Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (jan. 11. – jan. 17.)


-A A+



Megszólalt  a héten  a Mandinerben Veszprémy Bernát László történész, a  magyar politikai eszmetörténet és a zsidóság históriájának értő kutatója és  annak apropóján, hogy 75 évvel ezelőtt hunyt el Szabó Dezső, a XX. század első felének egyik legnagyobb hatású és egyben legellentmondásosabb magyar írója, publicistája, megpróbálkozik azzal – mint mondja –, hogy „háromnegyed századdal a halála után objektív történészi képet adhasson munkásságáról, tömören és az egyrészt-másrészteléssel lehetőleg halálra sem untatva senkit.”

„Szabó Dezső a magyar irodalom legmeghökkentőbb alakja: nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne lehetne mondani róla. Az ellentétek és a szélsőségek úgy kavarognak egyéniségében, mintha egy romantikus regényíró találta volna ki.”

Az életében két lábon járó magyar- és világirodalmi enciklopédia hírében álló, íróként, irodalomtörténészként, kritikusként, historikusként és egyetemi oktatóként kitűnően, a Kádár-rendszer besúgó ügynökeként már nem annyira jelesül teljesítő Hegedűs Géza „tanár úr”, aki jó barátságban volt sok mindenki más mellett például Kosztolányi Dezsővel, Kassák Lajossal, Hóman Bálinttal és Lukács Györggyel is, vezette fel e szavakkal a nyolc kiadást is megért népszerű irodalmi arcképcsarnokában a Kolozsváron  1879. június 10-én született Szabó Dezsőnek a portréját, akinek élete 75 évvel ezelőtt ért véget a budapesti József körút 31/a. számú bérház óvóhelyén 1945. január 13-án. Volt abban némi fátumszerű, hogy ez épp azon a napon történt meg, amikor Pesten a mintegy két és fél hónapos ostrom után végre elhallgattak a fegyverek. (Budán ez csak egy hónappal később, február 13-án történt meg.)

A Janus Pannoniustól Radnóti Miklósig kereken száz irodalmi kiválóságunkat felsorakoztató szépliteratúrai bédekker Szabó Dezső „szócikkének” folytatásában Hegedűs Géza így árnyalta a múltszázadi szellemtörténetünk egyik leginkább vitatott személyiségéről mondottakat:

„A Horthy-korszak leghatásosabb előkészítője, és legerőteljesebb szavú elmarasztalója. A szélső magyar nacionalizmus szószólója, aki élete egy korszakában megtagadja magyarságát. Egy időben a Nyugat méltán ünnepelt novellistája, a magyar novella egyik igazi nagymestere, aki ádáz ellensége lesz a Nyugatnak és körének. Dühödt reakciós, aki átkozódva ostorozza a reakciót, és akaratán kívül olykor a haladók szövetségese. A magyar expresszionista próza egyik főalakja, a politikai szatíra egyik hazai klasszikusa. Nemegyszer az az olvasó benyomása, hogy ez az író elmebeteg, de néha kiderül, hogy nagyon is józan és nagy felkészültségű nyelvész és irodalomtörténész. Egy időben a legolvasottabb magyar írók egyike, azok is izgatott érdeklődéssel olvasták, akiket szidalmazott: senki sem tudott menekülni stílusának varázsa elől.”

A magyar kultúrtörténet nagyon eltérően megítélt, de egyúttal megkerülhetetlen alakját bemutatva Hegedűs Géza nem fukarkodott az erősebb szavaktól, súlyosabb minősítésektől sem. Arra is kitért, persze érveket is felsorakoztatva, hogy Szabó Dezső eszméin miért lépett túl az idő és miért gondolja azt, hogy „egyénisége gonoszul embertelennek bizonyult”. Ugyanakkor viszont nem kérdőjelezte meg, hogy irodalmi munkásságában jó néhány műve a klasszikus alkotások közé tartozik és ezért azokat maradandó értékűnek kell tekinteni. Ehhez hozzátette még azt is, amivel egy nem mindennapos életpályát és életművet is találóan sikerült összegeznie: „Egyénisége azonban regényírót kívánna, és alakja nélkül nem lehet elmondani a két világháború közötti magyar irodalom történetét.”

