Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (szept. 27 – okt. 4.)


-A A+

Már gyerekkorban eldől: ha a szülő idejekorán megtanítja a gyerekének az államnyelvet, esélyes, hogy felnőttként is marad Ukrajnában. Ha ez elmarad, akkor jó eséllyel el fog vándorolni” – Zubánics László interjú az Azonnaliban.

Megszólalt a héten az Azonnaliban Zubánics László történész, egyetemi tanár, az UMDSZ elnöke és a Ki tehet arról, hogy elvándorolnak a magyarok Kárpátaljáról? címmel megjelent interjújában egyebek közt olyan sorskérdésekre próbál választ találni, hogy „Magyarország támogatása nélkül fennmaradna a kárpátaljai magyarság?”, vagy miként lehetne elérni annak az Ukrajna-szerte sugallt negatív képnek a megváltoztatását, hogy „ne egy ellenséges, kicsi, pattogó, az ország NATO-csatlakozását és EU-s integrációját blokkoló törpét lássanak Magyarországban és a magyarokban?” Természetesen a beszélgetésben hangsúlyosan szó esik az oly sokat vitatott oktatási törvényről is, így például arról: az ukránok nem is értik, hogy mi a bajunk vele, továbbá miért nincs realitása annak az elképzelésnek, „hogy mindenki akire vonatkozik az oktatási törvény, meg is tanulja az ukránt a jövőben.”

„Hozzájárulnak az elvándorláshoz a magyar állami támogatások, vagy azokkal tartja Budapest lélegeztetőgépen a térséget? Mennyire egyszerű az áttelepülés Magyarországra Kárpátaljáról? Kijev mennyire ismeri Kárpátalját? És a magyarok Belső-Ukrajnát? Miért nem beszél ukránul a határ menti magyarok többsége? Mit tehetne Budapest Kárpátalja és annak érdekében, hogy javuljanak a kapcsolatok Kijevvel?”

Annak a Zubánics László kárpátaljai történész-politikussal, az egyik ottani magyar érdekvédelmi szervezet első emberével készített nagyinterjúnak a felvezetőjét idéztük, mely tegnap látott napvilágot a Kárpát-medencében kisebbségi létben élő magyarokra is következetesen odafigyelő portál, az Azonnali felületén. Ezúttal ezt a Kiss Dániellel folytatott beszélgetést választottuk bemutatásra a mögöttünk hagyott hét nap megszólalásaiból. Erre jó okunk volt, mivel az UMDSZ elnöke által elmondottak segítségével nemcsak hiteles képet kaphatunk arról, hogy milyen ma magyarnak lenni Kárpátalján meg arról is, amit a cím tükröz, miszerint Ki tehet arról, hogy elvándorolnak a magyarok Kárpátaljáról? Ezek mellett ez a dialógus abban is segítségünkre lehet, hogy árnyaltabban láthassuk a valóban a legsanyarúbb sorsban élni kényszerülő honfitársaink reményeit és dilemmáit, de abban is, hogy néhány velük kapcsolatos közkeletű tévképzettel leszámoljunk.

Ezekről szó lesz az elkövetkezendőkben. Viszont jöjjön előbb egy talán nem fölösleges kitérő.

A 2017 júniusának első napján a Mandiner hírportáltól, annak tulajdonosváltása miatt távozó Gerényi Gábor, Bakó Bea és Bukovics Martin által alapított lap, közel két és féléves eddigi működése során mindig következetesen törekedett és törekszik arra, hogy ne az ingyenes MTI közlemények másolásával vagy a távirati iroda tudósítóinak beszámolóit zanzásítva tájékoztassa olvasóit arról, mi minden foglalkoztatja a mifelénk vagy másutt élő magyarokat, mint teszik ezt ma oly sok redakcióban a Duna-Tisza közében.

Az Azonnalinál a jelek szerint másokkal ellentétben (persze tiszteletreméltó kivételek Istennek hála olykor vannak) fontosnak tartják, amit elkényelmesedett világunkban meg nyilván anyagi okok miatt is egyre kevesebb szerkesztőségben vállalnak vagy vállalhatnak.  Náluk ugyanis nem elégednek meg azzal, hogy a lévén magyar állami hírügynökség úgymond „megbízható beszállító”, tehát csak ide kell kattintani, s utána a napi 500 díjmentes hírből illetve fotóból álló kínálatból tetszés szerint csak szemezgetni kell.

