Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (febr. 29. – márc. 6.)


-A A+



Szlovákiai magyar személyiségek a parlamenti választásokról: „Magyarként nincsenek félelmeim… vegyes érzelmeim vannak… minden elvárás nem teljesülhet… az embernek káromkodni kélt kedve… legyünk optimisták, mert nem igazán van más választásunk… ezt a pillanatot még megemlegetjük…nem szabad túl sok energiát elpazarolni a múltban lezajlott dolgokra… a kilátások nem túl rózsásak… a csalódás, amit most közösen élünk át, akár össze is köthet minket”

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban kilenc szlovákiai magyar ismert személyiség, köztük iskolaigazgató, grafikus-animátor, filmrendező, szak- és műfordító, nyelvész, közgazdász, pénzügyi szakember, továbbá két, többkötetes íróként, költőként is jeleskedő publicista, és amint az kitűnik a fenti vélemény-füzérből is a február 29-i, magyar szempontból katasztrofális eredményt hozó ottani parlamenti választásokat meglehetősen eltérő módon értékelték. Valamennyien örültek az ellenzék győzelmének, de nem hallgatták el azt sem, hogy tele vannak kételyekkel a most alakuló kormány, illetve a magyar képviselet jövőjét illetően.

Az 1993-ban önállóvá vált Szlovákia történetének nyolcadik parlamenti választására került sor február utolsó napján, melynek eredményei rácáfolva az előzetes várakozásokra, amit a közvélemény-kutatások jósoltak, hatalmas meglepetést okoztak. Nem az váltotta ki a meghökkenést, hogy távoznia kell a hatalomból a Pellegrini vezette koalíciós kormánynak, melynek bukása borítékolható volt, hanem ennek a választásnak a végeredménye: egyrészt a Robert Fico nevével fémjelzett vezető kormánypártnak az előzetes becslések a korábbiaknál szerényebb győzelmet jósoltak, de biztosan az első helyen befutónak vélték, másrészt pedig a felmérések egészen más összetételű parlamentet jövendöltek.

Abban viszont sajnos nem tévedtek a közvélemény-kutatók, amikor felméréseikben hónapok óta a szlovákiai magyar választópolgárok szavazataira aspiráló két formációt, a Magyar Közösségi Összefogást (MKÖ) és a Most-Hidat folyamatosan az öt százalékos parlamenti küszöb alatt mérték. Február 29-én beigazolódott az, ami sejthető volt régóta: a felvidéki honfitársaink példásan megbüntették a személyes ellentéteiken felülemelkedni képtelen, a kiegyezés indokoltságáról folyamatosan papoló, de azt minden áron megakadályozni akaró és tudó magyar politikusaikat. A végszaldó pedig immár jól ismert: miközben mintegy 456 ezer főt számláló magyarság részaránya az 5,4 milliós Szlovákia összlakosságának 8,4 százaléka, egyik magyar pártnak se lesz képviselője a jövőben a 150 fős pozsonyi törvényhozásban.

Természetes volt, hogy ennek a példa nélküli magyar választási kudarcnak az okait sokan és sokféleképpen igyekeztek magyarázni a most megbukottak. Leginkább annak az egymásra találásnak a szükségszerűségét voltak képesek hangsúlyozni, melynek létrejötte ellen, – hadd ismételjük meg nyomatékosan, mert ez nem kevés cinizmusra vallott – épp maguk tettek meg mindent, beleértve a becsületsértő lejáratásokat és egyesek kriminalizálását.

Tegyük hozzá az igazság kedvéért, hogy az MKÖ és a Híd háza táján sorozatos lemondásokat is magukkal hozó elmúlt napokban volt alkalmunk felfedezni higgadt, önkritikus megszólalásokat is a szlovákiai magyar politikusok nyilatkozataiban. Hasonlóképpen találkoztunk a Dunától északra meg délre is megannyi olyan elemző-értékeléssel a két ország magyar sajtójában, melyek révén körvonalazódni tűnik a „hogyan tovább?” kérdésre adható válasz.

Talán az egyre jobban körvonalazódó tavaszi nagytakarítás után és látva, hogy annak a felelőtlenségnek, melynek ára 171 836 kukába került magyar voks volt (MKÖ: 112 662 + Híd: 59 174 elveszett szavazat), végre megtörténik a felvidéki kis magyar világ közéleti szerepvállalóiban a gyökeres szemléletváltás, amit követ majd az eddigi önsorsrontó politizálás gyökeres átértékelése és a kiút megtalálása.

