Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (június 7-14.)


-A A+

Bárdi Nándor: „a magyaroknak az én-hatékonysága épült le nagyon: nem hiszi el, hogy ő vagy a környezete befolyásolni tudja a saját sorsát. És ezt nem azzal lehet megadni, hogy kijelentgetjük, hogy mi vagyunk a legjobb nép a Kárpát-medencében.”

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Bárdi Nándor történész, az MTA Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa és az Orbánnak szüksége volt Ficóra címmel megjelent interjújában egyebek közt, beszélt az akadémiai tulajdon tervezett kisajátításának esélyeiről, mely munkahelyének sorsát is érinti. A Kerényi Györggyel folytatott beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapnak a magyar nemzetpolitika olyan kulcskérdései, mint a magyar kisebbségi politikai képviselet hatékonysága, illetve az etnikai kisebbségi politizálás létjogosultsága és lehetséges jövője. Álláspontja szerint egy kisebbségi közösség számára a megnyugtató megoldást a társnemzeti státusz elérése jelentheti. Úgy gondolja, – s ezzel a megközelítésével is minden bizonnyal sokakat vitára ösztökél majd, hogy „a 2004-es népszavazás valójában belpolitikai kérdés volt: Gyurcsány és Orbán harcáról és nem a határon túli magyarokról szólt. De természetesen a határon túl úgy csapódott le, hogy ők ki lettek szavazva a nemzetből.” 

Csaknem pontosan három évvel ezelőtt, 2016. június 8-án, egy felvidéki vészharangkongató újságcikket ismertettünk e helyen, mely arról szólt, hogy a Nemzeti Összetartozás Napjára „kitűnően” időzítetten, felettébb ihletett ajándékkal „kedveskedett” a határon túli magyar fiataloknak a budapesti EMMI. Az történt, hogy minden előzmény nélkül, váratlanul bejelentették: negyedszázados működés után, történetesen éppen a Márton Áron emlékév kellős közepén, azonnali hatállyal megszűnik önálló intézményként létezni a legendás MÁK, a Márton Áron Szakkollégium, és beolvasztva az Eötvös Loránd Tudományegyetembe, annak részeként fog a jövőben működni.

A felsőfokú tanulmányaikat Magyarországon folytató határon túli magyar egyetemi hallgatók és főiskolások számára az Antall-kormány által 1991-ben létrehozott és fogalommá lett MÁK-ot elparentálva, és osztozva a Felvidék.ma akkori cikkszerzőjének keserűségében, kesernyésen idéztünk a Kárpát-medencében élő magyar nemzeti közösségek legújabb kori históriájának kitűnő, talán legjobb ismerőjének egy, azóta is sokszor és sokfele hangoztatott akkori kifakadását: „Minél többet beszélünk a nemzetről, annál kevesebbet foglalkozunk vele.”

Az utóbb elhíresült kijelentés megfogalmazója a mifelénk tiszteletbeli erdélyiként számon tartott Bárdi Nándor historikus volt, akinek véleményére, ha az olykor kifejezetten sarkos kijelentésekkel is fűszerezett, vagy éppen tudatosan vitára ingerlő megközelítéseket is tartalmaz, mindig érdemes odafigyelni.

Elmondtuk akkor azt, hogy az ominózus szentenciát Bárdi egy, a Szegedi Tudományegyetem oktatóinak tartott előadásában fogalmazta meg, amikor a nagy ívű, történelmi visszatekintésbe ágyazott, alapvetően pesszimista kicsengésű értekezésében a Trianon utáni budapesti kormányok magyarságpolitikáját elemezte a június 4-i emléknap előestéjén. Hozzátettük még azt is: mivel Bárdi nagyon nem kedveli a problémamegkerülőket, a szóvirágbajnokokat, bárkik is legyenek azok, lételeme pedig, mindig és mindenütt, ahol csak szót kap, a gondok néven nevezése, az értelmes továbbgondolásra való serkentés és a nemzeti felelősségre való apellálás, – ezúttal sem óvakodott feltüzelni a hallgatóságát.

Egyebek mellett például kijelentette, hogya kettős állampolgárságról szóló népszavazásnak semmi köze nem volt a határon túli magyarokhoz”, mert az kizárólag az akkori magyar belpolitikáról szólt. Elmondta továbbá: Gyurcsánynak csupán egy célja volt, be akarta bizonyítani, mint új vezető, hogy képes legyőzni a démonizált Orbán Viktort. A népszavazás sikertelen volt, de egy érdekes dolog derült ki: az MSZP szavazók 32 százaléka támogatta a kettős állampolgárságot, a fideszesek 18 százaléka viszont nem.”

