Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (okt. 11- 18.)


-A A+

Lucian Boia: „Mind a mai napig Romániában sokan ragaszkodnak a nemzeti kommunista narratívához, a három mítoszhoz a román kultúra kapcsán: az egység, a folytonosság és az örökös román jelenlét ezen a területen.”

Megszólalt a héten a Magyar Hírlapban Lucian Boia történész professzor, aki eddig még soha sem adott interjút magyar lapnak, és az őt Bukarestben felkereső Veczán Zoltánnak beszámolt arról, hogy egy volt szekustiszt életveszélyesen megfenyegette, a magyarellenességéről elhíresült Ion Aurel Pop, a Román Tudományos Akadémia elnöke pedig hadjáratot indított ellene, mert munkáiban a román nemzeti mítoszokat kérdőjelezte meg. A történelmi magyar-román megbékélés elkötelezett híveként az ismert historikus úgy ítéli meg, „Bukarest 1918-a ígéreteivel Erdély minden népét becsapta, a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus pedig a nemzetiségek erőszakos eltüntetéséért felelős.”  

„Mintegy 20 esztendeje Lucian Boia gyanúsan hatalmas példányszámú könyveiben arra tanít bennünket, hogy mi románok „mások” vagyunk, azaz Európa utolsói. Mi képtelenek vagyunk szeretni a civilizáló Nyugatot és azoknak a nagy országoknak az érdekeit, melyek ezt a tömböt alkotják. Mi nem vagyunk demokraták, mi túlságosan ortodoxok vagyunk, azaz bizánciak. Okít minket arról, hogy Mihály Viteazul nem tudta mit cselekszik, Decebal egy olyan történelmi szereplő, kinek semmi köze a térségünkhöz.

Okít arról, hogy nem vagyunk demokraták és Oroszországra vetjük tekintetünket, mi képtelenek vagyunk magunkat kormányozni, nekünk szerencsénk volt, hogy a felsőbbrendű osztrákok és németek meghódítottak, kifosztottak és „civilizáltak” bennünket, miközben évszázadokon keresztül ellopták javainkat. Meg arról, hogy Iorga és Constantin Noica túlságosan nacionalista volt, hogy a historiográfiánk túlzottan optimista és nem viszonyul kritikusan a múlthoz. Aztán, hogy az erdélyi grófok derék urak voltak, a románok pedig nem küzdöttek a török ellen, hogy Ştefan cel Mare a nőket szerette (és nem a férfiakat??), hogy Eminescu „bolond” volt, hogy a románoknak nincs is mivel dicsekedniük a történelmükben, stb., stb., blabla, és így tovább.

Természetes volt, hogy efféle „elkötelezettséggel” eljött Lucian Boia számára a megjutalmazás pillanata a védhatalom Németország részéről, mely állam valójában úgy irányítja az Európai Uniót, mintha egy saját szövetségi tartománya lenne. Egy nemzet múltjának és önbizalmának a rombolását mindig pénzzel és elismeréssel jutalmazzák. A múltjától, identitásától és gyökereitől megfosztott népet könnyen lehet tőrbe csalni a bérencek segítségével. Olyanokéval, akiknek minden bűzlik, ami román, ami keresztény, ami része a nemzeti büszkeségnek.

Azt követően, hogy pontosan egy évvel ezelőtt, 2018. október 17-én Cord Meier-Klodt német nagykövet Bukarestben átnyújtotta Lucian Boia történészprofesszornak a Németországi Szövetségi Köztársaság Érdemrendje lovagi fokozatú Érdemkeresztje kitüntetést, a kolozsvári magyarok által sajnos oly jól ismert kútmérgező Ionuț Țene, a polgármesteri hivatal ma is alkalmazásban levő „kultúrvasgárdista” köztisztviselője, alanyi költő és elhívatott magyarfaló, nem mellesleg a NapocaNews online-lap fő-fő redaktora, a fentebb idézett és nemcsak saját lapjában, hanem számos más szélsőjobboldali orgánumban is megjelentetett kirohanásában állította pellengérre e szavakkal a tekintélyes historikust.

