Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 24-30.)
  • 2019. február 19., kedd
    Zsuzsanna
  • -3°
    Kolozsvár
    • -9°
      Csíkszereda
    • -10°
      Székelyudvarhely
    • -10°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -6°
      Kovászna
    • -6°
      Kézdivásárhely
    • -9°
      Barót
    • -6°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • -1°
      Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -9°
      Beszterce
    • -1°
      Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • -0°
      Zilah
    • Szatmár
    • -1°
      Nagyszeben
    • Temesvár
    • -6°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.7401 LEI
    • 1 USD = 4.1850 LEI
    • 1 GBP = 5.4095 LEI
    • 100 HUF = 1.4906 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 24-30.)


-A A+

„Az eufórián túl – Egy csángó pap a bákói magyar szentmise után a közösség megmaradásának esélyeiről”.

Megszólalt a héten a Magyar Kurír katolikus hírportálon Tampu Abebei József, a Budapest–Pestlőrinci Mária Szeplőtlen Szíve főplébánia lujzikalagori születésű kormányzója, és interjút adott Baranyai Bélának, az Új Ember vezető szerkesztőjének. József atya ebben a beszélgetésben, mely nyomtatott formában a lap február 3-i lapszámában fog majd megjelenni, úgy látja: az hogy január 27-től kezdődően rendszeres – jelenleg havonta – magyar nyelvű miséket tarthatnak Bákóban nem jelképes lépésként, hanem olyan változásként értékelhető, „amely új fejezetet nyithat a csángó magyar emberek életében”. Szerinte a magyar misézés lehetősége lassíthatja az asszimilálódást, de a kulcskérdés a magyar identitás nem feladása marad. Mint mondja: „amíg akár csak maroknyian is vannak, akiknek számítanak a gyökerek, addig a magyar kultúra is megmarad.”

Amint arról mi is beszámoltunk, múlt vasárnap, 1884 óta bizonyítottan először celebráltak magyarul misét a jászvásári római katolikus püspökség fennhatósága alatt a bákói Szent Miklós plébániatemplomban. Az örömteli hírnek a részleteit Nyisztor Tinka néprajzkutató, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége vallási ügyekért felelős vezetőjének helyszíni beszámolóját ismertetve tette közkinccsé az Magyar Távirati Iroda romániai tudósítója, Gazda Árpád, akinek – mint olvashattuk – az a „csángó, aki hazacsángált Pusztinába” elmondta: „igazi ünnepi hangulat uralkodott a templomban, amit az is jelzett, hogy 6-8 csángó faluból népviseletbe öltözve érkezett a hívek egy-egy csoportja.”

Nyisztor Tinka hozzátette: „Olyan tiszta szívből énekelt mindenki és olyan szakralitása volt az egésznek, hogy érezni lehetett az erőt, ami a közösségben van". Majd azt sem felejtette el külön is hangsúlyozni: „a jelenlévők többsége tudta a magyar énekeket, és felszabadultan énekelt.”

Még azt megelőzően, hogy sort került volna a Bákó főterének szomszédságában található templomban az első moldvai magyar misére Nyisztor Tinkával interjút készített Veczán Zoltán, a Magyar Hírlap munkatársa, mely a napilap szombati számában látott napvilágot „Most kellenének az igazi pásztorok” címmel. Ebben az interjúban, melynek alcíméül a szerkesztő szintén egy Nyisztor Tinkától származó üzenethordozó kijelentést, a „Sokan félnek még magyarul imádkozni, de mérföldkő a magyar nyelvű mise engedélyezése Csángóföldön”-t választotta, a magyar misézésért három évtizede folyamatos harcot vívó Pusztinán élő néprajztudományok doktora arra a kérdésre, hogy vajon előrelépés-e vagy csak lekenyerezés a havi egy magyar mise a csángók számára, így felelt:

Azt gondolom, ez is, az is van benne: sokan mondják, hogy megalkuvás volt elfogadni a püspök ajánlatát, és hogy ezt is csak a pápa látogatása miatt kapjuk, aztán majd visszaveszik tőlünk, de én ezt nem így nézem. Igazából még meg is lepődtünk a gesztuson, harminc év talpalás után olyan hirtelen jött. Mi imádkozni akartunk, magyar misét hallgatni, és most legalább havonta egyszer megtehetjük. De nem állunk meg itt. Ami fontos, hogy a papok nyitottabbak lettek az elmúlt évtizedekben a magyar nyelvű misére.”

