt politikus. Persze tegyük hozzá haladéktalanul: amit a cikk szerzője hét tételben elmond, részletekre kiterjedően, Vörös Péter életpályájáról abból derül ki valójában és hitelt érdemlően, mivel is érdemelte ki közösségi emberünk ezt a találó és rá tökéletesen illő értékítéletet.

Lássuk előbb a kezdeteket, melynek bemutatása során előkerülnek egy több mint három évtizedes múltra visszatekintő barátság és együttműködés legkorábbi, életre szóló jelentőségű mozzanatai is.

„Hadd kezdjem a történetét a személyes megismerkedésünkkel. Pétert 1989-ben ismertem meg. 1989. november 17-én – ki ne emlékezne az akkori egyetemisták közül – a Slovnaft melletti farkastoroki művelődési házban a József Attila Ifjúsági Klub bálján vettünk részt. Vörös Péter szervezőként és aktív résztvevőként a társaság középpontja volt. A JAIK oszlopos tagja, programjainak egyik szervezője, egy ideig a szervezet elnöke, majd később a Diákhálózat egyik alapítója is volt. A Comenius Egyetem magyar-történelem szakos hallgatójaként és mindig is a politika, a közélet iránt érdeklődő emberként gyorsan az események fősodrába került, másokkal együtt a magyar diákságot képviselte a forradalom egyetemi eseményei során. Majd, amikor megalakult a Független Magyar Kezdeményezés, Vörös Péter kezdettől a mozgalom aktív szervezőjeként tevékenykedett.”

Az újabb fejezetből, mely Az MPP-ből a MKP-ba címet viseli, megismerhetjük ennek az imponáló és mintaszerű életútnak az első bő másfél évtizedét. Mielőtt Vörös Péter politikusi és emberi erényeit precíz hitelességgel prezentáló portré terjedelmesebb részletét közreadnánk, hadd tegyünk egy talán nem jelentéktelen észrevételt.

Külön köszönet illeti Solymos Líviát, hogy ebben az írásában eloszlatott egy 13 éve keringő tévhitet. Az egykori sikeres MKP elnök, Bugár Béla 2007-es kvázi-megpuccsolását követően nem Vörös Péter saját döntése volt, hogy elhagyja a mindig szívügyének tekintett magyar párt székházát, melynek megépítése nélküle nem történhetett volna meg. Azzal, hogy a Bugárt váltó új pártelnök, Csáky Pál eltávolította őt a számára mindent jelentő MKP központból, kényszerpályára kényszerítette, ahonnan két év múlva már egyenes út vezetett a szlovákiai magyar jövőt másképpen gondolókhoz való csatlakozáshoz.

„Egész életútja a szlovákiai magyar politikához kötődött. Amikor a Független Magyar Kezdeményezés párttá alakult, és felvette a Magyar Polgári Párt nevet, Vörös Péter a párt elnökségi tagja és önkormányzatokért felelős alelnöke lett. 1996-ban rövid ideig a biztosítási szakmában dolgozott, majd 1998-ban a három magyar párt egyesülését követően a párt újonnan megválasztott elnöke, Bugár Béla felkérte őt a központi titkári tisztségre, amelyet 2007-ig töltött be. Kapcsolata Bugár Bélával mindvégig szoros, baráti viszony volt. Vörös Péter a magyar politizálás legjobb időszakában meghatározó személyisége volt a Magyar Koalíció Pártjának. Gyakran gondoltunk vissza nosztalgiával erre az időszakra, hiszen minden belső vita és nézeteltérés ellenére a képviselet egységes volt, mindenki tette a dolgát, a párt elnöke az ország egyik legnépszerűbb politikusa volt, a párt bírta a választók bizalmát és szeretetét. Ezt leginkább a 2002-es legendás parlamenti választási kampányban lehetett érzékelni, ami mindannyiunk életében, akik abban részt vettünk, meghatározó nyomot hagyott. Péter esetében annak a kampánynak még egy csodálatos személyes eseménye volt, és az a fia megszületése, ami határtalan örömöt hozott az életébe. Büszke apa volt!

Péter háttéremberként, de mégis aktívan tudta befolyásolni a pártban és a nagypolitikában zajló eseményeket. Elmondható, hogy egyike volt a párton belüli véleményformáló személyiségeknek. Nagyon szerették őt a munkatársai, nagyszerű főnök, irányító és szervező ember volt, kiválóan tudta motiválni a munkatársait, tudott dicsérni, de dorgálni is. Mindenkiről tudta, mi az, amiben jó, hogyan lehet a legjobban hasznosítani a munkáját a közösség érdekében. Mindenkire gondja volt, gyakran a személyes problémáink megoldásában is mellettünk állt. Ha kellett, bármikor szót emelt az érdekünkben. Nagyvonalú volt, de a pártmunkát kemény kézzel irányította. Neki is köszönhető, hogy a Magyar Koalíció Pártja stabil helyi struktúrákat tudott kiépíteni. Az utódpárt még ma is az akkor megalapozott szervezeti hálózatnak köszönheti a helyi beágyazottságát. Az ő kemény és kitartó munkájának eredményeként épült fel az MKP pártszékháza Pozsonyban.