A történész nem titkolta, nagyon rossznak tartja azt az országgyűlési döntést, mely a gyászos trianoni évfordulóból kreált Nemzeti Összetartozás Napot. Nem először hangoztatott véleménye szerint erre sokkal alkalmasabb lett volna a mindenki számára pozitív üzenetet hordozó március 15.-e. Az Exodus előtt a vajdasági és a kárpátaljai magyarság címmel itt megismerhető prezentációja során eljutott a minden bizonnyal sokak számára provokációval felérő következtetéséhez: „A határon túliak jogilag voltak már rosszabb helyzetben, de a baj ma nagyobb. A kettős állampolgárság ugyan megerősítette a nemzettudatot, de a hét kárpát-medencei, anyaországon kívüli magyar közösségből három a múlté, s félő, hogy még kettő szintén eltűnik.”

A másik konklúzióját Bárdi Nándornak már ismerjük, ez az a bizonyos ütős mondat volt a szavak és tettek diszharmóniájáról. Óhatatlanul és azonnal ez a három évvel ezelőtti precíz helyzetértékelés és tűpontos látlelet ötlött fel bennünk, most amikor a történész terjedelmes interjút adott a pozsonyi magyar napilap, az Új Szó munkatársának, Kerényi Györgynek.

Magát meg nem tagadva Bárdi Nándor ezúttal sem kertelt. Miközben hol kimondva, hogy pedig csak utalva a határon inneni és túli nemzetpolitikai kulcsszereplők történelmi felelősségére, ezúttal is markáns véleményt formált sorskérdéseinkről meg annak előre és hátramozdítóiról. Ezzel minden bizonnyal felborzol majd kedélyeket, s vélhetően előrevivő közvitát fog generálni. Ha igen, akkor ennek mindannyian nyertesei leszünk. Ha ez elmarad, a veszteség is közös lesz. Határokon innen és határokon túl egyaránt.

Kerényi eredetileg a szlovákiai magyar kisebbségi politikai képviselet kapcsán kívánt interjút készíteni a historikussal, de ezt a szándékát némiképp felülírta egy valójában a magyar nemzetpolitika jelenét és jövőjét érdemben érintő aktualitás. Mivel a beszélgetésüket megelőző napon nyújtotta be a magyar kormány a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteiről szóló törvényt, a kisebbségkutató véleményét is kikérte ez ügyben s természetesen Bárdi munkahelyének sorsa is szóba került a dialógus során. Sőt rögtön a legelején, hiszen meg nem kérdőjelezhető, hogy a két kérdés szorosan összefügg.

Annak ismeretében, ami a tudományos akadémia önállóságának megszüntetése érdekében történt az elmúlt egy esztendőben, aminek friss fejleménye az MTA autonóm intézményként való működésének teljes ellehetetlenítése Bárdit természetesen közvetlenül érintettként, de még inkább a közjó iránt mindig felelősséget érző alkotó értelmiségiként is lesújtja. Viszont mégis úgy látja, talán még nem veszett el minden remény. A kérdésre, hogy megmaradhat-e az MTA keretein belül a valamennyi határon túli magyar közösség számára is létfontosságú kutatóintézet vagy azt is bedarálják egy majdan létrehozandó kormányzati mammut centrumba, így felel:

„Ahogy a közigazgatási bíróságok bevezetését el lehetett halasztani, az akadémiai törvénytervezetet is vissza lehet vonni. Kérdés, hogy az Akadémia vezetése mit lép, nemzetközileg mennyire állnak bele, milyen jogi megoldásokat keresnek az akadémiai tulajdon kisajátítására. De a nagy kérdés az, hogy az állam funkcionális térfoglalása, ami minden társadalmi mezőt uralni és irányítani akar, most az igazságszolgáltatásnál és a tudománynál megakad-e. Ezek az Achilles-sarkai lehetnek a rendszernek. Ha a tudós társadalom nem tudja megmutatni a magyar társadalomnak, hogy meg tudja védeni az autonómiáját, akkor ki más?”

A riporter az eddig történtek ismeretében más véleményen van. Úgy látja, ez a hajó már elment, főleg mert a tapasztalatok azt mutatják: egy kormányzati akarattal szemben eleddig egyetlen intézmény se tudta autonómiáját megvédeni. Beszélgetőtársa viszont árnyaltabban látja a helyzetet:

„Igen, de ez egy tanulási folyamat is volt. Amikor az egyetemeken bevezették a kancellári rendszert, akkor nem szólalt meg az Akadémia, s ez így ment tovább, de már látjuk az egész folyamatot. A tanulás része az is, hogy hiába próbálkoztak az elmúlt évben az Akadémián is a megosztással, összezártak a természet és a társadalomtudósok, majd a politikai törésvonalat sem sikerült létrehozni úgymond fideszes és nem fideszes akadémikusok között.”

