Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 1.-7.)

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (március 1.-7.)


-A A+

Franciaországban a legnagyobb szakmai tisztelet és megbecsülés övezte, de nevét még a szűkebb pátriájában is kevesen ismerték – Meghalt a 20. század egyik legnagyobb hatású magyar biológusa, az Erdélyből elszármazott Ullmann Ágnes.

Megszólalt a héten a 444 portál által alapított, „a napi hírsajtónál messzebb tekintő” Qubit című online lapban Varga Máté fejlődésbiológus valamint Szili Noémi mikrobiológus és reflexiókra késztető emlékezéseikben a molekuláris biológia múlt hétfőn elhunyt világhírű magyar kutatóját méltatják, aki választott hazájában, Franciaországban a szakma legnagyobbjai közé küzdötte fel magát, róla viszont mi magyarok, beleértve a tudósasszony szűkebb pátriájában, Erdélyben élőket is, vajmi keveset, meg kevesen tudunk.  Annak ismeretében, hogy a Szatmárnémetiben született és a kolozsvári Egyetem vegyész hallgatójaként induló Ullmann Ágnes számára az azokhoz való tartozásnak ahonnan vétetett, mindig is megkülönböztetett jelentősége volt, most Varga Máté és az ő segítségére levő egyik volt Ullmann-tanítvány, Szili Noémi visszaemlékezésével szeretnénk ebből a közös mulasztásból bár valamennyit jóvátenni. 

„Vannak élettörténetek, amelyek békeidőben olvasva egészen hihetetlennek tűnnek. A 20. század jelentős része azonban minden volt, csak békeidő nem, így egészen különleges történetekkel találkozunk, ha csak egy kicsit is körbenézünk. De talán még ezek közül is kiemelkedik Ullmann Ágnes sztorija, amelyben egy "bacillusvadásznak" készülő lányt a tudomány szeretete előbb a háború utáni Erdélyből Budapestre vitt, majd hihetetlenül kalandos menekülést követően Párizsba, ahol a kor legkiválóbb genetikusainak egyike, Jacques Monod alkalmazta. Itt, a Pasteur Intézetben aztán maga is a század második felének egyik kiemelkedő kutatójává vált.”

Varga Máté fejlődésbiológusnak, aki tíz évvel ezelőtt Londonból hazatérve az ELTE genetikai tanszékén alakított kutatócsoportot, ahol embrionális és őssejt kutatásokat végeznek, szakemberként pedig következetesen „az értelmes párbeszédet sürgeti minden biológiai kérdésben, legyen az a kreacionizmussal vagy a génmódosított élelmiszerekkel kapcsolatos” három esztendővel ezelőtti, A tudomány, mint női princípium – Ullmann Ágnes című jegyzetéből származik a fentebbi idézetünk.

Varga Máté akkor, 2016 márciusában, a Nőnap alkalmából öt különleges nőről írt posztokat, akik tudományterületük meghatározó egyéniségei lettek. Köztük volt Ullmann Ágnes is, akiről a biológuskutató már korábban egy hallatlanul izgalmas, ugyanakkor igényes, tudománytörténeti tanulmánynak is beillő életrajzot is  publikált. Ennek a Ne mozdulj és ne mondj semmit címmel megjelentetett pályakép-bemutatásnak az első olvasásra meghökkentőnek tűnő címe az Ullmann Ágnes és Erdős Tamás házaspárnak, a második világháború után lassan éledező magyar molekuláris biológia két kiemelkedően tehetséges alakjának 1960-as, akciófilmekbe illő körülmények között történt disszidálásra utalt. A pár nyugatra szökésében „a kor egyik biológusóriása, a későbbi Nobel-díjas Jacques Monod bábáskodott, aki a francia ellenállásban szerzett tapasztalatait is latba vetette az akció sikeréért.”

