Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (feb. 1. – feb. 6.)


-A A+

Amit mondott az még egy kocsmában is vállalhatatlan - Nyílt levél a soviniszta és uszító magyarkanizsai ortodox pópához.

Megszólalt a héten a Vajdaság.mában Pósa Károly magyarkanizsai képzőművész, költő, író, „Délvidék legtöbbet idézett bloggere” és reagált arra az agresszíven fenyegető magyarellenes kirohanásra, melyet az önálló szerb ortodox egyházalapítójának, Szent Szávának az ünnepén intézett minap a több mint 85 százalékban magyaroklakta bácskai városban Jovica Mojsilović magyarkanizsai pravoszláv pap. Pósa Károly, egyebek közt, az írásában rámutat arra, hogy az amit szülővárosa ortodox lelkésze képvisel, ráadásul a nagy nyilvánosság előtt: „lappangó sovinizmus: destruktív, mert a nemzettudat kóros mértéke nem csak a közösségre hat rombolóan, hanem leszedálja az egyén önmagába vetet hitét is.”

A 2013 óta hatályos szerb büntetőtörvénykönyv tételesen kimondja a 317. szakaszának első paragrafusában: „Aki nemzeti, faji vagy vallási gyűlöletet vagy türelmetlenséget kelt vagy szít a Szerbiában élő népek vagy etnikai közösségek között, hat hónaptól öt évig terjedő börtönbüntetéssel büntetendő.” Délnyugati szomszédunknak a büntetőkódexe ezek szerint lényegesen szigorúbban rendeli megtorolni az ilyen jellegű törvénysértéseket, mint például a hasonló román jogszabály, mely ennél sokkal általánosabban fogalmaz, továbbá megengedőbb is. Ebben a bármely közösség elleni izgatás és gyűlöletkeltésre való felbujtás szerepel, mint elmarasztalandó vétség és azt hat hónaptól három évig terjedő börtönnel rendeli büntetni. A román jogszabály nem nevesíti külön-külön a nemzeti, a faji és a vallási gyűlölet, illetve türelmetlenség keltését, mely amúgy a szerb büntetőtörvényben, ebben a felsorolásban, amúgy önálló fejezetcímet is alkot. Eltérés van továbbá abban is, hogy a román BTK 369. szakasza tartalmazza ennek a bűncselekménynek az enyhébb szankcionálási lehetőségét, a pénzbüntetés kiszabását.

A magyar BTK szintén enyhébben ítéli meg az effajta bűncselekményeket, mint a szerb normaszöveg. A magyar törvény 332. paragrafusa szerint három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető az, aki a magyar nemzet ellen, valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport ellen, vagy a lakosság egyes csoportjai ellen – különösen fogyatékosságra, nemi identitásra, szexuális irányultságra tekintettel – gyűlöletre uszít a nagy nyilvánosság előtt. Ugyanakkor az is igaz, hogy magának a gyűlöletbeszédnek a bírósági elmarasztalási lehetősége folyamatos viták tárgya.

A magyar Alkotmánybíróság ugyanis már több alkalommal is vizsgálta a gyűlöletkeltés elleni büntetőjogi fellépés egyik eszközét, a közösség elleni izgatás törvényi tényállását és mindig arra az álláspontra jutott, hogy a szabad véleménynyilvánítás szabadsága csak nagyon szűk körben korlátozható. Ezért nem minden izgatásnak tűnő kijelentés képez büntetőjogi kategóriát, a mindig és mindenkor biztos bűntett a taláros testület véleménye szerint csak az uszítás bármely formája.

Az, hogy a belgrádi törvényhozók bukaresti vagy budapesti kollégáikkal ellentétben külön is nyomatékosítani akarták a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet- és türelmetlenség keltését vagy szítását az országban élő népek vagy etnikai közösségek között, az aligha szorul bővebb magyarázatra. Az sem, hogy ők úgy döntöttek, a kiszabható szabadságvesztési tétel legyen jóval nagyobb, mint másutt. Elég a jugoszláv polgárháború borzalmaira visszagondolni és rögtön érthetővé válik, miért is tartották fontosnak így, tételesen is, részletezni az effajta bűncselekményeket, továbbá, miért tartották indokoltnak a nagyobb szigort.