Rámutatva arra, hogy a német állam nyilvánvalóan azért honorálta magas elismeréssel „a román nemzet ellenségének”, Lucian Boianak a munkásságát, mert a professzor demitizálta Románia történelmét és ezzel bányászbéka színvonalra züllesztette azt. Hozzátette: nagy tételben fogadna arra, hogy a júdáspénzzel felérő külföldi állami elismerést biztosan soha sem kapná meg Ion Aurel Pop akadémikus, egyetemi rektor sem Németországtól, sem más uniós államtól, hiszen az akadémiai elnök nem oly galád egyén, mint Boia. Ő – mint Țene leszögezi – „korrekt, méltóságteljes, szakmát, történeti forrásokat tisztelő és a román nép hiteles történetét elénk táró tudós ember.”

Óhatatlanul is felidőzött bennünk ez a tavaly őszi uszító hangvételű és gyűlöletkeltő megszólalása a kolozsvári városháza szégyenének, melyre akkor felfigyeltünk, most, amikor eheti tallózásunk során rábukkantunk a Magyar Hírlapban a Tabudöntés címmel közreadott, Lucian Boia-interjúra, melyet Bukarestben Veczán Zoltán készített. Ugyanis abban viszonylag hamar, már a harmadik kérdésre adott válaszban előkerült a szekusbesúgóból lett akadémia elnök neve, akit Boia joggal a legádázabb ellenfelének tart és ebben a publikációban nem habozik kifejteni azt is, hogy miért. Természetesen ez a nem érdektelen vonatkozás csak egyike volt a budapesti napilap ominózus interjújában olvasható megkapó eszmefuttásoknak. Abban megannyi más, olyan figyelemfelkeltő fejtegetést is felfedezhettünk az ezernyi szállal egymáshoz kötődő magyar-román közös történelem meg nem kerülhető kérdéseiről és teendőiről szól, mely indokolttá teszi, hogy olvasóink megismerhessék ezt a valóban mértékadó szókérést.

De ne szaladjunk előre, lássuk előbb az interjú indítását. Viszont még ezt megelőzően jöjjön egy szolgálati közlemény: e publikációval Veczán Zoltánnak egyfajta sajtótörténeti kuriózumot sikerült tető alá hoznia. Joggal is büszkélkedhetett el vele, hiszen ez a tartalmas beszélgetés, melynek bemutatására most vállalkozunk, valóban előzménytelen. Hiszen – mint mondja az újságíró – az idén 75. életévét betöltött, románul és franciául egyaránt publikáló Lucian Boia professzor, akinek több mint 50 könyve jelent meg Romániában és külföldön, közülük több magyar fordításban is – „korábban még sosem adott interjút magyar lapnak – velünk most kivételt tett.”

A címben szereplő tabudöntést a romániai magyar olvasónak, akik között a Bukaresti Egyetem professzorának magyar nyelven is olvasható könyvei, a Történelem és mítosz a román köztudatban, a Miért más Románia?, A Nyugat hanyatlása, a Románia elrománosodása, a Vesztesek és győztesek – Az első világháború újraértelmezése, A román kommunizmus különös története és Az 1918-as nagy egyesülés – Nemzetek, határok, kisebbségek igen népszerűek – aligha kell bővebben indokolni.

Viszont a Magyar Hírlap olvasótáborának ezt szükséges megtenni. Ez a felvilágosítás meg is történik az interjú első kérdéseiben, illetve az azokra adott válaszokban. Miközben említést teszünk arról, hogy a Veczán-Boia dialógusnak ebben a részében kerül majd elő a Kelemen Hunort Romániából száműzni szándékozó Ion Aurel Pop kíméletlen hadjárata az illusztris történettudós ellen, talán nem fölösleges elmondanunk egy bennünket közelebbről is érdeklő biográfiai adatot róla, a Bukarestben román apától és trentói olasz anyától született Lucian Boia 1969 nyarától kezdődően Eugen Brote életének és munkásságának szentelt doktori dolgozata okán sokat tartózkodott Erdélyben, és itt közben megtanult magyarul.

„– Honnan ered a Romániában merőben szokatlan történelemszemlélete?

