Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (jan. 4 – jan. 10.)


-A A+



„Őseink, a szerbek” – Kókai Péter a magyar nemzet genezistörténetét teljesen új alapokra helyező szerb felfedezésről, meg arról, hogy mi minden fenyegeti a vajdasági magyar oktatást.

Megszólalt a héten Kókai Péter, a zentai székhelyű Szabad Magyar Szó online lap alapító főszerkesztője, aki 2002 és 2009 között a nemrég 75. születésnapját ünneplő Magyar Szó „reformer főszerkesztőként” számon tartott első embere volt és a hvg360-ban megjelent cikkében arról számolt be, hogy miközben a közkeletű vélekedés szerint a Magyarországgal szomszédos államok közül a szerbiai Vajdaságban a legbiztatóbb a magyar kisebbség jogi helyzete, a gyakorlat sajnos egészen más képet mutat. Van ugyan törvényileg szavatolt kulturális autonómia, és van Magyar Nemzeti Tanács is, a legnagyobb magyar párt, a VMSZ pedig 2014 óta része a kormánykoalíciónak, viszont az is az ottani valóság része, hogy „a magyar gyerekek az adott év szeptember elsején elmentek az iskolába, az anyanyelvükön tanulni – csak épp nem volt miből, lévén nem volt tankönyvük!” Az is sokat elmond erről a „legbiztatóbb” állapotról, hogy erre a korántsem egyetlen gondra a belgrádi kormány VMSZ-es oktatási államtitkárának a következő a válasza: „véleményem szerint nem kell nagy ügyet csinálni a tankönyvek hiányából.”

A 2019-es esztendő végéhez közeledve, tavaly december 19-én az esti órákban ún. „évértékelő beszélgetésre” hívta meg a vajdasági magyar média és a magyarországi közmédia munkatársait Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke, melyre az újvidéki Forum étteremben került sor. Ezen a politikus előbb egy éves leltárkészítésre vállalkozott, majd mintegy két és fél órán át válaszolt az újságírói kérdésekre, reagált a sajtó képviselőinek megjegyzéseire.

Az egyetlen vajdasági nyomtatásban megjelenő napilapban, a Magyar Szóban megjelent, a Gondokat orvosló sikerek éve, szívet-lelket megörvendeztető, optimista üzenetet hordozó címmel közreadott helyszíni tudósítás szerint Pásztor István elnök úgy ítélte meg, hogy munkával telt, sikerekben gazdag és eredményes éve volt a VMSZ számára a 2019-es esztendő. Ugyanakkor annak is hangot adott, hogy nem éppen mindennel volt teljesen elégedett a pártjában. Bírálata nem volt egyáltalán szigorú, inkább jellemezte azt a megértő szándék. Attól értekezett, „hogy a párton belüliek egyes ügyeket, a mindennapi kérdések megoldását, bajba jutottak segítését olykor gyorsabban, nagyobb elszántsággal és elánnal is végezhetnék, de megérti azt is, hogy miért éreznek ma sokan még mindig önbizalomhiányt – néhány évvel korábban hatalmas támadásoknak voltak kitéve, s a közbeszédben olyan hangulat alakult ki, hogy szinte a VMSZ tagjainak kellett kellemetlenül érezniük magukat azért, mert korábbi munkatársaik elárulták, hátba döfték őket.” Pásztor rögtön hozzátette, most már jöhetnek a boldogabb idők a pártvezetés és a tagság számára, mert szerinte „mindez már a múlté, s az elbizonytalanodás, amely megviselte a párton belülieket, lassan teljesen minimálisra csökken.”

A hivatkozott beszámoló szerint a közösségét érintő problémákkal foglalkozó kérdésekre is reagált ezen a sajtóbeszélgetésen a pártelnök. A Magyar Szó cikkszerzője ezek közül sajnos mindössze egyet emelt ki. Csak azt adta hírül, hogy Pásztor István rámutatott: „továbbra sem szökhetünk el annak ténye elől, hogy az elvándorlás meghatározza a mindennapjainkat, ugyanakkor pozitív, hogy már a visszatérés eseteivel is találkozhatunk.” Cikkében arra is kitért a napilap munkatársa, hogy „a pártelnök egyébként is arra számít, hogy a következő öt évben ez a térség jelentős fejlődésen fog átmenni: nem azért, mert valaki hirtelen teljesíteni akarja a kívánságainkat, hanem azért, mert egyszerűen ebbe az irányba mutatnak a politikai és gazdasági jelzések.”  Mi több, a Vajdaság tartomány parlamentjének elnöki tisztségét is betöltő politikus rá is erősített erre az optimizmusára, azt állítva expressis-verbis, hogy részéről „nem elhamarkodott efféle kijelentést tenni.”