2006-ban az MKP ellenzéki padsorokba kényszerült. 2007-ben Bugár Bélát Csáky Pál váltotta az elnöki tisztségben. Vörös Péter még néhány hónapon keresztül központi titkárként irányította a pártmunkát, de végül Csáky úgy döntött, saját emberre van szüksége a munka folytatásához, és javaslatot tett Vörös Péter elmozdítására. Péter nehezen élte meg ezt az időszakot, hiszen az MKP a szívügye volt, ragaszkodott hozzá, az ott dolgozó emberekhez, az egész közösséghez. Úgy érezte, nem jó irányban haladnak a dolgok.”

Közismert, hogy 2009-ben belső vitákkal tarkított nézekülönbségek és az új vezetéssel kialakult permanens konfliktusok miatt Bugár Béla és a vele egyetértők egy csoportja elhagyták az MKP-t. A távozók között, akik még az év júliusában megalapították a Híd pártot, ott volt Bugár közeli munkatársa, Vörös Péter is. Viszont, s ez aligha volt meglepő részéről, ő nem a vegyespárt létrehozásának híve volt.

Íme, hogyan szól erről az időszakról az emlékező írás Magyar vagy multietnikus legyen a Híd? című passzusában Solymos Lívia:

„Péternek kezdettől fogva meggyőződése volt, hogy ha már így alakult, magyar pártot kell létrehozni, hiszen – ahogy fogalmazott – „most már nekünk kell felvállalnunk a magyarok képviseletét”. Neki volt köszönhető, hogy a Híd az akkor még konzervatívnak tekintett Európai Néppártba kérte a felvételét. Neki volt köszönhető, hogy az első sajtótájékoztatón a párt még úgy határozta meg önmagát, mint „magyar emberek által létrehozott politikai erőt, amelyben szlovákok is helyet kaphatnak”. Emellett a doktrína mellett azonban a Híd nem tartott ki, egyre erőteljesebbé vált a pártban a „multietnikus jelleg”. Vörös Péter bár tiszteletben tartotta ezt a döntést, soha nem tudott vele maradéktalanul azonosulni. Számára mindig is az egységes és erős magyar politikai érdekképviselet elérése volt a cél.”

Az újabb, Csak kormányon lehet tenni a magyarokért című fejezetben új oldaláról mutatja be a cikkszerző az általa méltatottat. Megismerhetjük a továbbiakban Vörös Pétert, mint parlamenti képviselőt, aki a vegyespárt színeiben 2010 után két ízben is tagja volt a pozsonyi törvényhozásnak. Hogy milyen körülmények között történt mindez, illetve, hogy miért esett meg az általunk már bemutatott história, amikor látva az áldatlan magyar-magyar szembenállást, lemondani is képes volt mandátumáról, – azt tárja fel Solymos Lívia az elkövetkezendőkben:

„A választók véleményt mondtak a szétválásról: Bugár Béla személyes hitele a Hídat 2010-ben a parlamentbe repítette, a Csáky vezette MKP pedig a parlamenten kívülre szorult. A Híd a Radičová-kormány részévé vált, Vörös Péter pedig a kormányba lépés következményeként parlamenti mandátumot szerzett. Óriási energiával vetette bele magát a munkába, szinte naponta kint volt vidéken. Komáromban egy alapiskola már elnyert európai uniós pályázati támogatásának lehívásában próbált segédkezni, az iskola azonban adminisztratív okok miatt nem kaphatta meg az elnyert támogatást.

2012-ben egy fatális bizalmi szavazás következtében a kormány megbukott, előrehozott választásokra került sor, amelyen a Híd bejutott ugyan a parlamentbe, ám ellenzékbe kényszerült, ismét Robert Fico pártja alakíthatott kormányt. Vörös Péter nem szerzett mandátumot, és az említett sikertelen iskolafelújítási projekt okán úgy döntött, magára vállalja a felelősséget. Lemondott párton belüli tisztségeiről, és kivonult a nagypolitikából. A sors azonban ismét „teret nyitott” előtte, hiszen 2014-ben az európai parlamenti választáson Nagy Józsefet európai parlamenti képviselővé választották, és helyette Vörös Péter került be a szlovák törvényhozásba. Péter vállalta a feladatot, mert úgy érezte, ha tehet valamit a magyarság érdekében, akkor ott a helye.”

