Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (szept. 21 – szept. 27.)


-A A+

Markó Béla: „Lehet, hogy az Európai Unió meglehetősen tökéletlen megoldás, de minden más sokkal rosszabb”.

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Markó Béla és A visszasírt kudarc – Nagy-Britanniától Úzvölgyéig címmel megjelentetett politikai esszéjében egy negyedszázaddal ezelőtti egyesült királyságbeli tanulmányútját felidézve, az akkor ott tapasztaltakra pedig a Brexit körül kialakult patthelyzet tükrében visszatekintve, eltűnődik azon, nem is alaptalanul, hogy „az Európai Unión belül is mindvégig különutas britek dilemmájához van-e közünk, nekünk, magyaroknak. Egyáltalán van-e közünk hozzá?” Aztán hozzáteszi: „De utalhatnék akár a románokra is. Ugyanis nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is végbement az utóbbi években egy szemléletváltás, vagyis tulajdonképpen: visszatérés a hajdani nemzetállami mentalitáshoz.” Úgy látja: erre az útra lépni „nem csupán kivitelezhetetlen, hanem életveszélyes is, mert ha a körülöttünk levő nemzetek sorra mind magukévá teszik ezt az állameszmét, meglehetősen sanyarú jövő vár mindazokra, akik nem saját nemzetállamukban élnek.”  

Olvasóink talán még emlékeznek arra, hogy tavaly június elején e rovatban, ismertettük Markó Bélának azt A magyar-román párbeszéd nem jött létre – Markó Béla: Nekünk rossz, ha Európában nemzetállamok fognak kialakulni címmel megjelent interjúját, melyet a 168 órának adott. Ebben, többek között szó esett nemzetpolitikáról, a magyar kormánypártoknak és ellenzéknek az erdélyi magyarsághoz való viszonyulásáról, az RMDSZ érdekérvényesítési lehetőségeiről, a magára még várató magyar-román párbeszéd esélyeiről és kifejezetten hangsúlyosan arról, hogy miért lenne káros, sőt akár végzetes is a közösségünk számára, ha Európában nemzetállamok alakulnának ki. Hogy utóbbi gondolat mennyire központi kérdését képezte a Markó Béla és a hetilap munkatársa, Ágoston Zoltán beszélgetésének, arról tanúskodott az is, hogy – amint fentebb olvashattuk – ez az aggodalom az interjú címében is visszaköszönt.

Akkor az RMDSZ volt elnöke annak kapcsán érvel amellett, hogy miért megveszekedett ellenfele a nemzetállami modellnek és ugyanakkor elkötelezett híve egy olyan határok nélküli Európát építésének, amelyben minden nemzet, minden etnikai közösség és minden vallás megtalálja a maga helyét”, mert beszélgetőpartnere rákérdezett: hogyan látja a homogén nemzetállamok jövőjét kontinentális konstrukcióban, főleg annak tükrében, hogy a magyar miniszterelnök, nem sokkal az interjú készítését megelőzően, a május 10-i, immár negyedik beiktatási beszédében kijelentette: szabad nemzetállamok szövetségeként képzeli el Európát?

Markó Béla kifejtette, szerinte ingoványos terepre téved, aki ekképp vélekedik, nem szerencsés efféle jövőképet vizionálni. Felidézte, milyen nagy harcokat vívott, sajnos eredménytelenül az RMDSZ a kilencvenes évek elején, elkerülendő, hogy a román alkotmányba bekerüljön a Románia nemzetállam-megfogalmazás. Cseppet sem köntörfalazva kifejtette: Engem riaszt, ha valaki nemzetállamot akar építeni, de azt hiszem, ez puszta retorika, megvalósítani ma már nem nagyon lehet. A kérdés csak az, hogy a retorikát miért teszi lehetővé a helyzet, és miként fogadhatja kedvezően ilyen nagy tömeg.” Azt is fontosnak tartotta hozzátenni: „Nem is hiszem, hogy Európában nemzetállamok fognak kialakulni. Ha igen, az nekünk rossz. Mert ha valaki azt hiszi, hogy Magyarország építhet úgy nemzetállamot, hogy közben Románia teljesen nyitott, multikulturális országgá válik – ebben a pillanatban nem az –, az téved.”  