Miközben őszintén szorítunk a pártelnöknek azért, hogy a próféta beszéljen belőle, azt se hallgathatjuk el, hogy talán hitelesebb és egyben meggyőzőbb is lett volna a beszámoló, ha a tudósítás más olyan részleteket is feltár az ott elhangzottakról, amikor egy újságírói kérdés kapcsán a konkrét és rég megoldható közhangulat-tönkretevő magyar gondok kerültek terítékre.

Úgy véljük, hogy amennyiben ezekről, a vajdasági magyarságot nyugtalanító, azonnali rendezést követelő konkrét kérdésekről és az arra adott, sajnos csak a problémák elodázását sejtető, „azon vagyunk, hogy majd megoldjuk”-típusu, nem túlságosan bíztató elnöki válaszokról is értesülhetett volna a Magyar Szóból a nagyérdemű – azzal minden bizonnyal többet nyerhetett volna az újság többezres olvasótábora. Igaz az is, ha ez megtörténik, akkor viszont kacajra gerjesztő lett volna a Gondokat orvosló sikerek éve cím.

Ugyanis olyan súlyos gondok kapcsán merült fel ez az óhaj, melyek egy amúgy is sokat próbált nemzeti közösség önbecsülését rombolják, közérzetét pedig nap, mint nap, károsan befolyásolják. Gondok, melyek már tegnap, meg tegnapelőtt is felszámolhatók lehettek volna. Problémák, melyek régóta közfelháborodást keltenek az ott élő honfitársaink körében, melyek vérlázítóan sértőek számukra. Mulasztások, melyek haladéktalan megoldást követelnek. Pedig a pozitív fordulatra már esztendők óta sor kerülhetett volna és a dolognak semmi köze ahhoz, hogy bekövetkezik-e majd valamikor „a térség jelentős fejlődése” vagy sem. 

De ne beszéljünk rébuszokban, áruljuk el, miről is van szó?

Mindenekelőtt el kell mondanunk, hogy amiről nem szólt a Magyar Szó hivatkozott helyszíni beszámolója, azt viszont megtudhattuk egy más, jellegét tekintve független sajtóorgánumból, nevezetesen a Napló online lap egyik cikkéből.

Eszerint elsőként, – a betűrendi sorrend alapján, elvégre rend a lelke mindennek – a Családi Kör hetilap főszerkesztője, Tőke János kérdezhette a VMSZ elnökét az újvidéki Forum vendéglőben, a Vojvode Mišića utca 3-ban. Tőke kérdése a vajdasági magyar tankönyvekre vonatkozott és szó szerint így hangzott:

„Minden szeptemberben, az utóbbi években kaotikus állapotok uralkodnak ezen a téren, nem készülnek el időben a tankönyvek, elfogynak a régiek, nem lehet kapni. Még egy példát is kiragadtam, most láttam a VMPE-nek (Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete – n. n) a közleményében, hogy az egyik tankönyvben, a történelemben az szerepel, hogy ’őseink a szerbek’. Azt szeretném megkérdeni az elnök urat. hogy mikor oldódik meg ez a probléma és mi a véleménye erről a kialakult helyzetről?”

Legyünk hitelesek és a VMSZ elnökének válaszát is adjuk közre autentikusan:

„Valóban ezt egy komoly problémának tartom, de olyanok, mint én, akik már láttak az életben pár programváltozást, azok pontosan tudják, hogy ez a programváltozásos folyamatnak mindig a velejárója. Ez így volt akkor is, amikor én elemi iskolába jártam. Ez, persze, se nem magyarázat, se pedig olyan körülmény, ami miatt visszafogottságot kellene gyakorolnunk.

Én azt tartom nagyon fontosnak, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség szakpolitikusai, a Magyar Nemzeti Tanács folyamatosan foglalkozik ezzel a dologgal és folyamatosan presszionálja a döntéshozókat, a tankönyv-előkészítő fázisnak a különböző szereplőt, hogy ezeket a késedelmeket minél kisebb volumenre szorítsuk vissza.

