Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (jan. 25. – jan. 31.)


-A A+



„Megúszós” lesz a nemzeti összetartozás éve, mert a magyar kormány „kibekkelni” kívánja a trianoni szerződés aláírásának 100. évfordulóját

Megszólalt a héten Hamvay Péter, a HVG újságírója és a hetilap hvg360 című közéleti online magazinjában megjelent cikkében annak nézett utána, hogy miként készülnek megemlékezni 2020-ban Magyarországon Trianon centenáriumáról, annak tükrében, hogy az Országgyűlés tavaly a nemzeti összetartozás évének nyilvánította az idei esztendőt. Rákérdezve a különböző illetékesekre egyértelműen kiderült: kifejezetten visszafogott lesz a jubileumi esztendő, nem utolsósorban már csak azért is, hiszen „először rendez úgy valamilyen emlékévet a kormány, hogy nem Schmidt Mária a pályázható állami pénzek elosztója.” A jelek szerint a centenáriumi esztendőt is alaposan megkurtítják, hiszen „a nemzeti összetartozás éve lényegében június 4-ig tart”.

Tavaly áprilisban, amikor nyilvánosságra kerültek a budapesti centenáriumi Trianon-emlékhely látványtervei, melyekről magunk is részletesen beszámoltunk e rovatban, Wachsler Tamásra, a Kossuth tér átépítését, valamint az Országház tágabb környezetének megújítását szolgáló Steindl Imre Program vezérigazgatójára hivatkozva elmondtuk, hogy valójában itt nem emlékműállítás lesz, hanem emlékműsüllyesztés. Idéztük akkor Gergely Mártont, a hvg.hu vezető szerkesztőjét is, aki így kommentálta a berlini holokauszt-emlékmű koncepcióját alapul vevő leendő földalatti „műtárgy” látványterveit: azok „elég gigantikusnak bizonyultak ahhoz, hogy első pillantásra senki se vegye észre a megrendelő valódi célját: úgy alkotni bombasztikusat, hogy azt csak az lássa, aki tudja, merre kell keresni. Egy Gyurcsány-kormány is épp így oldotta volna meg a feladatot.” E gondolatmenete végén így összegezte konklúzióját: „Orbán Viktornak a jelek szerint a háta közepére sem kell a jövőre esedékes századik évforduló.”

Ennek a térépítészeti alkotásnak a koncepciója és megismert látványtervei, mely Istennek hála szakított a magyarországi Trianon-giccsekkel, melyek 1990 után gombamód elszaporodtak az ország különböző településein, s melyeken általában ízléstelen kivitelben kötelezően jelen van a nemzethalált szimbolizáló kereszt, a szétszaggatott Nagy-Magyarország térképe, a Szent Korona, a kopjafa, esetleg még egy székely kapu vagy egy szenvedő Hungáriát megtestesítő allegorikus nőalak is – minden bizonnyal döntő szerepet játszhattak abban, hogy két hónappal később az Országgyűlés, csaknem teljes egyetértéssel a nemzeti összetartozás évének nyilvánitotta a trianoni békeszerződés 100. évfordulóját. A „csaknem teljes egyetértés” szóhasználatunkat illendő indokolni: a magyar parlament 166 képviselője támogatta 2020-nak az emlékévvé nyilvánítását, a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció öt törvényhozója ellenezte, míg a Liberális Párt egyetlen képviselője tartózkodott a szavazástól.

És még valami idekívánkozik abból, amire a hvg.hu múltévi cikkének szerzője rámutatott a készülő, süllyesztett emlékmű kapcsán. Azzal, hogy a kormány a Zimay Balázs építész, és Mohácsi Sándor tájépítész által tervezett emlékmű megvalósítása mellett döntött, világos és félreérthetetlen üzenetet küldött azoknak a határrevízióról álmodozó vagy azt éppen botor módon követelő kártékony és felelőtlen konkolyhintőknek, akik, mint például a harcias és irreális célokat dédelgető Raffay Ernő történész is, nem is titkoltan Nagy-Magyarországot vizionálnak. Ez még akkor is igaz, ha ennek a Kossuth térről kitolt, felszín alá süppesztett Trianon-emlékműnek van egy vitatható – és sokat is vitatott – látványeleme: az emlékmű falán szerepelnek a Magyar Királyság 1913-as összeírása szerinti összes településnevek Kolozsvártól Szabadkáig, Dévénytől Brassóig, Kismartontól Beregszászig és Eszéktől Újvidékig persze együtt a mai Magyarország valamennyi városával és falujával.

