Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 10-17.)


-A A+

„Kasza József 12 év után jobbnak látta távozni. Nyilván megváltozni, változtatni már nem akart, vagy nem tudott. Pásztor István 12 év után – maradt. Vajon akar-e, tud-e változtatni, visszatérni a kezdetben hirdetett elvekhez?”

Megszólalt  a héten Pressburger Csaba, Újvidéken élő újságíró publicista, a Magyar Szó egykori főszerkesztője és az Egy politikai metamorfózis rövid története című, előbb a Családi körben, majd a Szabad Magyar Szóban is megjelentetett cikkében tételesen megindokolja: miért rokonszenvezhetett néhány évig a legnagyobb vajdasági magyar párt élére 2007-ben megválasztott, csak megsüvegelhető pozitív változásokat hozó Pásztor István politizálásával, majd kifejti, hogy – legnagyobb sajnálatára – miért nem teheti meg ma már ugyanezt.  

Szelet vetet és vihart aratott a vajdasági Magyar Szó belpolitikai újságíró-kommentátora, Pressburger Csaba tizenkét esztendővel ezelőtt, 2007 januárjában, amikor néhány nappal azt követően, hogy a vajdasági magyar pártok kudarcot vallottak az akkori parlamenti választásokon Uraim, menniük kell! címmel értékelte lapjában az akkori délvidéki magyar politikai elit, elsősorban a pártelnökök felelősségét a gyászos szereplésért. A hatalmas visszhangot kiváltó elmarasztaló véleménye megírására az akkor 33 esztendős, évekig az emigrálni vagy maradni-dilemmában élő" Pressburgert az a fejlemény késztette, hogy a választási eredmények részleteinek ismeretében egyértelműen kiderült: az urnáknál megjelenő vajdasági magyar választópolgároknak csupán a fele szavazott magyar listára, a többi magyar voksot az úgynevezett demokratikus opció szerb pártjai gyűjthették be.

Első látásra akár igaztalannak is tűnhetett volna az akkori kárhoztatása, hiszen a Vajdasági Magyar Szövetségre ezeken a választásokon is mintegy 55 ezren szavaztak akárcsak a két és fél évvel korábbi tartományi választásokon. Csakhogy míg 2004 szeptemberében ez a szavazatszám 40 százalékos magyar részvétel nyomán alakult ki, az újabb megmérettetésen a magyar részvétel már jóval meghaladta a 60 százalékot, viszont az újonnan megjelentek valamennyien szerb pártokat tüntettek ki a bizalmukkal. Egy szó, mint száz, Pessburger Csaba így foglalhatta össze a 12 évvel ezelőtti pöre valóságot: „A mindeddig tartózkodó magyar választókat ezúttal igenis sikerült mozgósítani, de nem a VMSZ-nek – a Magyar Összefogás Koalíciónak pedig végképp nem.”

Egykori, vádiratnak is beillő helyzetértékelésében a cikkszerző kifejtette, valójában miért is nem volt váratlan a vajdasági magyar pártok térvesztése. Bemutatta, hogy valójában egy trendszerű folyamatról van szó, ami távolról sem új keletű, hiszen már tíz esztendeje megtapasztalható bizalomvesztés növekedése. Kitért arra is, hogy a korábban lelkesnek bizonyuló magyar szavazópolgárok fokozatosan azért morzsolódtak le, mert csalódtak saját politikai szervezeteikben, választott vezetőikben.

Ezt követően arról értekezett, hogy 2007, január 21-én ütött az igazság órája, s ami ezután történt az egyenesen kínos volt. Menetrendszerűen következett a pártelnökök, Kasza József, Ágoston András és a többiek bizonyítványmagyarázása a kudarcos szereplés miatt, ami azért volt álságos, mert mindannyian külső tényezőkre hárították a felelősséget, és csak azokat okolták a vajdasági magyarok választói közönye miatt. Pressburger mintegy ítéletet is mondva felettük, a szemükbe vágta: elég volt a mellébeszélésből, a szálka-gerenda példázatára hajazó szemforgatásokból, ideje lenne tükörbe nézni a tisztelt elnök uraknak. Mert nettó önbecsapás azt állítani, „hogy a magyar választók absztinensek lennének, hogy eluralkodott rajtuk a kishitűség, az apátia, ezért inkább otthon maradtak. Mert nem maradtak otthon! „Csak” a magyarság érdekeinek védelmét hirdető magyar előjelű pártoktól fordultak el.”