Ezt megköveteli mindenekelőtt az, hogy soha sem szavaztak 1994 óta az eddigi nyolc parlamenti választásokon oly nagy számban felvidéki magyarok szlovák pártokra, mint múlt szombaton. Különböző becslések szerint ez a szlovákiai magyar választópolgárok legalább egyharmadát jelentette.

Ennek egyfajta érzékeltetésére álljon itt egy sokatmondó statisztikai adat: egyetlen egy magyar nemzetiségű képviselő került be a pozsonyi parlamentbe, nevezetesen Grendel Lajos, Kossuth-díjas kiváló írónk fia, Grendel Gábor az Igor Matovič leendő kormányfő vezette toronymagasan győztes, az OĽaNO (Obyčajní Ľudia a Nezávislé Osobnosti – Az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek) listájáról, aki Szlovákia ma legnépszerűbb magyar politikusaként egymaga 131 681 preferencia szavazatot kapott. Ez pedig több mint amennyit a 150 fős Magyar Közösségi Összefogás lista összes jelöltje gyűjtött be együttesen.

Természetesen nem kerülte el figyelmünket, hogy Šimko József, rimaszombati polgármester személyében a kvázi-náci Kotleba-féle pártnak, a ĽSNS-nek (Ľudová strana Naše Slovensko – A Mi Szlovákiánk Néppárt) is van a pozsonyi törvényhozásnak még egy magát állítólag magyarnak valló képviselője, de ennek jelentősége a felvidéki honfitársaink számára egyenértékű a hámozott léggömbével. Nem úgy a Grendel Gábor jelenléte, aki viszont már első, választásokat követő nyilatkozataiban azonnal értésre adta: a győztes OĽaNO, melynek ő az egyik meghatározó arca „vállalja a magyar érdekképviseletet azután, hogy sem a Magyar Közösségi Összefogás, sem a Híd–Most nem lépte át a bejutási küszöböt.”

Annak ismeretében, amit az elmúlt napokban a szlovákiai magyar politikusok nyilatkozataiból megtudhattunk, kénytelenek vagyunk rögzíteni azt is, hogy nem hallgathatjuk el félelmeinket sem. Mert sajnos, ezekben a józanságot és őszinteséget s egyúttal a tükörbe nézést követelő pillanatokban is találkoztunk szálka-gerenda látásmódról tanúskodó elfogult, a hibát mindig másokban látó megszólalásokkal és olyan „értő” eszmefuttatásokkal, melyek viszont nem sok jót ígérnek a jövőre nézve. Sajnos ez az álságos megközelítés és hozzáállás is markánsan jelen volt a mögöttünk hagyott napok felvidéki magyar sajtójában, ami nem tehet bennünket fenntartások nélküli derülátókká.

Mert mi jót is várhatnánk azt követően, hogy a minden bajok forrásának tekintett Bugár Bélába történő rúgásverseny ki tudja hányadik menetében, újabban már annyira elborítja a gőz egyesek elméjét, hogy már nyíltan képesek voltak alávaló módon még rasszista húrokat is pengetni a legnagyobb nyilvánosság előtt. Döbbenettel olvastuk, hogy mire volt képes vetemedni a Magyar Közösség Pártjának egy fiatal „üdvöskéje”, aki nem mellesleg a párt zselízi szervezetének elnöke, önkormányzati képviselő és ismert publicista minap a Felvidék.mában publikált pamfletjében: Nem tudom, hogy Bugár Béla felmenői között van-e román, de hogy különös viszonyt ápol az árulás intézményével, az kétségtelen. Ugye tudjuk, hogy a nagyra becsült román nép az, mely dicső történelme során talán egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy a szövetségesét el ne árulja.”

Ha ilyen, a népek közötti gyűlölködést is szítani képes rasszista észtosztókkal és uszító megmondóemberekkkel történik majd a GPS-újratervezés az MKP-ban, akkor eleve esélytelen bármilyen, a jobbításra való törekvés. Ugyanis ez a gondolkodásmód csak oda való, ahova minap a majdnem 172 ezer felvidéki magyar szavazat került. Mi pedig újra szembesülünk azzal, hogy mennyire hiányzik a Felvidék.ma éléről az oly korán körünkből végleg eltávozott és általunk nagyra becsült Pogány Erzsébet. Tudjuk, hisz vele egy több mint két évtizedes baráti kapcsolat is összekötött, ő biztosan nem engedte volna meg, hogy egy ilyen csatornaszag a dédelgetett kedvencében felböfögjön.