Ennél a portálnál a munkatársak veszik a fáradtságot, és gyakran útra kelnek, ezer kilométereket is megtéve. A legváltozatosabb helyszíneken készített riportokban, tudósításokban, interjúkban, melyeket többségében a kollégák által készített sok-sok kitűnő fotó egészít ki, nemcsak a külhoni „fontos” embereket szólaltatják meg, hanem mindig az utca emberét is. A magyarokat és nem magyarokat is, mert kíváncsiak a mi gondjainkra, de arra is, hogy bennünket milyennek látnak a többségiek. Ha kedvelnek minket, akkor ennek mi az oka, ha pedig nem, akkor vajon miért?

E hajdan a sajtóban megszokott, de ma már ritkaságszámba menő felfogás és napi gyakorlat jegyében közölt mostanában háromrészes riport-összeállítást a lap munkatársa, Kiss Dániel, melynek harmadik, zárótétele a most bemutatandó Zubánics-interjú.

Az első rész, a szeptember elején publikált 16 találó fotográfiával megtűzdelt Mitől félnek a magyarok Kárpátalján?, akárcsak a néhány napja Szeparatisták a Kárpátaljai magyarok, vagy csak Kijev nem hallja meg őket? címmel napvilágot látott, többnyire saját készítésű 26 remek szociofotóval illusztrált második cikk annak kívánt utánajárni, hogy miközben az írott és elektronikus média cseppet sem bánik mostohán Kárpátaljával és Ukrajnával, a közölt anyagok sugallta összkép vajon valóban hiteles, vajon megfelel-e a valóságnak?

Kiss Dániel ezt a késztetését ekképp osztotta meg velünk: „Ha csupán a Kárpátaljával és Ukrajnával kapcsolatos mainstream hírekből tájékozódik az ember, könnyen kialakulhat az a kép benne, hogy az ukránok elnyomják a magyarokat, nem engedik őket magyarul beszélni, szeparatistának tekintik őket, a médiában démonizálják őket. Orosz Ildikónak, a beregszászi magyar főiskola rektorának tavalyi beszédét követően pedig úgy tűnik, a magyar illetékesek is ezt akarták láttatni Magyarországon.” 

Aztán egy egyhetes helyszíni bejárás, sok-sok alkalmi beszélgetés után kirajzolódik számára: a pőre valóság gyakran egészen más, mint amit a médiában mutatnak.

Nemkülönben – sok egyéb mellett – azt is sikerült e trilógia első két fejezetében szétszálazni, miként néz ki valójában az a nem kívánt ellentmondásos helyzet, amikor párban jár az adományozók nemes segítő szándéka és az érintetteknek az áldatlan körülmények okozta tehetetlensége. Ezt az objektív kontradikciót a kortárs „érzelmes utazás” szerzője írásának egyik, „Jön a pénz, az ember viszont megy el” című passzusában így rögzítette:

„Kárpátaljai utam alatt gyakran elhangzott a magyarok szájából, hogy magyarországi támogatás nélkül semmi sem lenne. A Külgazdasági és Külügyminisztérium és a Bethlen Gábor Alapkezelő számos pályázati lehetőséget biztosít a kárpátaljai magyaroknak, hogy anyagi támogatásban részesüljenek például a vállalkozásuk fejlesztéséhez.

Munkaerő viszont alig van, mivel a legtöbb szakember elment külföldre dolgozni, így az anyagi támogatásban részesült projektek megvalósítása is nehézkes, mivel nincs aki „beüsse a szöget”. Ha pedig mégis akad, az már európai árakon dolgozik – mesélték Beregszászon.” 

Remélve, hogy az eddigiekben előterjesztettek révén kellőképpen felkeltettük az olvasó figyelmét az Azonnali munkatársa által korábban közreadott sajátos útinapló első két részére, és mihamarabb sort is kerít az ide, majd ide klikkelésre, – lássuk most a Zubánics Lászlóval készített interjút. Pontosabban annak azokat a szemelvényeit, melyekben az interjú készítője azokról a kulcskérdésekről faggatja beszélgetőpartnerét, melyeket e kérdezz-felelek általunk már indításképpen idézett felvezetőjéből ismerhetünk.

Közbevetőleg hadd jegyezzük meg, hogy eredeti szándékainknak határt szabott ezúttal is a mindenkori legnagyobb ellenfelünk, a terjedelem.  Tetszik-e vagy sem, az mindegy, de hamar be kellett látnunk, egy 33 kérdésből és az azokra adott válaszokból álló nagyinterjú teljes ismertetésére természetesen egy cikk keretében nincs lehetőség.