Monodról talán nem fölösleges megjegyezni, hogy a francia háborús ellenállás egyik legfontosabb parancsnoka volt, az ő kezében futott össze a Párizs körüli szabotázsakciók szervezése. Utóbb, a béke bekövetkeztével a kutatólaboratóriumba visszatérve legjobb barátjával, Albert Camus-vel karöltve egyre kritikusabbá vált a totalitarianizmusba sodródó rezsimekkel, a sztálinizmus abszurditásaival, és az azt relativizáló francia értelmiségiekkel szemben. Minden fórumon fellépett az áltudományos liszenkóizmus ellen, ez irányú publikációs tevékenysége pedig érthető módon inspiráló volt a vasfüggönyön túl az olyan tudománytisztelő kutatók számára, mint amilyen Ullmann Ágnes volt.

Ezt a regénybe illő disszidálást, mellyel a házaspár húsz év fegyházat kockáztatatott, sőt az ‘56-os Petőfi-körös tevékenységéért már börtönviselt Erdős esetében, aki egykor Szent-Györgyi Albert munkatársa volt, talán még ennél többet is. Ők mindketten ezt gondolkodás nélkül azért vállalták, hogy a mindennapjaikra rátelepedő szürkeségtől, a fojtogató szovjet ideológiától, a munkájukat ellehetetlenítő liszenkóizmustól szabadulhassanak.”

Az osztrák határ nem mindennapi körülmények közötti, majd hat évtizeddel ezelőtti kalandos átlépése, „egy hosszú, néha reménytelenséggel, máskor szürreálisan valószínűtlen szökési tervekkel szegélyezett út boldog végét jelentette a két szökevény számára. És egyben egy új élet kezdetét.” – olvasható Varga Máté ide kattintva megismerhető kitűnő mini-monográfiájában. Ennek a folytatásában aztán kiderül az is, hogy Ullmann, egyre fontosabb szereplője lett a Pasteur Intézetben folyó kutatásoknak és egyre jobban bekapcsolódva Jacques Monod csoportjának munkájába, érdemben nem keveset tett azért, hogy a molekuláris biológia egyik legnagyobb titkára, a gének átíródásának szabályozására adott tudományos válaszával a mentora, két kollégája, François Jacob és André Lwoff társaságában, 1965-ben megkapja az orvosi Nobel-díjat.

Mindezek előrebocsátása után lássuk, ki is volt a múlt hétfőn Párizsban 91 éves korában elhunyt Ullmann Ágnes, akinek személyében Európa egyik legismertebb és egyben legnagyobb szakmai tekintélyű erdélyi magyar származású mikrobiológusát tisztelhettük.

Ullmann Ágnes 1927. április 14-én született Szatmárnémetiben, ahol a Szamos-parti város multietnikus szellemiségével összhangban gyerekként felváltva használta a magyar, a román és a német nyelvet. Az általános iskolában még nyoma sem volt a későbbi természettudósnak, ehelyett őt a sport vonzotta. Életrajzírója, Varga Máté kiderítette: atlétikában, evezésben, teniszben, asztaliteniszben is egyaránt sikeresnek bizonyult

Később az Ullmann család Aradra költözött, ahol az időközben bekövetkezett bécsi döntés utáni időszakban már csak a helyi román középiskolában tanulhatott tovább. A tudomány iránti szenvedéllyé nemesedő érdeklődés is az aradi évei alatt „fertőzte” meg egy életre. Mint maga is bevallotta: tizennegyedik születésnapjára ajándékba megkapta Paul de Kruif gyönyörűen illusztrált könyvét, a Bacillusvadászokat, s ez a kötet, mely a mikrobiológia hőskorát mutatta be – benne többek közt Louis Pasteur munkásságán keresztül – egy életre eldöntötte számára, hogy bármi áron kutató lesz.

Különös ajándéka volt a sorsnak, hogy nem telt bele két évtized és Ullmann Ágnes Párizsban, a példaképének tekintett Pasteurről elnevezett intézetben dolgozva kezdhette újra az életét, hogy ott majd kutatóprofesszorként világhírnévre tehessen szert.

De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza a múlt század ’40-es éveihez.