Szerencsére az effajta útszéli kútmérgező hang a ritka kivételek közé tartozik. Remélhetőleg mihamarabb bekövetkezik a Csonka Ákos e védhetetlen okfejtésétől való elhatárolódás úgy pártja, mint a Felvidék.ma részéről. Talán maga az érintett is belátja inkább előbb, mint utóbb, hogy a Bugár-gyalázásban most túllépett minden megengedett határt, s jön majd egy megkövetés.

Túllépve, de nem feledve, mert ez az otrombaság nem feledhető, térjünk át most egész más, valóban reflexiókra sarkalló és inkább odafigyelést érdemlő eheti friss szlovákiai magyar megszólalásokra, melyek ismertetésére ezúttal kívántunk vállalkozni. Erre a lehetőséget az egyetlen szlovákiai nyomtatott magyar napilap, az Új Szó adta meg, melynek érdeme, hogy nemcsak a politikacsinálókat szokta megszólaltatni egy-egy olyan kulcsfontosságú történés kapcsán, mint amilyen egy általános vagy önkormányzati választás vagy éppen egy országos jelentőségű más fejlemény, hanem a felvidéki civil világ magyar képviselőit.

Ez történt most is, amikor két nappal ezelőtt kilenc szlovákiai magyar ismert személyiséget keresett meg egy ankét kertében és arra kérte fel őket, hogy mondjanak véleményt a múlt szombaton megtartott parlamenti választásról. A megkérdezettek között volt iskolaigazgató, grafikus-animátor, filmrendező, szak- és műfordító, nyelvész, közgazdász, pénzügyi szakember és két, íróként is jeleskedő publicista is, az általuk elmondottakból pedig egy meglehetősen színes kommentár-csokor állt össze, ami akár egy alkalmi szociológiai pillanatfelvételnek is tekinthető.

Az elsőként megszólaló a rimaszombati Tompa Mihály Alapiskola igazgatója, Orosz István úgy látja, az történt, amire számított. Bízott abban, hogy a polgárok elzavarják a jelenlegi kormányt és nem tagadja, hogy van benne elégedettség is: „Örömmel tölt el, hogy egy kivételével, olyan pártokból alakulhat kormány, melyek hozzám közelebb állnak. Mindezt arra alapozva nyilatkozza, hogy tudatos választópolgárként valamennyi párt oktatási programját átstudírozta, és a leendő kormánykoalíciót képező pártoknak a szakmáját és hivatását érintő elképzeléseit kifejezetten rokonszenvesnek találta.

Hadd tegyük hozzá itt közbevetőleg és a tisztánlátás kedvéért, hogy gyakorlatilag a már választások másnapján eldőlt, miként is fog kinézni az a kormánykoalíció, mely a leváltott Pellegrini-kabinet helyére lép.

Ugyanis a győztes OĽaNO mozgalom első embere, Igor Matovič az eredmények ismeretében azonnal világossá tette, hogy alkotmányozó többségre törekszik és ezért szövetségre kíván lépni a jobboldali-populista és migránsellenes Boris Kollár vezette Sme rodina (A Család Vagyunk) párttal, az ellenzék korábbi vezető erejét képező, szintén jobboldali, de klasszikus liberalizmus elveit hangoztató SaS (Sloboda a Solidarita – Szabadság és Szolidaritás) párttal, melynek Richard Sulik az elnöke és a volt államfő, Andrej Kiska tavaly alakított konzervatív-liberális formációjával, a Za ľudí (Az Emberekért) párttal.

A rimaszombati születésű nagy költőnk nevét viselő iskola igazgatója úgy érzi, magyarként sincs mitől tartania a leendő Matovič-kormány országlásától: „Magyarként nincsenek félelmeim, ha a meglévő jogaink nem sérülnek, még ha az elkövetkező négy év alatt nem is bővülnek, én elégedett tudnék lenni” – fogalmazta meg hozzáállását Orosz István.