– Már pályafutásom elején európaiságom volt fontos, és a nemzeti történelemnek is az európai kontextusban való vizsgálata, noha nyilván az idők során formálódott valamelyest a megközelítésem. Szerettem volna meghonosítani egy újfajta szempontrendszert a történelemtudományban és a múlt kutatásában, ami éppen a nálunk hagyományos, nemzeti megközelítés ellentéte. Hiszem, ha mi alkotjuk Európát s az Európai Uniót, akkor ahelyett, hogy magunkat helyezzük a megfigyelés központjába, szükséges inkább egy európai nézőpontból elemeznünk a múltat, a nemzeti perspektíva helyett pedig saját történelmünket is európai kontextusban és nézőpontból kell vizsgálnunk. A hagyományos nemzeti történetírás a különbségeket hangsúlyozta, és nem azokat a dolgokat, amelyek összekötnek bennünket. Szerintem ez utóbbira van szükség, és én is ezt próbálom tenni. Persze amiről én írok, az Románia története, de az európai történelem részeként tekintve. Létezik európai modell, amelyet nekünk – románoknak és magyaroknak – is alkalmazni kéne annak kapcsán, ahogyan a múltunkhoz közelítünk. Ez a múlt közös újraértelmezését jelentené, méghozzá a francia–német megbékélés mintájára. Közös történelemkönyveket is kellene írnunk, különösen az egykori konfliktusos témákról.

– Hogyan reagáltak erre a megközelítésére vagy éppen a tabudöntő könyveire román történész kollégái?

– A hozzám való viszonyuk leginkább nemzedéki dolognak tűnik. A régebbi történészgenerációhoz tartozó kollégák úgy vélik, hogy a történetírásnak a nemzeti érdeket és célokat kell szolgálnia, ezért számos kritikát, sőt, igazi támadásokat is kaptam tőlük, elsősorban a tömegmédiában. Közvetlen és igen durva támadásokat. A fiatalabb generáció részéről viszont inkább támogatást kaptam, és úgy látom, hogy ők hajlandóbbak követni az európai megközelítést.

– Ki a legkitartóbb kritikusa, és mi volt a legdurvább támadás, amit elszenvedett?

– A legnagyobb és legállandóbb, s mondhatni, legerőszakosabb kritikát Ioan Aurel Poptól, a Román Tudományos Akadémia elnökétől szenvedtem el. Az emberek, akik hozzá hasonló perspektívából kritizáltak engem, azt hiszik, hogy a nemzet jogainak történelmi jogokon kell alapulniuk, ami szerintem teljesen téves megközelítés. (Pop volt az, aki Románia Erdélyhez való történelmi jogát legutóbb, az 1919-ben Magyarországot megszálló és Budapestet elfoglaló Gheorghe D. Mărdărescu tábornok szobrának avatásánál elmondott beszédében azzal támasztotta alá, hogy 1919-ben a Kun Béla-féle bolsevik Tanácsköztársaság megbuktatásával, 1944–45-ben pedig a fasizmus elleni harccal vívta ki e jogot Románia. Pop egyébként az elvileg multikulturális kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora is – a szerk.). Egyébként az online térben, a Facebookon is kaptam fenyegetést, méghozzá egy volt Securitate-tiszttől, aki azt írta, hogy golyót érdemelnék azért, amiket írok.

 – A szakmán kívül, gondolom, a média és a politikusok sem kímélik.

– A politikusok nem olyan tanultak, hogy egyáltalán olvassák a könyveimet (nevet). Különösen nem a legutóbbiakat. Nem olvassák, így nem is kritizálhatják azokat. Akik viszont olvassák, hétköznapi emberek, ugyanúgy megosztottak, mint a történészek: a fiatalabbak inkább támogatnak, az idősebbek dühösek rám, mert nem az erősen nacionalista szempontot hangsúlyozom, amivel az ő agyukat mosták ki a nemzeti kommunizmus időszaka alatt. De azt hiszem, többen támogatnak, mint amennyien utálnak – ezt bizonyítja az is, hogy még élek (nevet).”

