Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (július 20-26.)


-A A+

„A Čaputová-titok: ezért számítanak a magyarok az új szlovák államfőnek”.

Megszólalt a héten a felvidéki Ma7-ben Matus Tibor, a Múzsa hírportál rovatvezetője és reagálva Tokár Gézának a Válaszban nemrég megjelent és nagy visszhangot kiváltó elemzésére, több ponton is vitába szállt a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala szóvivőjének a véleményével. Úgy ítélte meg, Tokár eredendően képtelen tárgyilagos lenni, mert arról írt, miszerint „az egy hónapja beiktatott új szlovák államfő feladta a leckét Budapestnek”, mivel „a magyar támogatóinak anyanyelvükön üzent, tiszteletét teszi a felvidéki magyar egyetemisták legnagyobb nyári rendezvényén, ugyanakkor Budapesten tett látogatásán Göncz Árpádot dicsérte, és alig burkoltan beszólt Orbán Viktornak.” Ugyanakkor úgy látta, az értékelés szerzője abban viszont tudott objektív maradni, hogy rámutatott: „az új államfő kettős táncot jár, gesztusai egyszerre szólnak a felvidéki magyaroknak és a nemzetközi közvéleménynek, a V4-es együttműködésnek és az az attól torkig levő nyugatiaknak. Egyben legfontosabb kérdése az: vajon a 2020-as szlovákiai választás lesz az első, amikor a szlovák pártok gyűjtik be a magyarok voksait.”

Minap a Magyar Nemzet online változatának sportrovatában megjelent Őszinte szavak vagy három százalék című cikkében a szerző, Novák Miklós néhány reakciót közölt Zuzana Čaputová szlovák államfő gombaszögi magyarbarát megnyilvánulására, köztük a Duray Miklósét.

Hogy miként került ez a gombaszögi tudósítás a napilap sporthírei közé az számomra nem kis meglepetést okozott és örök rejtély is marad. Ennyit a szerkesztői igényességről. Az viszont már cseppet sem lepett meg, hogy annak a riporternek, aki amúgy nagyon megütközött azon, hogy a magyar táborlakók milyen frenetikus üdvrivalgással és vastapssal fogadták az elnökasszonyt, sőt rendkívül rokonszenves szereplésével úgymond „ellopta a show-t” is, – arra a kérdésére, hogy mit szólna hozzá, ha szobrot állítanának Čaputovának, a rá mindig jellemző szarkazmussal Duray így felelt: „Csak abban az esetben adnám az áldásomat rá, ha Prágában, a Hradzsinban. Beneš szobra helyére.”

Duray, aki a Szlovákia köztársasági elnökének mintavételi kísérlete a gombaszögi táborban címmel publikált politikai kisesszéjében  a Felvidék.mában nagyon szkeptikusan értékelte Čaputová ottani jelenlétét és hatalmas visszhangot kiváltó magyarbarát kijelentéseit, majd kifejtette, hogy e szereplés kapcsán nem a gesztusértéket, hanem a politikai indíttatást kell vizsgálni”, mert itt pusztán csak arról van szó, hogy az elnökasszony az őt jelölő párt, a Progresívne Slovensko érdekében kampányolt, mivel „a politikailag szétvert magyarok között lehet a legsikeresebben halászni pártjának támogatására – azt is hozzátette: „Az ő elnökké választása összefügg a küszöbönálló kormányváltással, s az ő politikai hátterében a globalista erők állnak.”

Hogy milyen típusú globalista erőkre gondolt Duray, azt nem nehéz kitalálni. A hivatkozott „mintavételi kísérletes” okfejtésében valószínűsíti is ezeket az obskúrus mentorokat: ők azok a gyanús külföldi bajkeverők, akik pénzelik a jelenlegi köztársasági elnököt jelölő politikai pártot, amihez társul a most leköszönt Kiska államfő által alakított új párt is, közös jellemzőjük pedig, hogy „bevallottan elutasítják Magyarország és Lengyelország jelenlegi Európa-politikáját.”

A Magyar Nemzet újságírója által a gombaszögi táborban szóra bírtak között fiatalok is voltak. Egyikük, egy egyetemista, egész más hangot ütött meg, mint az örök zsörtölődő és elégedetlenkedő Duray Miklós. Ő, amikor megkérdezték mégis, nem túlzás-e a Caputovát övező gombaszögi ováció, akkor így válaszolt: „Ma már az kevés, a fiataloknak legalábbis mindenképpen, hogy egy politikus magyar. Megoldásokat, őszinte szavakat várunk. S Caputová felüdülés a múlthoz és hát a magyar belpolitikához képest is.”

