Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (aug. 16-23.)


-A A+

A sors fintora az úzvölgyi temetőgyalázás kapcsán: „Száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön Mihály bátyánk nyughelyének holléte. Igen sajnálatos, hogy egy ilyen gyalázatos esemény következtében került mindez nyilvánosságra.”

Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szóban Csuha Ivett és az Egy magyar katona nyomában című riportjában annak járt utána, hogy miként derült fény nemrégiben arra, hogy a bukaresti Hősök Emlékének Országos Hivatala, az ONCE mekkora hatalmas öngólt rúgott: egy, a nyilvántartásuk szerint első világháborús, az úzvölgyi katonai temetőben nyugvó „román hősi halottról” nem csak a budapesti illetékesek állítják, hogy ő is magyar nemzetiségű volt, hanem ezt, a most előkerült családja is megerősítette. Az is kiderült a cikkből: a csak nevében Román Mihálynak a kárpátaljai Kistégláson ma is élnek magyarságukra és magyar honvédként az életét a hazájáért feláldozó felmenőjükre büszke rokonai.

Egy hónappal ezelőtt, július 29-én a kárpátaljai Palágykomoróc görögkatolikus parókusa, Szkoropádszky Péter (a falu neve ismerősen csenghet sokaknak, hiszen Mikszáth Különös házasságának egyes jelenetei ezen az Ungvár és Csap közötti településen játszódnak, melynek egy része egykor Butler János gróf birtoka volt, aki a templom sírboltjában nyugszik) a következő bejegyzést tette a legnagyobb közösségi portálon:

„Talán sokan felháborodva figyelték az erdélyi úzvölgyi katonatemetőben történteket, amikor is román nacionalisták a magyar katonasírokat tönkretéve ismeretlen román hősöknek állítottak emlékjeleket. Az alkudozások végére kiderült, hogy 7 olyan személy van, akiket románok román katonának vélnek. Most kiderült, hogy közülük is öten magyar és ruszin katonák voltak. Köztük Román Mihály téglási magyar görögkatolikus lakos, aki 39 évesen 1917. március 23-án halt hősi halált. Boldog nyugalmat és örök emléket!”

A Kárpátalja-szerte ismert és hallatlanul népszerű 34 éves, kétgyerekes fiatal görögkatolikus atya, akiről érdemes tudni, hogy a görögkatolikus egyház működésének újraengedélyezése óta ő volt az első magyar diakónus, akit a beregszászi görögkatolikus templomban pappá szenteltek ezelőtt nyolc évvel, s azóta nemcsak a palágykomoróci  magyar görögkatolikusok lelki vezére, hanem a környékbeliek, így a szürteiek, a kisszelmenciek, a kistéglásiak és a gálocsiak adminisztrátora is egyben, azt követően érezte kötelességének megszólalni, s főhajtással emlékezni egyházközségének egykori magyar görögkatolikus hívére, hogy a sajtóban nagy nyilvánosságot kapott tusnádfürdői bejelentése Kovács Vilmos ezredesnek, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának, miszerint az úzvölgyi katonatemetőben eltemetett és a román hatóságok által románnak tekintett 11 katona közül öt magyar állampolgár volt.

Emlékezetes, hogy az akkor általunk is részletekre kiterjedően ismertetett, július 24-i tusnádfürdői panelbeszélgetésen a magyar Honvédelmi Minisztérium illetékesei ki is osztották a jelenlevők között az öt hősi halott, Grimm Mihály, Harcsik Mihály, Kuzma György, Mordaninecz György és Román Mihály halálát nyilvántartásba vevő korabeli anyakönyvi bejegyzések fénymásolatát.

Róluk szólva, akiket a bukaresti Hősök Emlékének Országos Hivatala, az ONCE, durva hamisítást elkövetve az első világháború román katonaáldozataiként Mihai Grimu, Mihai Harcic, Gheorghe Cosma, Gheorghe Morduminechei és Mihai Roman néven nevezett meg, Kovács Vilmos rámutatott:  az osztrák-magyar monarchia katonai nyilvántartásaiban a nemzetiséget nem tüntették fel. Viszont cáfolhatatlan tény, hogy aki 1914 és 1918 között a magyar honvédség kötelékében szolgált, az csak magyar állampolgár lehetett. „Akit a magyar honvédséghez hívtak be katonának, az nem lehet egy velünk szemben álló fél hősi halottja” – tette hozzá mindezekhez a hadtörténész ezredes. Leszögezte továbbá azt is: „ha valaki a magyar hadseregben szolgált katonák román nemzetiségére hivatkozik, annak rossz vágányra tévedt a vonata”.

Hogy milyen megfontolások miatt történt ez a nyilvánvaló hamisítás arról bőven lehetnek fogalmaink, meg azt is tudjuk egy sánta kutyás népi bölcsesség okán, hogy sebesült ebnél is hamarabb utol lehet érni lódítókat, amint ez nemrég fehéren-feketén kiderült a tusványosi táborban. Persze egyszer majd, ha nyilvánvaló tévedésüket majd beismerik a históriahamisítók, és végre tudomásul veszik, hogy a történelemi igazságot dokumentumokkal szokták hitelesíteni, s nem egy ország közvéleményét manipuláló, agyonszajkózott valótlanságokkal, akkor talán fellélegezhetünk. De a jelek szerint ez aligha a holnap vagy a holnapután kérdése.