A folytatásban elérkezik az interjú egyik legfontosabb kérdezz-felelekje. Terítékre kerül ugyanis a megkerülhetetlen kulcskérdés, nevezetesen az, hogy egy olyan hamis narratíva, mely a Ceauşescu-féle megalomán nemzeti mítoszteremtéshez kötődik, vajon miért tud ma is tarolni, majdnem egyeduralkodó lenni. Ami pedig ennél is veszélyesebb, s egyben sajnos megmásíthatatlannak tűnik, az egy olyan jelenség, mellyel szemben szélmalomharcnak bizonyul a küzdelem, mert a tartósan fertőzött és megvezetett román közvélemény számára a nyilvánvaló téveszmék legfőbb propagandistái éppen azok a historikusok, akiknek dolga a tudomány szolgálata lenne. Ehelyett pedig ma is a nemzeti kommunizmus hazug áltudományosságát szolgálják és fertőzik ily módon a jövő nemzedékeket is. 

„– Az átlagemberekre mindenképpen hatottak a nemzeti kommunista mítoszok, de mi a helyzet a történészekkel? Mennyire befolyásolták őket az Erdély őslakosságára, a demokratikus ezerkilencszáztizennyolc december elsejére vagy éppen a székelyek román eredetéről szóló teóriák?

– Minden nemzetnek megvannak a maga mítoszai. A román nemzet alapmítoszának lényege, hogy a jelenkori Románia hasonló az ókori Dáciához. Mind a mai napig Romániában sokan ragaszkodnak a nemzeti kommunista narratívához, a három mítoszhoz a román kultúra kapcsán: az egység, a folytonosság és az örökös román jelenlét ezen a területen. Ez a befolyásoltság sok történészre is igaz, és gátolja őket abban, hogy ebből kilógó válaszokat is keressenek a kérdéseikre. Ami a folytonosság úgynevezett mítoszát illeti, mármint, hogy ki volt itt előbb Erdélyben, egyébként szerintem olyan kérdés, amelyet sem a román, sem a magyar történészek nem közelítenek meg jól, és mindkét félnek máshogy kellene hozzáállnia. Az ilyen témák szakértőinek együtt kellene dolgozniuk, közös kutatócsoportokban, egy asztalnál, és megpróbálni szigorúan szakmai szempontok – és nem nacionalista, illetve ideológiai – alapján megfejteni ezeket az ügyeket.”

Aligha meglepő, hogy mindezek után a történészi román-magyar megbékélés meggyőződéses hívének ismert Lucian Boia az interjú során szembesül Veczán Zoltán logikus kérdésfeltevésével, ami tekinthető egyfajta nyomásgyakorlásnak is: „Miért nem hívja tevőlegesen is egy asztalhoz a magyarokat és románokat?”

Íme, a válasz, melyhez bármely kommentárt fűzni aligha tudnánk:

„Magányos ember vagyok, nem látom azt a helyzetet, hogy összehozzam, szervezzem, vagy párbeszédre hívjam az embereket ezekről az ügyekről. Azt viszont mindenkinek meg kellene értenie: ezek az ügyek a múltról szólnak, így nem kellene ennyire fontosnak lenniük a jelen vagy a jövő vonatkozásában. A jövőt együtt kell építenünk. Ami meg a székelyek román eredetét illeti, az teljes marhaság. A székelyek magyar nyelvvel és kultúrával bíró közösség, így mindenképpen magyarok lennének, akármik is voltak valaha. Egy nemzethez a kultúráján keresztül tartozik az ember, nem pedig a vér által.”

Korábban szóltunk már arról, hogy magyar nyelven is elérhető könyveiben Boia kiemelten foglalkozott az első világégéssel, mely gyökeresen átalakította térségünket is. A budapesti újságíróval folytatott beszélgetés során természetes, hogy felmerül a különböző nemzetek felelőssége, illetve az, miként viszonyulnak történészeik ehhez. Elsőként a németek kerülnek terítékre:

„– A háborús felelősség is érdekes kérdés: például a német történészek is mintha sokáig elfogadták volna, hogy a központi hatalmak a bűnösök az egész háborúért. Miért?