Az markáns véleményt megfogalmazó 2007-es szókérés záró passzusa – tegyük hozzá, hogy teljes joggal – végképp nem volt kíméletes a felelősségáthárítás egykori vajdasági magyar bajnokaihoz:

„A nyugati demokráciákban, amikor egy párt választási vereséget szenved, az okok elemzését rendre megelőzi a pártelnök lemondása. Vajdasági magyar pártjaink előszeretettel állítják magukról, hogy európai értékeket képviselnek, nem pedig balkániakat. Végső ideje hát, hogy a vajdasági magyar pártok „örökös” elnökei elsőkként vállalják fel a felelősséget a választási fiaskóért és lemondjanak.

Uraim, a pártjuk és a maguk becsületének megmentése, az Önök által képviselt vajdasági magyarság érdekében – menniük kell!”

Mindezeket azért kívántuk elővezetni, mert egy tucat esztendő elteltével az elmúlt napokban, egy újabb megszólalásával, a jelek szerint, Pressburger Csaba ismét szelet vetett és vihart aratott a délvidéki kis magyar világban. Előbb a zentai Családi kör című egyedüli független vajdasági magyar hetilapban, majd a szintén független vajdasági magyar közéleti portálon, a Szabad Magyar Szóban megjelentetett, Egy politikai metamorfózis rövid története címet viselő publicisztikájával, legalábbis az első visszhangokból ítélve, úgy tűnik, újra alaposan felkavarta a kedélyeket.  Ennek a cikkének is a hatása és utóélete minden bizonnyal hasonlatos lesz az egykori Uraim, menniük kell! című „manifesztumához”. Még akkor is jogosnak tűnik ez az állítás, ha ezúttal a Pressburger-szókérés nem tartalmazott expressis-verbis „becsületmentő” távozást szorgalmazó felhívást.

Úgy hisszük, hogy az ismert vajdasági közvélemény-formáló cikkében foglaltak, az el- és továbbgondolkodásra sarkalló felvetések okán felettébb indokolt a maszol olvasói számára is bemutatni ezt az általunk is fontosnak ítélt, a jövőben minden bizonnyal viták kereszttűzébe kerülő publicisztikát.

Mint látni fogjuk majd, Pressburger Csaba mostani cikke az általunk a bevezetőnkben részletezett, egykori Uraim, menniük kell!-jére történő hivatkozással kezd, a felidézés részéről pedig nem ok nélkül történik. Ezért is éreztük elengedhetetlennek az előzmény bemutatását.

Hogy mi változott egy tucat esztendő elteltével és olykor a história miképpen tudja önmagát ismételni még ily rövid távon, főleg, ha vezetési felfogásról, stílusról és magatartásról és persze módszerekről is van szó, hogy tekintélyelvűek árnyékában autoriterré válhat az is, aki messze nem így indult

azt látni fogjuk az elkövetkezendőkben. Meg azt is, hogy az egykor nehezményezett és mindig kontraproduktívnak számító szálka-gerenda effektust meghaladni – a jelek szerint – ma is lehetetlennek tűnik. Vajdaságban az egyes élvonalbeli politikacsinálók számára biztosan.

Mielőtt Pressburger Csabának azt az újabb megszólalást ismertetnénk, mely, alighanem ezúttal is szelet vetett és vihart fog aratni, hadd mutassuk be a szerzőt néhány szóban.  Az újvidéki és szegedi egyetemeken tanult Pressburger szerkesztői pályáját a Symposion című folyóiratnál és annak internetes változatánál kezdte, közben a legnagyobb vajdasági magyar lapnál, a Magyar Szónál is dolgozott. Innen következett egy bő egyéves szintén szerkesztői kitérő a Családi körhöz, majd visszatért a Magyar Szóhoz, ahol a már bevezetőnkben bemutatott cikkének publikálása után két évvel, alig 33 évesen főszerkesztője lett a Magyar Szónak. Utóbb ugyanitt „csak” újságíróskodott. 2013 után szabadfoglalkozású médiamunkás lett. Egy ideig oktatott az Újvidéki Egyetem médiaszakán, jelenleg pedig az Újvidéki RTV-nél szerkesztőként dolgozik.