Ami a tartalmat illeti, azt gondolom, hogy ilyen jellegű megállapításnak nincsen helye a tankönyvben. Azt is el tudom fogadni, hogy függetlenül attól, hogy hányan nézték át a tankönyv szövegét, elképzelhető, hogy ilyen hiba benne maradjon, de ezt a hibát ki kell javítani.

Ugyanakkor azt látom, gyakorló nagyapaként, hogy a pedagógusok nem fogják erre a körülményre a gyerekekkel való foglalatosságnak a(z) esetleges minőségbeli problémáit. Tehát, megpróbálják megtalálni annak a módját, hogy a gyerekeket ellássák olyan anyagokkal, olyan háttéranyagokkal, olyan plusz fölkészítő, vagy tudáshordozó anyagokkal, amikkel ezeket a nehézségeket orvosolni lehet.

Mindenféleképpen azon vagyunk, és folyamatosan azon vannak, még egyszer szeretném elmondani, az MNT-ben is, a VMSZ szakpolitikusai is, hogy ezek a jelenségek minimálisak legyenek. Ez nem politikai kérdés, azt kell, hogy mondjam, hanem ez oktatásbeli, alapállásbeli kérdés.” 

Különösebb kommentárt fűzni ehhez a sajátos magyarázathoz fűzni, értelmezni azt, úgy hisszük, teljesen fölösleges is lenne. Inkább csak a keserű kérdések fogalmazódnak meg bennünk, egyik a másik után.

Kérdezzük: azt követően, hogy Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének 2019. november 23-án megtartott közgyűlése az ide kattintva olvasható kétségbeesett jelentését közzé tette a vajdasági magyar oktatás drámai helyzetéről, csak ennyire futja a kormánykoalíció részét képező VMSZ vezetőjétől? Ez lenne az érdemi válasza a közössége számára vitathatatlanul nemzetstratégiai fontosságú kérdésben? Hogy a pedagógusoknak „háttéranyagokkal”, plusz fölkészítő, vagy tudáshordozó anyagokkal, szükséges „a nehézségeket orvosolni”? Még hogy „folyamatosan presszionálni kell a döntéshozókat, a tankönyv-előkészítő fázisnak a különböző szereplőt” annak érdekében, hogy például a legnagyobb délvidéki magyar érdekvédelmi párt elnökének magyar unokáját a kötelező tananyag ne azzal szembesítse az iskolapadban minden nap, hogy neki az ősei nem magyarok, hanem szerbek voltak? Ez a jelenség szakpolitikusok révén minimalizálható? És hogyan megy majd végbe ez a minimalizálás? Lépésről lépésre? Megpróbáljuk előbb kiharcolni azt, hogy a döntéshozók rábólintsanak: nem minden délvidéki magyar őse volt szerb, csak a Bánátban élőké?  Aztán érdekvédőként presszionálunk addig, míg elérjük, hogy a bácskai honfitársaink is megnyugodhassanak magyar felmenőiket illetően? 

És elhangzott ez az „azon vagyunk”, meg „azon vannak a szakpolitikusok”, hogy a nemzeti önérzetet és önbecsülést sértő „jelenségek” úgymond a tankönyvekben minimálisak legyenek 2019 decemberében, amikor több mint három éve, 2016 szeptembere óta a belgrádi oktatási, tudományügyi és technológiai fejlesztési minisztériumban van egy, a VMSZ által delegált magyar államtitkár, aki korábban parlamenti képviselőként foglalkozott többek között a kisebbség és az oktatás helyzetével! Ő miért van ott?  Ő nem szereplője a tankönyv előkészítő fázisnak, ő nem döntéshozó? Amúgy áruljuk el: hogy mi is az ő álláspontja ebben a kérdésben, az több mint elképesztő, egyenesen vérlázító. De erről majd később…

Aligha meglepő, hogy ez a fentebb bemutatott, különösebb reményekre nem feljogosító elnöki hozzáállás alaposan felkorbácsolta az indulatokat Vajdaság-szerte. Ráadásul történt ez a „hivatalos válasz” a VMSZ elnökének részéről nem sokkal azt követően, hogy a délvidéki magyar pedagógusok már említett átfogó jelentése napvilágot látott.