Természetesen Markó Béla nem e riporteri rákérdezés nyomán fejtette ki első ízben határozott álláspontját a nemzetállam-építést szorgalmazók tévedését illetően, ennek a nézetének közéleti pályája során már a kezdetek óta mindig határozottan hangot adott. Politikai publicisztikájában az elmúlt három évtized során megannyi alkalommal következetesen szóvá tette, mennyire tarthatatlan ennek a régiónkban bekövetkezett 1989/1990-es rendszerváltozások óta a kisebbségi helyzetbe kényszerült magyarság által meghaladni remélt lidércnyomás-állammodellnek az indítványozása, mely az elmúlt közel száz esztendőben és ma is az erdélyi, a felvidéki, a vajdasági és a többi Kárpát-medencei kisebbségben élő magyar közösség megmaradásának és megtartatásának esélyeire a legnagyobb veszélyt jelenti.

Visszaemlékezve ezekre a megszólalásaira, most felötlik bennünk, hogy öt esztendővel ezelőtt, 2014 augusztus végén A nemzetállam: rémálom címmel Népszabadságban publikált politikai esszéjében például hogyan vallotta be, miért gyötrődik, miért keserű, mi okoz számára álmatlan éjszakákat? Elmondta akkor: számára egyenesen riasztó, hogy populista politikusok próbálják visszaterelni népüket egy évszázadosan kudarcos nemzetállami koncepcióhoz.” Ehhez hozzátette még: „Ennél is nagyobb aggodalommal tölt el, hogy a nemzetállami koncepciót Romániában is, újabban pedig még hangsúlyosabban Magyarországon, valami féle Quod licet Iovi, non licet bovi elv szerint akarják megvalósítani egyesek.”

Azt se titkolta, hogy nemcsak nyugtalan, de haragos is, ha a „bort iszunk, és vizet prédikálunk”-gondolkodás jegyében az hangzik el Tusnádfürdőn, miszerint „újjá akarjuk szervezni a liberális állam helyett a nemzeti államunkat”, de közben, és maradva a Jupiter versus ökör hasonlatnál „a szomszéd nemzetállamokat ezzel egyidejűleg le akarjuk bontani.” Mert szilárd meggyőződése: „nem lehet olyan állammodellt követnie Magyarországnak, amit mi Románia vagy Szlovákia esetében az ott élő magyar közösségek szempontjából rendkívül veszélyesnek tartunk, és minden erőnkkel azért küzdünk, hogy ezek az országok ne induljanak el ismét ebbe az irányba.”

Az a Markó Bála, akinek szilárd meggyőződése, hogy állammodell-ügyben „nekünk, jupiteri magyaroknak nem fog sikerülni egészen más mintákat követni, mint amilyeneket magunk körül látni szeretnénk”, mert, mint nyomatékosan rámutatott, „ugyanis attól tartok, hogy amit szabad Jupiternek, előbb-utóbb bizony szabad lesz másnak is” – ezúttal az Élet és irodalom legfrissebb számában tért vissza arra, miért kényszerült újra aggodalmainak szót adni.

Az okot számára sajnos az élet szolgáltatta, mert úgy tűnik, hiába érvelt évek óta az ideológiákhoz nem köthető bármilyen színezetű nemzetállam tagadása mellett. Amit látott, amit megtapasztalt az elmúlt időben a Kárpát-medencében élő, határon túli és határon inneni magyar közösségek számára a lehető legkártékonyabb irányváltás jeleit mutatja, mivel „nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is végbement az utóbbi években egy szemléletváltás, vagyis tulajdonképpen: visszatérés a hajdani nemzetállami mentalitáshoz.” Neki, mint olyannak, akinek számára „a politika nem állandó ellenségeskedés és csatazajjal kísért háborúskodás, hanem együttműködés, az érdekek mérlegelése, kompromisszumkészség, vita, folyamatos munka, állandó építkezés”, mert ezekben látja közössége számára az egyetlen esélyt a szülőföldön való megmaradásra és boldogulásra az ilyenfajta észjárás és elképzelés csak riasztó lehet.