Mielőtt még bemutatnánk a HVG nyomtatott hetilapban, majd utóbb a hvg360 online közéleti magazinban is napvilágot látott, Hamvay Péter jegyezte Orbán utasítására lesz megúszós a Trianon-évforduló című publikációt, hadd jegyezzük meg azt, ami bizonyára sokak számára a meglepetés erejével fog hatni: a nemzeti összetartozás évének az ünnepélyes megnyitása már hetekkel ezelőtt, január 7-én megtörtént. Ráadásul olyan csendben és visszafogottan, olyan szerény, sőt kifejezetten szegényes külsőségek közepette, ami valóban felért egy pofonnal, mindazoknak, akik autóin nagy-magyarországos vignetta „ékeskedik”, akik képesek lettek volna reggeltől estig méltatlankodni meg hazaárulózni azért, hogy egy ilyen megalázó csúfság megesett az annyira várt jubileumi év kapcsán, már amennyiben éppen nem a Fidesz-KDNP lenne hatalmon, ma Magyarországon.

Ne okolja magát a kedves olvasó, mert nem rajta múlott, hogy lemaradt erről az „felemelő” ünnepélyes megnyitóról. Amúgy pedig ami azt illeti, az nem is volt különösebben felemelő, sem különösebben ünnepélyes, sőt… Nem véletlenül nem írtak róla a legtöbb lapban Kárpát-medence szerte, s ahol viszont helyet kapott a „fékezett habzású” történésről szóló tömör MTI-közlemény, ott se történt meg ez az első oldalon. Az esemény hírértéke pedig messze eltörpült olyan szenzációk mellett, hogy aznap például Szikora Róbert őszintén vallott a Táncdalfesztiválról, illetve hogy a Forma-1 kétszeres világbajnoka, Fernando Alonso szerelőként is bizonyított élete első Dakar-raliján.                                                                                                     

De ne áruljunk zsákbamacskát, mondjuk el pontosan, hogy miről is van szó. Nem a nemzetpolitikáért felelős kormányfő-helyettes, nem a nemzetpolitikai államtitkárság első embere, nem is a „tiszteletbeli székely” és „tiszteletbeli MPP pártelnök” házelnök, de nem is az ezidőtájt éppen autonómiafelelős miniszterelnöki megbízottként ismert nemzetpolitikai illetékes politikusasszony nyitotta meg az ilyenkor elvárható nagy „felhajtással” az idei trianoni emlékévet. Hanem csak egy másodvonalbeli kormánytag, egy EMMI államtitkár, Rétvári Bence. Helyszíne ennek a kivételes jelentőségű országos évnyitónak pedig egy vidéki piarista iskolának, a mosonmagyaróvárinak a díszterme volt, ahol a hallgatóság mindössze 50-60 diákból állt, akik tulajdonképpen azért voltak jelen, mert véget ért a téli vakációjuk és aznap már be kellett jönniük, mert megkezdődött a második félévük.

Az egyetlen kísérőjelenség, mely arra utalt, hogy itt több történt, mint átlagos iskolai ünnepség az annyi volt, hogy sor került az udvaron még egy alkalmi emléktábla-avatásra is, melyben már szerepet kapott a térség országgyűlési képviselője is, aki történetesen miniszter is, Nagy István, az agrártárca irányítója. Hogy ez is mennyire szegényszagú és résztvevőhiányos volt, arról könnyen meggyőződhet az olvasó, ha ráklikkel a Magyar Kurír katolikus hírportál Száz év magány véget ért – Megnyitották a nemzeti összetartozás évét című cikkére és ott megtekinti a helyszínen készült fotókat. Tegyük hozzá, hogy már itt szembesülhettünk azzal, hogy érvényesült az emlékév „megúszosra” történő tudatos alakítása. Úgy hisszük, az emléktábla talán még Bauer Tamás tetszését is elnyerné, hiszen azon a következő József Attila idézet áll: „A harcot, amelyet őseink vívtak,/ békévé oldja az emlékezés/ s rendezni végre közös dolgainkat,/ ez a mi munkánk; és nem is kevés./”

„Kibekkeljük” – mondja egyik kormányzati forrásunk, amikor arról kérdezzük, mivel készülnek a trianoni szerződés aláírásának 100. évfordulójára – olvassuk Hamvay Péternek az Orbán utasítására lesz megúszós a Trianon-évforduló című cikke elején, majd a szerző így folytatja: A miniszterelnök értelmezése is ezt támasztja alá, mondván: „trianonozás” helyett együttműködésre kell törekednünk a szomszédokkal, erősítve Közép-Európát.