Nyisztor Tinka, aki fiatal korában otthagyta szülőfaluját és Erdélyben kezdett dolgozni, majd a rendszerváltás után Magyarországra ment tanulni, ahonnan PhD-vel tért haza és megpróbálkozott szűkebb pátriájában a falusi turizmus meghonosításával, az interjújában arra is kitért, amiről nem szólhatott a szűkszavú hírügynökségi tudósítás. Elvégre nem is tiszte egy MTI-közleménynek a hírek magyarázta. Viszont óhatatlanul felmerült még azokban is, akik felületesen ismerik a csángóföldi viszonyokat az a két kérdés, ami Veczán Zoltánban is joggal fogalmazódhatott meg a rég várt püspöki rábólintás hallatán: „De miért éppen Bákóban, ahol alig van magyar? Miért nem Pusztinán, ahol jóval több magyar hívő lakik?”

A válaszból aztán kiderül: Ferenc pápa közelgő romániai látogatása, melynek során a csíksomlyói hegynyeregben hívők százezrei előtt kerül majd sor minden idők legjelentősebb erdélyi szabadtéri istentiszteletére, csak az egyik szempont lehetett, aminek köszönhető volt a Márton Áron által 1965 júniusában pappá szentelt jászvásári római katolikus püspök váratlan engedékenysége. Annak hátterében, hogy Petru Gherghel, az egyházmegyét 1990 óta vezető főpap, korábbi, a magyarnyelvű misézést mereven elutasító álláspontját most felülbírálta, vélhetően más szempontok is közrejátszottak. Nyisztor Tinka, mindezt így látja:

„Benne lehet, hogy ez egy újabb kísérlet: vajon lesz-e elég hívő, aki vállalja az utat a csángó falvakból, és elég számban megjelenik a magyar nyelvű misén. No meg az is benne lehetett, amit nekem még a jászvásári püspök mondott, hogy nem meri Pusztinában megengedni, mert akkor elterjedne az egész csángó vidéken. De ez sok éve volt, és inkább az akkori gondolkodást tükrözi, sőt most maga a püspök javasolta, hogy szedjük elő, és énekeljük bátran majd a régi énekeinket. Szóval inkább az lehet emögött, hogy Bákó a megyeközpont.”

A jelek valóban arra mutatnak, hogy áttörés történt, s talán nem túlzott Nyisztor Tinka egy korábbi nyilatkozatában, amikor azt állította: „a bákói magyar mise ugyanolyan nagy dolognak minősül, mint az, hogy júniusban Csíksomlyóra jön Ferenc pápa.” Most elmondhatta az őt faggató Veczán Zoltánnak, talán végre véget érhet Csángóföldön a szorongás, sőt mondjuk ki, a rettegés időszaka. Mert amikor például Pusztinában a nehezen kijárt magyar imaórákra a csángó asszonyok „a kertek alatt osontak be rá, mert féltek, hogy meglátják őket” – nevezhető-e másnak, mint rettegésnek? 

Márpedig ez a permanens aggodalom lélekölő volt és sokfele még ma is szembesülni kell vele. Annak a kemény fából faragott konok asszonynak, aki – hadd ismételjük meg – első moldvai magyarként anyanyelvén lett a néprajztudomány doktora, erről a következő a véleménye: „Ha ez a félelem, amely úgy szúrja az embert, mint az ingbe fúródott tüske, megszűnne, tán csak messzebb jutnánk, és elterjedhetne a magyar mise a falvakban is.”

Bizakodásának alapot ad, hogy „a fiatalabb papok egyre bátrabban állnak a magyar misékhez, és az is rangot adott a dolognak, hogy egy ideje Pusztinába évről évre jön magyar püspök misét celebrálni Szent István napján, na meg, hogy megindult a kommunikáció egyáltalán Erdéllyel és Magyarországgal. Sőt, 2009 óta küldenek moldvai papokat Magyarországra tanulni.” Ugyanakkor azt is látja, mindez még kevés, nagyon kevés. Hogy lesz-e vagy sem kellő számú elszánt pap is a nagy feladathoz az a jövő kérdése. A kihívás pedig előzménytelen és embert próbáló: „Sok faluban sosem volt magyar mise, most kellenének az igazi pásztorok, akik szép szóval segítenek, hogy hitünkben, nemzetünkben megmaradjunk.”

Egy viszont már ma is biztos, és ennek jelentőségét nem felismerni több mint bűn, ez hiba lenne. Nyisztor Tinka is ekképp látja a mostani fordulatot, ami szerinte egyben valami nagyobb változás előszele is lehet. Nem véletlenül sommázott a Magyar Hírlapnak adott interjújában a következő szavakkal: „Sokan félnek még magyarul imádkozni, de mérföldkő a magyar nyelvű mise engedélyezése Csángóföldön.”