Az aradi középiskola után következett Ullmann Ágnes számára 1945-ben Kolozsvár, ahol az itteni egyetem vegyészhallgatója lett. Ténykérdés, hogy az akkori, háború utáni körülmények nem sok jót ígértek egy kutatói aspirációkkal rendelkező céltudatos fiatal számára. Ezért a tudásszomjtól vezérelt ambiciózus Ullmann Ágnes a Magyarországra történő áttelepülés mellett döntött, és 1947-ben átiratkozott Budapestre, az ELTE kémia szakára.

Kutatói pályáját az Orvosi Vegytani Intézetben kezdte el Budapesten, s ott dolgozott 1960-ig. Mindeközben rá kellett döbbennie: hiába cserélte fel Kolozsvárt Budapestre, a váltás csak rövid, átmeneti időre biztosított számára pezsgőbb tudományos környezetet, színvonalasabb kutatói közeget. A magyar fővárosban is egyre inkább azzal kellett szembesülnie, hogy a sikeres tudományos munkához szükséges szabad, kritikus légkör már itt sem létezik. Az erős szovjet behatásnak köszönhetően, ami a Sztálin-kedvenc Trofim Liszenko minden realitást és józan észt nélkülöző „tudományos munkáiban” öltött testet s lett megfellebbezhetetlenül kötelező ihletforrás a keleti blokkban mindenfelé a biológia kutatói számára az úgymond „imperialisták tudományosnak álcázott téves rögeszméivel” immár tilos volt foglalkozni.

Ne feledjük: ennek a korszaknak a kutatási irányát a biológiában és az orvostudományban megszabta, hogy Liszenko akadémikus elvtárs,  a Szocialista Munka Hőse, a Lenin-rend birtokosa, az Állami Sztálin Díj háromszoros kitüntetettje tagadta a mendeli öröklődés és a genetika elveit, tagadta a kromoszómák és a gének létét és tagadta a darwini szelekció szerepét is. Őrült tanai szerint, ahogyan az embereket a kommunizmus eszméire lehet nevelni, ez az átnevelés a növényvilágban is megtehető. Ezt az agyrémet a Szovjetunión kívül Rákosi Magyarországán is megpróbálták gyakorlatba ültetni: kísérletek történtek a gyapottermelés, a narancstermesztés meghonosítására, melyre az ország éghajlati adottságainak fogva teljesen alkalmatlannak bizonyult. A csúfos kudarcot illetően talán elegendő Bacsó Péter filmremekéből az ikonikussá lett „magyar narancsos” jelenetre utalnunk.

Ekkor következett a már ismertetett fordulópont Ullmann Ágnes életében: a későbbi Nobel-díjas Jacques Monod, aki egy 1959-es néhány hónapos párizsi ösztöndíjas tanulmányút során ismerte meg őt, egy bonyolult, veszélyes embercsempészeti akcióval, férjével Erdős Tamással együtt kiszöktette Párizsba.

Ettől kezdve nyugdíjazásáig, sőt, amíg az egészségi állapota megengedte csaknem a haláláig, a párizsi Pasteur Intézetben dolgozott, előbb Monod-val, majd önálló tudományos igazgatóként. 1982-ben tagja lett a Pasteur Intézet igazgatótanácsának, egy évvel később pedig tagja a heidelbergi székhelyű EMBO-nak, a molekuláris biológusok európai akadémiájának. 1995-ben megkapta a Pasteur emlékérmet, a következő évben a Francia Becsületrendet, 2002-ben pedig a mikrobiológiai tudomány legnagyobb nemzetközi kitüntetését, a Robert Koch emlékérmet. Emellett a római Sapienza egyetem díszdoktora címét is elnyerte.