Minap Lovász László az MTA elnöke, akinek emberpróbáló küzdelméről magunk is beszámoltunk, e hét szerdáján, egy a józan észre apelláló és segélykiáltásnak szánt nemzetközi sajtóértekezleten elmondta: hiába kérdezték egy esztendős tárgyalásaik során, soha, egyetlen alkalommal se sem kaptak választ a kormánytól arra, hogy miért kell leválasztani a kutatóhálózatot az Akadémiáról. Nem őt minősíti, hogy az ezen a sajtóbeszélgetésen arra a kérdésre, hogy melyek voltak a kormány érvei a leválasztásra így kellett felelnie egy maliciózus mosoly kíséretében: „Nagyapaként jó ismerem a gyerekek érvelését: Mert csak. Túl kéne ezen lépni talán.”

Bárdi Nándor erre a miértre viszont meglehetősen terjedelmesen felel. Minden szavának súlya van, amit mond, bizonyára sokaknak nincs ínyére. Persze lehet őt cáfolni, sőt magunk is kíváncsiak lennénk ezekre az érvekre. Például arról, amit nem elmarasztalásképpen, hanem „csak” ténymegállapításként közöl egy hungarikumról, miszerint „A magyar politikai rendszer és politikai közösség nemzeti alapon megosztott, ami egyedülálló a térségben.”

Íme, az okfejtése:

„Az egyik magyarázat szerint az EU kutatás-fejlesztési pályázati pénzeinek volumene jelentősen nőni fog a következő költségvetési ciklusban. Ez már falat annak a vállalkozói körnek, amely lefedi az országot. Mészáros Lőrinc bármikor létrehozhat egy „Liszenko Intézetet” Szeged mellett, és az fog majd pályázni ezekre a forrásokra, nem a Szegedi Biológiai Kutatóintézet.

A másik magyarázat az autonómia felől közelít. A rendszer a funkciójából hozza azt, hogy folyamatosan meg kell szállni és állami irányítás alá kell venni minden területet. Tehát amikor Ön azt kérdezi, hogy miért, akkor a rendszer lényegéről kell beszélni. Ezzel egyébként ebben az épületben is sok kutatás foglalkozik. Van több magyarázat, a maffiaállam-elképzeléstől kezdve a vezérdemokráciáig vagy az új jobboldalig, Orbán személyes érdekeitől kezdve addig, hogy az új jobboldal hogyan akar egy folyamatos populáris politikai mozgósítást végrehajtani. Én is abban a keretben gondolkodom, hogy ez egy olyan vezérdemokrácia, amelyet a demokratikus intézményrendszerben minden nap egy-egy újabb, a „nemzet” melletti felsorakoztatással lehet megerősíteni. A nemzeti konzultációk, népszavazások révén a politikai kommunikáció átvette a politika irányítását.

A kérdések kérdése az, hogy mi a politika. A közjó konszenzuális kialakítása és szolgálata az intézmények által, vagy a politika pusztán maga a hatalom megragadása? A 90-es években a Fidesz azon az úton indult el, hogy a politika a választói szavazatok maximalizálása, ezért a középpontjába a politikai kommunikáció került, ezzel együtt a folyamatos cselekvés, folyamatos mozgósítás. A másik politika-felfogás a közjó szolgálata. A liberális demokrácia, ami itt szitokszóvá vált, a hatalmi súlyok és fékek finom rendszere, erre van kitalálva. Ez jelenti Európát. A V4 nem a keresztény Európa megvédéséről szól, hanem arról, Orbán egy zsaroló közösséget hoz létre az EU-n belül, hogy ne lehessen számon kérni a liberális demokrácia értékeit.

A magyar politikai rendszer és politikai közösség nemzeti alapon megosztott, ami egyedülálló a térségben. Míg a baloldalnak modernizációs, antinacionalista és kohézióteremtő diskurzusa van, addig a Fidesz 92/93-től kezdve nemzeti legitimációval él. Erre a nemzeti vonalra folyamatosan tudott építeni, amellett persze, hogy sikerei is voltak.