Mindezeket azért hoztuk most szóba, mert több mint egy hete egyre többen teszik fel a kérdést a vajdasági kis magyar világban: ha elhangzik a nagy nyilvánosság előtt egy olyan sértő és uszító magyarellenes beszéd egy ortodox pap részéről, mely köszönőviszonyban sincs az etikai és vallási normákkal, de még a szerb büntetőtörvénykönyv által is szankcionálandó cselekménynek minősül, vajon ez esetben a törvény szigora lesújt-e az elkövetőre? Vajon szorult-e annyi kurázsi az ottani magyarság hivatásos vagy civil érdekvédelmező szervezetei, intézményei közül bármelyikbe hogy fellépjen a jog eszközével is az ottani honfitársainkon megesett példátlan sérelem miatt? És kérdezik egyre türelmetlenebbül: vajon mikor veszi végre valaki a bátorságot arra, hogy egy kútmérgező pravoszláv pópát, aki egy tömegrendezvényen, pódiumról uszított magyarok és nem magyarok ellen is, a bíróságra citáltassák a 317-es büntetőkódexi szakaszra hivatkozva?

De miről is van szó valójában?  Az elképesztő viszálykeltési provokáció megértéséhez indokolt részünkről némi háttérinformációval is szolgálni.

Szent Szávára (1174-1236), az államalapító Stefan Nemanja legkisebb fiára, az önálló szerb ortodox egyház megalapítójára és annak első érsekére a szerbek megkülönböztetett jelentőségű történelmi személyiségként tekintenek, mivel a szentéletű államférfi és egyháztudós identitásuk alapját is képezi. Tiszteltére a Szent Száva napon, január 27-én, melyen a tanítás is szünetel, hagyományosan országszerte ünnepségeket tartanak.

Így történt ez az idén Magyarkanizsán is, ahol a korábbi évek gyakorlatához híven, a városban és annak közelében élő szerbek iránti tisztelet jeleként a több mint 86 százalékban magyaroklakta település önkormányzata a pravoszláv egyházzal közösen szervezte meg a Szent Száva ünnepséget.

Mindenki döbbenetére az ezévi ünnepség fő szónoka, Jovica Mojsilović, Magyarkanizsa Pro Urbe-díjas pravoszláv pópája a január 27-i Szent Száva napi ünnepségen, melyre a helyi, 320 főt befogadó Cnesa Művészetek Palotájában került sor, magából kivetkőzve egy erősen soviniszta hangvételű, a magyarokat, de még a szerbeket is sértő indulatos szónoklatot tartott. Beszédében előbb nem csak Magyarkanizsa, hanem a több környező, többségében szintén magyar lakosságú település neve elé is önkényesen a szerb jelzőt ragasztotta, majd ennél messzebbre is ment: expressis-verbis hülyének nevezte azokat, akik vegyes házasságban élve, úgymond híjával vannak a szerb öntudatnak.

Kocsmai hangvételű gyűlöletkeltő kifakadásában példátlan módon ostorozta a jelenlevőket, akik között bőven voltak magyarok. Őket a másik nemzet iránti tisztelet vagy éppen a szerb házastárs hozott el az ünnepségnek helyet adó színházterembe, arról nem is szólva, hogy az alkalmi műsor gyerekfellépői között is számos magyar gyerek is volt.  

Otromba felszólalásban a pravoszláv pópa a következőképpen okította a hallgatóságot.