Nézzük, miként látja Zubánics azt a kardinális kérdést, miszerint a magyar állam bőkezű támogatásai tartják életben Kárpátalját, mint vélik sokan a sajtóhírek alapján, Magyarországon, meg sokfelé máshol is, vagy pedig ez a segítség valójában hozzájárul az elvándorláshoz. Ez a megközelítés sommásan így vetődik fel az interjú során egy Zubánicsnak nekiszegezett kérdésben: Magyarország támogatása nélkül fennmaradna a kárpátaljai magyarság?”

Pillanatig se vitatva a budapesti segítségnyújtás szavakban eléggé nagyra nem értékelhető kivételes jelentőségét, a válaszból egy annál összetettebb kép rajzolódik ki, mint elsőre sokan gondolnák:

„Azt tegyük hozzá, hogy a teljes ellátórendszert Ukrajna biztosítja, tehát igen. A bérek, a szociális ellátás, mind-mind onnan jönnek. Az emberek annyira hozzászoktak, hogy a kórház jár, de olyan-amilyen, hogy elfelejtették: azt, hogy még működő társadalom vagyunk, az ukrán államnak köszönhetjük. Iskolákat, önkormányzatokat működtetnek, biztosítják a közlekedést. Ez csak úgy magától nem létezik.

Hozzá kell tenni, hogy a Kárpátok innenső oldalához Európa nyolc fővárosa van közelebb van, mint Kijev. Logisztikailag, közlekedés szempontjából messze vagyunk, túl a hegyeken, mint a mesében. Ha fölszáll az Ungvár-Kijev-járat, huszonöt kilométert be kell repülnie a szlovák légtérbe, hogy utána meg tudjon fordulni és Kijev felé venni az irányt.

Lepusztult, szegény rokonok vagyunk, valamelyest fejlesztegetnek, de ez csak az „állagmegőrzésre” elég, előrelépéshez nem.

Itt még mindig a feldolgozóipar van, esetleg összeszerelőüzem, bár Ukrajna egyetlen autógyára itt működik. Kár, hogy ez egy lecsengő ágazata a Skodának. Messze vagyunk, itt csak a kármentesítés zajlik, több tízmilliárd dollárt kellene befektetni ide, hogy azt mondhassuk: valami elkezdődött.”

Maradva a támogatások világában természetes, hogy felmerül e dialógus során, hogy vajon ukránokat nem zavarja, hogy a régiót gyakorlatilag a magyar állam tartja lélegeztetőgépen?

Az UMDSZ elnöknek a válaszából kiderül, ahogyan másutt a régiónkban, Ukrajnában sem minden közelíthető meg csak fekete-fehér alapon. A mérleg egyik serpenyőjében ott áll a józan érdek, a másikban viszont az olykor nagyobb súllyal latba eső érzelmek és előítéletek. Hogy mi és mikor minősül zavarkeltőnek e régióban, azt a nagypolitikai játéktéren szokták eldönteni a fővárosban, a legfőbb kárvallottak viszont mindig a végeken kisebbségben élő magyarok, akikre Kijev legtöbbször kendőzetlenül túszokként tekint.  

„Annak mindig örülnek, ha pénz érkezik az országba, viszont annak már kevésbé, hogy vannak bizonyos elvárások, amelyeknek a magyar fél nem tesz eleget. Például ha magyar tisztségviselő Kárpátaljára látogat, illik bejelentkezni az ukrán kollégájához. Ezen finomságok elmaradása esetében burkolt, de határozott jelzések indulnak meg a csatornákon. Még mindig a keleti blokkban vagyunk, az állam erőszakszervezeteinek vannak olyan hatásos módszerei, amelyeket adott esetben egy másik ország vezetése nem feltétlenül érez meg, hanem az itt élő közösség tagjai, akiket gyakran túsznak tekintenek.”

„Bár finomodnak az eszközök, az ország próbál egy európai arcot magára ölteni, azért van, ami megmaradt a régi módszerekből. – folytatja az okfejtését Zubánics, majd hozzáteszi: „Nemrég jött ki egy közel egy órás „dokumentumfilm”, amely arról szól, hogy mivel a magyar határon tátonganak a legnagyobb lyukak, a határmenti cigarettacsempészet így nem lehet is más, mint a kárpátaljai szeparatizmus támogatásának egyik forrása. Az egész mögött pedig a magyar kormány áll. Furcsa, furcsa, de vannak benne apró igazságmorzsák is, és az ukrán emberek többsége számára eladható. Az elmúlt négy évben egy démonizált társaság lettünk a határ innenső oldalán, bármit elhisznek rólunk az ukránok.”