– Talán, mert elvesztették azt a háborút (nevet). Természetesen a felelősségen mindenki osztozik, aki részt vett a háborúban. Jó példa a mai francia történetírás, amely már nem hibáztatja csak a németeket, elismeri a franciák felelősségét és részvételét ebben, és mindenben, ami akkor történt. Ahogy, ami Magyarországot illeti, ismert tény, hogy gróf Tisza István nem akarta a háborút, s Ausztria érdeke érvényesült a Szerbia ellen indított háborúval, nem Magyarországé. És az oroszok szerepe is fontos, akik előbb mozgósítottak, mielőtt a német hadüzenetet kézhez kapták volna. Ironikus egy helyzet, hogy egyébként Ausztria és Szerbia háborúja eredményeképpen a németek megtámadták Franciaországot – de hát éppen ez az európai kontextusból megközelített történelemszemlélet lényege.

– Egyik könyvében említi, hogy a román kormány az első világháborúban győzelmet remélt az antanthoz való csatlakozástól, ám ez inkább hazardírozás volt, semmint racionális döntés…

– Az első világháború idején a Brătianu-kormány a központi hatalmak ellen indított háborút, de voltak románok, akik inkább a központi hatalmak oldalán harcoltak volna az oroszok ellen. Előbbiek célja Erdély, utóbbiaké Besszarábia megszerzése volt, ami ma Moldova Köztársaság része. Végül mindkét tartomány Romániáé lett, a konzervatív politikai vezető, Petre Carp pedig azt mondta, Romániának akkora szerencséje van, hogy igazából politikusokra se lesz szüksége.

– Negyedszázaddal később viszont az oroszoktól tartó németbarát románok igaza bizonyosodott be, már ami az orosz veszélyt illeti.

– Természetesen felismerték ezt, az orosz veszély teljesen világos volt az első világháború alatt is, és később csak fokozódott ez a felismerés. Sőt, manapság a románok számára a legszimpatikusabb nép a világon a németek – nemrég készült erről felmérés –, miközben most is az oroszokat tartják „az igazi veszélynek”, és ők a legutáltabb nép is a románok szemében.”

Az ezt követő riporteri közbevetésre, miszerint „a második hely gondolom a magyaroké” Boia egyetért ugyan, de árnyalja a közkeletű vélekedést. Fejtegetésben egyúttal lép is egy nagyot, kereken száz esztendőt:

„Persze, a második az önöké, de még mindig messze lemaradva az oroszoktól. A magyar és a román átlagemberek viszonya szerintem egyébként inkább jó, Romániában vagy Magyarországon nincs igazán közöttük feszültség, csak a politikusok között, az is politikai és nem mindennapi ügyek mentén. Ami meg a múltat illeti, annak is megvan a maga jelentősége, de az a múlt. Nekünk viszont a jövőre kell koncentrálnunk, ami teljesen másmilyen lesz, mint a múlt, és ezt közösen kell építenünk. Alapvetően inkább hiszek a szövetségi Európában, mint a szeparált nemzetállamokban.”

Azzal a megközelítéssel miszerint a nemzetállami gondolat ma már meghaladott lenne, a professzor nem ért egyet. Nem tagadva, hogy talán egy távolabbi jövőben ennek megmaradása vélhetően okafogyottá válik, úgy gondolja, ebben a kérdésben külön kell választani a nemzeti identitás megtartatást szolgáló nyelvi és kulturális vonatkozásokat és az ésszerű politikai kihívásokat.

Boia kifejti, hogy napjainkban „a nemzeti gondolat erős”, majd hozzáteszi: „És szerintem is fontos jellemzőnk a nyelvünk és kultúránk, hiszen ez teszi gazdaggá és sokszínűvé Európát, ezeknek nem is szabad eltűnniük. A kultúránk megtartása mellett viszont egy politikailag egységes Európára van szükségünk. Más kérdés, hogy ezer év múlva szerintem a mai formájában már nem lesz Románia vagy Magyarország, mert az államiság megint más kérdés lesz akkor, és a nemzeti identitásnak is más szerepe lesz talán.”

Nem maradhatott ki a dialógusból a határok kérdése sem, mely immár egy évszázada indulatokat gerjeszt a magyar és a román közvéleményben egyaránt, amit egyes politikusok mindkét országban mindig alkalmasnak tartanak a permanens hangulatkeltésre és persze, saját ambícióik elérése érdekében mindent meg is tesznek, hogy a közbeszédben folyamatosan jelen legyen. Ez ügyben – amint az a következő két kérdésből, illetve az azokra adott válaszokból kitűnik – határozott véleménye van historikusunknak. Az érvek, az állítások ezúttal is száz esztendő tükrében történő vizsgálódás jegyében sorjáznak, majd górcső alá vesznek olyan folyamatokat is, mint a különböző korokban megmutatkozó asszimilációs törekvések, melyek időben még ennél is nagyobb időszakot jellemeztek.

