Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 29. - július 11.)


-A A+

Bárdos Gyula: „Ébresztő! Önpusztító megosztottság helyett közösségi összefogást”.

Megszólalt  a héten az Új Szóban Bárdos Gyula a felvidéki magyarság legnagyobb társadalmi-kulturális szervezetének, a Csemadoknak az elnöke és az idei év két választási kudarca – az államfőválasztás  és az európai parlamenti szavazás – okán, melyek hátterében a jogos választó közöny húzódott meg, rámutatott: „A felvidéki magyarok jelentős része nem kíván tevőlegesen részt venni a sárdobálásban, az egymásra mutogatásban; az urnáktól való távolmaradásával adja egyértelműen jelét annak, hogy a jelenlegi megosztottság számára nem elfogadható, sőt, káros.”  

„Kedves felvidéki vagy szlovákiai vezetőink a pártokban, szervezetekben, meg minden egyébben, falutól városon át, az országos pozícióig, arra kérünk benneteket, hogy a szennyest ne teregessétek az arcunk elé, mert az bizony piszkos és büdös, és az nekünk nem jó.

Nem arra kérünk benneteket, hogy ne vitázzatok értelmes módon, hanem arra, hogy az egymás piszkálását, mocskolását hagyjátok abba, mert ezzel csak azt éritek el, hogy éppen azzal a pár perccel maradunk majd tovább a kertben, vagy a tévé előtt, vagy a kocsmában, amely pár percig tartana a szavazásunk…

Ha tényleg komolyan gondoljátok, hogy értünk, ti, együtt tenni akartok, akkor elénk csak az eredményt tegyétek le, a gúnyra, nyálra, epére nem vagyunk kíváncsiak, mert az taszít. Hány ilyen ingert kell még megélnünk?! Kérünk benneteket, hogy tegyetek azért, hogy minél kevesebbet, mert ettől már hányingerünk van.

Szóval elég a Facebook-on, meg egyéb nyilvános helyeken a végtermék dobálásából!

Ha sikerült megegyeznetek, szóljatok és mi jövünk! Addig a kertben, a fotelban, meg a kocsmában vagyunk.

Sikeres munkát kívánva, üdvözlettel:

Juliska néni, Géza bácsi, Traktoros Józsi, azaz a Választó”

Papp Sándor fakadt ki ezekkel a szavakkal néhány napja a Felvidék.mában közreadva a Hány inger? című filippikáját. Aligha kockáztatunk sokat, ha elmondjuk, a nemegyszer harcias megszólalásiról is ismert véleményformáló ezúttal nemcsak saját véleményét öntötte szavakba. Amit közreadott a hírportál Szerintem rovatában az ezrek és tízezrek véleményét tükrözte, azokét a szlovákiai magyar választópolgárokét, akik számára az idei két voksolás, a márciusi államelnöki és a májusi európai parlamenti megmérettetés, lesújtó eredményt hozott.

Az első pofont még úgy-ahogy el lehetett viselni a közösség tagjainak, hiszen józan ésszel senki se számíthatott arra, hogy akár Bugár Béla, a Most-Híd vegyespárt elnöke vagy az MKP államfőjelöltje, Menyhárt József lehet majd Andrej Kiska után a pozsonyi Grassalkovich-palota új lakója. Elvégre a legutóbbi népszámlálás adatai szerint az ország összlakosságából 80,7 százalék volt a szlovák és alig 8,7 százalék volt a magyar. Viszont az első fordulós siralmas magyar produkció (Menyhárt eredetileg bejelentkezett a versenybe, de már a startlövés előtt kínosan eloldalgott, Bugár pedig az első fordulóban mindössze a szavazatok 3,1 százalékát szerezte meg) felért egy vészjelzéssel: itt bizony a lakossági bizalomvesztés minősített esete áll fenn. E bizalom visszaszerzésére pedig nagyon hamar adva is volt a lehetőség, hiszen következett alig két hónapon belül az EP-választás. Ez egyúttal főpróbája is lehetett a jövő év tavaszán esedékes általános választásoknak.