Sajnos ez a legkevésbé örvendetes GPS átállítás, távolról sem csak e két szomszédállam, Románia és Magyarország „kiváltsága”, ez a sorsrontó fordulat-szorgalmazás másutt is egyre inkább hódít, növekvő népszerűségnek örvend. Úgy tűnik, mit se vesztett érvényességéből, sőt aktuálisabb ma, mint valaha volt az, amit az Élet és irodalomban tavaly karácsonykor oly keserűséggel kényszerült Markó Béla diagnosztizálni és egyúttal figyelmeztetni az írástudók felelősségére is: „az utóbbi időben mintha sokaknak nem lenne ínyére egy tényleg modern – és igen, liberális – állam koncepciója, ehelyett ismét megkísérlik a nemzetállami koncepciót érvényesíteni. Azt az eszmét, amely ebben az ünnepelt száz esztendőben legalább kétszer már falnak vitte Európát. Nemzetállam itt is, ott is. Hatalomkoncentráció mindenütt. Ez jellemzi ma Kelet-Közép-Európát és a Balkánt. Ezért kellene a párbeszéd, nemcsak a politikai vezetők, hanem a szellemi elitek között is.”

Az Élet és irodalomban most közreadott Markó szókérés azzal az egykori egyesült királyságbeli, a brit kormány meghívásra 1995. február 5 és 11 között tett tanulmányútjának a felidézésével kezdődik, melyről eleddig csak annak kapcsán tudhattunk, hogy az RMDSZ akkori elnökének egy londoni előadása okán a bukaresti törvényhozás felső háza páratlan tettre vetemedett, mely egyedülálló volt és maradt mindmáig a parlamentarizmus történetében.

Ekkor esett meg az a gyalázat, hogy a román szenátusban határozatban ítélték el Markó Bélát előadásának nemzetállamot bíráló passzusai miatt. Igen, így történt, nem kritizálták a politikust, hanem hivatalosan megbélyegezték a hangoztatott véleményéért!

Ráadásul történt ez épp akkor, 1995 februárjának derekán, amikor Markó egy olyan, Jimmy Carter volt amerikai elnök által tető alá hozott magyar-román kerekasztal megbeszélésen tartózkodott, melyet az akkori elnök, Bill Clinton fehér-házi sajtóirodája bíztató módon ekképp üdvözölt: „A közép-európai biztonság és stabilitás jelenleg a legfontosabb világpolitikai kérdések egyike, amelynek próbaköve a román—magyar megbékélés. Remélem, hogy Atlantában a kis lépések politikája a döntő lépések előkészítésének bizonyul. A tolerancia és az ésszerű kompromisszumok mindig eredményre vezetnek. Sok sikert kívánok az atlantai értekezletnek, s örvendenék annak, ha éppen az Egyesült Államokban nyújtanának kezet egymásnak románok és magyarok.”

Lássuk, ezek után az eheti Markó Béla megszólalás tanulsághordozó indítását:

„Közel negyedszázada, hogy a brit kormány meghívására egy hetet tölthettem a szigetországban. Afféle rövid tanulmányút volt ez, elsősorban az ottani etnikai problémák megoldását akarták bemutatni az RMDSZ elnökének. Persze a számomra összeállított programból az is kiderült, hogy minden jóindulatuk ellenére nem egészen értik ők sem a mi sajátos helyzetünket, pedig analógiát erre éppen lehetett volna találni náluk is, ha nagyon akarják. Elvittek például Birminghambe, ahol elsősorban a bevándorlók integrációjáról kaptam valóban tanulságos információkat, de mi tagadás, ebből a mi helyzetünkben vajmi keveset tudtam volna hasznosítani. Legfeljebb most, két és fél évtized múltán ötlik fel bennem, hogy a briteket már akkor is foglalkoztatta a migránskérdés, amit felénk, Kelet-Közép-Európában csak mostanában fedezett fel a politika, és most sem mint megoldandó problémát, hanem mint a közvélemény manipulálására kiválóan alkalmas témát. Walesben is jártam azokban a napokban, egy olyan iskolában, ahol walesi nyelven is tanultak a gyerekek. Részletesen elmagyarázta az igazgató, hogyan próbálják ismét élővé tenni ezt a nyelvet, amelyet már alig néhány százezren beszélnek, de az utóbbi időben valamennyivel gyarapodott a számuk. Bár ebben sem ismertem rá igazán a mi gondjainkra, mégis láthattam hasonlóságot a csángó- vagy akár a szórványmagyarság törekvéseivel az iskolai nyelvoktatásban.