Ez a kétfajta, alapvetően eltérő megközelítés egyre inkább tetten érhető az elmúlt két hónap szlovákiai magyar sajtójában olvasott megnyilvánulásokban, azóta, hogy a május 25-i EP-választáson teljes volt a magyar kudarc és megnőtt annak is reális az esélye, hogy nemsokára éppúgy nem lesz magyar képviselője a pozsonyi törvényhozásnak, mint ahogyan immár első ízben az uniós csatlakozás óta nincs a brüsszeli parlamentnek sem.

Az e rovatban nemrég ismertetett, három héttel ezelőtti, Bárdos Gyulához köthető kétségbeesett lármafagyújtásnak a jelek szerint az égvilágon semmi foganatja se volt; a közösségi céloknál előbbrevalónak tekintett egyéni politikai ambíciók miatt most a 24. órában is egyre esélytelennek tűnik a bölcs kiegyezés kimunkálása, az egyedüli üdvözítő megoldást kínáló szlovákiai magyar választási gyűjtőpárt létrehozása.

Történik ez annak ellenére, hogy azóta a Fórum Kisebbségkutató Intézet reprezentatív felmérése kiderítette: Megugrana a szavazókedv a szlovákiai magyarok körében, ha egy közös magyar érdekképviselet alakulna. Ezzel a magyarokra leadott szavazatok száma is több lenne.” Úgy tűnik nemcsak a Csemadok elnökének jajkiáltása bizonyult falra hányt borsónak, a köldöknézők azt se hajlandók tudomásul venni, amit csalódott fiatal felvidékiek keserűen kamerába is bátran és vádlón elmondtak, arról, hogy miért szavaztak Caputovára: „Van olyan helyzet, amikor nincs más lehetőség”

Ha mindez nem lenne elegendő, hadd idézzünk még egy véleményt, melynek igazságtartalmához aligha fér kétség. Az Új Szóban megjelent, néhány nappal ezelőtti újabb vészharangkongatásban a következőket olvashattuk:

„Szlovákiában az utóbbi két évben elkezdődött egy olyan politikai változás, amit jó lenne észrevenni saját köreinkben is. Jó lenne észrevenni, hogy változik a politikai beszédmód, és remélhetőleg a jövő évi választások megerősítik a józan ész és a tiszta beszéd politikáját, amelyet Zuzana Čaputová vitt legutóbb sikerre. Az embereknek ugyanis elegük van az arrogáns politizálásból, és új korszakot nyitottak. 

Ideje lenne a „szlovmagy” közegnek is felébrednie, és kezébe venni a sorsát. Nem arra várni, hogy egy hónap múlva majd talán jobb preferenciákat mérnek, vagy, hogy a következő adag támogatásból sikerül egy akkora bulit csapni, hogy tavasszal mindenki ránk szavaz. Ez nem fog bejönni. Rengeteget lehet vitatkozni arról, hogy etnikai vagy regionális párt legyen, vagy, hogy közös lista vagy koalíció – a lényegen ez semmit sem változtat, mert amíg nincs egy olyan közös cél, amiért egy céltudatos és szakmailag felkészült csapat dolgozhat, és nincs ehhez stratégia és pontos terv, addig nem jutunk egyről a kettőre. Közös cél pedig nincs, hiába beszél mindenki arról, mennyire fontos neki a magyar képviselet. Ha az lenne, megtalálná a módját a továbblépésnek. Megegyezéssel vagy anélkül, közösen vagy külön-külön.” 

Hogy ezeknek a felvidéki magyar elégedetlen közhangulatot tükröző figyelmeztetéseknek vajon meglesz-e az elvárható következménye, az sajnos ma még meg nem jósolható. Mindenestre mindaz, ami kiderül a most bemutatandó Matus Tibor szövegezte A Čaputová-titok: ezért számítanak a magyarok az új szlovák államfőnek című cikkből, mely Tokár Gézának, a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala (SZMK) szóvivőjének azonos címmel a Válaszban publikált elemzésére reagál, több ponton vitatva a politológus és közíró megfontolásra érdemes állításait, nem tesz bennünket derülátóvá a jövőt illetően.

Lássuk miért?