Ami aztán május 25-én a felvidéki kis magyar világban történt az közismert. Magunk is többször cikkeztünk e rovatban már jó előre a borítékolható teljes kudarc veszélyeiről és legnagyobb sajnálatunkra igazunk lett. Úgy hittük, e szánalmas teljesítmény után azonnal megtörténik a pártoknál a GPS-eken a teljes újratervezés. Ezzel szemben a kulcsembereik első reakcióiban csak a hüledezésre, álmélkodásra futotta meg a botrányos „megmagyarázom a bizonyítványom”-típusú önfelmentő nyilatkozatokra.

Amint viszont tudatosult, hogy az új, minap megalakult Európai Parlamentnek nem lesz egyetlen felvidéki magyar képviselője sem, egyre inkább világossá vált a felvidéki magyar közvélemény számára, hogy az EP választási fiaskóból más következményeket is ideje levonni. Ugyanis ez esetben nagyon nem igaz az a népi bölcsesség, miszerint „Ha nem sikerül a főpróba, jó lesz majd az előadás.”

A jelek szerint ennek az igazságnak a tudatában vannak a szlovákiai magyarok, legyenek ők MKP szimpatizánsok, vagy Hídra esküdők, netán az MKDSZ-re, szlovákiai magyar kereszténydemokrata pártszerű tömörülésecske követői, illetve akár a frissen alakult negyedik szlovákiai pártocska, a Magyar Fórum hívei. Ennek jegyében egyre erősebben fogalmazódott meg az az igény, hogy miközben biztosan megjósolható, hogy a megosztottság miatti közöny és kiábrándultság elhozhatja majd, hogy jövőre már a pozsonyi parlamentnek se lesz magyar képviselője, a közös fellépéssel ez a nagyon is belátható következményekkel járó negatív szcenárió elkerülhető lehet.

Ennek a közös fellépést szorgalmazó társadalmi nyomásgyakorlásnak eleget téve, előbb nem túl biztató politikai nyilatkozatok hangzottak el a két meghatározó párt az MKP és a Híd részéről, melyekben hitet tettek ugyan a kiegyezés szükségessége mellett, de ezt ki-ki olyan feltételekkel kívánta elérni, ami eleve elfogadhatatlan volt a másik fél számára. Miközben egyértelművé vált, hogy az 5 százalékos parlamenti küszöb más megoldást nem kínál, mint egy választási párt létrehozását, a nagy egók, a személyes ambíciók, a kölcsönös sérelmek felülkerekedése, most, a 24. órában is a legfőbb akadályai a kívánt együttműködésnek.

Mi több, miközben úgy az MKP és a Híd is tárgyalásokba bocsátkozott az amúgy jelentéktelen támogatottságú MKDSZ-el és Magyar Fórummal, a nagyok között, úgy tűnik, hogy egymással már nem megy az egyeztetés. Legalábbis felső szinten biztosan nem, sőt a közös hang megkeresése helyett folyik a sehova se vezető feltételszabás, a kölcsönös mutogatás és felelősségáthárítás. Egy szó, mint száz: tulajdonképpen annak a szennyesnek a kölcsönös kiteregetése, melyet oly indulatosan bírált a bevezetőnkben idézett, Papp Sándor-féle Hány inger?

Ilyen körülmények között szólalt meg az Új Szóban a felvidéki magyar közélet tartósan legnépszerűbb személyiségének tekinthető Bárdos Gyula Csemadok elnök, aki az Ébresztő! Önpusztító megosztottság helyett közösségi összefogást címet viselő publicisztikájában kimondta a pöre igazságot: „A felvidéki magyarok jelentős része nem kíván tevőlegesen részt venni a sárdobálásban, az egymásra mutogatásban; az urnáktól való távolmaradásával adja egyértelmű jelét annak, hogy a jelenlegi megosztottság számára nem elfogadható, sőt, káros.”