A Parlamenti küzdelmek címmel közreadott része az értekezésnek az a passzus, mely részletekre terjedően beavat bennünket abba a szerteágazó törvényhozói munkába, melynek során Vörös Péter elévülhetetlen érdemeket szerzett. Amit elért pártja oktatási szakpolitikusaként, annak jótéteményeit száznál is több felvidéki magyar iskola kisdiákjai élhetik meg ma, holnap, meg holnapután. Olvasóink számára aligha kell bővebben érvelni, hogy miről van valójában szó. Ez az ún. „kisiskolák” ügye, melyek szövevényes ügyéről e rovatban nemegyszer már említést tettünk.

Amit pedig, immár súlyos betegen, Vörös Péter elérni próbált, és azt csak az utolsó száz méteren tudták a szűkkeblű politikai ellenfelek zátonyra futtatni, az – sajnos már nélküle ugyan, de minden bizonnyal – már a közeljövőben valóság lesz. Elég itt utalnunk múlt heti cikkünkre, melyben azt mutattuk be: az új szlovák kormány magyar oktatási államtitkára, Filip Mónika éppúgy élharcosa annak, hogy úgy tanítsák Szlovákiában a szlovákot, mint második nyelvet. Ez pedig Vörös Péternek is álma volt.

„Vörös Péter – átvéve Nagy József bizottsági helyét – először szociális kérdésekkel, majd a 2016-os választások után oktatásüggyel foglalkozott. Számos alkalommal voltam személyesen tanúja, ahogy készségesen és önzetlenül segített mindenkinek, aki bármilyen ügyben hozzá fordult, soha senkit el nem utasított, minden követ megmozgatott egy-egy ügy érdekében. Első komoly politikai sikere rögtön a 2016-os választásokat követően a magyar iskolákra vonatkozó kötelező osztálylétszámok – a kvóták eltörlésével kapcsolatos törvényjavaslata volt, amelyet alkotmányos többséggel fogadott el a parlament. Ennek köszönhetően több, mint 100 magyar iskola menekült meg a bezárástól. Parlamenti képviselőként hétről-hétre koptatta az oktatásügyi minisztérium lépcsőit, és tárgyalt az állami hivatalnokokkal annak érdekében, hogy a magyar iskolák számára kedvezőbb finanszírozási rendszert sikerüljön kialkudni. A minisztérium nemzetiségi osztályával közös sikerként könyvelhető el, hogy a magyar iskolák fejkvótáját 113%-ra sikerült emelni, ezzel jelentős pénzügyi segítséghez juthattak az iskoláink.

Küzdött azért, hogy – ahogy mondta - „a magyar gyerekek magyar iskolában tanulhassanak meg jól szlovákul”, és a szlovákot végre idegen nyelvként tanítsák a magyar iskolákban. 2016-tól személyesen járt be az Állami Pedagógiai Intézetbe, hogy előmozdítsa az új szlovák nyelvoktatási projekt akadozó jóváhagyási folyamatát. Az ő kitartó ösztönzésének is köszönhető, hogy a projekt nemsokára abba a fázisba ér, amikor a módszer bevezethető a teljes magyar iskolahálózatban.

2018-ban készült el a nemzetiségi iskolákkal kapcsolatos átfogó törvénymódosítás, amelynek előkészítését Vörös Péter irányította. A törvény bevezette volna a nemzetiségi iskola fogalmát, lerakta volna a magyar oktatásügyi önkormányzatiság alapjait, és szakmailag is megerősítette volna a magyar iskolákat. A javaslatról elismerően nyilatkozott a Pedagógusszövetség is. Az első tervek szerint a Tanuló Szlovákia reformtervezet törvényei között még 2018-ban kellett volna minisztériumi javaslatként benyújtani, ám az SNS-es miniszter asszony először csak halogató, majd később az egész SNS-es képviselőcsoport nyíltan elutasító magatartása miatt a minisztérium elállt a közoktatási törvény átfogó módosításától, így ez a törvényjavaslat is mellékvágányra került. Vörös Péter már súlyos betegen döntött úgy, hogy az utolsó adandó alkalommal képviselői javaslatként benyújtja a törvényjavaslatot a parlamentben. Az elfogadásához 7 szavazat hiányzott.”

Függetlenül attól, hogy Vörös Péter a vegyespárt színeiben politizált már egy évtizede következetesen hangoztatta, a magyar erőket egyesíteni kell, a magyar érdekeket képviselő pártoknak meg kell találniuk egymáshoz az utat.” Többször is megfogalmazta markáns véleményét: „Nem veszhet el újra és újra százezer szavazat, ezt még egyszer nem kockáztathatjuk”.