Az egy időben nagy-magyarországos matricával díszített autón furikázó Orbán Viktor ugyanis a „hanyatló” Nyugattal szembeni diplomáciai és ideológiai háborújához újabban a szomszédos országokban, az egykori utódállamokban találta meg politikai szövetségeseit. Márpedig nehéz lenne úgy politikai kapcsolatokat építeni Szlovákiával, Szerbiával, Horvátországgal, hogy idehaza szabadjára engedi az irredenta megnyilvánulásokat.”

Még e sorokat megelőzően ott áll a meghökkentő felvezetése Hamvaynak, mely minden bizonnyal meglepi mindazokat, akik emlékeznek az elmúlt években megrendezésre került emlékezetpolitikai kezdeményezéseire a Fidesz-KDNP kormánynak: „Először rendez úgy valamilyen emlékévet a kormány, hogy nem Schmidt Mária a pályázható állami pénzek elosztója. A nemzeti összetartozás éve lényegében csak június 4-ig tart, és a nagyobb múzeumok is inkább csendben szeretnék letudni a trianoni megemlékezéseket.”

Arra, hogy igény volna Pannóniában az irredenta megnyilvánulásokra, aligha szorul különösebb bizonygatásra. Aki olvasta az egykori kormánylapban, a Magyar Időkben a már említett Raffay interjút, arról, hogy „nemzetünk mögött a véres, de csodálatos történelmünk, előttünk pedig a rejtélyes, ám megnyerhető jövő áll” és ez nem más, mint „a területi revízió, a határmódosítás útja” annak nem lehet kételye, hogy mit szeretne ez a szélsőjobboldal által hozsannázott historikus. Nemkülönben, akinek megadatott, hogy megismerje a kormánybarát Pesti Srácokban a főmunkatárs Pilhál Tamás tavalyi eszmefuttatását, melyben az Erdélyt ideiglenesen megszállva tartó román latorállamról” beszélt, aligha kételkedik abban, hogy a kormánypárt radikálisabb szimpatizánsai bizonyára mást várnának a békediktátum 100. évfordulóján.” Ebben a kontextusban kerül felemlegetésre Hamvay cikkében az, hogy „a már mérsékelt Jobbik is többször terjesztette a parlament elé, hogy 2020 Trianon-emlékév legyen, ám a kormánypárti többség mindannyiszor lesöpörte a javaslatot.”

Az emlékév előtörténetéhez az is hozzátartozik, amit ezt követően oszt meg velünk a HVG újságírója. Ebből az is kiderül, létrejött az újabb hungarikum, mert az emlékévből emlékfélév lett:

Végül a nemzeti összetartozás évének nyilvánították az ideit, ahogy a békeszerződés aláírásának emléknapja is ezt a nevet viseli. A Fidesz volt az a párt, ami szándékosan nem Trianon-emléknapot vezetett be, hanem a nemzeti összetartozás napját” – magyarázta Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, amikor 2018 őszén a kormány úgy határozott, hogy Trianon-év helyett inkább a 2019-es első világháborús emlékévet hosszabbítja meg 2020 júniusáig.”

Csak a pontosság kedvéért jegyezzük meg: az ide klikkelve megismerhető 18/2019. (VI. 18.) OGY határozat a 2020. esztendőnek a nemzeti összetartozás évének nyilvánításáról szól. Abban egy egész évről szavaztak parlamenti képviselők, abban szó nincs öt hónapos és négy napos, azaz június 4-ig terjedő terminusról.