Hegedűs Gézához hasonlóan sokan és sokféleképpen értékelték még életében és a halála óta eltelt háromnegyed évszázadban a két világháború közötti magyarországi szellemi élet e legtöbbet pörölt „fenegyerekének” közszerepléseit és írói-publicisztikai munkásságát. Abban viszont még a megveszekedett kritikusai és az őt áhítattal hozsannázók között is teljes egyetértés volt és van, hogy hatása korának szellemi életére és közvéleményének alakulására elvitathatatlan.

Az a Darvas József például, aki jeles népi íróból és remek szociográfusból utóbb dicstelen kommunista kultúrpolitikussá degradálódott még a „megvilágosodása” előtt, a Nemzeti Parasztpárt alelnökeként írt Város az ingoványon című, Budapest ostromáról szóló nagy ívű vádiratában elmondta, hogy „útkereső fiatalsága” igazodási pontjának tekintette Szabó Dezsőt és „mindig úgy nézett vissza rá, mint hatalmas építményre”. Amikor pedig felidézte, hogy utoljára milyen szürreálisan apokaliptikus körülmények között találkozhatott vele, ugyanis 1945. január 20-án a budapesti Nagykörút „pusztulás orgiáját ülő, pompéji környezetében” sétálva merő véletlen folytán részese lett az egykori példaképe temetésének a bombáktól felszag­gatott Rákóczi tér tépett bokrai között, – „a magyar szellem magányos vándora, harc, támadó harag és üldöztetés nélkül élni sem tudó középkori lovagjának” nevezte Szabó Dezsőt.

Hadd tegyük ehhez hozzá, ahogyan Szabó Dezső egész élete, úgy 75 évvel ezelőtti halála, majd temetése is kétségtelenül valóban regénybe illő volt. A Reformátusok Lapjának egyik 1985-ben megjelent cikke tárta fel ennek az elmúlásnak és megrendítő temetésnek/temetéseknek a megrázó részleteit, melyeket most, ezen az évfordulón talán nem fölösleges itt elmesélnünk.

Az elhúzódó ostromállapot ideje alatt magányossá vált és szó szerint éhező, végzetesen legyengült szervezetű Szabó Dezsővel 1945. január 13-án végzett az influenza a már hivatkozott József körúti ház óvóhelyi pincéjében.  Holttestét a ház lakói hordágyon először az udvar közepére vitték, majd biztonsági okokból ideiglenesen a liftaknába helyezték el. Két nappal később a házban lakó kocsmáros, bizonyos Urbán János, egy szekrényt adott koporsó céljára, amiből a lakók aztán hevenyészett koporsót ácsoltak. A szekrény-koporsó, amire az óvóhelyen megbújók felírták, hogy „Szabó Dezső, az Elsodort falu írója” viszont már nem fért el a liftaknában, ezért azt a bejárati kapu bolthajtása alatt hagyták, ugyanis ott látták leginkább védettnek. Három nap elteltével, egy, a házba érkező szovjet katonai parancsnok rendelkezése szerint a koporsót hat ember kivitte a szomszédos Rákóczi térre, a szökőkút elé. Itt talált rá a halotti ládára néhány református egyetemista, akik a fagyos földbe csákányokkal gödröt ástak és ebbe eresztették le a tákolmányt Szabó Dezső holttestével, azt követően, hogy Nagy Gyula református lelkész búcsúszavakat mondott e nem szokványos sír fölött. E mintegy nyolcfős végtisztesség tevőnek a zsoltárénekére, a „Perelj, Uram perlőimmel, Harcolj én ellenségeimmel”-re figyelt az épp arra járó Darvas József, aki – mint már olvashattuk – csatlakozott is hozzájuk kilencedikként.