A jövőt illetően talán van némi remény jelen helyzet meghaladására, de a sokat megélt Zubánics László nem táplál túl sok illúziót. Úgy véli, a magyarokról bármi rosszat feltételezni-mentalitás mintha már-már beívódott volna sokak zsigerébe, s hogy ez a gondolkodásmód majd teljesen lecseng, ha a két állam közt kialakul a párbeszéd, s netán partnerségre is lép egymással – ezt illetően benne sok a kétely. Szerinte a mai feszült viszony „bizonyára enyhülni fog, de a mainstream médiában mi még mindig ellenség vagyunk, akiket Moszkva mozgat itt a nyugati határok mentén, és bármiféle megnyilvánulás (kétnyelvű felirat, magyar lobogó) annak a bizonyítéka, hogy megpróbáljuk a szuverén Ukrajna egy darabkáját átszakítani egy szomszédos országba.”

Egy ilyen apró jelzésnek tekinti az emlékezetes konzulátusi videóbotrányt is, mely „egy provokáció volt, amelynek célja negatív értelmet adni annak a szónak, hogy ’magyar’. Az elmúlt három évben a „magyar” lényegében  szitokszóvá vált, egyet jelentett a Krím és a Donyec-medence elcsatolásával, megszállásával” – állapítja meg szomorúan.

Minap New Yorkban Szijjártó Péter, azt követően, hogy első alkalommal találkozott Vadim Prisztajko új ukrán külügyminiszterrel derűlátóan nyilatkozott a vele folytatott megbeszéléseiről. Prisztajko ugyanis nyitottságot mutatott, egyben jelezte, hogy a kétoldalú viszonyban bármilyen kérdést fel lehet vetni, és egyértelműen kifejezte, hogy rugalmasak a kérdések megtárgyalásában. Szijjártó pedig úgy értékelte, hogy ez a konzultáció „közelebb vitte a két felet ahhoz, hogy egy nem túl távoli jövőben új kezdetről beszélhessünk Ukrajna és Magyarország kapcsolatában.”

Ennek a friss és óvatos optimizmusról tanúskodó nyilatkozatnak a tükrében nem érdektelen, hogy miként látta jóval még a két tárcavezető találkozója előtt a kárpátaljai magyar prominens politikus az államközi párbeszéd beindulásának lehetséges következményeit. A Kiss Dávid-Zubánics László dialógus erre vonatkozó két kérdését és az arra adott válaszokat alább olvashatjuk.

Ha párbeszédre kerülne a sor Budapest és Kijev között, a magyarok démonizálása is megszűnne?

A legmagasabb szintű találkozó a két ország között – ha nem számítjuk Áder János protokollátogatását Zelenszkij beiktatásán – utoljára négy éve volt, egy EPP-rendezvényen Máltán. Azóta az alacsonyabb szintű kommunikációs csatornák is beszűkültek. Míg Ukrajna erőből próbálta áttolni az elképzeléseit az oktatási törvénnyel kapcsolatban, a magyar fél részéről érdemesebb lett volna ezek ellen a visegrádi együttműködés keretein belül fellépni. Van szlovák, cseh és lengyel kisebbség is Ukrajnában: közös fellépés esetén Kijev nem mondhatta volna azt, hogy a magyarok már megint támadnak minket. Annál is inkább, hiszen 2014-ben Ukrajna próbált csatlakozni ehhez az együttműködéshez, egyfajta V4+1-ként.

Ukrajna mit akar Magyarországtól? Mi a célja a nyomásgyakorlással?

Szerintem direkt diplomáciai céljaik nincsenek, sokkal inkább a jogosnak vélt oroszellenesség vezérli őket, nem a szomszédos országok vannak célkeresztben. Úgy gondolják, Ukrajna Európa felé tart, e célért sokat megtettek, s ezért mindenkinek kutya kötelessége támogatni őket az integrációhoz vezető úton. Óriási lamentálás volt az országban, amikor a holland parlament az ukrán csatlakozás ratifikációját elhalasztotta jogállami kérdések miatt. Borzasztóan felháborodtak az ukránok, mivel itt vér folyt az európai integrációért.

Szerintük Európának repesve kéne várnia Ukrajnát, vörös szőnyeget teríteni elé és mindent megtenni annak érdekében, hogy segítse az oda vezető útját.”