Hagyjuk viszont az efféle „jelentéktelen” részleteket és lépjünk tovább. Szerzőnk előbb a visszafogottságra utaló, félre nem érthető kormányzati szándék lenyomatait veszi górcső alá, majd kitér az emlékév nagy vesztesének, Schmidt Máriának a látványos térvesztésére. Hogy ez megtörtént, azt csak üdvözölhetjük. Elvégre, aki már ország-világ előtt nevetségessé tette magát az 56-os emlékév fő-fő felelőseként a 2016-os plakátügyben, ki tudja mivel „hozta volna helyzetbe” az Orbán-kormányt a megúszni akart trianoni emlékévben.

„Az óvatosság mutatkozott meg abban is, hogy a pesti Kossuth tér visszaalakítása után – bár a szomszédos Vértanúk terén még helyreállították a vörösterror áldozatainak emlékművét – a Szabadság térre már nem merészkedtek el, hogy az irredenta emlékművet és az ereklyés országzászlót is újraalkossák.

A Várkert Bazárban látható, Schmidt Mária-féle első világháborús kiállítás 2018 novemberében átadott befejező szakasza pedig amilyen gyűlölettel beszél a forradalmakról, olyan szőrmentén – egy eltűnt világ melankolikus felidézéseként – foglalkozik Trianonnal.

A korábbi emlékévekkel (első világháború, holokauszt, '56, rendszerváltás) ellentétben nem alakult illusztris bizottság, nincs kormánybiztos, nem állnak rendelkezésre milliárdos költségvetésű pályázati alapok, nagyprojektek. Schmidt Máriáról – aki mindegyik emlékévnek spiritus rectora, háromnak kormánybiztosa volt – ezúttal csak a folyosói pletykákban esik szó, mondván: a háttérben harcol Kásler Miklós erőforrás-miniszterrel – a jelek szerint inkább csak a morzsákért.

Az általa levezényelt emlékévek általában jócskán túlnyúltak a naptári éveken, most, úgy tudjuk, Orbán Viktor személyes kívánsága, hogy az emlékezéshez kapcsolódó eseményeket csak a június 4-ei dátum körüli napokra koncentrálják. Ekkor fejeződik be az eddig ismert egyetlen nagyprojekt: átadják a földbe süllyesztett központi emlékművet, ami szintén a nemzeti összetartozás nevet viseli.

A továbbiakban szó esik a Kossuth térre befutó Alkotmány utcai „fájdalom völgyét” jelképezni akaró felszín alatti emlékhelyről, mellyel kapcsolatban Wachsler Tamás, a projekt gazdája beszámol Hamvay Péternek arról, hogy a kivitelezési munkálatok gyakorlatilag már az utolsó stádiumhoz érkeztek el.

Ezt követően szerzőnk azt is kideríti, hogy az érdemi hatáskörrel és persze a legnagyobb pénzforrásokkal is rendelkező emberminisztériumban a dolgok korántsem ennyire bíztatók sőt, épp ellenkezőleg… Az EMMI-nél, mely a kormány legproblematikusabbnak számító tárcája, meglehetősen sajátosan értelmezik az óhajtott „megúszását” a trianoni emlékévnek; míg mások számára ez óvatosságot és körültekintést hivatott jelenteni, az emberminisztériumban,  a jelek szerint ez  a hozzáállás sajátos szemléletet takar: aki nem tesz semmit, az biztosan nem is hibázhat.

„Bár érték kritikák az Alkotmány utca és a Kossuth tér torkolatánál "ötmilliárd forintból épülő, száz méter hosszú alagutat – amelynek falára a történelmi Magyarország helységneveit vésik fel –, javára írható, hogy nem használja a hagyományos irredenta szimbólumokat. Nehéz belekötniük az utódállamoknak is, hiszen nem állít többet, mint hogy ezek a helységek egykor Magyarország részei voltak. Nem emlegeti fel az etnikai összetételüket és azt sem, hova csatolták őket. Wachsler Tamás, a projekt gazdája a HVG-nek elmondta, hogy az emlékmű már szerkezetkész, most kezdik felhelyezni a 12 537 település nevét tartalmazó kőtáblákat.

Kásler Miklós miniszter – információink szerint – még tavaly összehívta a közgyűjtemények vezetőit, hogy adják elő évfordulós terveiket, s azt ígérte, a tárca majd elbírálja azok forrásigényét. Ez azonban a legtöbb esetben máig nem történt meg. Így a múzeumok leginkább kisebb, akár saját forrásból is finanszírozható, óvatos kiállításokban gondolkodnak; addig tágítják Trianon kérdéskörét, hogy alig lehessen látni.”