Több mint további négy esztendeig a Rákóczi téren volt Szabó Dezső első sírhelye. Csak 1949. május 17-én exhumálták földi maradványait és szállították el a Kerepesi temetőbe. Itt másnap, 1949. május 18-án a reggeli órákban, minden szertartás és búcsúztatás nélkül elhantolták. A temetés eredeti időpontja 1949. május 19-én délután 3 órakor lett volna, de mint később kiderült, „felsőbb utasításra” az időpontot megváltoztatták és a koporsót a nyilvánosság teljes kizárásával földelték el. A Szabó Dezsővel halála után is hadakozó Rákosi-féle gyalázatos kegyeletsértőket még az se zavarta, hogy e szánalmas akciójukkal megalázták mások mellett a koalíciós idők magyar politikai életének egyik legnépszerűbb közéleti személyiségét, a népi írót és volt honvédelmi minisztert, Veres Pétert. Ugyanis az eredetileg kitűzött időpontra sok megjelent között ott volt a későbbi írószövetségi elnök is, aki mezei virágból font koszorút hozott, melynek gyászszalagján ott állt a felírás: „Szabó Dezsőnek, a magyar írók”.

Mindezeket előrebocsátásra érdemesnek véltük amiatt, hogy eheti bemutatandó publikációnknak egy, a 75 évvel ezelőtt az élők sorából oly nyomorúságosan távozó és holtában is oly annyira meggyalázott Szabó Dezső életművének a nagyon tömör értékelését választottuk. Úgy gondoltuk, nem lesz érdektelen a Maszol olvasói számára, ha ezúttal a Mandineren minap publikált, A nemzet vad bölénye: Szabó Dezső és emlékezete című kisesszé kerül e rovatban terítékre. Az emlékező-értékelés írója az olvasóink számára nem ismeretlen, hiszen az annak a tehetséges és szakmájában már nevet szerzett fiatal történésznek, Veszprémy László Bernátnak köszönhető, akinek múlt őszi Wass, Tormay és a többiek – mit kezdjünk az irodalmi árokásással? című gondolatébresztő publikációját annakidején bemutattuk.

Mindenekelőtt a Veszprémy László Bernátról a tavalyi cikkünkben elmondottakat nemcsak azzal egészítenénk ki, hogy a Károli Gáspár Református Egyetemen történelem alapképzésen, majd az Amszterdami Egyetem mesterképzésén zsidó történelem szakon végzett szakember ma már a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének munkatársa és a neokohn.hu nevű zsidó hírportál főszerkesztő-helyettese. Feltétlenül említeni érdemes még, hogy időközben megjelent és hatalmas sikert aratott a Gyilkos irodák című alaposan dokumentált könyve, mely az 1944-es magyar közigazgatás, a német megszállás és a holokauszt bonyolult viszonyát elemzi teljesen új nyelven és új megközelítésben.

A nagyhatású író és közvéleményalakító életművét behatóan ismerő Veszprémy, aki a tavaly októberi Magyar Művészeti Akadémia által szervezett, Szabó Dezső helye a magyar kultúrában címmel megtartott kétnapos konferenciájának előadójaként is remekelt, így indokolja bevezetőjében: miért akart feltétlenül megszólalni most, az ambivalens, de elsöprő hatású múltszázadi gondolkodónk halálának az évfordulóján: 

„Hetvenöt éve hunyt el Szabó Dezső, a hatalmas életművet maga mögött hagyó és minden korszakban heves vitákat kiváltó író és publicista. Kritikátlan hívei egyoldalú méltatásokat közölnek róla, míg egysíkú kritikusai elfáradtak, már-már fasisztázásokra is alig-alig futja. Hogy melyikkel jár jobban Szabó, abban nem vagyok teljesen biztos, de kísérletet teszek arra, hogy háromnegyed századdal a halála után objektív történészi képet adhassak munkásságáról, tömören és az egyrészt-másrészteléssel lehetőleg halálra sem untatva senkit.”

E nyitány után jön a dolgozat első tétele, melyet olvasva a Szabó Dezsőt elutasítók és egyben a mai magyar viszonyokat sem kedvelők vélhetően azonnal szívükbe zárják Veszprémyt. Joggal, hisz amit mond itt, zene sok-sok fülnek:

„Kezdjük azzal: Szabó biztosan gyűlölné a NER-t, ha élne. Ha úgy él Szabó a fejünkben, mint a Horthy-rendszer irófejedelme, akkor gyorsan módosítsuk a képet: Szabó már 1921 végére szakít a rendszerrel, és a neobarokk díszletek mögötti szociális viszonyok kíméletlen kritikusává válik. (a szerző kiemelése – n. n.)