E rangos elismerések és kitüntetések, továbbá mintegy 180 tanulmány és hat tudományos kötet jelzi, hogy Ullmann Ágnes megkérdőjelezhetetlenül a legnagyobbak közé tartozott a szakmájában. Hatalmas késéssel ezt a Magyar Tudományos Akadémia is méltóztatott felismerni. De erről inkább hallgassuk meg tisztelő rajongóját, Varga Mátét:

„Ulmann sikerei itthon sokáig elismeretlenek maradtak. Disszidálásukkal a magyar állam számára Erdős és Ullmann megszűntek létezni, a velük való kapcsolattartás elképzelhetetlen volt. Tudományos rehabilitációjukra csak jóval a rendszerváltás után került sor, amikor 1998-ban Venetiáner Pál ajánlására a Magyar Tudományos Akadémia Ullmannt külső tagjának választotta (Venetiáner még fiatal kutatóként az Orvosi Vegytani Intézetben ismerte meg Ullmannt).”

Ha már szóbahoztuk azt a nemkevésbé nagytekintélyű magyar akadémikust, Venetiáner Pált, akinek köszönhetően megtörtént 19 évvel ezelőtt Ullmann Ágnes kései rehabiltációja, hadd idézzünk néhány sort a ma még létező, de minden akadémiai kutatóintézethez hasonlóan, bizonytalan jövő elé néző Szegedi Biológiai központ egykori igazgatójának Ullmann Ágnesre történő friss emlékezéséből:

„Tudományos érdemei mellett elsősorban vonzó egyéniségének, kiváló ízlésének és nagykultúrájának köszönhetően, meleg baráti viszonyban állt a kor molekuláris biológiájának szinte minden vezető egyéniségével Amerikában és Európában egyaránt. E sorok írója az ő közvetlen munkatársaként-tanítványaként kezdte kutatói pályáját. Mesterként elsősorban páratlan kisérletezői ügyessége és gyorsasága nyűgözött le. Később tanultam meg csodálni azt a szellemi fogékonyságot, amivel nem-biológusi képzettsége ellenére, az akkori liszenkói áltudomány által uralt hazai sivár szellemi állapotból kiemelkedve, nagyszerű molekuláris biológussá vált. Portréjához hozzátartozik annak említése, hogy az Erdős-Ullmann házaspár itthoni legjobb barátja a Kulka-család volt, a nagy színész, Kulka János, Ágnes keresztfia. Párisban viszont a világhírű magyar származású fotóművész Lucien Hervé és az ő családja voltak a legjobb barátok. 

Epilógus: halála után a Pasteur-intézet úgy döntött, hogy az intézet parkjában lévő szépséges orgonaligetet Ullmann Ágnesről nevezi el.”

Őszintén remélve, hogy az eddig elmondottakkal némiképp sikerült a bevezetőnkben felemlegetett Ullmann Ágnessel szembeni méltánytalan mulasztásból bár egy csipetnyit jóvátenni, lássuk immár Varga Máté Qubitban publikált szívből jövő méltatását:

„Vannak kutatóóriások, akiknek a munkássága és neve szinte minden tankönyvből és ismeretterjesztő műből visszaköszön. És vannak kutatóóriások, akiknek a munkássága ma is alapját képezi mindannak, amit a tankönyvek a biológiáról tanítanak, de nevük a feledés homályába merül. Így hiába tudjuk, hogy egy-egy eredmény fontos, nem tudunk nevet, kutatót, történetet társítani hozzá. A hétfőn elhunyt Ullman Ágnes (a Pasteur Intézet kutatója, az MTA külső tagja) kétségtelenül az utóbbi kategóriába tartozott, főleg itthon; ezért is volt számomra is reveláció, amikor pár éve abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy szakmai munkássága mellett, aminek számos eleme a genetika tankönyvek alapját képezi, egészen különleges, filmre kívánkozó életútját is megismertem.”

Varga Máté számára nem adatott meg, hogy másokkal ellentétben személyesen is találkozhasson Ullmann Ágnessel. Úgy gondolta és a választása telitalálatnak bizonyult, hogy segítségül hívja a professzor asszony egykori párizsi doktorandusz tanítványát, akinek személyes hangú búcsúzó sorait beemelte a cikkébe.