Mindezeket előrebocsátva lássuk, miként látja egy Lujzikakalagorból Budapestre elcsángált katolikus pap a magyar nyelvű mise jóváhagyását szülőföldjén. Ő a most 44. életévébe lépő Tampu Ababei József, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye csángó papja, a pestszentlőrinci Mária Szeplőtelen Szíve-főplébánia vezetője, aki az Esztergomi Ferences Gimnáziumban érettségizett, majd ugyanott, a Hittudományi Főiskolán szerzett diplomát. 2002-ben Esztergomban szentelte pappá Paskai László bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, s azóta a magyar főváros több plébániáján szolgált, egy ideig pedig helyettes esperes is volt a Rákosi Espereskerületben. Mivel szorosan kötődik azokhoz ahonnan vétetett és rendszeresen „itthonról hazajár” (Lujzikalagorban élnek testvérei, szülei pedig ott vannak eltemetve) az Új Ember magyar katolikus hetilap őt kívánta megszólaltatni az első bákói magyar szentmise után, felkérve az atyát, hogy értékelje a történteket.

Hadd jegyezzük meg közbevetőleg, hogy József atya a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület vallási csoportjának lelki vezetője, s emellett igazi közösségi emberként örökmozgó kezdeményezője, szervezője, segítője a mindenkori budapesti csángó rendezvényeknek, de természetesen nemcsak azoknak. Teszi mindezt annak jegyében és mindig jó kedéllyel, amit tizenhét évvel ezelőtt papi szentelésének igéjeként választott: „Uram, jó nekünk itt lenni!”

Az interjút, mely az Új Ember február 3-án megjelenő soron következő számában fog nyomtatott formában megjelenni, a katolikus hetilap vezető szerkesztője, Baranyai Béla készítette.  Ugyanakkor – s a döntés hátterében nyílván az a megkülönböztetett érdeklődés állt, mely a precedens nélküli bákói fejleményt Magyarország-szerte is övezi – hogy nem megvárva a hetilap megjelenését, a Magyar Kurír katolikus hírportál már a bákói magyar mise másnapján elérhetővé tette ezt a kiemelten fontosnak tartott beszélgetést. Az is jelzi, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítanak Tampu Ababei József e megszólalásának, hogy a vele készült interjút a Magyarország Barátai Alapítvány által felkarolt Hungary Today hírportál azonnal angol nyelven is ismertette.

Mivel magunk is úgy véljük, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye csángó papjának véleményét feltétlenül érdemes megismertetni a maszol olvasóival, nem volt számunkra egy pillanatig sem kérdés, hogy mi is a tennivalónk, most, január utolsó hetében.

Maga az interjúcím, Az eufórián túl – Egy csángó pap a bákói magyar szentmise után a közösség megmaradásának esélyeiről is előrevetíti: a magyar mise engedélyezése Csángóföldön valóban precedens nélküli örömteli esemény, de érdemes, sőt kell is a fejleményt tárgyilagosan értékelni. Mert a fordulat túllihegése vagy a lebecsülése egyaránt megtévesztő lehet.

Arra a riporteri kérdésre, hogy a 135 éves jászvásári püspökség történetében először fordul elő, hogy az egyházmegye területén rendszeresen – jelenleg havonta – magyar nyelvű miséket tarthatnak vajon tényleg megtörtént-e a kimozdulás a holtpontról vagy netán csak egy valódi és elégséges megoldást elodázó gesztus történt, József atya így felel:  

„Igen nagy és értékes változásnak tartom ezt. Ugyanakkor nehéz megmondani, hogy mit is tekintünk holtpontnak. Inkább valaminek a kezdetéről beszélhetünk. Ne feledjük, hogy a jászvásári püspökség létrehozása előtt sem volt ezen a területen magyar nyelvű szentmise. Magyar énekek, imádságok lehettek akkor is, de a liturgia nyelve a latin volt. Ha ezt tekintjük viszonyítási pontnak, akkor az új lehetőséget egy olyan változásként értékelhetjük, amely új fejezetet nyithat a csángó magyar emberek életében.”

Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye csángó papja értelemszerűen nem fogalmazhat olyan keresetlen kemény szavakkal, mint tette ezt Nyisztor Tinka. A meg nem kerülhető érdeklődésre, hogy „Mi volt eddig a gátja a magyar nyelvű misének?” a válasz diplomatikus. Ugyanakkor átsejlik rajta, hogy tisztelendő atya meglátása valójában egybevág mindazzal, amit a pusztinai közösségformálótól már megtudhattunk:

„Eddig azt lehetett tapasztalni, hogy a legtöbben inkább bezárkóztak a maguk világába. Senkinek nem volt bátorsága ahhoz, hogy változtasson a kialakult helyzeten.”