Bárdos erre a következtetésére a pozsonyi napilap hétvégi számában megjelent cikkének első harmadát követően jut el, azt követően, hogy összegzi az okokat, miért is lehangoló a kép felvidéki magyarságunk háza táján”, a már szóbahozott márciusi, majd májusi voksolások után. Bár ezzel mi némiképp előreszaladtunk a most ismertetésre kerülő publicisztikát illetően, úgy hisszük, e kulcsmondat kiemelése már itt, a vádirata részletes bemutatás előtt helyénvaló, mert ez a kvintesszenciája a dolgozatának.

Nézzük ezek után az olvasónk számára a rovatunkból is már régóta ismerős Bárdos Gyula okfejtését, arról, miért érzi úgy, hogy meg kell kongatnia a vészharangot a 2019 júliusának első hetében, bő két hónappal az államfőválasztás, illetve néhány héttel az európai parlamenti voksolás után:

„Mindkét próbatétel sikertelensége egyértelműen mutatja, hova vezet az önpusztító politikai megosztottság, a sárdobálás, a szinte testvérháborús jeleket is felvonultató szembenállás. Az oszd meg és uralkodj elv alkalmazása többségi szempontból még akár kedvező is lehet, ám egyértelmű: közösségünk jövőjét figyelembe véve zsákutcát jelent.

Lehet bármilyen magyarázatokat keresni, a két választás Szlovákiában tükröt állított elénk, amelyben láthatjuk valós helyzetünket, a lehangoló kórképet. A köztársaságielnök-választás folyamata és végkifejlete – hangsúlyozom: kizárólag hazai magyar szempontból – rossz szájízt hagyott.

A május végi európai parlamenti vokscsata sikertelensége, s maga a tény, hogy első alkalommal nem lesz közvetlen képviseletünk Brüsszelben, enyhén szólva is lehangoló, deprimáló hatású. A végeredmény, pontosabban az eredménytelenség – az ötszázalékos küszöböt nem sikerült megugrania sem az MKP-nak, sem a Hídnak –, figyelembe véve az utóbbi időszak pártcsatározásait, nem is volt meglepő.”

Ezelőtt öt évvel, amikor Bárdos Gyula szlovákiai magyar köztársasági elnökjelöltként a választások első fordulójában 97 035 szavazattal 5,1 százalékos eredményt ért el, elmondtuk: a „szép volt Gyulától” kezdve a „naugyemegmondtam hogy fölösleges”-ig terjedtek az akkori értékelések, s nem véletlenül emlegettük fel, az akkori megmérettetés során sokkal kevesebb szavazatot kapott, mint a legutóbbi országgyűlési választásokon az őt jelölő Magyar Közösség Pártja. Hozzátettük azt is: az egységes MKP-ra 1998-ban 306 623-an, 2002-ben 321 069-en, 2006-ban 269 111-en, majd a Híd kiválása utáni, az immár a parlamentből is kimaradó MKP-ra a 2010-es választásokon 109 638-an szavaztak, majd 2012-ben 109 483-an, most pedig Bárdos államfőjelöltre, mint láttuk, 97 035-an.

Az azóta sorra került újabb parlamenti és önkormányzati megmérettetéseken ez a negatív trend csak folytatódott. Ezt nem beismerni álságos lenne, az örök szókimondó Bárdos nem is óhajtja az igazságot elhallgatni:

„Ki kell mondani: nem egyszeri bukásról, nem a véletlenek egybeeséséről van itt szó, bármennyire csak néhány száz voks hiányzott is ahhoz, hogy legalább az egyik listán lehessen egyetlen befutó hely, azaz mandátum.

Ne feledjük azt sem, hogy az országos részvételi arány nem haladta meg a 23 százalékot, az általunk lakott községekben és városokban – néhány kivételtől eltekintve – mégsem tudtunk megfelelő számú választót mozgósítani. Ez több mint intő jel, főleg akkor, ha a jövőre esedékes parlamenti választásra 60 százalék feletti részvételt prognosztizálnak a közvélemény-kutató intézetek. Mindezt figyelembe véve láthatjuk, hogy veszélyhelyzet van, s ha nem történik radikális változás, akkor a 2020-as parlamenti voksolást követően, a brüsszeli után, a pozsonyi törvényhozásban sem lesz képviselete a szlovákiai magyarságnak.