 „– Mi a helyzet a határokkal? Egyébiránt milyen igazságosabb vagy jobb megoldás létezhetett volna a trianoni döntés helyett, amely megelőzhette volna a százéves ellenségeskedést Magyarország és Románia között?

– Mindez nemcsak a két országról szólt, hiszen ott volt az egész versailles-i békerendszer, amely átformálta Európát, és nem feltétlenül a legjobb megközelítéssel. Németországnak például rengeteget kellett fizetnie, ez juttatta végül Hitlert is hatalomra, a versailles-i békerendszerek nélkül nem lett volna második világháború sem. Ami egy kicsit elmagyarázza, hogy mi történt: a győztesek mindent megszereztek, a vesztesek mindent elvesztettek. Az akkori találmányok – például Csehszlovákia és Jugoszlávia – zöme már a múlté, Románia volt mind közül a legszerencsésebb. Nem tudom, milyen megoldások lehettek volna még. Mindeközben az EU-n belül – Románián és Magyarországon kívül is – számos megoldandó probléma és területi kérdés van, például Franciaország és más országok között. Ugyanakkor azt gondolom, a jövő Európájában a terület nem lesz már olyan fontos, ráadásul a migráció miatt a népesség is keveredik – értem ezalatt az EU-n belüli belső vándorlást, hiszen például románból is legalább négymillió él külföldön.

– Nem minden vándorlás, keveredés vagy éppen asszimiláció önkéntes. Mit gondol például a román történelemkönyvek által is panaszolt magyarosítási vagy a későbbi románosítási törekvésekről? Milyen eszközökkel és mennyire voltak ezek eredményesek?

– Az eredményesség annak a függvénye, kinek a szemszögéből nézzük. Az ezerkilencszáztízes osztrák–magyar, az anyanyelvet alapul vevő népszámlálás szerint Erdély lakosságának harmincnégy százaléka volt magyar, amelybe a zsidókat is beleszámolták, míg a harmincas román népszámlálás szerint (amely a vallott nemzeti identitásra kérdezett rá, és külön számolta a százezres magyar anyanyelvű zsidó és cigány közösséget is), huszonnégy százalék volt a magyarság aránya, s mára ez húsz alá csökkent. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell a nemzeti kommunista rezsim szerepét mindebben a változásban, amelynek része volt az urbanizáció, az iparosítás és az országon belüli népmozgatás, amelynek során az ország más részeiről költöztettek embereket Erdélybe, és nyilván ott volt az emberek vágya is a jobb életszínvonalra, ami miatt elhagyták Romániát. A németek és a zsidók rosszabbul jártak, szinte teljesen eltűntek, busás fejpénzt hagyva a Ceaușescu-rezsimnek. Szerencsére a magyarokkal nem ez történt.”

A Tabudöntés címmel megjelent Lucian Boia interjúban érthető módon hangsúlyosan helyet kapnak azok az erdélyi magyarság megtörését, majd ellehetetlenítését célzó román nemzetállami törekvések is, melyek végigkísérték az elmúlt száz esztendő történéseit. Ennek az időszaknak a vázlatos áttekintésében Boia professzor rámutat: kétségtelen, hogy a két világháború közötti királyi Romániában már történtek hatásos intézkedések Erdély etnikai térképének erőszakos módon történő átrajzolására, de ez a folyamat csúcsra járatódása 1945 után, a kommunista hatalomátvétel után következett be. Erről szól az interjú alábbi részlete, s közben szó esik tudatos iparosítási, urbanizációs és belső telepítési politikáról, de – hisz ez sem elhallgatható – a szocialista internacionalizmus felettébb kártékony voltáról, melynek máig tartó kedvezőtlen hatásait kár is lenne tagadni Romániában éppúgy, mint Magyarországon.