„Több mint tíz éve vagyok itt, Szerbkanizsa (sic) nagy szomorúságára és szerencsétlenségére hányszor láttam a végzetet, de csak egyének végzetét, akik sajnos csak szerb névvel vagy szerb (eredetű) családnévvel rendelkeznek, de egyáltalán nem érzik magukat szerbnek. Most ebben a teremben is ülnek ilyenek, de mivel még egy gramm agyuk sincs, vagy – Urambocsá! – hülyék vagy fajankók, vagy netán a nem szerb házasfél miatt, ezért elfelejtették azt, hogy kik voltak a szüleik, apjuk, anyjuk, testvéreik, mindazért, mert nem tudják megérteni, kik és mik ők valójában! Azt kell mondanom, hogy Szent Száva nem engedi meg, hogy elpusztuljunk, de ő azért elvárja azt, hogy egy kicsit visszatérjünk hozzá, és tegyünk némi erőfeszítést, hőstettet érte és a szerb nemzetünkért, majd akkor segíteni fog nekünk. Íme egy példa. Tíz évvel ezelőtt Szerbkanizsán fennállt a veszélye annak, hogy bezár a templomunk, úgy mint Szerbmartonoson (sic) 45 évvel ezelőtt, illetve Szerbhorgoson (sic) 8 évvel ezelőtt.

De a pópa és az őt körülvevő pasztorális tanácstagok áldozatos munkájának köszönhetően az elhunytból ezredes lett! És ez talán a legjobb mutatója annak, hogy csak erőfeszítésekkel, kitartással és össznemzeti ideákkal tudjuk megvalósítani céljainkat. Nem szabad hibáznunk és nem szabad csüggednünk. Jelszavam: „Amikor mindenki azt hiszi, hogy itt a vége, nálam csak itt kezdődik”, ezért ismét arra kérem önöket ezen a nagy szerb ünnepen, hogy térjetek vissza pravoszláv hitünkhöz és pravoszláv egyházunkhoz, amíg túl késő nem lesz számotokra is, de számunkra is, mint az egész nemzet számára. Ámen, adja az Isten, hogy így legyen!”

Ezt követően pedig egy politikai fenyegetésekkel bombázta a nézőtéren helyet foglalókat a színpadról:

„Szeretném megragadni a lehetőséget, hogy megkérjem a helyi önkormányzat képviselőit, ideértve mind a nemzettársaimat, mind pedig azokat, akik nem a nemzettársaim, hogy ne játsszanak nemzeti érzéseimmel! Én nem vagyok szerbkanizsai szerb, hanem sajkásvidéki. 7-8 hónappal ezelőtt megállapodtunk, hogy visszaállítjuk Karađorđević I. Péter király emlékművét. Ezt meg kell tennetek, ha nem tartjátok be adott szavatokat, akkor nem emberek vagytok. De ha nem tartjátok be a szavatokat, olyan emlékművet fogunk emelni a falu központjában, a város központjában, amely mellett árbóc fog állni a szerb nemzeti lobogóval, és akkor nem 1,5 – 2 méteres lesz az emlékmű, ahogy eredetileg terveztük, hanem 10 méteres, amit mindannyitoknak néznetek kell majd. Ez az utolsó figyelmeztetésem: megragadtam ezt a lehetőséget, és nem fogok többet figyelmeztetni. (…) Ismétlem, mi nem találtuk fel a spanyolviaszt, mi olyasmit állítunk vissza, ami valamikor ott állt, és ezt meg kell valósítani, enélkül különben nem lesz őszinte megbékélés (a szerbek és a magyarok között)”

A magyarokat gyalázó, a szerbeket fenyegető beszéd után négy napnak kellett eltelnie, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) nem elnöke, nem vezető testületei, nem parlamenti képviselői, hanem helyi szervezete révén reagáljon erre az útszéli hangú, uszító és kútmérgező beszédre. Ebben nemcsak azt írták meg, hogy Mojsilović pópa „mondatai a magyar közösség irányában fenyegetők voltak, a szerbek irányában számon kérők és közösségmegosztók”, hanem felszólították politikai szövetségesüket, a Szerb Haladó Pártnak szintén a magyarkanizsai szervezetét, „határolódjon el attól a stílustól, hangnemtől és politikai üzenettől, ami az idei Szent Száva ünnepség méltóságát éppen a keresztényi együttélés nevében csúfolta meg fenyegető hangnemével egy pravoszláv pap mondatai által.”