Említettük már, hogy minapi cikkének érdemi kiindulópontja a 2007-es Uraim, menniük kell!-pörölycsapás volt. Viszont előtte még ott a felvezetése, mellyel a szerző, aki az „örökös elnökök” számára megfogalmazta hajdan az „elbocsátó, szép üzenetét”, ezúttal is egy csapásra felkavarja a látszólagos állóvizet. Pedig semmi különöset nem tett, csupán számszerűsíthető tényeket tárt elénk:

„Kasza József 12 év után vált meg elnöki székétől és adta át a Vajdasági Magyar Szövetség vezetését Pásztor Istvánnak. Ez 2007-ben történt. Pásztor István 12 év után újabb négyéves mandátumot vállalt. Kasza 62 éves volt akkor, ugyanannyi, mint most Pásztor.”

E sommás felvezető után rögtön a már ismertetett valamikori históriát eleveníti fel, teszi ezt távolról sem a nosztalgiázástól vezéreltetve. A múltidézés célja az akkori és mostani vajdasági magyar sajtóviszonyok összevetése, melyről mindent elmond az, hogy az emblematikus, népszerű és embert próbáló időkben mindig helytálló, de sajnos autoriter vonásokat sem nélkülöző és kézivezérlésre gyakran hajlamos akkori VMSZ elnök, Kasza József regnálása idején egy Magyar Szónál dolgozó vajdasági újságíró gond nélkül tehette a dolgát, legjobb szakmai tudás és meggyőződése szerint. Ha úgy látta, hogy nagy a baj, gond nélkül bírálhatott bármit és bárkit, akár egy hirtelen haragú, közismerten indulatos pártelnököt is. Mert ezt a köz érdekében kívánta tenni.

„2007-ben csúnya választási vereséget szenvedett a VMSZ, alig több mint 50.000 szavazatot szerzett, ami mindössze három parlamenti mandátumhoz volt elegendő. A Magyar Szó belpolitikai újságíró-kommentátora voltam akkoriban, és meg se fordult a fejemben, hogy ezt a fiaskót ne tegyem szóvá, vagy hogy esetleg majd nem közli a lap az írásom, amelyben egészen konkrétan távozásra szólítottam föl Kasza elnök urat.

Másfél hónappal e felszólítás után, 2007. március 10-én Kasza József bejelentette visszavonulását a VMSZ éléről. Ezt követően a párt egyik ismert alapító személyisége, a volt tartományi és szövetségi parlamenti képviselő, az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács Intéző Bizottságának elnöke, Vajdaság tartomány kiemelten fontos gazdasági tisztségeinek betöltője, Pásztor István lépett a helyébe, akit nemsokára egyedüli jelöltként választottak pártelnöknek. Vitathatatlan, hogy az ő megválasztását pozitívan fogadták a VMSZ-ben és azon kívül is Vajdaság-szerte, mert úgy tűnt, az ő vezetésével gyökeresen megújulhat a reformokra alaposan megérett legnagyobb vajdasági magyar párt.

E reményeikben nem is csalódtak sem a VMSZ-tagok, sem pedig a szimpatizánsok. Utóbbiak száma jelentősen meg is nőtt, ekkor a rokonszenvezők táborába olyanok is beléptek, akik korábban kritikával szemlélték a Kasza József vezette érdekvédelmi szövetséget és ezért kifejezetten távolságtartók voltak. Közéjük tartozott, amint az alábbiakból kitűnik majd, a szerzőnk is. Publicisztikájában, öt pontban tételesen össze is foglalta, miért lett belőle, a korábbi kritikusból ekkortájt VMSZ- és Pásztor-szimpatizáns.

„Aztán jött Pásztor István, és olyan gesztusokat tett, amelyek a VMSZ addigi legnagyobb kritikusait is megingatták. Bennem – ennyi év távlatából talán így, nyíltan is kimondható – szimpátiát keltettek.