Ilyen körülmények között a múzeumok és más közgyűjtemények emlékévi árvák lettek, kellő anyagi források hiányában jobbára csak küszködnek, hogy „mentsék a mundér becsületét”. Mint látni fogjuk az elkövetkezendőkben, ki-ki megpróbál saját szűkös forrásaiból valami érdemi rendezvénnyel vagy igényes kiadvánnyal előállni, de ezek egyike se igazolja vissza azokat az előzetes várakozásokat, melyek egy parlamenti határozattal kijelölt emlékévhez valóban méltóak lennének. Egy történeti tablókiállítás összehozásához, egy népművészeti vagy képzőművészeti tárlat megrendezéséhez, egy fordításantológia kiadáshoz, egy színházi bemutatóhoz vagy turnéhoz nem feltétlenül szükséges egy ilyen úgymond különleges jubileumi esztendő. Lássuk be, ezek mind-mind beleférhetnének, mint ahogyan eddig is belefértek az elmúlt három évtizedben, bármelyik „hétköznapi”, azaz jubileummentes évbe is.

„A Nemzeti Múzeumban nem lesz átfogó tárlat, helyette egy méretes sátorban rendeznek utazó kiállítást, amit több vidéki városba is elvisznek majd az év során. Nem gyászra, inkább a trauma feldolgozására fókuszálnak, tudtuk meg az intézménytől, amelynek Múzeum körúti kerítésén az elcsatolt városok építészetéről, kultúrájáról állítanak ki tablókat. A múzeumnak lesz egy – a horvátokkal közös – kiállítása a Monarchiáról, ami felfogható akár Trianonra reflektáló projektnek, de épp a közös rendezés a garancia arra, hogy az a kibékülésről és nem az egykori konfliktusokról szól majd.

A Szentendrei Skanzen tervei is igyekeznek kitágítani Trianon témáját. A hiányt a középpontba állító tárlatuk a népi tárgyi kultúrán keresztül nemcsak az elcsatolt területeket, hanem a kitelepítések, a holokauszt, a téeszesítés után hagyott hiányt is igyekszik bemutatni. A Nemzeti Galéria is csak egy kisebb kiállítást tervez: az 1920 utáni, határon túli művészetet mutatják be, igaz, néhány évvel ezelőtt már volt egy átfogó kiállításuk az erdélyi magyar művészetről.

A kultúrharc alapján azt gondolhatnánk, a Demeter Szilárd vezette PIM-ben térdig gázolhatunk majd a könnyekben, de nem így lesz. Náluk sem lesz kizárólag a témának dedikált tárlat, bár az igazgató szerint a Kosztolányi Dezső Édes Annája köré épülő kiállításuk erről is beszél majd. Inkább kiadványokkal készülnek: az Osiris Kiadóval közösen újra megjelentetik az 1920-as, Kosztolányi szerkesztette Vérző Magyarország című antológiát, illetve készül egy, az 1920 és 2020 közötti időszakot felölelő tematikus gyűjtemény is.

„Azt szeretnénk körbejárni, hogyan élte meg a magyar nemzet Trianon következményeit” – mondja az igazgató. Emellett a Petőfi Irodalmi Ügynökség alkotói ösztöndíjat biztosít magyar íróknak, hogy valamelyik magyarlakta régióban irodalmi naplót írjanak. Az emlékévben jelentetik meg a kortárs magyar költők tavaly szlovákul kiadott antológiájának párját, a mai szlovák költők magyar nyelvű antológiáját. Demeter szerint hasonló kezdeményezés indult el a lengyelekkel, a románokkal, a csehekkel is.

A már elődje, Prőhle Gergely által beharangozott Wass Albert-kiállításról azt mondta az igazgató, hogy ezt akkor rendezik meg, ha „lesz irodalmi muzeológiai relevanciája”, „de Trianon évfordulója nem egyenlő Wass Alberttel”.

A Nemzeti Színház ezzel szemben Wass Albert-bemutatóval készül. A Tizenhárom almafa című előadást maga a direktor, Vidnyánszky Attila rendezi. Ennek keretében elültetnek egy almafát a Nemzeti Színháznál, tizenkettőt pedig tizenkét, „a trianoni döntés következtében veszteséget szenvedett településen”.