Láttuk az előbbiekben, hogy mi lenne a szerepe a diplomáciának abban, hogy megszűnjön a már démonizálásig eljutott gerjesztett magyarellenesség Ukrajnában. Viszont a belső feszültségkeltés tompításában majd fokozatos felszámolásában ott tornyosul egy olyan akadály is, melyen túllépni már nem diplomaták feladata. Ez pedig okozója a kölcsönös bizalmatlanságnak többség és kisebbség között, hisz bevalljuk vagy sem, az mindegy, de ténykérdés és erre Kiss Dávid is rámutat: Kijev nem ismeri kellőképpen Kárpátalját, ahogyan a Vereckei-hágón inneni magyarok sem Belső-Ukrajnát.

Arra kérdésre, hogy ez ne így legyen, és mit lehetne tenni azért hogy a magyarság értesüljön arról, mi zajlik Kijevben, illetve fordítva, hogy Belső-Ukrajna tudjon arról, mi történik Kárpátalján?” természetesen annak a Zubánics Lászlónak, aki maga is látja ennek e kóros állapotnak a lehető legkedvezőtlenebb következményeit, van véleménye. Ezt ki is fejti:

„Elemzőcsoportokra lenne szükség, amelyek a különböző külképviseleteken és Kijevben jobban rálátnak a boszorkánykonyhára. Egy olyan csapatot kéne létrehozni, ami az ukrajnai helyzetet naprakészen elemzi, és azonnal tájékoztatja a döntéshozókat itt és Budapesten. Túl vagyunk azon, amikor hetek, hónapok álltak a rendelkezésünkre döntést hozni, hiszen felgyorsultak az események Ukrajnában. Szükség lenne még egy „arculatfejlesztésre” is: az ukrán médiába – az elmúlt évek tendenciái alapján – egyre nehezebb bekéredzkedni, platformot találni arra, hogy elmondjuk a gondjainkat.

Érdemes lenne létrehozni egy csapatot ukrán újságírókból, akik látják, mi a helyzet, elérhetőek, és a modern technológiákat felhasználva folyamatosan artikuláják az ukrán sajtónak a magyarokról, a magyarok érdekeiről szóló információkat. A tavalyi évben például a legnagyobb problémát az jelentette, hogy alig volt olyan atyafi, aki ékes ukrán nyelven el tudta volna mondani, hogy mi a problémánk az oktatási és nyelvtörvénnyel. Az ukrán országos tévécsatornák többmilliós nézettségűek: ezekbe kéne mondjuk szakértők útján bekerülni, hogy pozitív irányba tereljük a rólunk kialakult képet, hogy ne egy ellenséges, kicsi, pattogó, az ország NATO-csatlakozását és EU-s integrációját blokkoló törpét lássanak Magyarországban és a magyarokban.”

Az interjúban érthető módon leghangsúlyosabban a sokat és sokak által bírált oktatási törvényről esik szó, melynek durva kisebbségellenes, így a kárpátaljai magyarokat is sújtó előírásai közismertek. Arra a kérdésre, hogy az ukránok miért nem is értik, hogy mi a baja a magyar kormánynak, s vele együtt minden magyarnak Pannóniában is az UMDSZ elnöke így felel:

„Ha elolvassuk a törvényt, egy nagyon modern, progresszív, már-már megvalósíthatatlan ideákat kergető, német és lengyel elemeket is magába olvasztó tervezetről van szó. De pont idillikus mivolta miatt nagyon problémás is: például kitalálták, hogy nem is kellenek a természettudományi tárgyak, a fizikát, biológiát, kémiát mostantól integrált tárgyként kell oktatni, mert a legtöbb gyereknek ezekre külön-külön nincs is szüksége.

Az ukrán nyelvet pedig a jövőben speciális tantermekben kéne oktatni újszerű és modern módszerekkel és felszereléssel, interaktív környezetben. Augusztus 20-a van [az interjú augusztus végén készült – a szerk.], de ezek a felszerelések, például a könyvek még nem érkeztek meg, annak ellenére, hogy szeptember 1-jén ezekben az új, interaktív termekben meg kéne kezdeni az oktatást. De ott van az oktatási törvényben a tanárok továbbképzése, és az ennek megfelelő béremelése is. Az oktatási rendszer és a költségvetési háttér viszont nem teszi ezt lehetővé, ahogy azt sem, hogy folyamatosan új tankönyveket bocsássanak ki.

A kárpátaljai magyar oktatási hálózatban gyakorlatilag minden évben hiány van a tankönyvekből.