Elnökségének első évében sikerült az, ami a szerbiai többpártrendszer bő másfél évtizedes története során egyszer sem: jelesül, hogy a jelentősebb vajdasági magyar pártok (VMSZ, VMDK, VMDP) összefogtak, és 2008-ban közös listán indultak a köztársasági, a tartományi és a helyhatósági választásokon is.

Az addigi maszatolás helyett, hogy közvetetten vagy közvetlenül kellene-e megválasztani a készülő új törvény alapján a Magyar Nemzeti Tanácsot, ő határozottan a közvetlen választás mellett tört lándzsát.

2009-ben széleskörű konzultációt hívott össze azzal a céllal, hogy megvitassák a magyar választói névjegyzék összeállításának kérdését és a jövőbeni Magyar Nemzeti Tanácsról szóló elképzeléseket. Az összejövetelre a független értelmiségiek, valamint a párt lépéseinek bírálói is meghívást kaptak – és el is jöttek!

Pártja vajdasági regionális érdekképviseleti ambícióiról beszélt, olyan kurzusmódosítás szükségességét hangsúlyozta, amely során a VMSZ-ből mint kisebbségi pártból Vajdaság érdekeit is képviselő párt válna.

Miután sikerült megteremteni a közvetlen MNT-választás föltételeit, a VMSZ 2010-ben olyan listát állított, amelyen minden második személy pártonkívüli volt, ezeknek a személyeknek a delegálását pedig Pásztor átengedte az egyes szféráknak (civileknek, értelmiségieknek, intézményvezetőknek stb.).”

Pásztor István első három évének meg nem kérdőjelezhető érdeme volt a fentiek mellett az is – rögzíti publicisztikájának folytatásában Pressburger Csaba – hogy ragaszkodott a hagyományhoz, és folytatta azt a Kasza József által meghonosított gyakorlatot, miszerint egy határon túli magyar érdekképviseleti szervezet, miközben szoros kapcsolatot ápol az anyaországgal, annak mindenkori kormányával, ezt a létérdekű stratégiai szövetséget soha se rendelje alá ideológiáknak vagy mások pártérdekeinek.

Hasonlóképpen – olvashatjuk e véleménycikkben – abban is követte az elődje előremutatónak bizonyult felfogását, hogy csak és kizárólag az értékelvűség és a vajdasági magyar közösség érdekei mentén történhet a VMSZ számára bármiféle együttműködés a szerb pártokkal. Mindezekről annak az interjúnak a felidézésével szól a szerzőnk, amit egykor maga Pásztor adott a Családi körnek. A tíz évvel ezelőtti interjú idején a VMSZ elnökének beszélgetőpartnere nem más, hanem épp Pressburger volt:

Volt még két jelentős momentum, amely viszont a VMSZ pozitív hagyományához, annak továbbviteléhez kötődött:

Pásztor kezdetben egyértelműen az azonos közelség, illetve távolság elvét képviselte a magyarországi pártokkal szemben. „A határon túli pártok hosszú távú politizálásának az elemi érdeke az, hogy olyan kapcsolatrendszert építsenek ki minden magyarországi párttal, amely lehetővé teszi számukra a kormányváltások túlélését, és hogy normális kommunikációs viszonyban legyenek a mindenkori anyaországi kormánnyal” – nyilatkozta nekem egy 2009-es interjúban, amely a Családi Kör hasábjain jelent meg;

a szerbiai pártokkal pedig a VMSZ által fontosnak tartott érdekek és elvek mentén kívánt vagy nem kívánt együttműködni, nem a „csakis kormánytényezőként tudunk célokat elérni”-mantrát ismételgette, sőt: „Ha egy évvel ezelőtt elvállaltam volna a mezőgazdasági miniszteri vagy a kormányalelnöki tisztséget, akkor onnantól kezdve nekünk kuss volna. (…)…nem érhet bennünket olyan vád, hogy egy miniszteri vagy egy kormányalelnöki helyért eladtuk a közösségi érdekeket” – mondta ugyanebben az interjúban”