Ebben pedig a kilátástalanság-érzet megannyi más, jobbára objektív előidéző oka között értelemszerűen kiemelt szerepet kapott az ottani áldatlan tankönyvhelyzet. Egyrészt gondot jelent a magyar iskola jelene és jövője szempontjából az évek óta megtapasztalható magyar nyelvű tankönyvek krónikus hiánya. Másrészt pedig, az is igaz: ha van magyar nyelvű fordítása egyes szerb tankönyveknek, azokban sincs sok köszönet. E téren meggyőző tud lenni az olvasóink számára az alábbi kimásolt részlet a hivatkozott VMPE-látleletből.

Fenti passzusra év eleji tallózásunk során bukkantunk a hvg360 közéleti online magazinban január 7-én, a Szeretettel külföldről rovat immár második, a Vajdaságból keltezett és Kókai Péternek, a zentai székhelyű Szabad Magyar Szó online lap alapító főszerkesztőjének, a néhány hete 75. születésnapját ünneplő Magyar Szó 2002 és 2009 közötti, „reformer főszerkesztőként” számon tartott első emberének, s nem mellesleg kitűnő sakkozónak köszönhető cikkében. Megismerkedve az abban foglaltakkal, nem volt bennünk fikarcnyi kétség sem: az Őseink, a szerbek" címmel megjelent publikációt feltétlenül be kell mutatnunk mihamarabb a maszol olvasóinak.

Időzzünk el kezdetnek egy pillanatra a cikk címénél, melyet már olvasónk ismernek, hisz arról már szó esett a korábbiakban a nagy visszhangot kiváltó múlt havi újvidéki VMSZ elnöki évértékelés talán legemlékezetesebb mozzanata okán. (A cikkben előforduló kiemeléseket aláhúzással jelöltük)

„A címben idézett "forradalmian új felfedezés" a szerbiai magyar iskolák nyolcadikos történelemtankönyvében olvasható, már ha valaki hozzájut ahhoz” – olvashatjuk Kókai eheti szókérésének indításában. De a cikkszerző nem hagy időt a mellbeverően meghökkentő állításon túl sokat morfondírozni. Rögtön elárulja azt is, hogy ez az ordenáré hamis állítás nem egyszeri baki, nem egy véletlen „kakukktojás” a szerbiai magyar nebulók tankönyveiben, már ha abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy jutott belőle nekik. Nem is teketóriázik sokat és azonmód megosztja velünk a cseppet sem megnyugtató további tapasztalatát: „Az elsősök könyvében is furcsa dolgok vannak.” S ha mindez még nem lenne elég a bajból, következik az ebben a kontextusban tényleg ledorongolóan ható információközlése: „A vajdasági magyar oktatást azonban nem ezek fenyegetik a legjobban.”

Lássuk előbb, milyen „maradandó élményben” részesíti a vajdasági magyar iskolakezdőket a nekik szánt ábécéskönyv. Olvassuk Kókai Péter szövegét és még akkor is, ha nehezünkre esik, mégis higgyünk a szemünknek:

„Jó reggelt! Jó estét! Jó szórakozást! Jó barom.

Nem vicc. Annak az általános iskola első osztályába járó kisdiáknak, aki történetesen a Vajdaságban kezdte el koptatni az iskolapadot, ráadásul magyar nyelvű oktatásra jár, tényleg ez a feladat szerepel az elsős ábécéskönyvében. Maga a feladat a kakukktojás megtalálása, szó szerint: „Húzd alá azt a mondatot, amelyik nem illik a sorba!”.

A kislány, akinek az apukája megosztotta ezt a gyöngyszemet az egyik legnépszerűbb közösségi oldalon, „vette a lapot”, és gond nélkül aláhúzta a negyedik mondatot. Azt is mondhatnánk akár, hogy akkor nincs is ezzel a feladattal semmi gond, hisz betöltötte küldetését, és a szövegértelmezéssel sincs gond a diákok részéről. Az apuka bejegyzését kommentáló többi szülő és hozzászóló azonban már kevésbé bizonyult megértőnek, sőt, többen egyenesági rokoni kapcsolatokat véltek felfedezni a tankönyv szerzője és fordítója, illetve a feladatban megnevezett állat között.

A szakmaiatlanságnak ez a szintje viszont oly mértékben kiverte a biztosítékot az érintett szülők körében, a pedagógustársadalomban és a vajdasági magyar közvéleményben, hogy most felháborodottan és tömegesen követelik a tankönyv visszavonását és a felelősök felelősségre vonását – gondolhatnánk. De nem.