A magyar nemzeti egység, a virtuális magyar nemzet megteremtése, Trianon lebontása azt bizonyítja, hogy ezt a politikai nemzeti egységet meg lehet teremteni. Ha minden reggel azt hallja az ember a közrádióban, hogy vannak a gazdasági sikerek, vannak a határon túli sikerek és vannak a külföldi sikerek, plusz a migránsozás, akkor látszik, hogy van egy nemzeti egység, melynek részesei a határon túliak is, és megteremtődött egy virtuális nemzet. És aki Magyarországon ezzel szembe megy, az könnyen a nemzeten, a nemzeti narratíván kívül találja magát.”

A folytatásban értelemszerűen felmerül a magyarhoni baloldal felelőssége. Ezt Bárdi nem kevésbé kritikusan szemléli. Közben pedig a válaszában újból felbukkan az általunk már ismertetett három évvel ezelőtti „szegedi gondolata” is a 2004-es népszavazásról:

„Persze a baloldal is mindent megtett azért, hogy ez így legyen: a 2002-es 23 millió románnal való fenyegetőzéstől kezdve folyamatosan itt van ez a gyűlöletbeszéd. A 2004-es népszavazás valójában belpolitikai kérdés volt: Gyurcsány és Orbán harcáról és nem a határon túli magyarokról szólt. De természetesen a határon túl úgy csapódott le, hogy ők ki lettek szavazva a nemzetből. 2010-ben pedig szinte automatikus volt, hogy a kettős állampolgárság ügyével előjön a Fidesz, mert ha nem nyújtja be már tavasszal a törvényt, akkor a Jobbik kielőzi, és előtte tematizálja. Ennek van felvidéki szála is: ez azzal járt, hogy a párhuzamosan zajló szlovák választási kampányban központi kérdéssé vált a magyar kettős állampolgárság ügye, és a Magyar Koalíció Pártja kiesett a parlamentből. Ebben már ott van az a fideszes politika, hogy nincs külön erdélyi, felvidéki, stb. érdek, hanem magyar érdek van, amit Budapestről határoznak meg.

Orbán egy virtuális nemzet vezetőjének gondolja magát. Számára nem csak a megyei Fidesz-vezetők vagy az oligarchák tartoznak a kliens vagy patronázs rendszerébe, hanem a határon túli vezetők is. 2010 azért is fordulópont, mert a határon túli politika lényegében betagolódott ebbe a Fidesz-rendszerbe. A Híd-Most maradt ki.”

Hogy miért maradt ki a Bugár Béla nevével fémjelzett vegyespárt, arra is van Bárdi Nándornak válasza. Ő – de hisz azt tudjuk róla, hogy mindig szókimondó – ki is meri mondani, amit más nem. Konkrétan azt, hogy a szlovák MOL-nak, a Slovnaftnak magyar vezérigazgatója, akit nemcsak e befolyásos tisztsége okán, hanem a dunaszerdahelyi DAC focicsapat tulajdonosaként is magunk már bemutattunk e rovatban, nemcsak labdarugókat képes menedzselni… Sőt megkérdőjelezhetetlenül ő a szlovákiai magyar politika „szürke eminenciása”.

Elsősorban azért, mert Orbánék etnikai pártokban gondolkodtak. És bár nem akarok a szlovák politika elemzésébe beszállni, de Magyarországról nézve a Híd-Most egy olyan üzleti körnek a vállalkozása, melynek van egy kitűnő brandje, Bugár Béla, aki a Magyar Koalíció Pártja brandjét vitte át egy stabil etnikai választói közeggel. Ráadásul egy modern, Szlovákiában integrálódó brandre tudtak rácsapni, és szlovákiai gazdasági érdekeket is próbáltak képviselni. Fontos ebben Világi Oszkár szerepe, aki mediátor szerepet töltött be és tölthet be.”

A nagyinterjú következő részében Bárdi kifejti, hogy megítélése szerint miként töltött és tölthet be a jövőben is Világi Oszkár közvetítői szerepet a magyar kormányfő és a szlovák politika között. Ennek tisztázása során választ kapunk arra a kérdése is, vajon mi késztethette az Új Szó redakcióját arra, hogy ennek az interjúnak az Orbánnak szüksége volt Ficóra címet adja.

„Igen. Itt nagypolitika zajlik. Orbánnak szüksége volt Fico szövetségére az unión és a V4-en belüli politizálásához, ezért az ottani nemzetiségi ügyek háttérbe szorultak, miközben hihetetlen támogatások mennek Szlovákia felé is. Ez azzal is jár, hogy a szlovákiai magyar civil társadalom elkényelmesedett és várja a magyar apanázst.