Természetesen abban az egy hétben találkoztam vezető politikusokkal vagy kormánytisztviselőkkel is, és előadást tartottam a National Liberal Club ülésén azzal a címmel, hogy A román és magyar közösségek: konfliktus vagy megbékélés. Meg is kaptam érte a magamét Bukarestben, amikor hazatértem, ugyanis előadásomban élesen bíráltam a nemzetállami eszmét, és emiatt nemcsak a sajtó esett rám, hanem nyilatkozatban ítélt el a román Szenátus is. Ami csak azt bizonyította, hogy egyáltalán nem volt mindegy az akkori román politikának, mi hangzik el Londonban. Viszont az északír helyzetről nagy-britanniai utamon nem volt szó, holott az angol–ír vagy inkább protestáns–katolikus konfliktusnak 1995 február­jában még egyáltalán nem látszott a vége. John Major volt akkor a miniszterelnök, és elkezdődtek már a tapogatózó tárgyalások többek közt a Sinn Féinnel, de végül csak Tony Blair miniszterelnöksége idején, 1998. április 10-én született meg a belfasti egyezmény vagy közkeletű nevén nagypénteki egyezmény, amely garantálta a nyitott északír határt, vagyis az Ír Köztársaság és Észak-Írország közti teljesen szabad közlekedést. Ennek az egyezménynek a megkötését megkönnyítette, hogy bár a schengeni egyezményt egyikük sem alkalmazta, mindkét ország tagja volt az Európai Uniónak. Másképpen valószínűleg nem is tudtak volna megegyezni.

Az ír kérdéssel mégis találkoztam 1995-ben Londonban egy késő este. A parlament épületétől nem messze, egy ódon, két- vagy háromemeletes szállodában laktam, és éjfél előtt egyszercsak megszólalt a folyosón a sziréna. Nem értettem, mi történik, de már kopogtak is az ajtón, hogy bombariadó van. Felrántottam a nadrágot a pizsamára, magamra kaptam a nagykabátot, és futottam én is le a lépcsőn. A szálloda előtti téren gyűltek össze a vendégek, ácsorogtunk tanácstalanul néhány percet, míg szóltak, hogy vége a riadónak, gyakorlat volt csupán, de ez időről időre kötelező. A szálloda halljában elnézést kértek tőlünk, meg is kínáltak valami forró grogfélével, és mehettünk vissza a szobánkba. Nem volt hisztéria, nem volt panasz, mindenki természetesnek vette utólag ezt az egészet. Én is. Mindent meg lehet szokni, gondoltam. De azért most a Brexit körüli tragikomikus huzavonát látva felötlik bennem a kérdés: vajon két évtizednyi nyugalom után mit kell ismét megszokniuk a briteknek? Illetve mit kell még nekünk is megszoknunk Európának ebben a zaklatott fertályában?”