Ugyanakkor, az Új Szó kérdésére válaszolva, cseppet sem köntörfalazva, határozottan elmarasztaló véleményt nyilvánított a magyar pártok szánalmas produkciójáról. Ezt ekképp összegezte:

„Az MKÖ eredménye nem meglepő, mert önmagukkal fogtak össze, az Összefogás képviselőinek egy része négy évvel ezelőtt is szerepelt az MKP listáján, így ugyanazt az eredményt produkálták, mint akkor. Várható volt a Híd bukása. Ha az Összefogás valóban azzal a céllal jött létre, hogy ténylegesen összefogja az összes politikai pártot, mely képviselheti a szlovákiai magyarságot, akkor kutya kötelessége lett volna ezt megtenni, nem belépni az MKP-ba, együttműködni a Magyar Fórummal, mert ez kevés. Csak akkor lehetett volna valódi választási párt.

Itt az ideje, hogy akár a nulláról építkezve egy teljesen új magyar platformot létrehozni. Van rá négy év, ennyi idő alatt kevésbé ismert emberekkel is meglehet ezt csinálni. De olyan rátermett emberekre van szükség, akik egyrészt tökéletesen beszélik az államnyelvet, mert csak így tudják képviselni az érdekeinket a szlovák parlamentben, másrészt pedig nem olyan jelölteket kell állítani, akik mindenhez értenek, igazából viszont semmihez, mert ezeket a jelölteket a nagypolitikába jártas szlovák politikusok megeszik reggelire.”

Matrka Simon már másfél évtizeddel előtt belopta magát elsősorban az Új Szó „kistestvérének”, a Vasárnap magazin olvasóinak, kicsiknek és nagyoknak a szívébe a folytatásos képregényének humoros képei révén, majd a szakma is felfigyelt rá. Ma grafikusként, könyvillusztrátorként és animátorként is jegyzi a szakma nemcsak szűkebb pátriájában, hanem országhatárokon is túl.

A hétvégi választásokat illetőn, mint mondja vegyesek az érzelmei: „Azok egyrészt reményteljesek, mert búcsút veszünk egy olyan politikai garnitúrától, amely kizsigerelte az országot, másrészt aggodalommal teliek. Azok a pártok, amelyek Matovičcsal az élén naivitással határos diadalmassággal átvették a hatalmat, inkább kételyeket ébresztenek bennem, mint reményt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem drukkolok nekik, inkább azt, hogy a győzelemnek inkább a meccs végén örülök.”

Ugyanakkor csalódottságot is érez, mert nem került be a parlamentbe magyar párt. Épp ennyire sajnálja azt is, hogy erre a sorsra jutott az általunk e rovatban tavaly augusztusban bemutatott, Zuzana Čaputovát az államfői székbe juttató szociálliberális szlovák párt, a Progresszív Szlovákia (Progresszív Szlovákia), „az első olyan szlovák párt, mely szervezetileg próbál a magyar választók felé nyúlni”. Viszont volt a választásoknak olyan híre is, ami számára örömteli volt, mert a szélsőjobboldaliak az előzetes jóslásokra rácáfolva, nem nyertek teret. Kotleba pártjának a prognózisokhoz mért alacsony eredménye pozitív hír abból a szempontból, hogy szavazói elcsalhatók, nem pedig begyöpösödött radikális nézetű 10–13 százalék.” – mondta.

Szalay Zoltán a jogász végzettségű többkötetes író és publicista, az Irodalmi Szemle majd az Új Szó volt főszerkesztője úgy látja, hogy a szlovákiai közvéleménynek túlságosan nagyok voltak az elvárásai a választásokkal kapcsolatban. Miközben maga is elégedett azzal, hogy egy legitimitását már rég elvesztő koalíciót végre sikerült most lapátra tenni, rámutat a jelenlegi szlovák választási rendszer tarthatatlanságára is, mely azt eredményezte, hogy február 29-i parlamenti választáson összesen 820 411 szavazat veszett el, azaz a szavazatok 28,39%-a végezte a szemétkosárban.

Az MKÖ és a Híd leszereplésére nem sok szót vesztegetett. Íme, a lakonikus értékítélete.: A romokban heverő magyar pártok számára az új jelszó már nem az összefogás kellene hogy legyen, mert arról kiderült, hogy nem elég, hanem az újjáépítés. Idő egyelőre van rá, a többit illetően elég szkeptikus vagyok.”