Jut eszünkbe, nem utolsósorban azért is, hisz az öt megnevezett első világháborús hősi halott közül négyen görögkatolikusok voltak, a román közvéleménynek végre le kellene számolni egy kényszerképzettel.

Tudomásul kellene venni azt, hogy a nacionálkommunista propaganda hamis legendát teremtett és ültetett el sajnos sikeresen a fejekben, amikor azt sugallta: aki görögkatolikus, az csak román eredetű lehetett és lehet. Amennyiben pedig Magyarországon és Kárpátalján élt vagy él, akkor ő olyan román származású, akinek őseit elmagyarosították. Ideje lenne végre leszámolni ezzel a mesterségesen sugallt hamis illúzióval, mert ténykérdés: a görögkatolikusok nemcsak románok lehetnek, vagy úgymond „elmagyarosított románok”, mint vélik ma is milliók Románia-szerte. El kellene ismerni a nyilvánvaló igazságot: a görögkatolikusok jelentős hányada magyar identitású volt mindig és az ma is, ők éppolyan magyarok, mint a székelyföldiek, a dunántúliak, a csallóköziek vagy a bácskaiak. A mai Magyarországon ők például egészen pontosan 268 935-ön vannak, a ma nagyrészt Kárpátaljához tartozó egykori Beregben, Ungban és Ugocsában pedig, ahonnan Harcsik Mihály, Kuzma György, Mordaninecz György és Román Mihály származtak, mintegy 30 ezren.

Utóbbiak egyik közkedvelt, s mint már elmondtuk róla, hogy egész Kárpátalján jól ismert magyar közösségi egyénisége, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán, majd a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végzett és kánonjogot Barcelonában is tanult Szkoropádszky Péter palágykomoróci parókus. Ő az, aki megtette a bevezetőnkben idézett múlt havi Facebookos bejegyzést és maga se gondolta volna, hogy ezzel egy, a szomszéd teleülésen élő magyar család számára fényt derít majd egy több mint száz esztendős rejtélyre.

Nézzük a történteket, melyek kiindulópontjául szolgáltak az ezúttal bemutatandó, a Kárpáti Igaz Szóban megjelent, Egy magyar katona nyomában című cikk elkészítéséhez, mely Csuha Ivett szerzőségét dicséri. A hivatkozott bejegyzése Szkoropádszky Péternek június 29 este fél nyolckor történt meg és azt nemsokára, pontosabban tíz óra hét perckor egy hozzászólás követte Ebben a kistéglási Mitro Zsuzsanna a következőket írta: „Román Mihály apai nagyapám testvére volt. És nem tudták soha, hogy hol van eltemetve. Béke poraira.” Alig telt el tíz perc és olvasható volt a parókus lakonikus reakciója: „Legalább ebben a szomorú történetben ennyi kiderült, hogy az Úz-völgyében.”

A különös história, mellyel egy 112 éves talány a Facebooknak köszönhetően alig két és fél óra alatt megoldódott, természetesen hatalmas feltűnést keltett nemcsak Kistégláson és a környékbeli településeken, hanem egész Kárpátalján is. A nem mindennapi történet útra késztette Csuha Ivettet, aki nyomába eredt a sosemvolt hős román katona, de magyar görögkatolikusként a Magyar Királyi 16. honvédgyalogezredben szolgált kistéglási Román Mihály szűkebb pátriájában a rokonainak. Megszólaltatta nemcsak az unokahúgát, nemcsak Mitro Zsuzsannát, hanem mindenekelőtt azt a görögkatolikus lelkipásztort, akinek segítségével helyére került egy nagyon hiányzó tégla, egy családtörténetben pedig teljessé lett az eleddig bántóan hiányos fejezet.

Minden bizonnyal megbocsátja az olvasónk, ha eltekintünk a Kárpáti Igaz Szóban megjelent riport-összeállítás első részének ismertetéséről. Nem mintha bármi kivetnivalónk lenne a kolléganő kitűnő, alaposan dokumentált, az úzvölgyi katonai temetőkonfliktus előzményeit és tetőzését, illetve annak kronológiáját precízen bemutató cikkének e tételével szemben, sőt…

Viszont ténykérdés, hogy míg a kárpátaljai magyar újságolvasó számára feltétlenül szükséges volt vázolni, hogy kik provokáltak egy gondosan kitervelt ördögi szcenáriót lépésről lépésre megvalósítva, kiket terhel egyértelműen a felelősség a történtekért, kik voltak azok, akik odáig gerjesztették a magyarellenes hangulatkeltést, hogy már-már egy, az 1990-es marosvásárhelyi fekete márciushoz hasonló etnikai összecsapás rémképe is joggal felötlött, s hogyan történt meg mindez egy olyan hatósági közreműködéssel, amire nincs és nem is lehet bocsánat – mindezekről a maszol kedvelői megannyi korábbi írásunkból már mindent megtudhattak, a legapróbb részletekre kiterjedően is.