A népszámlálási adatok, a statisztikák könyörtelen számai, a gyors ütemű asszimiláció még inkább aláhúzza azt a tényt, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, épp ezért nem engedhetjük meg magunknak a széthúzást, a megosztottságot. 

Nem véletlen az sem, hogy míg a rendszerváltozást követő időszakban az országos átlagnál nagyobb számban vettek részt közösségünk tagjai a megmérettetéseken, addig a politikai szembenállás és megosztottság következtében napjainkban mélyen az országos átlag alatti mutatók jellemzik az általunk lakott régiókat.”

A politikai publicisztika e fejezetében következik az a bizonyos kulcsmondat, aminek oly beszédes variációját szolgáltatta nekünk Pap Sándor Juliska néni, Géza bácsi, Traktoros Józsi, azaz a Választó” episztolájával. Ezt követően Bárdos rámutat: ha a sárdobálásban, az egymásra mutogatásban jeleskedők nem hajlandók végre tudomásul venni a megosztottságot elutasító lakossági véleményt, a lábbal szavazók felvidéki honfitársaink elégedetlenségét, az ő sorsuk nem lehet más, mint a megvetés. A követhető kárpátaljai pozitív példát is felemlegeti, ahol a már-már polgárháborús jellegű magyar-magyar szembenállásnak is, bölcs kompromisszumokkal véget lehetett vetni:

„Ha ezt valaki a politikai és társadalmi közszereplők közül figyelmen kívül hagyja, vagy nem akarja tudomásul venni, az árt a közösségnek, bármennyire igyekszik is marginális jelentőségű témákkal az előtérbe kerülni. A szemfényvesztés manőverezési praktikái csak ideig-óráig lehetnek hatékonyak, előbb vagy utóbb úgyis megmutatkozik azok üressége. 

Az utóbbi időszak kudarcai után végre szembe kellene néznünk a tényekkel. A szembenállás helyett meg kell találnunk végre az egymáshoz vezető utat. Ez nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Ha ezt meg tudták tenni a kárpátaljai magyarok, akkor miért nem lehetne nekünk is hasonló megoldást találnunk.” 

A megoldás önként adja magát, ha a köz ügyeinek felelős képviseletét szavakban vállalók ez tettekben is hajlandók megtenni – véli Bárdos, aminek amúgy történelmi előzménye is van Szlovákiában. Nem kell a kanálban a mélyedést feltalálni – véli, annál is inkább, hisz köztudott: az 1994-es parlamenti választáson már egyszer koalíciót alkotott az akkori három szlovákiai magyar párt, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, az Együttélés és a Magyar Polgári Párt. Ez az eredetileg a Mečiar-kabinet által kiprovokált, politikai kényszerűségből létrejött egymásra találás alapozta meg utóbb, 1998 júniusában az egységes és sikeres Magyar Koalíció Pártjának a létrejöttét.

„Tudatosítani kell, hogy rendkívüli krízishelyzetben csakis rendkívüli megoldás orvosolhatja a bajt. – fogalmaz a Csemadok elnök, majd hozzáteszi: Véleményem szerint csakis az egységes, közös választási lista lehet a jövő évben megtartandó parlamenti voksoláson a siker záloga.”

A felvetést konkrétumok számbavételével indokolja. Érveit megcáfolni felelősen gondolkodó felvidéki magyar politikusnak aligha lehetne:

„Nézzük a leltárt, a potenciális indulók számát: jelenleg négy bejegyzett párt, illetve mozgalom létezik, tehát ezek indulhatnak a rajtvonalról. Ha külön-külön vágnak neki a választásnak, a kudarc borítékolható. Ám ha a kárpátaljai sorstársainkhoz hasonlóan együtt, egy közös listán indulnának a pártok jelöltjei, velük együtt a régiók jelöltjei, illetve a független szakemberek, akkor nem okozna nehézséget átlépni a parlamentbe jutási küszöböt.