Solymos Lívia életmű-értékelésének utolsóelőtti, Magyar egység nélkül nincs jövő alcímet viselő passzusában ez a lármafa-gyújtó szerepvállalás kerül terítékre. És az is, hogy hiába látta előre a kiegyezés-képtelenség tragikus következményeit, hiába figyelmeztette a várható fejleményekre a párttársait, a legrosszabb szcenáriót is meg kellett élnie: „A Híd kiesett a parlamentből, az „összefogás” nem tudta megszólítani a teljes magyar közösséget, a szlovákiai magyarság pedig képviselet nélkül maradt.”

A hűséges barát, a kolléga és a mindenkori véd- és dacszövetséges sajátos emlékbeszédének utolsó fejezetcíme: Egy kivételes politikus és egy kivételes ember.

Engedtessék meg nekünk, mint olyannak, akit az élet abban a szerencsében részesített, hogy megannyi személyes találkozásunk révén közelről ismerhettük a felvidéki magyar közélet fáradhatatlan örökmozgóját, mint olyannak,  aki gyakran megosztotta velünk vívódásait, nemegyszer beszámolt nekünk a „mítoszmiklósok" és mások gáncsoskodásairól, aki viszont soha se vesztette el, még kisebb-nagyobb kudarcok idején se a lételemét jelentő derűlátást és tenni akarást, hogy amiképpen „A Híd magyar lelkiismerete”-jellemzést telitalálatnak ítéltük, ugyanúgy vélekedjünk a záró tétel címéről is. Mert az a Vörös Péter, aki április 11-én örökre itt hagyott bennünket, valóban kivételes politikus és kivételes ember volt.

„Vörös Péter a Híd politikusaként mindig egy kicsit kívülálló maradt. Konzervatív nézetrendszere, a magyarországi politikai életről alkotott véleménye és az a tény, hogy Orbán Viktor habitusát, személyiségét magához közelinek érezte, politikáját támogatta és követendőnek tartotta, kívülállóvá tette őt a Híd berkeiben. Azon kevés politikusok egyike volt, akinek műveltsége, történelmi ismeretei, távlatos gondolkodása megszabhatta volna egy párt vagy mozgalom irányát, szellemiségét. Erre sajnos, már nem volt lehetősége. Saját magával szemben kivételesen szigorú volt, ami gyakran kishitűségbe is torkollott. Mi, a barátai, a környezete, sokkal többre tartottuk őt, mint ő saját magát. Gyakran éppen ez a kishitűség akadályozta abban, hogy felvállalja a konfliktusokat, hogy hangosabban és határozottabban képviselje a saját véleményét. E mögött az a tulajdonsága is meghúzódott, hogy soha senkire nem akarta saját magát vagy a véleményét ráerőltetni. Nem gondolkodott kizárólagosságban, és nem akart senkinek terhére lenni. Kivételes módon odafigyelt a beszélgetőpartnerére, érdekelte a másik véleménye, becsülte a tehetséget, a rátermettséget.

Szeretetreméltó természetének, emberi nagyságának és barátságos lényének köszönhetően jó emberi kapcsolatai mindvégig megmaradtak. Betegsége alatt is segítséget és együttérzést kapott mindenkitől. Mindannyian szerettük. Ő pedig nem volt haragtartó. Ha elő is fordultak vitás ügyei, haragot soha nem táplált magában, mindenkivel jó kapcsolatokat ápolt. Hűséges és lojális maradt. Azt mondta, „amit elkezdtem, azt végigcsinálom”. Hűséges volt mindenkihez, akit szeretett: a családjához, a barátaihoz, a párttársaihoz, a nemzetéhez.

Amikor 2019 októberében véglegessé vált, hogy nem jön létre az egységes magyar lista, Vörös Péter úgy döntött, nem indul a 2020-as parlamenti választáson. Azt mondta, ő már csak egy egységes listát tud elképzelni és támogatni, amelyre mindenki jó szívvel szavazhat. E bejelentése kapcsán nevezte Vörös Pétert Tokár Géza politikai elemző „a Híd magyar lelkiismeretének”. Későn jött és kicsit keserű elismerés volt ez, de mégiscsak elismerés. A mandátuma 2020 februárjában járt le, és a parlamenti választás eredményeként a szlovák parlamentben megszűnt a magyar képviselet. Egészségi állapota ekkorra már súlyosan megromlott. Utolsó hónapjaiban a felesége és a családja gondoskodó szeretete vette körül.

Vörös Péter április 3-án töltötte be 54. életévét. Isten veled, drága barátunk!”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X