Már a Matus cikk indítása is előrevetíti, a szerző nem tekinti elfogulatlan, azaz hiteles véleményalkotónak a közismert és nagyra becsült politológust, aki nem mellesleg a nyitott, politikai pártoktól független, önkéntes és informális intézménynek az SZMK-nak, a szlovákiai magyar szervezetek egyeztető fórumának kulcsembere. Tokár bűne valóban „égbekiáltó”: olyan dolgokat merészelt felsorolni a Válaszban megjelent értekezésének felvezetőjében, ami eleve megkérdőjelez bármiféle objektivitást.

„Az egy hónapja beiktatott új szlovák államfő feladta a leckét Budapestnek, írja Tokár Géza a válaszonline.hu-n. Amit azzal indokol, hogy a magyar támogatóinak anyanyelvükön üzent, tiszteletét teszi a felvidéki magyar egyetemisták legnagyobb nyári rendezvényén, ugyanakkor Budapesten tett látogatásán Göncz Árpádot dicsérte, és alig burkoltan beszólt Orbán Viktornak.”

Nem vitás, az a Zuzana Čaputováról pozitívan szóló Tokár Géza, aki felemlegeti, hogy a pozsonyi Grassalkovich-palota új lakója magyarul is megköszönte a rá voksolóknak a támogatását, az elődeitől eltérően fontosnak érezte, hogy ellátogasson a felvidéki magyarság ikonikus helyére, Gombaszögre, a magyar fiatalok közé, Budapesten pedig lerótta kegyeletét Göncz Árpád sírjánál, sőt horribile dictu Göncz Árpádot „a szabadság és demokrácia értékeit megtestesítő politikusnak” nevezte, majd ráadásul

képes volt az Áder Jánossal tartott közös sajtótájékoztatóján egy újságírói kérdésre hazugságnak nevezi azokat a magyar sajtóban megjelent állításokat, miszerint ő Soros György ügynöke lenne – valóban nem érdemesíthető a független politikai elemző státusára, nemde? Aki ilyenek megírására vetemedik, az tényleg nem lehet objektív elemző és punktum.

Ilyen kezdés után a Ma7 cikkírója, a Múzsa hírportál rovatvezetője (mindkét orgánum a Pro Media Alapítvány által fenntartott médiacsalád része) hírtelen megengedőbb lesz és 180 fokos fordulatot tesz. Javára írja Tokár Gézának, hogy azért vannak az általa közöltekben értékelhető meglátások is: 

„Viszont az elemző abban objektív tudott maradni, hogy rámutat: az új államfő kettős táncot jár, gesztusai egyszerre szólnak a felvidéki magyaroknak és a nemzetközi közvéleménynek, a V4-es együttműködésnek és az attól torkig levő nyugatiaknak. Egyben a legfontosabb kérdése az: vajon a 2020-as szlovákiai választás lesz az első, amikor szlovák pártok gyűjtik be a magyarok voksait? A veszély – mindenki érzi – reális. De miért is kellene, hogy így legyen.”

A buksisimogatás tehát megvolt, s ezt bizonyára értékelheti is az SZMK szóvivője. Csakhogy ezzel egyelőre véget is érnek az elismerő szavak, korai lenne még Tokár fellélegzése. Ami ezután következik, az előbb egy „tudományos prelúdium” a készülő földbedöngöléshez, amit viszont – majd látni fogjuk – Matus Tibor „pártatlanul”, imponáló higgadt „tárgyilagossággal” tesz meg. Majd megtörténnek az előkészületek a megsemmisítő kritikai észrevételek megalapozására. Itt „Soros Gyuri bácsi” (copyright: Matus Tibor) még nem bukkan fel a „pártatlan és tárgyilagos” Tokár-bírálónknál, csak később.

„Tokár Géza írása a szlovák államfő budapesti útját figyeli, amelyről a száraz hírügynökségi híreken kívül csak a DennikN vágyvezérelt kommentárjai jegyzik meg, hogy Čaputová gyakorlatilag hadat üzent az orbáni rezsimnek. Tokár több sarkalatos pontot ki is emel, amivel egyrészt azonosulni lehet, másrészt viszont érdemes tovább gondolni.

Tokár Géza szerint az egyik a szlovák államfő liberális demokrácia melletti nyilvános hittétele, miszerint a jogegyenlőséget garantáló liberális demokrácia a kisebbségvédelem leghatásosabb eszköze. Helyesen látja, hogy „a mečiarizmusról vagy a kommunizmusról biztosan sokkal rosszabb emlékei vannak a magyar kisebbségnek. A gyakorlatban viszont elmondhatjuk, hogy huszonegy év liberális demokráciája sem volt képes megoldani Szlovákia kisebbségi problémáit.