A gyermekeit iskolába járató vajdasági magyar szülő (sajnos) ennél jóval harcedzettebb lett az évek folyamán. Némi képzavarral élve azt is mondhatnánk, hogy a barom csak a jéghegy csúcsa.”

A sokat próbált délvidéki magyar anyákat és apákat a belgrádi oktatási és tudományos minisztériumnak köszönhető, „a magyar nemzet egész genezistörténetét teljesen új alapokra helyező forradalmian új felfedezése”, az, hogy ezek szerint valamennyiük felmenője azok közül származik, ahonnan Miloš Obilić, Nikola Tesla meg Slobodan Milošević is – cikkszerzőnk szerint ez már meg sem lepi. Mint írja: a vajdasági magyar szülők nemzeti önérzetének ingerküszöbét már ez sem lépi át. Egyebek között azért sem, mert egész mással vannak elfoglalva.”

Hogy miben áll ez a más irányú foglalatosság, az kiderül Kókai Péter riasztó elbeszélésének folytatásából. Olvassuk ezt az újabb tételt és mi tagadás, örvendezzünk felhőtlenül, főleg az itt leírtak alapján annak, hogy vajdasági honfitársaink vannak minden Kárpát-medencei magyar kisebbségiek közül a legkedvezőbb helyzetben. Elvégre a nagypolitika ezt hirdeti. Akkor pedig azokon a tájakon a magyar diákok szüleinek gondjai tényleg eltörpülnek erdélyi vagy felvidéki sorstársaikéhoz képest, nemde? Nézzük csak, melyek is azok a „csekélységek”, melyekkel ott, ahol biztosított a kisebbségek kulturális autonómiája, nekik szembesülniük kell?

„Az óévben például azzal, hogy beszerezzék a második és hatodik osztályba induló gyerekeik számára a magyar nyelvű tankönyveket. Előtte egészen más volt a helyzet: akkor az elsős és ötödikes magyar nyelvű tankönyvek beszerzése jelentett számukra kihívást. Mindkettő lehetetlen küldetésnek bizonyult, ugyanis a szóban forgó tankönyvek egész egyszerűen nem készültek el időben, azaz a tanév kezdetekor még nem hagyták el a nyomdát.

Persze, egy pillanatig sem kételkedem a kedves olvasó szövegértelmezési képességeiben, de azért hadd írjuk le egy külön mondatban is: ez tehát azt jelenti, hogy ezek a magyar gyerekek az adott év szeptember elsején elmentek az iskolába, az anyanyelvükön tanulni – csak épp nem volt miből, lévén nem volt tankönyvük!

Az illetékes minisztériumnak persze erre is volt válasza: semmi gond, mert amíg nem készülnek el az új tankönyvek, addig érvényben vannak és használhatók a korábbiak is. Az egyetlen probléma, hogy azokból sem nyomtattak eleget, így azokat sem lehetett beszerezni. A 22-es csapdája tehát itt és ezzel be is zárult.”

Joggal gondolhatná a kedves olvasó, hogy ott, ahol a „gondokat orvosló sikerek éve” volt a mögöttünk hagyott 2019-es esztendő, a kormányzati pozícióban levők tették a dolgukat, elvégre mi másról is szólna az érdekvédelem, mint annak a közösségnek a szolgálatáról, akik bizalmat szavaztak elöljáróiknak. Elvileg ez így rendjén is lenne. Viszont lássuk a gyakorlatot, úgy ahogyan ezt Kókai Péter prezentálta cikkében:

„De ha a szülők nem is, akkor majd lépnek valamit a (magyar) politikai és érdekvédelmi szervezetek – gondolhatnánk.

Ez már egy kicsit kacifántosabb helyzet. A legnagyobb és legerősebb vajdasági magyar politikai szervezetnek, a Vajdasági Magyar Szövetségnek (VMSZ) ugyanis már hosszú évek óta az az egyik legfontosabb politikai üzenete, hogy „nem a pálya széléről kell bekiabálni”, hanem ott kell lenni a mindenkori hatalomban és a „döntések asztalánál”, ahhoz, hogy hatékonyan tudják védeni a magyar érdekeket. Magyarul: aki éppen hatalmon van Szerbiában, azzal kell jóban lenni. 