Két nap elteltével végre ez meg is történt oly lagymatag módon, mintha a helyi ortodox pópa nem a jó ízlést, nem a keresztény alapelveket és nem is az ország törvényeit sértette volna, nem is akárhogyan. A „nesze semmi fogd meg jól”-jellegű közleményük iskolapéldája lehet annak, amit Mátyás király és az okos leány története ismerőinek aligha okozhat meglepetést. Mert hoztak is, meg nem is.

„Minden katolikus és ortodox ünnepet egyaránt örömmel megünnepel a Szerb Haladó Párt kanizsai szervezete, és ez is világosan tükrözi álláspontunkat!

A Szerb Haladó Párt kanizsai szervezete ez úton fejezi ki elégedetlenségét az ortodox pap beszédének azon részével, amely a szerb és a magyar állampolgárokat sérti, valamint az egyes állampolgárok egymással élésének szabad választási lehetőségének jogát, függetlenül a nemzeti és vallási hovatartozástól.”

Nem véletlen tehát, hogy napok óta folyik a találgatás Vajdaság-szerte az ottani honfitársaink között: vajon lesz-e bármilyen vonzata ennek a példa nélküli fenyegető uszításnak vagy pedig, hisz megvolt már a VMSZ-es ejnye-bejnye, továbbá – igaz csak felszólításra – a kormánypárt részéről is megtörtént „az elégedetlenség kinyilvánítása”, a dolog csak ennyiben marad. A Délhír portál, mely többször is cikkezett erről a provokációról ezért is fogalmazott ekképpen: „Vajon háromnapos csoda lesz a magyarság újabb meggyalázása vagy pedig ezúttal következményekkel is fog járni? Van még annyi élni akarás a délvidéki magyarságban, hogy bekapcsoljanak az önvédelmi reflexeink vagy hagyjuk, hogy ismét letömjenek bármit a torkunkon?!”

Ezt a békát lenyelni nem kellene – gondolta Pósa Károly magyarkanizsai grafikus, költő, író, aki hangot is adott e véleményének, azzal, hogy nyílt levelet intézett a megosztó és fenyegető pópához, mely néhány napja jelent meg a Vajdaság.ma népszerű délvidéki hírportálon.

Ebben a figyelemfelkeltő tiltakozásában, melyet ez alkalommal szeretnénk olvasóinkkal megismertetni s melyet eredetileg Bácskai diárium című saját blogjában publikált, Pósa Károly szemmel láthatóan nem akar beletörődni a „spongyát rá és lépjünk tovább” magatartást választók tájba simulásába és napirenden tartva a dermesztő fejleményt valójában számon kér és tettekre ösztönöz. Teszi ezt okosan, egy sajátos műfajt választva, oly módon, hogy a szelíden formált szavait a békétlenséget szító pravoszláv paphoz intézi, de amit leírt, azt távolról sem csak a címzett számára tartalmaz megfontolásra érdemeseket. Meg késztetést is jelent a tettekre, azok számára, akik alig két hónappal a soron következő szerbiai választások előtt számítanak a vajdasági magyar választópolgárok bizalmára. Most pedig miután nagy nehezen és kényszeredetten egy-egy közleménnyel tiltakozgattak, mintha szeretnének mihamarabb túllépni a történteken. Pedig itt – hadd ismételjük meg- a szerb büntetőkönyvben tételesen szereplő bűncselekményt követtek el.

Szelíd hangról tettünk az előbbiekben említést, mely szöges ellentéte a szerb pópa általunk már ismertetett Szent Száva napi viszálygerjesztő „prédikációja” hangnemének. A tisztelet hangján megfogalmazott kétnyelvű köszöntés, a találó bibliai idézet, majd a bevető sorok, mind-mind azt hivatottak érzékeltetni, de bizonyítani is, hogy szerzőnk, akárcsak azok, akik közül vétetett, nem vevők a provokációkra, ő is, mint minden vajdasági magyar a békés együttélés elkötelezettje:

„Tisztelt Esperes Úr! Poštovani časni oče!

„Egymás iránt pedig mindannyian viseltessetek alázattal,

mert az Isten a kevélyeknek ellenáll,

az alázatosaknak azonban kegyelmet ad."

1 Péter 5,5

Levelemet nyugodt szívvel írom, harag nélkül.