Nincs választási lehetőség a tankönyvcsomagok között, az oktatási minisztérium kijelöli, hogy miből kell lefordítani, aztán vagy megjelenik, vagy nem. Tehát sok esetben fénymásolatokat osztanak szét a gyerekek között, mert az államilag garantált tankönyv nem érkezett meg a tanév kezdetére. Nincs megfelelő ukrán-magyar szótár sem. A Nyíregyházi Egyetem anno kidolgozott egy akadémiai szótárat, de ez nem hozzáférhető, mert nem nyomtatja ki senki.”

Hogy mennyire reális az az elképzelése a kijevi politikacsinálóknak, hogy meg is tanulja az ukránt a jövőben mindenki, akire vonatkozik az oktatási törvény – ezt illetően Zubánics kifejti: ennek nem sok az esélye, itt ábrándkergetést foglaltak jogszabályba a valóságtól elrugaszkodott törvényhozók.

„Az elemi iskolában meghagynák a magyar nyelvoktatást, de a felsőbb osztályokban és a középiskolában már csak százalékosan meghatározott arányban lehet magyarul tanulni, egyre több tantárgyat oktatnak majd ukrán nyelven. Az ukránok valószínűleg részben az orosz nyelvet próbálják visszaszorítani, amelyet a keleti és középrégiók háztartásainak zömében használnak a kommunikációhoz.

Ezzel viszont nem az oroszt fogják kiszorítani, hanem az összes többi kisebbségi nyelvet.

A galíciai lengyelek is idén eszméltek rá arra, hogy az a néhány oktatási intézményük, ami van, el fogja veszíteni a vonzerejét, melyet a lengyel nyelv oktatása és művelése adott. Magyarán, a lengyelek is meg fogják gondolni, hova adják be a gyerekeiket, hiszen a lengyel iskolák sem lesznek különbek a többitől. Az ukrán nyelv elsajátítása azon múlik, hogyan oktatják.

Ukránul a nyelvtörvény nélkül is meg lehet tanulni: én orosz nyelvet tanultam a magyar középiskolában, az egyetemen hallottam először ukránt. Az első félévben küszködtem vele, mert nagyon sok szót, kifejezést nem ismertem, úgyhogy vegyes, többnyelvű jegyzeteket készítettem. Egy nyelv elsajátításánál a környezet nagyon fontos: az embernek nap mint nap hallania, használnia kell azt. Én is megtanultam, mert nap mint nap találkoztam vele.

A főként magyarok lakta területeken viszont nincs megfelelő tanár az ukrán oktatásához. Az elmúlt évtizedben, ha rá szerették volna vezetni a nemzeti kisebbségeket arra, hogy az ukrán elsajátítása számukra hasznos és fontos, akkor kisebbségi származású tanárokat kellett volna erre a feladatra kinevelni. Olyan embereket, akik visszatérnek abba a közegbe, ahonnan jöttek, és oktatják az államnyelvet.

A különböző pozitív példák is nagyon fontosak: a keresztgyerekeim a kedvenc ukrán zenéjüket akcentus nélkül énekelgetik, amelyet valamelyik nyelvi táborban hallottak és szerettek meg. Pozitív ösztönzőket kéne bevezetni, mert a kényszerítés nem működik azok esetében, akiknek az ukrán teljesen idegenül hat. Nincsenek ukrán mesekönyvek, hanghordozók. Mi, amikor gyerekek voltunk, egyrészt volt az orosz nyelvű TV-adás, ahol az ember azért, ha odafigyelt, elsajátíthatott ezt-azt.

A magyar közösség viszont – főként az, amelyik a magyar határ közelében él – nem találkozik ukrán tévécsatornákkal. Nem is nagyon foghatóak, mert nem azon a műholdas frekvencián vannak, mint a magyar csatornák, szóval egy magyar család nem gondolja túl, mely csatornákat nézze. Emellett ukrán szöveggel sem találkoznak, csak a tankönyvekben, amelyek helyenként elég borzasztóak. Ahhoz képest, hogy a kisebbségek számára állították össze őket, sokszor én sem értem, hogy mire gondolt a szerző.”

Az elmondottak alapján aligha meglepő, hogy oly kevesen beszélik az ország kisebbségei, így a magyarok is az ukrán nyelvet – vonja le a következtetést az Azonnali újságírója. A vele egyetértő ungvári dékán-helyettesnek a rábólintás mellett van azért még lényeges és megszívlelendő hozzáfűznivalója. Ezt haladéktalanul meg is teszi:

„Pedig enélkül mi sem tudjuk érvényesíteni az érdekeinket, egy beadványt megfogalmazni, vagy magunkat képviselni. Erős kisebbségi komplexusunk van: ha úgy gondoljuk, nem mondunk jól valamit ukránul, akkor inkább úgy teszünk, mintha nem is beszélnénk a nyelvet. Ezért aztán, amikor jönnek a különböző ukrán tévécsatornák riportot készíteni, és egy magyar orra alá dugják a mikrofont, inkább azt mondja, hogy „nem tudom”, „nem értem”. Pedig valószínűleg ennek éppen az ellenkezője az igaz, csak lámpalázas. Sokakat riaszt az ukrán ragozás, a különböző szóvégek, ezért inkább hagyják, hogy süketnémának nézzék őket.