Pontosan erről van szó. A liberális demokráciának, vagy a liberális képviseleti rendszernek az az egyik alapelve, hogy a mindenkori többség véleményhatalmától, fékekkel és ellensúlyokkal, különböző jogi intézményekkel (például alkotmánybíróság, ombudsmanok és még sorolhatnánk) védelmet biztosítanak a mindenkori kisebbség érdekeinek. Nos, ha ezt végiggondoljuk, akkor ez gyönyörű, de miként is működött a szlovák liberális demokrácia, miként is működött a szlovák liberális elit a felvidéki magyarsággal szemben – akik, szerintük még a 10 százalék alattiságban is a szlovák államiságot, a szlovák szuverenitást veszélyeztetik?

Az eredmény egyértelmű. Sem a szlovák liberális elit, sem az úgynevezett szlovák liberális berendezkedés nem volt képes átlépni árnyékát, a felvidéki magyarokat érintő sorsdöntő kérdésekben – orruk elé illatos keszkenőt húzva – felvették a szlovák mélynemzeti álláspontot, és az szerint döntöttek. Ezért tartunk itt.

Megjegyzésként hozzáfűzném, hogy mikor a demokrácia válságáról beszélünk, azaz a társadalom válságáról, azaz a képviseleti rendszer és azon polgárok közötti szakadékról, akiket képviselni szeretnének – ebbe bizony keményen bele tartozik a liberális demokrácia rendszere is.”

Matus felrója Tokárnak, hogy „látványos különbségként megemlíti, hogy a visegrádi négyek Európai Unión belüli szerepének értelmezésével véleménykülönbség alakult ki”, s ezzel kapcsolatosan Čaputová úgy fogalmazott: „szeretné, ha a visegrádi négyekre az Unión belül nem bomlasztó elemként tekintenének, a demokrácia és a jogállamiság terén is példát tudna mutatni a régió” – miközben a jogállamisággal kapcsolatos problémák hosszabb ideje a Magyarországot (és Lengyelországot, kisebb mértékben pedig Csehországot meg Szlovákiát) érintő külföldi kritikák mozgatórugói.”

Okfejtését ezt követően pedig így folytatja:

„Ettől a kijelentéstől a hideglelés verheti ki a történelmét ismerő köztes-európai halandót, akárcsak azért, mert megérezheti, hogy az évszázados ékeket, és érveket – melyeket eltartott kisujjal, oly demokratikusan és sikerrel használtak – újra leporolták, és alkalmazni készülnek. Te, köztes-európai kis nemzet, ne akard megzavarni a nagyok játékát, a te dolgod, hogy utáld a szomszédod, harcolj vele, és mi majd megfelelően megjutalmazunk.”

Hideglelés ide, hideglelés oda, talán nem ártana az „objektív politikai elemzőnek” az amúgy tetszetős, emelkedett szép szavak helyett megpróbálni a két lábbal való földön járással próbálkozni, ami valóban nem mindig könnyű, viszont életszerű.

Mert tetszik vagy sem, a minapi leendő EB-elnök megválasztás jól példázta, hogy „az évszázados érvek” ellen odamondással fellépni lehet ugyan, de mosolyfakasztó módszer ez, naivitásra vall.  Persze lehet úgy tenni, mint a múlt század elején megesett a Beszterce és Vidéke nevezetű helyi újságban, ahol a derék redaktorok állítólag „Óva intjük Angliát” című vezércikkben okították a soron következő kívánatos teendőkről a brit birodalmat, de ezt az eljárást mi azért mégsem javasolnánk. Helyette inkább a megtisztelő figyelmébe ajánlanánk tanult szerzőnknek például a felvidéki magyar napilapban megjelent, aligha vitatható véleményt az Ursula van der Layenről szóló nemrégi sajátos voksolásról: „Már a megválasztása igazi „mini szörnykoalíciót” eredményezett, a 13 fideszes, a 3 DK-s, a 2 momentumos EP-képviselő igennel szavazott, míg az MSZP-s Ujhelyi István és a Jobbik delegáltja, Gyöngyösi Márton nemmel.” Hát igen,  a politikai alkuk világában ez is megtörténhet.