Látni kell, hogy létezik egy, a média és az állampolgárság által megteremtett virtuális nemzet. Mindenütt nő a magyarországi média fogyasztása, a többségi nyelv ismerete romlik – talán Szlovákia kivételével, a fiatalok továbbtanulási mobilitási stratégiája Magyarország vagy Nyugat-Európa felé irányul: a virtuális nemzet intézményesül az állampolgársággal, a médiával, a gazdasági támogatásokkal, a magyarországi mintakövetésekkel. És egy transznacionális helyzetben ez óhatatlanul hozza magával, hogy a helyi társadalmak egyre inkább Budapestre figyelnek.”

A folytatásban, amikor felmerül az, hogy a magyar kormányfő milyen megfontolásból tart ki következetesen az etnikai kisebbségi politizálás létjogosultsága mellett, azt is megtudhatjuk: mi a különbség a Nyugat etnoregionális, a közép- és kelet-európai etnikai és multietnikus pártok között. A dialógus e tisztázó tételének négy kérdését és az azokra adott válaszokat alább olvashatjuk:

Azért ragaszkodik Orbán az etnikai kisebbségi politizáláshoz, mert ebben tudja működtetni a rendszerét?

Igen. Fontos látni, hogy hogyan írhatók le ezek a pártok. Nyugat-Európában léteznek etnoregionális pártok, melyek egy-egy régión belül igyekeznek az állami struktúrákat átalakítani…

Autonómiákat szerezni.

Nem csak. Ami Katalóniában zajlik, az nem kisebbségvédelem vagy autonómia küzdelem, mert az már megvan, hanem az egész spanyol államszervezet föderalista átalakítását célozza. Ezzel szemben a kelet-európai etnikai pártok, és ezt értéksemleges módon mondom, klientúrákat építenek ki. Nekik az az érdekük, hogy minél több forrást szerezzenek a saját etnikai közösségüknek. 2010-ig ez úgy működött, hogy mindkét helyről, az államtól és az anyaországtól is. Az etnikai pártok vezetése igyekszik ellenőrizni a forráselosztást a saját közösségén belül, és ő tudja mozgatni a közösséget.

És végül vannak multietnikus pártok. Az etnikai párt mindig egy etnikai csoportot képvisel, a multietnikus pedig vagy átnyúlik a közösségek fölött, tehát a többség és kisebbség törésvonalán működik, vagy több etnikai csoportot igyekszik képviselni. De egy multietnikus párt is, mint a Híd, a kisebbségi jogokért tud küzdeni. Egy etnoregionalista vagy etnikai párt viszont társnemzeti státuszért küzd.

Mi a különbség?

A kisebbségi helyzetben mindig megvan a hatalmi aszinkron, hogy a többség adhat neked jogokat. A társnemzeti státuszban viszont egyenrangú vagy a másik csoporttal és a rád vonatkozó ügyekben vétójogod van. Finnország szokott a kisebbségi helyzet kezelésének mintája lenni, de a finnországi svédek nem is kisebbségnek tekintik magukat, hanem társnemzetnek, akik egyenrangúak a finnekkel, és a finn nemzetépítésben is részt vettek.

A kisebbségi jogokért folytatott küzdelem mindig tudomásul veszi ezt az alávetett helyzetet, azt, hogy a másiktól kapok jogokat. A multietnikus pártok ezen akarnak túllépni, de végül mégis kisebbségi jogokat képviselnek: nyelvhasználati és hasonló jogok kivívására törekednek, nem arra, hogy az államérdek megváltozzon.

Szóval nem arról van szó, hogy a Híd és a multietnikus pártok polgári, és nem etnikai nemzeteszményt képviselnek?

Az igazi kérdés az, hogy az adott politikai rendszerben hogyan integrálódnak a kisebbségek. Integrálódni lehet társadalmilag és politikailag is. A magyar kisebbségi közösségek esetében általában csak az utóbbiról beszélünk, mert szégyenlősen megkerüljük a társadalmi integrációt. Annak ugyanis a nyelvtudástól kezdve több jelzője van, köztük a vegyesházasság is. A vegyesházasságok 80 százalékából a gyerekek a többségi nemzet felé mennek el. A szlovákiai magyarok a leginkább integráltak a szlovákiai társadalomba, és ennek egyenes következménye a vegyes házasság és a nagyfokú asszimiláció.”