A folytatásban az erdélyi magyar illúziókról és illúzióvesztésekről olvashatunk, arról, hogy a saját „direktíváiba” belefeledkező Európai Unióról hamar kiderült, hogy kispályásnak bizonyult, a nyugati demokráciák „egyéni jogokban tényleg rendkívül toleránsak, de kollektív jogokban még mindig intoleránsak a nyugati demokráciák”. Arra is hamar fény derült, hogy Brüsszelt inkább a közöny és az értetlenkedés jellemzi, tulajdonképpen nem érti, és ami még elkedvetlenítőbb, nem is akarja megérteni a Kárpát-medence magyarságának húsba vágó gondjait. Nem kérdőjelezhető meg, hogy ennek a viszonyulásnak okán az EU-val szembeni magyar elégedetlenség jogos és sokszorosan megalapozott, de az már igen, miszerint az erre a sunnyogásra és tesze-toszaságra adott válaszok mennyire voltak ésszerűek és célravezetők. A történések ismeretében azokat, szerzőnk egyértelműen – s tegyük hozzá teljes joggal – nem helyénvalóknak ítéli meg.

„Mert kétségtelen, hogy akkoriban sokat reméltünk a nyugat-európai liberális demokráciáktól és általában az Európai Uniótól. Nekünk, kisebbségi – ahogy mondani illik: külhoni – magyaroknak olyan illúzióink voltak, hogy az egységes Európán belül megoldódnak az etnikai konfliktusok, és gyakorlatilag megszűnik az a folyamatos viszály, amely ezeknek a kisebb-nagyobb kelet-közép-európai vagy balkáni nemzeteknek a modernizáció­ját évszázadokon át megakadályozta. Aztán amikor végre bekerültünk az Európai Unióba, hamar kiderült, hogy továbbra is belső erőből kell rendeznünk az etnikumközi problémákat, mert Brüsszel ezekre nem nagyon kínál megoldást. A felfokozott elvárások után érthető volt a csalódottság, és az is könnyen megmagyarázható, hogy többek közt emiatt lángoltak fel szinte egyik napról a másikra a helyi nacionalizmusok. Brüsszel illúzióromboló közönye láttán nem volt nehéz valamiféle – már középtávon is életveszélyes – nemzetállami demagógiával megfertőzni nemcsak a Kárpát-medencét, hanem tulajdonképpen az egész egykori „szocialista tábort”. Pedig addig is tudtuk, hogy az etnikumközi viszonyok megoldására a közös Európának nincsenek normái, nem is lehetnek egyelőre, hiszen Franciaországtól Finnországig, Görögországtól Olaszországig a tagországok nagyon is eltérően közelítik meg ezt a kérdést.

A franciák éppen csak tessék-lássék ismerik be, hogy élnek náluk őshonos kisebbségek is, miközben a finneknél kiválóan működik az ottani svédek autonómiája. A görögök hallani sem akarnak a kisebbségekről, az olaszoknál irigyelni való a dél-tiroli modell. És sorolhatnám még a példákat. Éppen ezért valójában a belépés előtt is világos volt számunkra, hogy a jogi és intézményes megoldásokat nekünk kell otthon megkeresni és érvényesíteni. De mi tagadás, magam is sokkal többet vártam az Európai Uniótól ilyen ügyekben, és azt szoktam mondani, hogy a Brüsszellel szembeni magyar elégedetlenség sok szempontból indokolt, csak a válaszok rosszak, a gyűlölködés, az elzárkózás, a kerítésépítés, a nemzetállami autarchiával való ámítás egy globalizálódó világban (és mellesleg: olyan etnikailag szétszálazhatatlan régióban, mint a miénk).”

Hogy most, látva azt a szégyenteljes kutyakomédiát, ami a Brexit révén kialakult, melynek borítékolhatón nem lesz, mert nem lehet senki sem a nyertese, viszont a vesztese lesz mindenki a La Manche csatornán túl és innen is – Markó Béla el- és továbbgondolkoztató kérdésekkel szembesíti az olvasóját. Nem is titkoltan azért bocsátkozik viszonylag terjedelmes fejtegetésbe annak mentén, hogy micsoda is valójában ez a szemünk előtt zajló és a biztos fiaskóhoz elvezető szánalmas brit zsákbatáncolási mutatvány és mi ennek az üzenete, hogy ebből okuljon mindenki, akit a felelőtlen populizmus megtéveszteni képes. Értekezésének ebben a fejezetében nemcsak azt taglalja, hogy az Unióból való brit kilépés históriájának ellentmondásos mozzanatai milyen tanulságokkal szolgálhatnak másoknak, így számunkra is. Ezen túlmenően tűpontosan definiálja a tényállást, amit publicisztikájának címében is tükröződik: az önállóság brit álma nem más, mint a visszasírt kudarc”.