Mi több, szintén okulásul azt is, amit Miroslav Lajčák szlovák külügyminiszter hétfőn tévényilatkozatában erősített meg, amikor arról beszélt, hogy Szlovákiának nem kellene vakon a saját érdekeivel szembemennie: „Egyáltalán nem titok, hogy az Európai Unióban nem jó a visegrádi négyek imázsa. Mi magunk is tehetünk erről.” Mi több, Lajčák azt is hozzátette: „a V4-ek migrációval kapcsolatos álláspontja helyes és ezt az idő is igazolta, de nagyon sok ellenséget szereztünk magunknak azzal, hogy sokszor populista módon, sőt vulgárisan és negativista hangnemben adtuk elő ezt az álláspontot.” Lám, lám a szlovák kormánynak is ugyan az a véleménye, mint Čaputovának, és nem éppen az, ami másoknak a V4-eken belül…

Azt hittük, hogy Matus az elkövetkezendőkben végre Tokár Géza érveit tételesen megkísérli majd cáfolni a vele vitába szálló, de ehelyett az írásában inkább csak közhelyekre bukkantunk. Ráadásnak pedig jött a megfellebbezhetetlen ismerős „észérv”, amivel úgy gondolta, a Tokár-opus végleg hiteltelenné válhat: félő, hogy Szlovákiában „Soros Gyuri bácsi” már megint akcióba lépett.

 

„Cáfolhatja Čaputová a budapesti sajtótájékoztatón újságírói kérdésre a Soros-ügynöközés vádját, sajnos, amit kimondott, az nem a köztes-európaiak, az nem a szlovák polgárok érdeke. Minden térségünkből való értelmiséginek – az elmúlt évszázadok viharos konfliktusait leszűrve – fel kellene ismernie, hogy nem egymással kell küzdenünk, hanem egymásért, a közös boldogulásért, érdekérvényesítésért. Nem a nagyobb hatalmak időszakos kedvezményeiért kell – pitiző kiskutyaként – hízelegni, hanem felismerni, hogy mi is az itt élők érdeke.

 

Ezt vagy valaki felismeri, vagy nem. Ha nem ismeri fel, akkor nem alkalmas egy nemzet vezetésére, ha pedig felismeri, és mégsem ekképp cselekszik, akkor már csak feltehetjük a kérdést, hogy Gyuri bácsinak ebben milyen szerepe van.”

 

Matus Tibor eszmefuttatása zárszavában már nem annyira Tokár Géza elemzése kerül a bírálat középpontjába, hanem közvetlenül a szlovák elnökasszony. Egy meghökkentő és némiképp zavaros Kína ajnározás után a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala szóvivőjének még búcsúzóul kap egy közbevetett barackot a fejére egy meglátásáért. Persze ezt csak azért, hogy utána ledorongolhassák a helyes diagnózis csapnivaló értelmezéséért:

 

„Mert vannak közös érdekek, és vannak akár kényszerítő erők, hogy a közös érdekeket felismerjük. A legjobb példa erre a Kína és a 16 köztes-európai országok együttműködése. Kína nem hajlandó az egymás közötti konfliktusokat oldani, kényszeríti arra a történelmi viszályokkal terhelt keleti blokk országait, hogy egyezzetek meg. Európa, azaz inkább a „mag-Európa” kígyót-békát kiált, hiszen ha így folytatódik, akkor már nem fog működni a jó, kis „oszd meg és uralkodj” elve.

 

Persze Čaputová ezt belecsomagolhatja az új kis progresszív liberalizmusba, vagy az egységes-Európa vágyálmába, de ezek közül egyik sem az európai polgár érdekét szolgálja. Az elvakult liberalizmussal a klasszikus európai értékeket lecserélhetik a féktelen szabadságra vagy szabadosságra. Az egységes Európa modell pedig mindaddig hiteltelen, míg a gazdag európaiak nem válnak szolidárissá a szegényebb polgáraikhoz. Lefordítva, központosíthatunk, és ezzel hatékonyabbá tehetjük Európa működését, de mindaddig, amíg a nyertesek nem hajlandóak többet áldozni az elmaradottabbakra, a vesztesek felemelésére, addig a modell csak arról szól, hogy a gazdagok még gazdagabbá váljanak. Ennek ma egyetlen ellenszere van a nemzeti szuverenitás megőrzése.

 

Tokár Géza jól látja: ’a problémáknak Čaputová népszerűsége és a szlovák alternatívák feltünedezése csak a tünete, nem pedig az okozója.’

 

Viszont azzal, hogy ekképp interpretálja a valóságmagyarázatot, egyetlen egyet bizonyít:

 

Nem voltunk képesek leszűrni a történelem által felkínált tapasztalatot. Ennek egyetlen következménye van – újra át kell élnünk, hogy valóban megtanuljuk a leckét.”

 

 

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X