Alább mi is közreadjuk annak az Ullmann Ágnest példaképének tekintő Szili Noéminek a méltató sorait, aki négy éven keresztül, 2013 és 2017 között folytatott mikrobiológia mester szakos, majd doktori tanulmányokat a Pasteur Intézetben.

2013 tavaszán találkoztam először az akkor 86 éves Ullmann Ágival, amikor a párizsi Pasteur Intézetben végzett laboratóriumi gyakorlatom elején a témavezetőm nagy lelkesen elcibált hozzá: ismerjem meg a másik magyart a campuson. 

Hogy őszinte legyek, a kora ismeretében nem számítottam sokra, arra főleg nem, hogy ő lesz az, aki egy ötperces összefoglaló után a leglényegretörőbb és legkritikusabb kérdéseket teszi fel félévnyi munkámmal kapcsolatban, amik mentén nagyjából a fél szakdolgozatomat kellett újraírni. A róla terjengő legendákból már tudtam, hogy a legtöbb diák fél évszázadon keresztül mélységes tisztelettel rettegett tőle, és azonnal megértettem, miért folytak általában könnyek, ha egy védésen Ági felbukkant. Stílusa azonban sosem volt goromba, a kérdéseit sem gonoszság szülte, hanem az a hihetetlen elemi tehetség, amivel a legkomplexebb kutatási tervekben és adathalmazokban is azonnal meglátta a legfontosabb összefüggéseket és ilyesformán a hiányosságokat is. Ez, kiegészítve Ági lebilincselő társalgási stílusával, szurkálódó humorával és kifogyhatatlan anekdotáival, hozzájárult ahhoz, hogy kevés példaképem egyikének tekintsem őt. Példaképnek, mint kutatót, mint polihisztort és mint független, erős, sikeres nőt. 

Beleborzongtam, amikor megtudtam, hogy ugyanaz a könyvecske, az 1930-ban íródott Bacillusvadászok sorozat (ami többek között Pasteur munkásságát írja le), inspirálta, amikor tudományos pályát választott, ami jó 60 évvel később számomra is sorfordító olvasmány lett, amikor kiskamasz koromban a kezembe került. Amikor zavartan aláírta az én példányomat, illetve a François Jacob–Jacques Monod Nobel-díjas kettőssel folytatott munkájáról szóló emlékiratokat a szintén Nobel-díjas André Lwofftól örökölt kolosszális íróasztal mögött, akkor kezdtem el igazán felfogni életművének súlyát és jelentőségét. 

Ági aktív részese és előremozdítója volt a molekuláris biológia és a mikrobiológia máig legmeghatározóbb felfedezéseinek, miközben megmaradt annak a végtelenül művelt, nyitott és egyenes nőnek, akinek én is megismerhettem.

Noha nem Magyarországon élt, aktív évei alatt folyamatosan propagálta a budapesti Pasteur Intézet újjáélesztését (az intézet emléktáblája a Ferencvárosi Hőgyes Endre utca 9-es szám alatti SOTE-épületen megtalálható), ezeket a törekvéseit sajnos azonban az akkori magyar állami vezetés meghiúsította. Ebben a szellemben még idősebb korában is segítette a háttérből a SOTE és a Pasteur Intézet közötti tudományos együttműködés újraszervezését. Fájó pont számomra, hogy mindezek ellenére neve és munkássága a magyar közönség számára alig ismert, még a Pasteur Intézetről szóló vagy a disszidált magyar lángelméket számba vevő írások is alig említik. 

Halálának híre mélységesen megrendít, mert bár az utóbbi pár évben nem találkoztunk, megnyugtatott arra gondolni, hogy valahol Párizsban Ullmann Ági fáradhatatlanul olvassa a legfrissebb cikkeket, meséli a legrégebbi sztorikat, tartja rettegésben a vizsgázó kutatókat az első sorból, és a Pasteur Intézet összes generációját az autója volánja mögül.

Nyugodj békében, Ági!”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X