Cikkszerzőnk úgy látja mindaz, ami erénynek bizonyult és számára rokonszenvvel volt tekinthető századunk első évtizedének végéig, a második évtized kezdetétől sajnos már megint fenntartásokkal tekinthető. Mi több, úgy véli: feladva a kiegyensúlyozott partneri politizálás elvét és gyakorlatát a VMSZ veszélyes útra lépett. Hogy mi mindenben látja a gondokat, melyek egész tárházát leltárba szedte az kiderül a helyzetértékelés alábbi fejezetéből. Ebben a kulcsmondatot, miszerint ma a VMSZ vergődik két tekintélyelvű politikai formáció árnyékában, külön is fontosnak ítélte kiemelni:

„2010 után azonban minden megváltozott. A VMSZ mindinkább belegabalyodott a kétharmados hatalmat szerzett Fideszbe, amely nyilván el is várta az egyenlő távolság elvének feladását, előbb a könnyített eljárással megszerezhető magyar állampolgárságért, majd az Atlasz-hegységnyi pénz idetalicskázásáért cserébe. 2012-től pedig megkezdődött a magyarság körében továbbra is rendkívül népszerűtlen Szerb Haladó Párttal a VMSZ pávatánca, s ez a viszony 2016-ban minden hatalmi szintre kiterjesztett koalícióban csúcsosodott ki.

Két autoriter párthoz került túlságosan is közel a VMSZ, és ebből a kettős szorításból még ha akarna se szabadulhatna. (szerző kiemelése –n. n.)

Bár nem utalnak jelek arra, hogy akarna, nyilván bízik az örökké tartó hatalmukban, a korábban hangoztatott elveknél pedig fontosabb összetartó erővé vált a magánzsebekbe ömlő pénz. Pásztor István vezetése alatt a VMSZ teljes egészében föladta vajdasági regionális párti ambícióit, nincsenek Vajdaság autonómiájának kiszélesítésére, vagy akár a meglevő alkotmányos és törvényes keretek érvényesítésére vonatkozó kezdeményezései. A Pásztor mandátuma elején összehozott hárompárti Magyar Koalíció kihunyt, pontosabban a VMDP-t bedarálta, a VMDK-t pedig mindenhonnan kiszorította a VMSZ, amely 2015-ben önmagából is kihasított egy belső ellenzéki szeletet. Az MNT-választáson tavaly indított VMSZ-es lista már csak nevében volt Magyar Összefogás, a kvázi független tagjai is ott ültek a VMSZ hétvégi tisztújító közgyűlésén, egyikük-másikuk küldötti bilétával a nyakában.

A független értelmiséggel, a társadalmilag aktív civilekkel teljesen megszűnt a párt kapcsolata, véleményért Budapestre és Belgrádba járnak. Az MNT-alapítású médiumok VMSZ-pártszócsővé alakítása is befejeződött a szabadkai médiaház felépítésével, melyet lejáratásokra szakosított, névtelenségbe burkolózó szerzőkkel üzemelő trollportál egészít ki. Közéleti vitafórum nincs.”

Pressburger zárszavában ezúttal nincs felszólítás a távozásra, ő csak egyet szeretne, s ezzel a vágyával jól tudjuk, mesze nincs egyedül a vajdasági honfitársaink között. Vissza kellene térni a kezdetekhez és mindenekelőtt újragombolni kellene a mellényt annak, akit a minapi doroszlói tisztújításon a küldöttek 99,69 százalékának szavazatával választottak ismét pártelnöknek. Azért, hogy ne csak közgyűlési delegáltak részéről szolgáljon rá a maximális bizalomra, hanem az egész közössége részéről is.

„Kasza József 12 év után jobbnak látta távozni. Nyilván megváltozni, változtatni már nem akart, vagy nem tudott. Pásztor István 12 év után – maradt. Vajon akar-e, tud-e változtatni, visszatérni a kezdetben hirdetett elvekhez? Újraválasztása után azt mondta: „…újra kell kovácsolni a közösségi egységet. Nem csak a régi, klasszikus – politika, civilek, értelmiségiek – platformon, az nem elég, mélyebbre hatolóan kell, az egyének, a családok, az élet szintjén”. No comment – egyelőre.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X