A 150 tagú jelöltlistán természetesen a fiatal közéleti szakembereknek, az új arcoknak domináns szerepet kell kapniuk, őket szerencsére nem terhelik múltbeli pártcsatározások, így ők lehetnének a sikeres együttműködés megalapozói. Szemlélet- és generációváltás nélkül ugyanis nem lehetséges sikeres jövőt biztosítani a felvidéki magyar közösségnek. Ahhoz, hogy ilyen jellegű változás elképzelhető és eredményes lehessen, a szó szoros értelmében nyomást kell gyakorolni a jelenlegi politikai és közszereplőkre.

Az üzengetések és ultimátumok helyett üljenek tárgyalóasztalhoz, s ha kell, akár állandó jelleggel folytassanak megbeszéléseket annak érdekében, hogy meghallják az összefogás iránti igényt. Az egyes szereplők ne a sikertelen voksolást követően hozzák meg az utólagos – akár személyi – döntéseiket, hanem most, amíg nem késő. Akik ezt nem akarják megérteni, azokat szembesíteni kell a szlovákiai magyarok túlnyomó többségének jogos igényével, miszerint a közösségi elvárásnak felül kell írnia az egyéni vagy pártérdeket.”

Bárdos Gyula dolgozatának e passzusát olvasva óhatatlanul eszünkbe jut egy évekkel ezelőtt tett emlékezetes kijelentése, mely ma érvényesebbnek tűnik, mint valaha. Amikor a HVG hetilap népszerű Portré rovatának munkatársai szlovákiai magyar államfőjelöltként arról faggatták, hogy hogyan látja generációjának jövendő szerepét, illetve a felvidéki magyar jövőt, így felelt: „a fiatalokban több lehetőség van, mint bennünk: ledönthetik azokat a falakat, felszámolhatják azokat a beidegződéseket, amelyek a mi generációnkban megvannak.”

Mindez viszont nem jelenti azt, hogy ne lenne most tennivalója a vele egykorúaknak, a tapasztalt „hatvanasoknak”, a közösségük sorsáért felelősséget érző „ötveneseknek” vagy a cselekedni tudó „hetveneseknek” is, mindenkinek, akire szükség van. Az a rangos társadalmi és kulturális szervezet, melynek élén Bárdos Gyula áll 2012 októbere óta, e téren már bizonyított és kész az elkövetkezendőkben is bizonyítani. Felszólításai és mindaz amit „nyílt levelének” utolsó részében kifejt, erre meggyőző választ ad:

„Mindenkinek a saját portáján kell elkezdenie a rendteremtést.

Ne mutogassunk másokra, ne mástól várjuk el, hogy kikaparja helyettünk a gesztenyét. Helyettünk ezt senki nem fogja megtenni. A felvidéki magyarság a nehéz időszakokban mindig helyt tudott állni, most is képes erre. Nem igaz, hogy nincs idő a radikális változásra, egy választási gyűjtőpárt technikai kialakítására. Ha van erre akarat a pártokban, azok  vezetőiben, akkor  ezt meg lehet, sőt meg kell tenni, és meg kell ehhez teremteni a feltételeket. A választó értékelni fogja a rendkívüli megoldás egyediségét. 

Az idén jubiláló Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség, a Csemadok az előző parlamenti választás során is az összefogás, az együttműködés, a párbeszéd híve volt. Nem a civil szférán múlt, hogy a tagságunk által megfogalmazott igény eddig nem talált megértésre. Most azonban már nem lehet halogatni az egymáshoz vezető lépés megtételét. Nemcsak a tagságunk óhaja és kérése ez, hanem a józanul gondolkodó felvidéki magyarok jogos igénye, hogy az önzés, a széthúzás, a pártoskodás helyett végre megtaláljuk az egymáshoz vezető utat. Most már nincs helye a ködösítésnek, a mellébeszélésnek. Valóban a huszonnegyedik órában vagyunk.

Ébresztő!!!”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X