Pedig pár napja megnéztem az Ön ünnepi beszédét.

Aztán megnéztem még néhányszor. Akkor már jegyzeteltem is.

Őszintén megmondom, az első reakcióm a mérges indulat volt. Utána viszont a keserűség lett úrrá rajtam.

Ugyanis az Ön prédikációjával csaknem megegyező tartalmú szónoklatokat én már a kilencvenes évek elején eleget hallottam. Talán nem kell kifejtenem, mi is lett azokból a káros, primitív, gyűlölködő gondolatokból. Mindannyiunkra csak szenvedést hoztak, függetlenül attól, melyik nációhoz tartoztunk.

Éppen emiatt a Cnesa színpadán elhangzottakra most szeretnék reagálni. Lévén ma már a dühömet és a megbántottságomat egy másfajta érzés váltotta föl: az Ön iránti szánalom.

Sajnálom Önt, Esperes Úr.”

Hogy miért ez a szánalom, azt szerzőnk meg is indokolja. Amit és ahogyan elmond, óhatatlanul is felidézi bennünk a régi kálvinista ágendáskönyvet, az úrvacsorai liturgiaszövegben a bűnbocsánat hirdetésekor mondottakból származó és természetesen átvitt értelemben interpretálandó kijelentést, a „Most azért én, mint az én Uramnak, a Jézus Krisztusnak méltatlan bár, de hivatalos szolgája…” kezdetűt. Mert a magyarkanizsai pravoszláv pópa esetében tessék ezt szó szerint érteni és kötelezően felcserélni a szórendet: hivatalos, bár méltatlan Istenszolga:

„Ön a szerbség talán legtiszteletreméltóbb alakjának ünnepén a Krisztus iránti szeretetről kezdte mondandóját, majd a papírból felolvasottak után – amikor már önmagát adta – mindennek az ellenkezőjéről tett tanúbizonyságot. Beszéde bántó élével hiteltelenné tette a bevezetőjében megfogalmazottakat. Hiába keressük benne a szép szavakat: „embernek lenni az embertelenségben”. Bizony, épp az emberségesség, a krisztusi szeretet, és a Szent Száva erényeként emlegetett alázat hiányzott azokból.

Volt helyettük kioktató hangnemben – ami eléggé nehezen illő egy ünnepi szónok szájába – vádaskodás, számonkérés és tömény fenyegetés. Nem volt azokban semmi ünnepi, semmi keresztényi, de még emberi sem.

Tudja, Esperes Úr nekem nincs bajom másokkal.

Azzal sem törődöm, hogy ha valaki – földrajzi tényekre fittyet hányva – szerb előjelet biggyeszt a környékbeli települések elé. Ha Szerb Horgosnak hívjuk Horgost, attól még egyetlen ottani szerbnek sem lesz jobb. Nem lesz tőle jobb munkahelye, erősebb szociális biztonsága, jobb megélhetése. Éppen miként az ott élő horgosi magyaroknak sem lesz rosszabb a helyzetük.

Tudja Esperes Úr, Önnel szemben a környéken élőket ma nem az aggasztja, hogy miféle címkézésekre szottyan kedve az Önhöz hasonló – remélem gyér számú – embernek. Sokkal inkább az érdekli a szülőföldem polgárait, milyen jövőt tudnak biztosítani önmaguknak és a gyermekeiknek. És azokon vajmi keveset segít a megalomán szoborállítgatás, vagy a helységnevek körüli ötletelés. (Van abban valami otrombán beteges, ha a jelenben is csupán a méretekkel akarjuk igazolni a múltbéli nagyságunkat. Nekem az olyan gyerekes dolog.)

Olvasom a szülővárosom, a KÖZÖSSÉG reakcióját az Ön szavaira.