„Csak mostanában, a Brexit körül kialakult patthelyzetet figyelve jut eszembe egyre gyakrabban, hogy vajon ilyen egyszerű-e ez az egész. Vajon tényleg nem segített-e máris az egységes Európába való belépésünk éppen nemzeti gondjaink megoldásában vagy legalább enyhítésében? Tényleg nem kaptunk-e eszközöket arra, hogy a legsajátosabb nyelvi, kulturális vagy oktatási problémáinkat kezeljük? Tényleg olyan messzire esik-e tőlünk a brit kudarc – mert kudarc ez mindenképpen, ebben megegyezhetünk –, mint ahogy szívesen gondoljuk? Nem tehetek róla, ajánlanék most mindannyiunknak egy rövid tanulmányutat képzeletben (valóságosan is lehet még, egyelőre) Londontól, esetleg Walest vagy Skóciát is útba ejtve, egészen Belfastig vagy Dublinig. Nemcsak térben, hanem időben is ránk férne egy ilyen utazás. Úgy vélem, bizonyos  értelemben az önállóság brit álma nem más, mint a visszasírt kudarc. Lám, a nálunk sokkal nagyobb nemzeteknél is előfordul az ilyesmi. Ismerjük, ismernünk kellene ezt a nosztalgiát, hiszen legtöbbször úgy tekintünk vissza mi is „régi dicsőségünkre”, hogy nem vagyunk képesek legalább kibeszélni morális vagy politikai mulasztásainkat.

Kárörvendő is lehetnék: hol van már az a magabiztosság, ahogy a kilencvenes években a nyugat-európaiak, különösen az Egyesült Királyságból jött politikusok vagy diplomaták demokráciát próbáltak, több-kevesebb sikerrel, exportálni hozzánk.  Csakhogy abban az időben bizony szükségünk volt rájuk, tanultunk is tőlük, még akkor is, ha mostanában mintha ők is elfelejtenék, hogy nem illik letaposni azt az ötszáz esztendős pázsitot. Másrészt meg nekünk aztán igazán nagy baj lenne, ha megbomlana az Európai Unió. Azt is mondhatnám, hogy ennél nagyobb baj nem is érhetne ebben az új évszázadban. Mert most még csak annyit tudni, hogy a brit parlament megtiltotta Boris Johnson kormányának az egyezség nélküli kilépést, de egyébként nem nagyon lehet megjósolni, mi is lesz a következő hónapokban. A balszerencsés népszavazáshoz vezető populista döntéseknek sok tanulságuk van számunkra is, de ez már a múlt, most inkább az a kérdés, hogy lehet-e úgymond fából vaskarikát fabrikálni. Lehet-e úgy visszatérni egy megelőző állapothoz, hogy egyes eredményeket mégis megőrizzünk? Más szóval: lehet-e úgy bezárkózni, hogy mégis nyitottak maradjunk? A londoni politikusok, vagy legalábbis sokan közülük, ezzel a gyermetegnek tűnő, de véresen komoly dilemmával küszködnek.