Ezért kapcsolódjunk be Csuha Ivett írásába annál a mozzanatnál, amikor értesülünk tőle, hogy sok-sok kárpátaljai magyar honfitársunkkal együtt Szkoropádszky Péter atya figyelemmel kísérte a történéseket és különösen azért, hiszen az Úzvölgyben temető- és halottgyalázás történt, őt „megbotránkoztatta az a mérhetetlen tiszteletlenség, melyet a román közösség egy része mutatott.”

A palágykomoróci főtisztelendő a televízió képernyőjén keresztül követte nemcsak az úzvölgyi eseményeket, hanem a Bálványosi Szabadegyetemen történteket. Innen értesült arról a bejelentésről, amit a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnoka tett, így arról is, hogy miként kérdőjelezik meg magyarságát annak a Román Mihálynak, akinek családja nem volt ismeretlen számára. Megpillantva a bemutatott korabeli anyakönyvi bejegyzés fénymásolatát, rádöbbent: itt arról az egykori Román Mihályról lehet csak szó, akinek végső nyughelyéről mit se tudtak idestova több mint egy évszázada szülőfalujában, Kistégláson, ahol most is élnek rokonai, itt vannak eltemetve testvérei, azok gyermekei.

Hadd adjuk át a szót Szkoropádszky Péternek:

„Felfedeztem a nevek között Román Mihály nevét, mivel az ő halotti anyakönyvi bejegyzését is nyilvánosságra hozták. Ismereteim szerint 1917 márciusában fejlövés következtében hunyt el.

A Román család meghatározó családja volt a 20. századi egyházi közösségnek, Román Mihály pedig az anyakönyvi bejegyzésében is görög katolikusként volt feltüntetve. Úgy gondolom, hogy számunkra is példaértékű az az áldozat, melyet a nemzetért és a hazáért életüket adó katonák hoztak.

Szívügyemnek éreztem tudatni a közösségünkkel, hogy egy téglási honfitársunk sírhelyét találták meg Erdélyben, így a közösségi hálón megosztottam egy erről szóló bejegyzést. Az eredmény nem váratott magára. Román Mihály egyik fivérének unokája reagált a bejegyzésre.”

A Kárpáti Igaz Szó cikkírójának útja Palágykomorócról Kistéglásra vezetett, ahol hamar rábukkant Román Mihály unokahugára. Íme, hogyan tárul fel az a családtörténet, melynek fehér foltját most sikerült eltüntetni:   

„Mitro Zsuzsanna (leánykori nevén Román) elmesélte, a család tudott arról, hogy az első világégésben hunyt el nagyapja két testvére is, de a temetkezési helyükről nem volt információjuk.

– Nagyapámék hatan voltak testvérek, négy fiú és két lány. Az egyik lánytestvéréhez – Román Szidor Rozáliához – gyakran jártunk kézimunkázni, ő mesélt nekünk a régi idők történéseiről – kezdte a beszélgetést Zsuzsanna.

– A négy fivér közül kettő – Román Mihály mellett Román János is – az első világháború áldozata. Sajnos egyikük holtteste sem került haza.

A téglási temetőben a család egyik sírkövére felvésette az első világháborúban életüket vesztett közeli családtagok nevét, hogy méltóképpen tiszteleghessenek hőseik előtt.

Mitro Zsuzsanna néhány évvel ezelőtt édesapjával összeírta a családfát. Innen derült ki az is, hogy Román Mihálynak volt felesége, akit Zunko Borbálának hívtak. Sajnos vele még abban az időben megszakadt a kapcsolat.

– Száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiderüljön Mihály bátyánk nyughelyének holléte. Igen sajnálatos, hogy egy ilyen gyalázatos esemény következtében került mindez nyilvánosságra – jegyezte meg Zsuzsanna.”

Amit mindezekhez hozzátett Csuha Ivett, aki felidézett egy 1991. június elsejéhez kötődő emlékezetes pillanatot, amikor Székesfehérváron, az akkori magyar államfő jelenlétében felavatták és beszentelték a baptista, az evangélikus, az izraelita, a katolikus, a muzulmán és református egyházfők az első világháborúban elesett katonáknak, majd a második világégés során, a város környékén elesett hősöknek végső nyughelyéül szolgáló Szentlélek katonatemetőt, ahhoz aligha szükséges bármilyen kommentár:

„A történtekkel kapcsolatban egy bölcs magyar politikus – Göncz Árpád, Magyarország néhai köztársasági elnöke – szavai jutnak eszembe. Szerinte nem létezik olyan, hogy ellenséges katona sírja.

A halott baka – bármelyik oldalon is harcolt – valakinek a fia, férje vagy édesapja volt. Osztom Göncz Árpád véleményét. Úgy gondolom, hogy a 21. századi civilizáció gyermekeinek az a dolga, hogy hagyják őket békében nyugodni.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X