Aki csupán puszta érdeklődőként az elmúlt években bárhol meghallgathatta Erdély szerte Bárdi Nándornak az értő és mindig élményt adó előadásait   – ilyenek sokan voltak Kolozsvártól Csíkszeredáig, Nagyváradtól Marosvásárhelyig vagy Szatmárnémetitől Sepsiszentgyörgyig – megtapasztalhatta:  a historikus soha sem fukarkodik a bírálatokkal, inkább korhol, mint dicsér, főleg ha csak a felületes szemlélő számára megsüvegelhető kezdeményezésekről, tettekről vagy éppen tetszetősnek tűnő, utóbb kontraproduktívnak bizonyuló látszatsikerekről és közéleti szereplésekről, deríti ki és bizonyítja be, hogy… nem minden arany, ami fénylik.

Viszont arról is meggyőződhet az ő okfejtéseire figyelő, hogy az örök elégedetlenkedőt és zsörtölődőt valójában egyetlen motiváció vezérli: a féltés, a jogos aggodalom azok megmaradásáért és megtartatásáért, akiknek szentelte egész pályáját. És tegyük hozzá, hisz jól ismerjük és becsüljük őt idestova majd három évtizede, hogy a magánélete nagy részét is.  Kötődése a kisebbségpolitika, a határon túli, elsősorban a 99 éve kisebbségi sorsba kényszerűt erdélyi magyarság múltja, jelene és jövője iránt, nála sokkal több, mint szakmai elhivatottság.

Amikor az elkövetkezendőkben arról szól, hogy miért látja egyedül üdvözítő megoldásnak a szlovákiai, illetve az egész Kárpát-medencei kisebbségben élő magyarsága számára, ha elérheti a társnemzeti státuszt, akkor tényszerű szakmai érvek állnak glédába egymást követően, ahogyan ez el is várható egy, a Jyvaskyla egyetemén doktorált tudós embertől. Ugyanakkor – talán nemcsak mi érezzük így – a dialógus következő két kérdésre adott válaszain átsejlik az a féltő aggodalom is, amiről fentebb szóltunk. Mert például mit is felel Kerényi Györgynek arra a kérdésére, hogy miként tudja ellensúlyozni a politika azt, hogy Szlovákiában a vegyes házasságokból származó gyerekek 80 százaléka elszlovákosodik? 

„Úgy, ha az emberek úgy tudnának társadalmilag integrálódni, hogy nem kell hozzá föladniuk a saját kultúrájukat. Ez a társnemzeti státusz, amikor a társadalom szemében egyenrangúak a csoportok.

A himnuszéneklés nem csak a virtusról szól, hanem arról, hogy ha elénekelhetem a saját himnuszomat, akkor egyenrangú vagyok-e a másik csoporttal. A nemzeti szimbólumok használata nem pusztán szimbolikus politizálás, hanem annak a megjelenítése, hogy én külön entitás vagyok-e, és a nagyobb entitás elismeri-e, hogy nekem jogom van elénekelni a himnuszt, rendelkezni zászlóval, szimbólumokkal, saját ünnepekkel.

A politikai integrációra visszatérve: az elmúlt 100 évben ennek három nagy modellje alakult ki. Az egyikben egyének vesznek részt a politikai rendszerben, akik vélt vagy valós magyar érdekeket képviselnek és kötnek alkukat. A másik ennek az ellenpontja, amikor közösségként, közösségi célokkal jelenik meg a kisebbség, és a közösség nevében konszociális modellben igyekszik alkukat kötni. Ilyen volt például a 94-es komáromi magyar nagygyűlés, amikor egy magyar nemzeti tanácsot vagy magyar kisebbségi parlamentet próbáltak létrehozni, ami tárgyalóképes lett volna egy nagy alkura a szlovák politikai rendszerrel.

A harmadik fajta képviselet a legelterjedtebb. Ez koncentrált interetnikus alku, amikor az etnikai párt vezetése különböző kérdésekben folyamatosan alkukat köt a többségi pártokkal, a többségi politikai rendszerrel. Emellett ellenőrzi a saját kisebbségi közösségét és a forrásait, így próbál politikai engedményekhez jutni.”

Kerényi Györgynek arra közbevetésére, miszerint az alkukötés távolról sem csak az etnikai pártokat jellemzi, hisz adott az iskolapélda, a Bugár Béla vezette Híd esete, a kutatónknak megvan az adekvát válasza:

„Az etnikus vagy multietnikus kategorizációtól függetlenül a magyar kisebbségi politizálásnak ez a három típusa létezik. Ezek keverednek is egymással: vannak, akik egyénileg járnak ki eredményeket, mások úgy tudják ezt elérni, hogy az autonómiával fenyegetnek. Ez a Duray-jelenség, aki mindig Magyarország folytatásaként lépett föl a szlovákiai politikában. És voltak az olyan klasszikus politikai alkuk, mint Bugár parlamenti elnöksége cserébe a Selye Egyetem támogatásáért. És persze a helyi alkuk ebben a rendszerben mindenütt jelen vannak.

