Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (december 20-26.)


-A A+

Az etnikai csapda – Markó Béla az Élet és irodalom karácsonyi számában.

Megszólalt a héten az Élet és irodalomban Markó Béla és figyelmeztetett: „az erdélyi kérdés túszul fogta a románokat is, és ezzel az ürüggyel minden modernizációs törekvést el lehet akasztani.” Publicisztikájában egyebek közt kifejtettre, miért tartja fontosnak azt, hogy „ki hogyan értelmezi földrészünkön az együttműködést: zárómozzanata-e a „megbékélés” egy történelmi vitának, vagy csak egyszerűen lehetőség, hogy a nézetkülönbségeket folyamatos párbeszéddel próbáljuk megoldani.” Mostani szókérésének sommázata a következő: „Mondogathatjuk, hogy ami egyiknek gyász, a másiknak ünnep mifelénk Trianon óta, de ideje lenne felmérni azt is, hogy ma a modernizációs esélyek közösek mindannyiunknak, és ha ismét – ki tudja hányadszor – elszalasztjuk ezeket, mindenki vesztesége lesz az is. Olyan pedig nincsen, hogy demokráciát építünk, és közben gyűlölködünk. Erdély utóbbi száz éve jól bizonyítja ezt. Vagy-vagy!

„A románok 1918-ban fontos történelmi játékot nyertek meg, amelyet sajnos azóta elvesztettek, vagy csak egyszerűen képtelenek mit kezdeni vele” – vonta meg száz év mérlegét tévés interjújában a szakma fenegyerekének is nevezett Lucian Boia történész, aki rendre igyekszik lerántani a leplet a múlt megszépítéséről. Szerinte az eltelt évszázad egyetlen sikertörténete, hogy a mindenkori hatalom a nemzetiségek elüldözésével, asszimilálásával vagy „eladásával” elrománosította az etnikailag heterogén új országot.”

Ezekkel a szavakkal indította a HVG idei utolsó kettős számában Se veletek, se nélkületek címmel megjelent publicisztikáját a hetilap romániai tudósítója. Irházi János cikkében érveket is felsorakoztatva arról értekezett, hogy hiába ünnepelték meg nemrég nagy garral annak az 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésnek a centenáriumát, melyen az akkor oda összesereglett románság képviselői kimondták Erdély egyesülését a Román Királysággal, „ám az országrészek szellemi, gazdasági, társadalmi egyesülése száz év után is várat magára, sőt a szakadékok csak mélyülnek.” Az évszázados mérleget megvonva a HVG aradi illetőségű munkatársa – egyebek mellett – hangsúlyosan szólt arról is, hogy a román központi hatalom legtöbbel Erdélynek, a Bánságnak és a Partiumnak tartozik, mert Bukarest „az eltelt évtizedekben ezekről a területekről jó pénzért külföldre engedte – lényegében eladta – a németeket és a zsidókat, s erőteljes, szakszerű betelepítést folytatott a románok lakta régiókból.” Lucian Boia frappáns és lakonikus értékítéletét több konkrétummal is „megfejelve”, többek közt rámutatott: a Dâmboviţa-parti hatalmi tényezők ma is élesztik a román nacionalizmus tüzét, amire pedig azok a románok, akik Erdélyben, a Bánságban és a Partiumban születtek, nem igazán vevők. Ahelyett, hogy a központi hatalom a nemzetiségek történelmi, gazdasági, szellemi vagy éppen épített örökségét védenék, népszerűsítenék, s ezzel Európa-szerte büszkélkednének, „lelakják az említett régiókat, és tapsolnak minden leomló várfalnak, amelyet a szászok vagy a magyarok építettek. Mivel Erdélyben az ott élők közös múltjának a ledózerolása, a lakosság emberi kapcsolatainak lezüllesztése a cél, hiányoznak például a kastélyfelújítási vagy célzott télisport-beruházási, turisztikai kormányprogramok. Mert akkor ismertetni kellene a településeken az Osztrák-Magyar Monarchia által hagyott örökséget.” 