„– A magyarok visszaszorítása jóval Ceaușescu előtt megkezdődött, például a húszas évek agrárreformjával, amit diszkriminatív módon jóval erőteljesebben alkalmaztak a magyar elit és a magyar egyházak ellen, mint a Regátban…

– Lehetséges, hogy magyarüldözés eszköze is volt a földreform, mint az erőviszonyok átrendezésének módja, de sokkal inkább szociális és politikai okai, semmint nacionalista okai voltak a reformnak: az ezerkilencszázhetes parasztlázadás óta a kormány meg akarta oldani a romániai földhiányt, a kevés földre jutó sok paraszt problémáját.

– Ez nem kis népességmozgást is eredményezhetett Erdélyben, ami ugyancsak átírta az etnikai térképét a tartománynak, ahogy a nemzeti kommunizmus idején is. A szervezett telepítés viszont a magyarosítás eszköztárából hiányzott, ebben látni vélek némi különbséget.

– Nem tudnék erre válaszolni, mert nem tudni pontosan, hogy mi történt, hány ember költözött el ebben az időszakban. Amit hangsúlyoznék, hogy az etnikai térkép gyökeres átalakítása a nemzeti kommunizmushoz köthető. A két világháború közötti – nevezzük így – románosításnak a végén, ha megnézzük, az erdélyi városokban a többséget továbbra is a magyarok alkották. De ha megnézzük, mi történt a kommunizmus végére, láthatjuk, hogy Hargita és Kovászna megyéket leszámítva semelyikben sem maradt meg ez a többség, méghozzá a nemzeti kommunisták iparosítási, urbanizációs és belső telepítési politikája miatt. Moldvából Erdélybe és Olténiából a Bánátba annyi embert telepítettek, amilyenre errefelé még sosem volt példa. És ezt a kommunisták csinálták, nem mások.

– Romániának – rövid internacionalista kezdet után – nemzeti kommunizmus jutott, mi viszont rövid, hamisan nemzetieskedő kezdet után a nemzetközi, nemzetellenes verziót kaptuk Kádár Jánossal. Így az ezerkilencszázhetvenes–nyolcvanas években mindkét országban ugyanazt tanulhattuk: hogy a magyarok a felelősek minden rosszért.  

– Ez így van. Egyébként jártam ezerkilencszázhatvanegyben én is Budapesten, találkozhattam történészekkel is, és láttam, mi megy önöknél. Akkor pont az erdélyi román nemzeti mozgalmat kutattam, amihez a magyar levéltárakból kellettek iratok, és hát, mit mondjak, nem volt egyszerű kijutnom Magyarországra. Ahogy a magyar nyelvvel is próbálkoztam, még leckéket is vettem, hogy Magyarországon magyarul beszélhessek, de sokszor mégis használhattam az anyanyelvemet, mert sok Budapestre költözött erdélyi magyarral találkoztam, akik igen barátságosak is voltak velem, noha ez éppen a magyar nyelv elsajátítása szempontjából nem volt a legjobb fejlemény.”

Veczán Zoltán ezt követően a legfrissebb mesterségesen gerjesztett viszályforrásról, az Úzvölgyi magyar katonatemető átalakításnak nevezett feldúlásáról kérdi interjúalanya véleményét. Az előbb diplomatikusnak tűnő reagálás második mondata már egyértelmű és határozott kiállásról tanúskodik: Boia jól tudja, itt kőkemény provokáció történt, s azt is, hogy a felelősség kiket terhel:

„– Mit gondol a történelem újraírására tett olyan kísérletekről, mint például az Úz-völgyi katonai temető feldúlása, átalakítása?

– Nem követtem az ottani eseményeket, nem is szeretném kommentálni. De erősen hiszek abban, hogy tisztelnünk kell egymás kulturális jelképeit, ezekkel szemben nem szabad ilyen dolgokat elkövetnünk, és egymást is tisztelnünk kell.”

Be nem váltott ígéreteket kér számon teljes joggal a romániai magyar nemzeti közösség immár több mint száz éve a többségi nemzettől, de hiába. Az interjú következő párbeszédében megtörténik a reményekre feljogosító 1918. december elsejei híres-hírhedt határozat értékelése, melyről Boia véleménye határozott és egyértelmű: ezzel a deklarációval nemcsak bennünket, magyarokat vezettek meg, hanem az erdélyi román lakosságot is.