Az elmúlt tíz évben nem történt változás, továbbra is a kényszerítéstől várják a csodát Kijevben.

Persze sok kárpátaljai magyar beszéli az államnyelvet, de ahol monolit a közösség, a tömbmagyar vidékeken az emberek nem kényszerülnek rá, és nem is érzik a szükségét. Ott, ahol több nemzetiség fordul meg, ahol átjárás van, az emberek érdekből vagy kényszerből perfekt kétnyelvűek. Az ungvári, munkácsi és nagyszőlősi járásokban nagyon jól meg tudták tanulni az államnyelvet. Egyedül Beregszász maradt meg egy kis ’rezervátumnak’.”

A magyar államnak, mely az önálló Ukrajna létrejötte óta következetes támogatója a kárpátaljai magyarság megmaradásának és megtartatásának a mindenkori támogatáspolitikája arra irányult és irányul, hogy a kisebbségbe kényszerült honfitársak szülőföldjükön boldogulhassanak. Ennek az evidenciának a jegyében elemi érdek az, hogy az otthonukat adó ország nyelvét megtanulják a határain túl élő magyarok, így a kárpátaljaiak is. A támogatások e vonatkozásáról Zubánics így beszél nem elhallgatva azt sem, hogy a segítőszándék olykor fonák helyzeteket is teremthet:

„Ha jól emlékszem, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésével foglalkozó kormánybiztosság részben a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Főiskola és a GENIUS Jótékonysági Alapítvány révén folyamatosan nyelvi kurzusokat indít ukrán és egyéb idegen nyelvekből. Ezenkívül több ezer ember szeretne legalább alapszinten megtanulni magyarul. Ez visszautalás az állampolgársághoz is, hiszen ez annak a megszerzéséhez alapvető kritérium. De nem csak erről van szó: az itteni oktatásban és egészségügyben dolgozók is csak akkor igényelhetnek különböző szociális támogatásokat a magyar államtól, ha a munkájuk során bizonyítottan használják a magyar nyelvet.”

Cikkünk végéhez közeledve közreadunk még öt kérdésből, illetve az azokra adott válaszokból álló terjedelmesebb szemelvényt. Ezekből is, akárcsak a korábban bemutatottakból, jelent és jövőt meghatározó gondokról esik szó. Így arról, hogy miért elengedhetetlenül kárpátaljai és egyben összmagyar érdek az ukrán nyelv elsajátítása minden e régióban élő honfitársunknak, legfőképpen a fiataloknak, de az is, hogy ehhez a feltételek, sajnos még nem adottak. Nem mulasztják el a beszélgetőpartnerek azt sem, hogy kitérjenek arra is, hogyan vélekedik az oktatási törvényről az az Európai Unió, melybe Ukrajna is szeretne bekerülni, illetve a vitatott jogszabály kapcsán mi lenne Magyarország teendője?

„Magyarországnak és a határon túli magyarságnak akkor érdeke, hogy a nyelvet jól beszélő, az adott állam berkein belül a lábát megvető magyarokat képezzen, akik az államigazgatás különböző szintjein képviselik a magyarok érdekeit?

Ez elengedhetetlen, hiszen ha valaki itt akar élni és dolgozni, annak képesnek kell lennie a személyiségi és állampolgári jogait megfelelő módon gyakorolni. Ez pedig megkívánja, hogy írjon, olvasson, beszéljen az adott állam nyelvén. Akárhogy is vesszük, egy olyan ország része vagyunk, amelynek van egy államnyelve, ezt a nyelvet a megfelelő szinten kell beszélni, annál is inkább, mert nagyon sok olyan dokumentumot kell összeállítanunk, ami befolyásolja a szakmai előrehaladásunkat, például tanterveket, tanulmányokat, pályázatokat.