Ennél nagyobb teret szentelt a most „kenyérbe esettek” esélyeinek a latolgatására, nem mulasztva el azt sem, hogy rámutasson, a várható kormánykoalíció stabilitására nincs sok garancia. Érvei ez ügyben aligha kérdőjelezhetők meg:

„Igor Matovičtól mint miniszterelnöktől pedig kár lenne elvárni, hogy bölcs államférfiként viselkedjen, viszont menedzserként még jól teljesíthet akkor is, ha a kormánya egy aknamezőn alakul meg. Sajnos Andrej Kiska alig láthatóra zsugorodott pártja marad a nyugatias irányvonal egyedüli hiteles garanciája a leendő koalícióban; ugyanakkor könnyen meglehet, hogy ha előrehozott választás nem is lesz, Kiskáék akkor sem bírják végig Matovič, Kollár és Sulík mellett.

Azt fél éven belül látni fogjuk, ez a nagyon óvatos optimizmusra okot adó, ám főként Kollár és a kiszámíthatatlan OĽaNO-frakció miatt a társadalmi kontrollt fokozottan igénylő koalíció életképes-e egyáltalán. Ha nem lesz az, a fő feladatát, Ficóék eltávolítását akkor is elérte, s addigra talán megérünk egy olyan kormányhoz, amelynek valódi építő víziója is lesz az ország jövőjéről.”

A költőként, íróként és publicistaként is jól jegyzett, szintén többkötetes Szászi Zoltán szintén nem rejti véka alá meglehetősen elmarasztaló véleményét a választásokról. Szavain átsüt az érzet: bár tíz hónap még hátra van az idei évből, de számára vélhetően 2020 legrosszabb napja már megvolt s ez nem más, mint február 29-e. Hogy miért gondolja ezt így, íme az indoklása:

„A hétvégén megígértem magamnak, hogy soha többé nem követem öt percenkénti frissítésekkel a választási eredmények nyilvánosságra kerülését. Igyekszem majd ezt betartani. Ennek több oka is van. Maga a végeredmény az egyik. A végleges adatok láttán úgy éreztem magam, mint akinek a lónak ama bizonyos tagja jutott fizetségül. Az embernek káromkodni kélt kedve, aztán arra gondoltam rendezni kéne közös dolgainkat. Már most csak azt kéne pontosítani, kik kikkel milyen dolgokat rendezzenek. Tán ez is sikerül hamarosan.

Polkorrektnek tartom azt, hogy a választásokat elbukott pártok vezetései kivétel nélkül mind lemondtak. Szomorúan konstatáltam azt a hírt, hogy Ján Kuciak falujában a maffia kormány nyert. Az is elszomorított, hogy a nacionalista félfasiszta erők legitimizálódtak bár kisebb mértékben erősödtek mint azt az előrejelzések mutatták. Szomorú, hogy az ország legelmaradottabb régióját pont ennek a pártnak a képviselője reprezentálja a törvényhozásban. Vigasz, hogy saját városában alig 650 preferencia voksot kapott. De így is szégyen ez! Szóval az egyik szeme sír az embernek, a másik meg üveg, ha nem veszi észre, ez most nem a legjobb eredmény. Mostantól nem lesz elég röplapot szórni, meg transzparenseket tartani a parlamentben. Dolgozni kell. Kellene. Ha tanár lennék, elégségest adnék erre a választásra. Még mindig káromkodni kél kedvem.”

Prikler Mátyás filmrendező, forgatókönyvíró, producer és főleg az ifjúsági művészeti alkotóműhelyek szervezésével foglalkozó MPhilms kft. produkciós iroda alapítója és vezetője, akinek CV-jét 2004 óta már számos alkotói díj és szakmai elismerés gazdagítja, Szászi Zoltánnál is sarkosabban fogalmaz. Minden bizonnyal szelet vet és vihart arat majd az alábbi indulatos monológjával. Csakhogy a vele netán vitába szállni akaróknak meggyőző érvekre lenne szükségük. De vajon vannak ilyenek?

„Az emberek körülbelül 20 százaléka a maffiát, 10 százaléka a fasisztákat, 33 százaléka pedig a rendszerellenes pártokat választotta. A választás legnagyobb paradoxona, hogy Ficót nyolc év után azok győzték le, akik 2011-ben értelmetlenül átadták ezt az országot a Smernek. Becslések szerint minimum a parlament felét konzervatív tálibok fogják elfoglalni, akik megmondják majd a nőknek, mit tehetnek a méhükkel, a melegek meg majd örülhetnek, hogy egyáltalán szabadlábon vannak.