„– Ezerkilencszáztizennyolc december elsején a gyulafehérvári román nagygyűlés nagy ígéreteket tett a kisebbségeknek. Hogy érzi, száz év után mennyire teljesültek ezek? Mit gondol erről?

– Történetesen nemcsak a kisebbségeknek, de az erdélyi románoknak tett ígéretüket sem tartották be, nem véletlenül írt tiltakozó levelet maga Iuliu Maniu, aki magát a nagygyűlést is szervezte. Az erdélyi románok is elégedetlenek voltak az eredményekkel, mivel Bukarest nekik is autonómiát ígért, de végül Románia igencsak centralizált állam lett. Ugyanígy járt Besszarábia is. Szóval nem igazán tartották be az ígéreteiket senkivel szemben.”

Amit a magyar autonómiatörekvésekre vonatkozó újságírói kérdésről elmond a bukaresti történész professzor, abban a szkepticizmus dominál. Az erre vonatkozó érdeklődésre született választ nehéz lenne másképpen értelmezni:

„– Mennyire látja reális esélyét annak, hogy valaha bármilyen autonómia létrejöhet Romániában? Akár Székelyföldé, akár Erdélyé vagy legalább valamiféle decentralizáció Bukaresttől?

– A román politikai és kulturális élet központosított, és ez mélyen az emberekben gyökeredzik, így nem tudom, vajon a közeljövőben szó lehet-e valamiféle autonómiáról. Amikor az EU-hoz csatlakoztunk, felmerült a decentralizáció, de ugyanemiatt a modell miatt nem jutottak messzire.”

Az interjú végéhez közeledve felmerül a sokat vitatott és máig nyugvópontra nem jutott történelmi kérdés: vajon a kiegyezés utáni Magyar Királyság etnikai viszonyainak alakulásai óhatatlanul okozhatták-e annak törvényszerű szétesését vagy ezt a fátumot érdemes lenne árnyaltabban vizsgálni?  Mint alább láthatjuk, a tudós férfiúi szétszálazza egy hosszabb időszak jellemző etnikai-demográfiai mutatóit, s ezek nyomán alkot véleményt. Ezt követően, a záró kérdésre adott válaszában, mint tette ezt többször is a Magyar Hírlapnak adott interjújában, ezúttal is a lehetséges jövő felé tekint, melyben románnak és magyarnak csak ugyanaz lehet a célja: megmaradni annak, akinek született, de egy egységes Európában, aminek kimunkálása közös felelősség.

„– Könyvében emlékeztetett arra, hogy a Magyar Királyság lakosságának csupán a fele volt magyar ezerkilencszáztízben, ami előrevetítette a királyság szétesését, ha nagyobb nyomás alá kerül. Ugyanakkor arról is írt, hogy Erdély lakossága alig felerészben volt román, mégis ez előrevetítette a Romániához kerülését. Nem érez ebben némi ellentmondást?

– Az ezerkilencszáztizes népszámlálás szerint Erdélyben ötvenhárom százaléknyi román élt, a magyarok harmincnégy, a németek tíz százalék körül voltak. A világháború után az etnikai szemlélet érvényesült, mégpedig, hogy kié a többség. Erdély etnikai képe Svájchoz volt hasonlatos, és lehetséges lett volna a svájci kantonrendszer modelljét követni, ahol három nemzet élhet kantonokban, de mégis egy politikai entitást alkotnak, és közösen dolgoznak. Ehelyett a nemzetállami modell érvényesült. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy figyelmünket elsősorban nem ennyire a múltunkra, hanem a jövőnkre kellene fordítanunk.”

– És mit gondol, milyen lesz ez a jövő? Mi lesz a legnagyobb kihívásunk nekünk, kis európai nemzeteknek?

– A jövőt pontosan senki sem láthatja előre, hiszen emlékezhetünk, az első világháború elején mindenki rövid háborúra számított, mondván, „mire a falevelek lehullanak, katonáink hazatérnek” – ennek ellenére négy évig dúlt a harc. Ami viszont a legnagyobb kihívást illeti, szerintem a saját nemzeti identitásunk megőrzése lesz az, miközben ezzel párhuzamosan részt kell vennünk az egységes Európa építésében.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X