Amint a múlt szerdán Ziarul de Bacău elsőként közölte a hírt arról, hogy engedélyezték a havi egy magyar mise megtartását a bákói Szent Miklós templomban a magyarajkú csángó hívők számára, azonnal megindultak a találgatások és hangot kapott a jogosnak tűnő feltételezés: minden bizonnyal Ferenc pápa közelgő jászvásári látogatásának tudható be a fordulat.

József atya maga is osztja ezt a véleményt, de rámutat arra is: az enyhülést demonstráló püspöki döntés hátterében más, a Szentatya közelgő látogatásánál fajsúlyosabb okok is keresendők. Mi több ez ügyben indokolt visszatekinteni az előző évtizedig.

„Igen, véleményem szerint a pápalátogatás is hatással volt a döntéshozatalra, ám az előzmények sem voltak jelentéktelenek. Mint köztudott, Petru Gherghel jászvásári püspök – egy, Erdő Péter bíboros atyával történt megállapodás alapján – immár tíz éve küld Magyarországra atyákat, akik itt végzik a tanulmányaikat, és részt vesznek a lelkipásztorkodásban is. Úgy tűnik, hogy ennek a kezdeményezésnek most érik be a gyümölcse.”

Nem tagadhatjuk, a Tampu Ababei Józseffel készült interjú számunkra legtöbb üzenetet és tanulságot hordozó tétele az volt, amikor az atya arról beszélt a kérdezőpartnerének, hogy mit jelent a katolikus identitás, és ezen belül annak magyar nyelvű megélése a moldvai csángó közösség számára. Úgy hisszük, talán nemcsak bennünket érintettek meg lelkünk mélyén az alábbiakban idézettek:

„Sajnos nehezen lehet leírni az ottani miliőt. A magyar nyelv és kultúra markánsan meghatározza az ott élők mindennapjait. Számukra ez nem csupán egy kulturális színfolt; a csángók határozottan úgy érzik, hogy részesei a magyar hagyományoknak. Nem csak arról van szó, hogy szeretnék életben tartani ezeket a sajátosságokat, értékeket, hanem azok valóban szerves részei a mindennapjaiknak. A népviseletet sem csak akkor hordják, amikor ünnepelnek valamit, és a táncaikat sem csak akkor táncolják, amikor elmennek egy fesztiválra. Manapság több helyi plébános is arra buzdítja az ott élőket, hogy a helyi ünnepeken is öltsék fel a népviseletüket. Az odalátogatók esetleg csak a felszínt látják, de az ott élők identitása igen mélyen gyökerezik. A csángók egyébként nem szeretik a skanzenlétet, azt, amikor arra kérik őket, hogy öltözzenek be, vagy beszéljenek úgy, ahogyan a kívülállók elvárják tőlük.” 

Az elkövetkezendőkben hivatkozás történik Jakubinyi György gyulafehérvári érseknek egy négy évvel ezelőtti kijelentésre, melyben a főpásztor expressis-verbis keserűen megfogalmazta: visszafordíthatatlannak tartja a csángók elrománosodási folyamatát. A csángó elsősorban római katolikus, de nemzeti tudata nincs” – szólt az akkori érseki szentencia. Ezt az megközelítés – mint olvashatjuk – az interjúalany számára nem elfogadható, ezt árnyalni is kívánja. Teszi ezt rögtön, nem is akárhogyan:

„Az  nem vitatott, hogy az asszimilálódási folyamat felgyorsult, és talán nem is visszafordítható már. Nehezen lehet megmondani, hogy mikor kezdődött ez. A magyar misézés lehetősége természetesen lassíthatja az asszimilálódást. A teljes elrománosodáshoz az kell, hogy minden csángó feladja az identitását, de amíg akár csak egy maroknyian is vannak, akiknek számítanak a gyökereik, addig a magyar kultúra is megmarad. Amíg élnek ott olyanok, akik számára ez fontos, addig nem beszélhetünk teljes asszimilálódásról. Az identitás megőrzését lehet kívülről segíteni, támogatni, de az ottaniaknak kell megmaradniuk a maguk kultúrájában.”

A beszélgetés záró kérdése önként adta magát. Abban újra előkerült a Szentatya négy hónap múlva esedékes romániai látogatása. Tampu Ababei József arra a tudakozódásra, hogy miként élték meg a csángók Ferenc pápa apostoli vizitációjának a bejelentését, így felelt:

„Ők is örömmel fogadták a hírt, nagy szeretettel és lelkesedéssel készülnek a látogatásra. Lesznek olyanok, akik Jászvásárba, és olyanok is, akik Csíksomlyóra mennek, de ettől függetlenül nagyon várják a Szentatyát.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X