Nem lehetünk annyira naivak, hogy azt higgyük, csakis az északír kérdés osztja meg a brit politikát, és hogy ez lenne az egyezséget túl keménynek, vagy ellenkezőleg, túl puhának ítélő politikai pártok vagy csoportok közti viszály magyarázata. A kilépésről szóló döntést számos gazdasági vagy szociális érvet meg ellenérvet felsorakoztató kampány előzte meg, és sok oka van annak, hogy inkább az EU-ellenes manipuláció hatott a közvéleményre. Viszont az Európai Bizottság backstop-terve mutatja, hogy valójában sötétben tapogatózik mindenki, aki menteni próbálja a menthetőt. Az elképzelés szerint Észak-Írország, amely egyébként szerves része a kilépő Nagy-Britanniá­nak, a Brexit után is része maradna az egységes európai piacnak, tehát a vámuniót sem számolnák fel abban a tartományban. Ugyanis az Észak-Írország és az EU-ban maradó Ír Köztársaság közti határokat valamilyen formában most vissza kellene állítani, holott teljes átjárhatóságuk a nagypénteki egyezmény legfontosabb eredménye volt, ezzel sikerült pacifikálni a protestáns–katolikus viszonyt. Látszólag – és némelykor, sajnos, nem csak látszólag – az egységes Európa gyengíti a nemzeti, nyelvi, kulturális identitásokat, de lássuk be végre, az európai együttlét mégis egyértelműen nagy esélyt kínál az olyan meglehetősen komplikált helyzetek megoldására, mint az egységes birodalmi múltjára büszke, de egyébként sokszínű, angol, skót, walesi, ír identitásmozaikból összerakott Nagy-Britanniáé. Fogalmazzak múlt időben: egészen a népszavazásig megvolt az esély. Mert minden jel szerint már nem nagyon lehet visszafordítani ezt az egészet. Majd meglátjuk, mi lesz a következő hónapokban, sőt, inkább hetekben.”

A Markó Béla által eddig elővezetettek minden egyes mondatán, még azokon is, melyek egy felületes szemlélő számára eddig talán csak egy hajdani rövid, de tartalmas britanniai peregrináció élménybeszámolójának tűnhetnének, illetve az egyesült királyságbeli jelen állapotokról szóló sommás politikai értékelésként értelmezhetők, valójában átsejlik a nyilvánvaló szándék: az értekezés szerzője mindig hazabeszél.

Az esszéje utolsó részében Markó viszont már nem sejtet, itt már nincs többé sugallás.  Publicisztikája zárótételében kimondatik az, amiért szükségét érezte, hogy most, 2019 őszén újólag, immár a korábbiaknál is határozottabban szót emeljen és figyelmeztessen: a nemzetállam-építés szorgalmazása, a nemzeti önállóság ígérete a szigetországban még „csak” káoszhoz vezetett. Viszont, ha a mi régiónkban egyesek kitartanak az ilyen kártékony állameszmény mellett, mások pedig meggondolatlanul most kívánnak rátérni erre az útra, az megpecsételheti a Kárpát-medence kisebbségi sorsba kényszerült magyarságának a jövőjét.

„Most inkább arról érdemes beszélni, hogy az Európai Unión belül is mindvégig különutas britek dilemmájához mi közünk nekünk, magyaroknak.  Egyáltalán van-e közünk hozzá? De utalhatnék akár a románokra is. Ugyanis nemcsak Magyarországon, hanem Romániában is végbement az utóbbi években egy szemléletváltás, vagyis tulajdonképpen: visszatérés a hajdani nemzetállami mentalitáshoz. Romániában ehhez nem is kellettek feltétlenül EU-ellenes érvek, egyszerűen csak felmelegítették a kilencvenes évek, illetve a Ceaușescu-korszak nacionalista retorikáját, miközben továbbra is lelkesen egyetértenek Brüsszellel szinte mindenben, és ebben nem látnak semmiféle ellentmondást. Mint ahogy Brüsszel sem, tehetném hozzá. Jól példázza ezt, ami nemrég Úzvölgyében történt, miszerint újabban a halottak sem pihenhetnek külön a román nemzetállamban.

Történik mindez akkor, amikor már-már kezdtük elhinni, hogy a kétezres évek elejének pozitív narratívái, a biztató román–magyar „történetek”  végképp megváltoztatják a két közösség viszonyát. Közben meg ma már Magyarországon is épül a nemzetállam, olyan nemzeti önállóság ígéretével, amitől könnybe lábadnak a szemek, csak éppen kivitelezhetetlen az egész. És nem csupán kivitelezhetetlen, hanem életveszélyes is, mert ha a körülöttünk levő nemzetek sorra mind magukévá teszik ezt az állameszmét, meglehetősen sanyarú jövő vár mindazokra, akik nem saját nemzetállamukban élnek. Erre szolgál a kettős állampolgárság, mondhatná valaki, mert ily módon a máshol élő magyaroknak is gondját viselheti a magyar állam.