Ennek a stratégiának megfelelően a VMSZ koalícióban is van a vajdasági magyarok körében nem túl népszerű Aleksandar Vučić vezette Szerb Haladó Párttal, és mit ad isten, épp a témában illetékes oktatási minisztériumban (is) van egy államtitkári pozíciója. Azaz, a VMSZ pontosan ott van, ahol lenni akar, és ahol (szerinte) lennie kell, a döntések asztalánál, így tehát hatékonyan tud intézkedni ebben az ügyben – gondolhatnánk.

Vicsek Annamária oktatási államtitkár azonban érdekes módon nem így gondolja. Még egy interjúban a magyar nyelvű tankönyvek hiányával kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy „a tanáraink találékonysága és kreativitása, valamint a tanulók érdeklődéséhez és egyéni képességeihez való módosítások már eddig is a tankönyvek mellőzéséhez vezettek, illetve más segédeszközök használatát is lehetővé tették, így véleményem szerint nem kell nagy ügyet csinálni a tankönyvek hiányából.”

Az, hogy ezt a „jelentéktelen kérdést” miként látta az ominózus sajtóbeszélgetésen a VMSZ elnöke s melyről maga Kókai Péter is szól a cikkében, arról már értesülhettek korábban az olvasóink. Mi tagadás, sajnos egyet kell értenünk a Szabad Magyar Szó főszerkesztője által rögzítettekkel: „az elnök úr válaszából kiderült, nagyjából hasonló véleményen van, mint az államtitkár asszony.”

Írásának végéhez közeledve cikkszerzőnk abba is beavat: „maguk a pedagógusok azonban kicsit másként látják a helyzetet.” Mint elmondja abból a VMPE által összeállított helyzetértékelésből, melyről már mi is szóltunk „egészen más valóság derül ki, mint amelyet a politikusi nyilatkozatok sugallnak.”

Mondandójának alátámasztására idézi a 11 oldalas dokumentum beszédes bevezető bekezdését, melyben egy letaglózó konkrét példa is szerepel. Mi is ideillesztjük ezt, azzal a megjegyzéssel: magunk az előző évtized elején többször is megfordulhattunk az imponáló méretű és akkor gyerekzsivajtól hangos muzslyai Szervó Mihály iskolában. Most olvasva a VMPE idei jelentését szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy ott (is) egyre gyarapodnak az üresen kongó osztálytermek.

„A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete által, az előző években felvázolt oktatási helyzet súlyosbodott. A Vajdaságban a gyermeklétszám csökkenése miatt több iskolában továbbra is (évről évre) kérdéses a magyar tannyelvű osztályok beindulása, illetve a nagyobb létszámú iskolákban csökkent a párhuzamos osztályok száma és az egyes osztályok létszáma.

Például a bánáti Muzslyán nyolc évvel ezelőtt még 58 elsős kisdiák kezdte meg a tanulmányait, négy évvel később már csak 28 gyerek, tavaly szeptemberben pedig mindössze 10 diák indult elsőbe. A csökkenés legfőbb oka:

  1. a magyar lakosság elöregedése, a születések számának csökkenése,
  2. a kivándorlás,
  3. a vegyes házasságok/asszimiláció,
  4. a szülők egy részének bizalmatlansága a magyar tagozatok nyújtotta lehetőségek iránt a gyermek életpályájának biztosítása terén.”

Ahogy mondani szokás, a vajdasági magyar szülő erre az egész helyzetre nagyon gyakran úgy reagál, hogy „lábbal szavaz”. Kétségtelen, hogy a gyermeklétszám csökkenésében a VMPE által felsorolt négy ok mindegyike közrejátszik, de az is nagyon valószínű, hogy ezek között az okok között – habár pontos számadatok erre vonatkozóan nincsenek – a legnagyobb hatása a kivándorlásnak van.

Sokan már a középiskolai tanulmányaikat is Magyarországon folytatják, sőt, nagyon sokan már az általános iskolába is Ausztriában, Németországban, Svédországban stb. kezdenek járni, miután a szülők ott vállaltak munkát.

A VMPE adatai szerint a magyar nyelven tanuló általános iskolások száma 6 év alatt 3593-mal csökkent (15 633-ról 12 040-re), a magyarul tanuló középiskolások száma pedig ugyanebben az időszakban (2013 és 2019 között) 1245-tel (6504-ről 5259-re).”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X