Mint Ölj! És egyéb elbeszélések című munkájának bevezetőjébe ekkor írta: „Egy idő óta nagyon egyedül vagyok”. „Nem az ellenség vert meg: hanem azok, akikért harcoltam. Nem az ellenségtől futottam meg: hanem azoktól, akik prófétájuknak bőgtek”.

Csakhogy azonnal jön az újabb állítása, ami az előbbiekét ujjongókat rögtön kijózanítja, mi több le is forrázza. Amit ebben a passzusban olvasunk, óhatatlanul is eszünkbe jutatja a Szabó Dezső világát felfedezni akaró másik fiatal történészünk véleményét. Ő Mravik Zsolt, aki nemkevésbé sommás megállapítást tett nemrég a Kicsoda Szabó Dezső, és mit kezdhet vele az utókor? című életmű-értelmezésében:

„Folyamatosan változó világnézetei a szélsőbaloldaltól a szélsőjobboldalig repítették őt, azonban sehol sem találta meg igazán a helyét. Hevesen kritizált szinte mindent és mindenkit közelében, így a korának embere sem, szélsőséges antiszemita gondolatai miatt pedig az utókor sem igazán tudott mit kezdeni Szabó terhes örökségével.”

Lásuk, viszont most, miként szól ez a beharangozott kijózanítás:

„Ellenzéki olvasóim most biztosan elégedetten csettintenek, de hadd oszlassam el a kételyeit: Szabó a mai ellenzéket is gyűlölné. Voltaképpen nem volt olyan világnézet vagy csoport, amellyel Szabó ne lett volna élete során kritikus. Mint ugyanitt kifejtette, „kicsiny nekem minden izmus, minden elv, minden tétel, kirúgom mindeniknek az oldalát”.

A kirúgást pedig akár szó szerint is lehet értelmezni. Fazekas György újságíró egyszer leült az asztalához a Philadelphia kávézóban (a mai Alagút utcánál): „Percek alatt annyi keserű epét hányt minden élő és holt közéleti emberre, íróra, az egész magyar életre, hogy rá kellett jönnöm: pamfletjeiben nemhogy túlozná önmagát, de még bizonyos önmérsékletet is tanúsít”. A fiatal Sértő Kálmán egyszer szintúgy megkérdezte tőle, ki legyen Magyarország miniszterelnöke. Szabó Dezső azt felelte, hogy a jelöltje Szabó Dezső. (a szerző kiemelése – n. n.)

Értelemszerűen a következetlenség joggal felróható Szabó Dezsőnek. Viszont viszonylag rövidre szabott élete során (alig 65 évet élt) a legváltozatosabb irányokba ágazó nézetei közül volt egy olyan megbocsáthatatlan tévedése isi, ami nem egyszerűen tévedésnek, hibának tekinthető. Ez már egyenesen bűn volt. Tagadhatatlan ugyanis – bár ezt az ügyeletes szerecsenmosdók mindig tagadták és tagadják ma is, hogy műveiben és előadásaiban, melyek majd’ mindegyike nyomtatásban is napvilágot látott, főleg az ún. Ludas Mátyás-füzetekben – az általa kifejtett antiszemitizmus volt a legmarkánsabb hatással.

„Élete során ideig-óráig követte a keresztényszocializmust és a polgári radikalizmust, a kommunizmust és a fajvédelmet, talán éppen csak náci nem volt soha. Mégis ezt a jelzőt aggatják rá a legtöbbször, dacára annak, hogy nyilasellenes írásaival rendre kiváltotta a szélsőjobboldal haragját.