A magyarokkal azért jó alkut kötnie egy többségi pártnak, mert azok nem akarják maguknak az összes tanfelügyelőséget, vagy prefektust, csak a magyarlakta területeken. Másrészt egy etnikai pártból jövő politikus nem vált pártot. Ha vált, elveszti a szavazóit. A harmadik, hogy az etnikai szavazó biztos szavazó: megszokta, hogy etnikai alapon a saját pártjára szavaz.”

Az interjú utolsó harmadában kerül terítékre az a szlovákiai társadalmi-politikai átrendeződési folyamat, melynek első állomása egy semmiből jött civil jogvédő, a környezetvédelmi kérdéseket nyíltan felvállaló liberális Zuzana Čaputová impozáns támogatottsággal történt államelnökké választása volt. Ezt követte nemrég a második, szintén a meglepetés erejével ható mozzanat: Čaputová nemrég még alig jegyzett pártja, a Progresszív Szlovákia a múlthavi EP-választások győztese lett, nem utolsósorban azért is, mert sok magyar szavazót magához tudott vonzani.

Ennek tükrében jogos a következő kérdés: ha az etnikai szavazó biztos voksolója saját pártjának, hogyan történhetett meg május 25-én az, hogy a Progresszív Szlovákiát sok szlovákiai magyar tüntette ki bizalmával? Miért ez az átpártolás, holott nem is történt apellálás részükről a potenciális szavazóik etnikai énjére? Honnan irántuk ez a felvidéki magyar szimpátia?

Bárdi így látja a mozgatórugókat, az okokat, amiért a magyarok egy részének tetszik, ha nem etnikai entitásként tekintenek rájuk:

„Igen, mert egyrészt nem tudnak azonosulni Orbán virtuális nemzetkommunikációjával, másrészt hiteltelenedett a szlovákiai magyar politizálás.

És még egy lényeges dolog. A 90-es éveknek az a fajta kisebbségi politizálása, amikor a központosított, koordinált interetnikus alkukat kellett kötni, azt eredményezte, hogy az addig a hagyományos kulturális elitből jövő magyar kisebbségi politikai eliteket fölváltották a gazdaságból, a közigazgatásból jövő professzionális elitek. A kisebbségpolitikus már nem általában a kisebbségi közjóban kezdett gondolkodni, hanem abban, hogy mennyi forrást tud szerezni a választóinak. Ennek klasszikus példája a régi MKP gazdasági tagozatának hálózatépítése. Amikor a választásokon először került a Magyar Koalíció Pártja kormányzati pozícióba, már volt egy komoly listájuk, hogy kit hova lehetne elhelyezni.

Ez a 2000 környéki új magyar politikai elit már gazdasági érdekcsoportok szerint szerveződött. És abban hisznek, hogy politikával és joggal megoldhatók a problémák, emiatt a kisebbségi pártokban az ún. lelki gondozást mindenütt elhanyagolták. Ugye a vallástudományban kétféle lelkészről beszélünk: hittérítőkről és a lelki gondozókról. Az, hogy ki tudja a helyi társadalomban hitelesen a magyar érdekeket megjeleníteni, szervezni, játszóteret építeni, lobbizni, ezek a mindennapi munkások, régies szóval a népszolgálatnak vagy a társadalmi önszerveződésnek az emberei értékelődtek le vagy tűntek el. A kisebbségi civil társadalmak elkezdtek halódni. A kisebbségi társadalmon belüli, önmagáért való önszerveződést, a helyi közjó kitalálását felülírta a professzionalizmus, hogy legyen politikai kampány, stb.”

Az interjú végéhez közeledve előbb megtudjuk annak az okát is, hogy másutt a Kárpát-medencében miért nem figyelhető meg a fentebb vázolt jelenség, miszerint egy új többségi erő képes elszipkázni a magyar szavazatokat. Bárdi szerint erre egyetlen magyarázat van: „társadalmilag a legintegráltabb határon túli magyar közösség a szlovákiai magyarság.”