Az ijesztő ebben az, hogy pontosan tudjuk, mi történik tőlünk északra és délre – ideológiában utolértük a kulturálisan fejlettebb történelemmel rendelkező szomszédainkat. A körülbelül 10 százalékos magyar kisebbségnek jobb esetben is három képviselő személyében lesz képviselete a parlamentben. Ez komoly probléma, ugyanis négy évig ennek a kisebbségnek az ügyeivel nem lesz kinek foglalkoznia. Másrészt a magyar közösségnek ez még a javára is válhat, hiszen a maffia szövetségesei és Orbán leányvállalata között nem lehetett választani (a más pártok jelöltlistáján induló magyar platformokat egyelőre nem lehet komolyan venni).”

Mondandójában nem kíméli a választások legnagyobb csalódást jelentő Progresszív Szlovákiát, mely akárcsak tavaly májusban, az EP választásokon, ezúttal is Együtt – Polgári Demokrácia párttal (Spolu– občianska demokracia) koalícióban indult. Ez a pártszövetség múltév tavaszán tarolt az uniós választásokon, most pedig képtelen volt átlépni a parlamenti küszöböt. Megszólalása végén ott a keser-édes felsóhajtás: A jó hír az, hogy a Smer egy időre vagy végleg eltakarodik. A fasiszták pedig legalább nem erősödtek 2016 óta. Mégis legyünk optimisták, mert nem igazán van más választásunk.”

Böszörményi Péter szakfordító, Antalík Imre közgazdász és Sánta Attila pénzügyi szakember véleményeit csak-egy mondatban ismertetnék, annál is inkább hiszen, több olyan megközelítés köszönt bennük vissza, melyekről az eddigi megnyilatkozók maguk is szóltak.

Böszörményi úgy látja, a magyar pártok teljes kudarcának lehet akár jótékony hatása is, mert a mostani lemondáshullámot követően esélyt kaptak a megújulásra. A komáromi Selye János Egyetem Gazdaságtudományi és Informatikai Kar dékánhelyettese, Antalík Imre megvonva a választások mérlegét úgy ítéli meg: „Nem szabad túl sok energiát elpazarolni a múltban lezajlott dolgokra, csak annyit, amennyi a jelen megértéséhez és a jövőnk jobbá tételéhez szükségeltetik. Inkább előre célszerű tekinteni.” Sánta Attila számára pedig az igazi feladvány az, hogy vajon „a parlamentbe jutott pártok közül akad-e olyan, amelyik valódi hajlandóságot mutat a kisebbségek érdekeinek képviseletére. Ha mi ezt már nem tudtuk összehozni.”

A nyelvész és műfordító, a nyelvek és az irodalom nagy kedvelőjének, a szülőváros Pozsony és a Duna nagy szerelmesének, Lucia Molnár Satinskának, Molnár Csaba filmrendező feleségének az Új Szó ankétjára adott válaszát viszont fontosnak ítéljük, hogy azt teljes terjedelmében megismerhesse az olvasó. Azért, hisz az általa mondottak tanulságosak és egyben intő figyelmezetést jelentenek a most csalódottaknak. Szlovákoknak és magyaroknak egyaránt.

„Azzal, hogy a PS/Spolu és a KDH (Kresťanskodemokratické hnutie–Kereszténydemokrata Mozgalom –n. n.) nem jutott be a parlamentbe, sok szlovák is átélheti, mit jelent az elveszett szavazat. Ezeket a pártokat hasonló remény és büszkeség lengte körül, mint a magyar pártokat. Lehet, komolytalanul hangzik, de a csalódás, amit most közösen élünk át, akár össze is köthet minket. Nagyon nehéz, de szükséges, hogy a mostani csalódást ne egymás ellen fordítsuk. Országos szinten most félmillió szavazónak nincs képviselete a parlamentben. Ez hatalmas erőt jelenthet a parlamenten kívüli ellenzékben. Ha nincs parlamenti képviseletünk, marad a civil szféra. Ez legyen a terünk! Onnan védjük a jogainkat, értékeinket, és ne adjuk fel.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X