Antiszemitizmusát nem tagadta: mint egyszer szenvtelenül közölte egy cionista újság riporterével, akár még a „pogromokat” is támogatta volna a zsidósággal szemben. Mindez persze nem gátolta meg, hogy 1938-ban megírja Az antijúdaizmus bírálatát, melyben úgy ütötte a numerus clausust, mintha 1920-ban még nem ő támogatta volna azt a leglelkesebben. Szabó rendszeresen büszkélkedett azzal, hogy a „lipótvárosi leánykák” könyveinek legstabilabb olvasóbázisa, s való igaz, hogy könyveit még fajvédő korszakában is méltatta a Népszava és zsidó lapok is. Irodalmi teljesítményét nem vitatták, maximum politikai üzenetével polemizáltak. Inspirációi között jelölte meg őt Csurka István és Ignotus Pál, de még a kommunista Vas István is. Mint Németh László fogalmazott: „Évente berúgtam tőle s évente kijózanodtam”.

A Szabó által ideig-óráig vallott megannyi eltérő világnézet között az egyetlen összekötő kapocs a szabad verseny és a kisembert – szerinte – megnyomorító kapitalizmus elutasítása volt. (a szerző kiemelése – n. n.)

’Jöjjetek zászlónk alá Ti mind, akik nyomorogtatok, küzdöttetek, akik elfojtott éjszakákon sírva vertétek agyatokat ökölbe szorított kezekkel, Ti akik gyengén és elhagyottan támogatás, összetartás után vágyakoztatok, mint a távolra esett keserű szálfa, melynek vágya messze száll, a hatalmas erdőbe tömörült tölgynép felé!’ – így biztatta egyszer diák hallgatóit, és ez volt az az üzenet, melyet kommunista és fajvédő korszakában egyaránt vallott, pusztán más-más felhanggal.”

Élete főműve, a végletes ellentétektől terhelt Az elsodort falu mellett, amely a Tanácsköztársaság kezdetekor jelent meg, s melynek leginkább volt köszönhető az, hogy Szabó Dezsőt 1935-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték (abban az évben végül nem adták át az elismerést), a már szóbahozott Hegedűs Géza a legjelentékenyebbeknek azokat a szatíráit tartotta, amelyek nevetségessé tették annak a kornak a közviszonyait, melyben élt. Mint volt például a kitűnő Feltámadás Makucskán.

Hogy legfőbb erősségei közé tartozott a szarkazmus és a maró irónia, azt megerősíti a frissen publikált írásában Veszprémy László Bernát is. Íme, miként teszi:

„Fenyő Miksa gúnyosan írta róla a Nyugat egyik 1921-es számában, hogy „valami különös vegyüléke Faustnak és Kukorica Jancsinak”. A kritikában ugyan volt némi igazság, de ha valaki igazán tudott gúnyolni, az Szabó volt. A kommunistákon irgalmatlanul – és inkonzekvensen – kérte számon, hogy miért nem kötötték fel a zsidó bankárokat (noha Kun Béláékban erre lett volna nyitottság). A fajvédő fejedelmeket német és szláv származásuk miatt tűzte tollvégre, a Horthy-kori elitről pedig maró gúnnyal írt elbeszélést Három mese, egy ember címmel, mely talán a legcinikusabb és -szentségtörőbb szöveg, amely a királypuccsról és a budaörsi csatáról valaha született. A hóbortos keleti vágyakat kergető vulgárturanistákról csak mint „szamojéd-japán-kirgiz balekokról” írt 1923-ban, és talán alábbi megjegyzése arra is utal, mint gondolna a mai nyugat-európai nyílt társadalmakról: „Ezer éven át svábot, szászt, taliánt, tótot, bunyevácot bújtattak a magyar asszony ágyába, s ebből a habarcsból állott elő ez a mai söpredék” – ömlesztette kritikáját ezer év magyar elitjére.

Szabó Dezső munkásságának hőse a „Magyar Misik” voltak, (a szerző kiemelése – n. n.) a végül minden rendszer és politikus által kihasznált és megvezetett kisemberek. Azonban Szabó nép-képében is volt valami illuzórikus: 1919 novemberében azon ábrándozott, hogy a tizenöt éves cselédlányok majd Adyt, Széchenyit és Pázmány Pétert fognak olvasgatni az ellenforradalom hatására. És persze: őt. Lendvai István fajvédő író – és később a nyilasok által kivégzett ellenálló – egy elragadtatottabb pillanatában azt írta, hogy az egész nemzet Szabó felé hajol, és azt suttogja neki, hogy „szeretlek, Dezső”. Szabó pedig valószínűleg nem utasította volna vissza a hízelgő képet.