Kerényi György és Bárdi Nándor beszélgetésének záró szakaszában végül két újabb, egy bárhol élő kisebbségi közösség számára kardinális kérdés kerül terítékre. Az egyik az, hogy a kisebbségi politika vajon akarja-e és, ha igen akkor képes-e érdemben kezelni a társadalmi integráció kérdését? A másik nem kevésbé kulcsfontosságú és ezen múlhat a jövő: miközben a többség politikai szervezetei igyekeznek minél több magyar szavazót a maguk oldalára állítani, s kilenc esztendeje a magyar nemzetpolitika alfája és omegája a virtuális nemzetegyesítés, milyen jellegű képviseleti formáció lehet a sikeresebb?

Íme, hogyan tükröződnek a fentiek a dialógus legvégén:

A társadalmi integrációra kell-e és lehet-e a kisebbségi politikának válaszokat adni?

Olyan intézményeket kell működtetni az oktatásban, melyek jobbak a többségiekénél. Nem kell nagy fejszámolás ahhoz, hogy a milliárdnyi stadionpénzből a 26 magyar középiskolában, ami Felvidéken magyar érettségit ad, mennyivel lehetne javítani a tanári fizetéseket. Vagy van-e olyan célja a szlovákiai magyar oktatáspolitikának, hogy minden szlovákiai magyar gimnazistának, mire leérettségizik, legyen még egy nyelvvizsgája, és nem szlovákból? Ha látják, hogy egy magyar óvoda színvonalasabb, akkor talán a vegyes házasságból is megéri a gyereket két kultúrában szocializálni, és egy normális közegben ezek a különféle kötődések szituatívan működhetnek is. A milliárdokból a magyar általános vagy középiskolai tanárok, vagy a kelet-szlovákiai cigány iskolákban tanító pedagógusok fizetését is lehetne növelni.

De itt megint visszaérünk Magyarországra. Ha ott ez nem téma, ha a vezérdemokráciában az oktatás és az egészségügy leértékelődött, akkor miért várnánk el, hogy ez a támogatási rendszer a kisebbségi magyar közösségekben civil társadalmat fog működtetni – ami szintén szitokszóvá vált Magyarországon – vagy differenciálni fogja a pedagógusok fizetését?

A virtuális nemzet intézményesülése agyonnyomja a kisebbségi magyar társadalmakat. Amikor a migránsozás vagy a cigányozás kerül középpontba, akkor a szolidaritás, amit a kisebbségi társadalom egyes tagjai elvárnak a többségi társadalmaktól vagy az anyaországtól, lenullázódik. Az a kisebbségi emberkép, amit többek között a 30-as években Szlovákiában a Prohászka-körök, a keresztényszociális mozgalmak megteremtettek, a másfajta kisebbségi minőség képét ma önfényezésre használják, de a kisebbségi társadalom valójában elveszti ezeket az értékeit, ahogy a magyarországi médiafogyasztással együtt a magyarországi politikai értékek átvétele is zajlik. Ha Szlovákiában nem is, de másutt terjed az, hogy fizikailag ugyan Romániában vagy Szerbiában vagyok, de spirituálisan vagy értékeimet tekintve már alapvetően elképzelt magyarországi állampolgárként nézek a világra.

Ebben a mindent domináló virtuális nemzetegyesítésben, miközben többségi pártok elszívó hatása is erős, lehet-e mondani, hogy valamelyik képviseleti forma jobban működhet?

A helyi társadalmak működését, a helyi intézmények teljesítményét kellene középpontba helyezni, ebben látom az egyedüli kiutat. Olyan társadalomszervező projekteket kéne beindítani, amelyek a vezetőket, rátermett embereket a helyi társadalmak szintjén helyzetbe hoznák. Mert ez az Orbán-világ sem fog örökké tartani, és minden attól függ, hogy az intézményeket milyen hatékonysággal tudjuk működtetni. A közép-európai párhuzamos nemzetépítések között zajlik egy hatékonysági verseny, amiben kulcsfontosságú, hogy milyen minőségű az én társadalmi környezetem, amit befolyásolni tudok. Ezt én-hatékonyságnak hívják, és a magyaroknak az én-hatékonysága épült le nagyon: nem hiszi el, hogy ő vagy a környezete befolyásolni tudja a saját sorsát. És ezt nem azzal lehet megadni, hogy kijelentgetjük, hogy mi vagyunk a legjobb nép a Kárpát-medencében. Az a kérdés, hogy azt mondják-e mások, hogy a magyar táncdal, a magyar közművelődés, gyerekprogramok vagy táncház a legjobb, hogy a magyar képzőművészet mennyire progresszív, hogy a magyar gimnáziumban milyen jó fejek tanítanak. Ezek a nagy kérdések egy ilyen versenyben.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X