Magáért beszél a tény, hogy minden jóérzésű embert elképesztett a szereplése. Én az Ön helyében eltöprengenék azon, mit csinálhat rosszul, ha már a helyi szerbség is elítéli a viselkedését. Ismételni a kommentárokat nem akarom. Helyettük ide írom, ami engem leginkább zavart. Tudniillik emberileg mélyen sértőnek érzem. Megengedhetetlennek: nem csak egy egyházi személy szájából, hanem mint a város közösségébe tartozó ember véleménye gyanánt is. És javarészt emiatt voltam kénytelen nyílt levelemet megírni. Mert amit Ön tett, nevezetesen, hogy megbélyegezte a vegyes házasságokban élőket, az azokban születetteket leckéztette: ez már nem nevezhető pusztán hibának. Ez már bűn.”

A folytatásban olvasható két bekezdésben a nyílt levél leginkább üzenetértékű gondolatai fogalmazódnak meg. Csattanós választ kap itt a papi ornátusban tetszelgő szélsőséges és fenyegető „nemzetvédő” és nemzeti kizárólagosságot igénylő pravoszláv „lelkivezető” az általa hangoztatottakra. Szerzőnk teljes joggal kéri számon a felelőtlenséget, a kirekesztő szándékot és a kocsmahangvételt:

„Esperes Úr!

Nem vagyok érintve, mert a felmenőim magyarok. Én is az vagyok. Büszke vagyok arra, hogy az vagyok. Mindemellett törekszem jó embernek lenni. Nem zavar, ha valaki büszke szerb. Az egészséges nemzettudat fontos erény. Ehhez szervesen illeszkedik az önképünk tisztasága, a lelki békénk, és a más nációk tisztelete is. Mindezen pozitívumok az embert konstruktívvá teszik. Elhelyez bennünket a világban. Más szavakkal: az önbecsülésünk kulcstényezője. Amit viszont Ön képviselt, a lappangó sovinizmus: destruktív, mert a nemzettudat kóros mértéke nem csak a közösségre hat rombolóan, hanem leszedálja az egyén önmagába vetett hitét is. Frusztráció, és ezzel együtt narcisztikus érzelmek okozójává válik. Aki meghallgatta Önt, annak nyilvánvaló, mi dúlhat, kavarog a lelkében. Sajnálom emiatt.

Esperes Úr!

Amikor Ön a színpadon dörgedelmes szónoklattal porciózta jókra és nem jókra a szülővárosom polgárait, akkor a teremben zömmel kisgyerekek ültek. Köztük számosan olyanok, akiknek egyik szülője nem szerb. Ezek a gyerekek vajon miként értelmezhették az Ön szavait? Belegondolt abba, hogy a kimondott szónak mekkora ereje van? Hogy már egy rossz szó is szikrát lobbanthat? Hogy nem illő a kisgyerekek előtti beszédének sem a stílusa, sem a tartalma? Hogy az Ön ünnepi szónoklatának igazi mondandója nemhogy a pulpituson, de még egy kocsmában is vállalhatatlan elemeket tartalmazott?

Nem. Nem gondolt bele.”

Épp emiatt vélem azt, hogy a következményekkel számolnia kell majd. Nem a társadalmi, netán jogi következményekre gondolok. Az isteniekre.”

A nyílt levél záró passzusa telitalálat. Pósa Károly felidézi azt a fenyegető, papi jelmondatul választott krédóját Jovica Mojsilović magyarkanizsai pravoszláv pópának, melyet túlzás nélkül lehet agresszívnek, sőt akár hadüzenetnek is tekinteni vajdasági magyarok, de az ottani vegyesházasságokban élő szerbek ellen is.  Itt is egy szórendcsere elég ahhoz, hogy a békétlenségre törekvő ortodox pópa morálisan megsemmisüljön.

„Végezetül hadd idézzem az elhíresült beszédének egyik passzusát. Azt mondta, ez Önnek egyfajta ars poeticája, útmutató gondolata:

„Amikor mindenki azt hiszi, hogy valaminek vége, nekem még igazából akkor kezdődik.”

Én ezt módosítanám, mert hiszem azt, hogy hozzám hasonlóan nagyon sok polgártársam, szerb és magyar ember hasonlóan gondolkodik:

„Amikor Ön azt képzeli, hogy valami elkezdődött, akkor tudja mindenki, hogy igazából vége.”

Kívánom Önnek, hogy találja meg végre a lelki békéjét.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X