Csak hogy röviden illusztráljam Szabó Dezső egóját: könyveiben önmaga által ihletett karakterei hol fajvédő Ady Endrék, hol pedig görög félistenek voltak. Bangha Béla jezsuita páter 1923-ban valahol a „megvadult csikózseni” és „egy titán szomorú karikatúrája” közé helyezte az írót, és a meglátásban nem volt teljesen téves.”

A nemzet vad bölénye: Szabó Dezső és emlékezete utolsó részében a huszadik századi kultúránk egyik legbefolyásosabb szereplőjét emberi esendőségében láttatja Veszprémy. Az az ellentmondásosság, ami művei olvastán az olvasói felfedezhettek minduntalan, ezzel a cikkzáró portréval lesz igazán érthető. Főleg azért, mert itt az önmagáról is valló Szabó Dezső lesz mostani életmű-értékelőjének a legnagyobb segítségére. Közben megtudjuk azt is: mindenkor, mindenkire volt rossz szava, nem is egy. Viszont volt egy örök kivétel is. Nem képezhették soha élcelődés vagy gúny tárgyát, azok ahonnan vétetett, akikhez tartozónak mindig érezte magát.

Mielőtt a cikk befejező passzusát közreadnánk, hadd osszunk meg egy személyes vonatkozást, ami egyben közvetett Szabó Dezső-élményt is jelentett számunkra. Jelen írás szerzőjének édesapja a kolozsvári Református Kollégium végzős diákja volt 1938 tavaszán, amikor Szabó Dezső felkereste egykori iskoláját és találkozni kívánt az akkori gimnazistákkal. Ezen a hajdani rendhagyó „osztályfőnöki órán” a messziről jött, de magát nagyon otthon érző vendég akkor és ott hitvallásáról szólva – mint jó atyám erről többször is mesélt nekem – elmondta: életében sok mindenben csalódott, de a magyar kisemberekben soha. Ezért is intette a maturandusokat, köztük boldog emlékezetű édesapámat is arra, hogy becsüljék és tiszteljék a hétköznapok emberét.

„A kommün és a korai Horthy-rendszer legsikeresebb írója volt, mégis szinte végignyomorogta életét. A pénzzel nem tudott bánni, szén- és krumpliadományokból élt, melyeket hölgyrajongói hordtak számára. Munkáit a Bibliához hasonlította, mégis aprópénzért tukmálta látogatóira könyveit. Egyszer kölcsönkért egy nadrágot Lendvai Istvántól, mondván, neki már ruhára sem telik, de nem volt hajlandó visszaadni azt. Lakása saját fotóival volt tele, azok között ült szivarozva és legújabb átkait formázva hol a kormány, hol az ellenzék, hol a baloldal, hol a jobboldal, hol a zsidók, hol az antiszemiták ellen.

Egy csoportot nem kritizált soha: a hétköznapi magyar embereket. (a szerző kiemelése – n. n.)

Ilyen értelemben, ha ma élne, a mostani rendszert – mint minden rendszert – maró gúnnyal tépné és szaggatná, miközben valószínűleg tökéletes populista lenne, még ha meg nem értett és magányos is.

Egy helyütt a végtelenül egoizmus hullámain fel-le csónakázva mélypontot ért el: „Belátom, hogy életpályát tévesztettem, nem vagyok író”. Egy rövid időre boltot akart nyitni, avagy kocsmát. Ezt a gondolatot aztán elhessegette, és valószínűleg arra jutott, hogy mégis inkább zseninek született. Máshol azzal ugratta olvasóit, hogy elmegy románnak. És vajon ő mire volt végig büszke „karrierje” során? Mint egy hölgyrajongójának írt levelében kifejtette: emberismeretében és „patkányismeretében” végig meg tudott bízni.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X