Tekintsünk el attól, hogy a határokon kívüli, tehát az illető állam társadalmi-poltikai alternatíváit kevésbé ismerő, szavazati joggal rendelkező magyarok – vagy Románia esetében a tartósan kint dolgozó románok, több milliónyian – miként befolyásolhatják a különböző választásokat, és hogy ez előbb-utóbb egész Európában jogilag is nehezen értelmezhető ellentmondásokhoz vezethet. Felejtsük el azt is, hogy tapasztalatom szerint Erdélyben máris hajlandók úgy tekinteni a román állam különböző rendű-rangú intézményei, hogy az ott élő magyarokkal szembeni felelősséget, elsősorban az oktatásban és kultúrában, legalább részben átvállalta a magyar állam, holott a természetesen nagyon is szükséges magyarországi támogatásnak nem kiváltania, hanem kiegészítenie kellene azt, ami adófizetőként nekünk is jár a román államtól.

Fogadjuk el, hogy ezek csak afféle szülési fájdalmak, és később minden egyensúlyba kerül. Igen, ez elképzelhető – bár nem vagyok túlságosan optimista –, viszont paradox módon csakis egy közös Európában, ahol nincsenek határok, és ahol az állami hovatartozás, illetve a nemzeti identitás mellett egyre fontosabb lesz a közös európai identitás. Ha a Kárpát-medencében újabban propagált, igaz, nyíltan még ki nem mondott „kevesebb Európa” eszméje érvényesülne, és ezek az államok ismét lezárnák a határaikat, akár a még ezután is várható menekülthullámok ürügyén, akár más megfontolásból, rögtön kiderülne, hogy éppen ezek a nagyon nemzetinek, nagyon magyarnak tűnő megoldások válnának semmissé, vagy vezetnének belátható időn belül Erdély és más határon túli régiók spontán kiürítéséhez.

Csakis az országon belüli román–magyar együttműködés – és közös kormányzás – tette lehetővé, bárki bármit mondjon is, hogy 2010-ben Románia minden ellenvetés nélkül elfogadta Magyarország döntését a kettős állampolgárságról. Voltak akkor is mindenféle magyarázatok, hogy például Moldovával szemben Románia is ugyanígy jár el, de ez egyrészt nem éppen így volt, másrészt, ha így lett volna is, a román politikának akkor sem esett volna nehezére alkalmazni az ősi közmondást: Quod licet Jovi... Ismétlem, elfogadták a magyar döntést, mert olyan volt a politikai konjunktúra. Ott voltam, igazán tudhatom. De ma már történelem ez is.

Annyi biztos, hogy csakis egy rugalmas – egyébként normáiban egyelőre tényleg nem különösebben kisebbségbarát – Európai Unió biztosíthatja a különböző identitású és különböző, akár kettős vagy többes állampolgárságú emberek szabad mozgását. Igen, az olvasztótégely-Európa máris, most is identitásvédő Európa is egyben. El tudja-e képzelni valaki, hogy keményen ellenőrzött határokkal és a naftalinból ismét előrángatott lojalitáskritériumokkal még életképesek lennének ezek a megoldások? Lehetséges-e olyan nemzetállam, ahol egy másik nemzetállam milliónyi állampolgára él? Hiszen a nemzetállamok előbb-utóbb egymásnak szoktak ugrani, és akkor választani kellene: szülőföld vagy állampolgárság?

Az Európai Unió egymásra utalt államai viszont remélhetőleg az együttműködés lehetőségét keresik a jövőben is. Summa summarum, egy hajdani brit miniszterelnököt parafrazeálva: lehet, hogy az Európai Unió meglehetősen tökéletlen megoldás, de minden más sokkal rosszabb.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X