A helyzet az, hogy jóval korábban keleti városokba mentek a diákjaink tanulni: Lembergbe vagy Kijevbe, esetleg a Baltikumban, vagy éppen Moszkvában voltak párszázas diaszpóráink, akik az oklevelük megszerzését követően hazajöttek. Mondani sem kell, hogy ők megtanulták az orosz, illetve az ukrán nyelvet. Ma egy ellentétes tendenciának lehetünk szemtanúi:

a fiatalok egy jelentős része Magyarországra, például Budapestre és Debrecenbe megy elvégezni a felsőoktatási tanulmányait. Ezek az emberek a helyi magyar közösség számára elvesztek.

Ők a felsőoktatásban már nem fognak megtanulni ukránul, így nem is fognak visszatérni Ukrajnába, mert nem fognak tudni itt érvényesülni. Ez egyébként már gyerekkorban eldől: ha a szülő idejekorán megtanítja a gyerekének az államnyelvet, esélyes, hogy felnőttként is marad Ukrajnában. Ha ez elmarad, akkor jó eséllyel el fog vándorolni.

Tehát a nyelvismeret meghatározó a fiatalok jövőjében?

Az új oktatási törvény értelmében előbb-utóbb az emelt szintű érettségik – figyelmen kívül hagyva, hogy az oktatási törvény lehetővé teszi a magániskolák számára a magyar nyelvű oktatást – ukrán nyelvűek lesznek. Emiatt a jövőben könnyen megeshet, hogy egy magyar diák érettségi bizonyítvány nélkül marad, mert a nyelvismeret hiányában nem tudja letenni a négy kötelező emelt szintű érettségi vizsgát. Tehát az a jelenlegi tendencia, hogy a nyugati egyetemekre elvándorló anyaországi hallgatók után megüresedett helyeket a kárpátaljai diákokkal töltik fel a magyarországi egyetemeken, az oktatási törvény miatt meg fog szűnni.

Mindez hosszútávon azzal fog járni, hogy a kárpátaljai gyerekeket magyarországi középiskolákba íratják be szüleik. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében már most is számos olyan intézmény működik, ahol a diákság zöme Kárpátaljáról származik. Ez megint elvándorlást eredményez, hiszen ha az általános iskoláskorú gyermek elmegy, előbb-utóbb a szülők is követni fogják. Továbbá az utóbbi időben jelentősen felgyorsult munkaügyi migráció azt engedi feltételezni, hogy a fiatal szülők egy része Nyugat-Európában alakít majd családot, akár kárpátaljai kárpátaljaival, és a gyerek ott fog megszületni, ott jár majd iskolába, ott fog felnőni. Ez is hozzájárul a népességcsökkenéshez.

A tanári kar készen áll arra, hogy alkalmazkodjon az oktatási törvény előírásaihoz?

Mostani ismereteim szerint a kárpátaljai magyar tanárok ma nem képesek arra, hogy a matematikát vagy a történelmet ukránul oktassák. Ez egy egyirányú utca. Némi reményt azért látok arra, hogy az új parlament az oktatási törvény élesebb sarkait lecsiszolja, kompromisszumokat lehet kötni, hiszen még nincs minden kőbe vésve.

Ha már elvileg Ukrajna úgyis oda szeretne tartozni, mit szólt ehhez az Európai Unió?

Az EU-s intézmények részéről érzünk egy kettős mércét, furcsa módon álltak hozzá ehhez a törvényhez. Olyan dolgokat kifogásoltak benne, amiket Ukrajna már teljesített: kivette a magánoktatási hálózatot a törvény hatálya alól, illetve 2023-ig kitolta az életbelépést. Mindezzel együtt ez a törvény a kisebbségi oktatási intézményt, mint olyat, megszünteti. Lesz majd egy ukrán intézmény, amin belül lehet magyar oktatási részleg, amelyben csökkenő arányban fogják a tantárgyakat magyar nyelven oktatni, végén egy kizárólag ukrán nyelven letehető érettségi vizsgával.

Mit kéne Magyarországnak tennie?

Azzal, hogy Ukrajna integrációs törekvéseit Magyarország blokkolja, úgy tűnik, mintha szándékosan Moszkva kezére játszana.

Ezért finomítani kellene az eszközökön, és mondjuk egy régiós partnerség – Románia, Moldova – segítségével nyomást gyakorolni. A nemzeti kisebbségek közül nekünk van egyedül kiépült oktatási rendszerünk az óvodától a felsőoktatásig. Ezt nem hajlandóak megérteni Kijevben. Rengeteg próbálkozásunk volt, hogy hogyan kéne az államnyelvet olyan színvonalon oktatni, ami megfelel a többségi társadalomba való beilleszkedés kívánalmainak. Nem, ehhez nem kell minden tantárgyat holnaptól ukránul tanítani.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X