A Bánk bán szintén Vidnyánszky rendezésében indul határon túli turnéra, amelynek egyik legfontosabb állomása a csíksomlyói nyereg lesz. Honfoglalás kori és népművészeti elemekkel díszített új függöny is készül az eseményre, aminek központjában az életfa áll. Vidnyánszkyék nem finomkodnak, ők nem nemzeti összetartozás évéről, hanem „Trianon100”-ról beszélnek. Az Operettszínház pedig Trianon következményeiről szóló zenés előadásra írt ki pályázatot.

Hamvay Péter cikkének végéhez közeledve nézzük, mit akar, és mit tud nyújtani az egyetlen magyar múzeum, mely az első világháborút lezáró békeszerződéssel és annak utóéletével foglalkozik, illetve mivel teszi le névjegyét az a két szakmai műhely, mely főfeladatának tekinti a száz évvel ezelőtt bekövetkezett nemzeti tragédia históriájának tudományos kutatását. A cikk szerzője megkereste az érintetteket, s amit ezt követően tudomásunkra hoz, az sem túlságosan lelkesítő mindazoknak, kik a tavalyi nagy visszhangot kiváltó beharangozás után felfokozott várakozásokkal tekintettek a nemzeti összetartozás éve elé.

„A várpalotai Trianon Múzeum is sovány koszton van, Szabó Pál Csaba igazgató nagy kiállításról nem számolt be, júniusban viszont Második ezer év címmel, „Kárpát-medencei kulturális, összművészeti fesztivált” szerveznek, és könyveket adnak ki. Az emlékév az igazgató szerint 50–100 millióból kijön, részben saját, részben pályázati forrásokból.

A Veritas Intézetet sem kényeztetik el – legalábbis ez derül ki Újváry Gábornak, a Horthy-kori kutatócsoport vezetőjének a szavaiból. A kormány alapította intézetnek egy nagyívű, régóta futó vállalkozása már van: az egyetemek költözésétől a numerus claususig terjedő időszakot vizsgálják abból a szempontból, hogy miként hatott a magyar felsőoktatásra a trianoni döntés.

Az MTA néhány évvel ezelőtt létrejött Trianon100 kutatócsoportjának viszont nem osztottak lapot. Ők a kormány terveitől függetlenül konferenciákkal, könyvek tucatjával készülnek, legutóbb a magyar állam 1918–1919-es katonapolitikájáról szóló kötet jelent meg Révész Tamás tollából. Ablonczy Balázsnak, a kutatócsoport vezetőjének a könyvfesztiválra megjelenő kötete pedig azt vizsgálja, hogy a magyar társadalom hogyan élte meg a trianoni traumát a hétköznapokban.”

A HVG cikkírójának végkövetkeztetése önmagáért beszél. Abban messzemenően egyetértünk vele, hogy a visszafogott emlékezés jótékony hatása megkérdőjelezhetetlen. Viszont úgy véljük, talán túlzottan szigorúan ítélkezik a megbékélésre vonatkozó kormányzati szándékot illetően. Ha arra gondolunk, hogy mit is kezdeményezett Orbán Viktor a Temesvár 30 című rendezvény­sorozat gálaestjén elmondott tavaly december 14-i beszédében, illetve hogyan válaszolt a január 9-i sajtóértekezletén a Pesti Srácok munkatársának provokatív kérdésére  („Kezdeményezi-e a történelmi igazságtételt Trianon ügyében, például a székely autonómia Brüsszelben való felhozásával?” ), úgy látjuk, ezekben a megszólalásokban a szomszédokkal való megbékélés iránti határozott elkötelezettség köszönt vissza.

„Schmidt Mária főszereplése és elkölthető milliárdok nélkül az emlékév bizonyára kevésbé lesz botrányos és méltatlan, mint a korábbiak. Az is üdvözlendő, hogy a kormány – még ha önös érdekből is – ezúttal nem ül fel az irredenta vonatra; igaz, a megbékélést sem tűzi egyértelműen a zászlajára.

Így aztán a pénzhiány és az intézmények – kiszolgáltatottságukból eredő – óvatoskodása, szervilizmusa miatt az emlékév vélhetően kihagyott lehetőség lesz a trauma feldolgozására, egy új Trianon-narratíva megalkotására.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X