Miközben „túltolt ünnepségeken”, a bombasztikus jelzőkkel teletűzdelt szónoklatokban mantraszerűen ismétlődött az „egységes román nemzetállam” motívum, ténykérdés, hogy soha ennél megosztottabbak nem voltak az országrészek az emberek tekintetében, az általános kilátástalanság pedig csak súlyosbítja a helyzetet – szólt Irházi állapotfelmérése, aki arról se feledkezett meg, hogy megemlítse: a rendszerváltás óta a Romániát elhagyók száma a becslések szerint 3,3–5 millióra tehető. (Tegyük hozzá: előbbi szám megegyezik Moldva, Bosznia-Hercegovina vagy Uruguay lakosságáéval, utóbbi némiképp meghaladja Írország vagy Új Zéland teljes népességéét.)

Ehhez azt is hozzátette: a centenáriumi díszbeszédek „sosem szóltak a három országrész – Moldva, Havasalföld és Erdély – egységéről, összefogásáról, s az elmondottak alapján a kisebbségek mintha nem is léteznének az országban.” A Se veletek, se nélkületek szerzője fontosnak tartotta szóvá tenni, hogy december elseje kapcsán a román politikusok a nagyvilág számára is képtelenek voltak előremutató üzeneteket megfogalmazni. Mint írta: „A centenárium kapcsán a szomszédos országokról, nemzetközi kapcsolatokról még érintőlegesen sem beszéltek az ünnepi szónokok. Románia Trianon óta adós a szomszédaikkal – elsősorban Magyarországgal – való viszony rendezésével, évtizedekre előremutató közös fejlesztési projektekkel, egyáltalán a kibéküléssel.”

Alig egy nappal azt követően, hogy utcára került a HVG ünnepi duplaszáma, benne a fentebb vázlatosan ismertetett Irházi elemzéssel, az Élet és irodalom karácsonyi, szintén duplaszámában napvilágot látott Markó Bélának Az etnikai csapda címmel közreadott politikai esszéje, amelynek bemutatására ezúttal vállalkozunk.

Szögezzük le: némiképp terjedelmesebbre sikerült „elöljáró beszédünk” úgy hisszük, talán nem volt fölösleges. Úgy véltük, a marosvásárhelyi író-politikus szerző nagyobb ívű, írásának jellegéből adódóan más szempontokat szem előtt tartó és más megközelítésekkel élő dolgozatában foglaltakhoz akár adalékként is szolgálhatnak a mai Magyarország legtekintélyesebb és legnépszerűbb hetilapjában megjelent Irházinak köszönhető meglátások. Azt se titkoljuk: örülni tudtunk, hogy abban a nyomtatott magyarországi sajtó egyre egysíkúbbá váló világában, ahol újabban meglehetősen megritkultak a határon túli magyarsággal foglalkozó cikkek, a HVG és az ÉS ezúttal is, főleg a nagyobb példányszámú ünnepi számaiban fontosnak tartotta ragaszkodni a hagyományhoz és teret biztosítani e tematikának. Már csak ezért is célszerűnek tartottuk, hogy olvasóink mindkét cikkről értesüljenek.

Markó Béla friss publicisztikáját nagy ívű értekezésnek neveztük fentebb, s ennek bizonyítékai már az indító mondatokból is kiderültek. Markó 1918. december elsejének centenáriumához 2018. november 10-ével jut el, azzal a történelmi pillanattal, amikor először emlékezett meg 1945 óta a német kancellár a francia elnökkel együtt az első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezmény helyszínén, a Párizstól északra található compiègne-i erdőben, ahol a századik évforduló alkalmából Angela Merkel és Emmanuel Macron új emléktáblát avatott fel.

Íme, az indítás:

Az európai nemzetek természetesen mind megemlékeztek idén az első világháború befejezéséről, bár nem egészen egyformán. Ünnepelni inkább a győztesek ünnepeltek, de mindenki elsiratta a maga halottait, és próbálta megfogalmazni a tanulságokat. Együtt vagy külön-külön. Úgy tűnik, Nyugat-Európában együtt is, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon pedig csak külön. Biztosan van a közös emlékezésekben képmutatás is, hiszen itt-ott még tőlünk nyugatra is felpúposodik a szőnyeg alól, amit az elmúlt évszázadban besöpörtek alája. Nem igazán esett szó arról sem, hogy az elrontott béke nagyon hamar újabb világégéshez vezetett. Mégis biztató volt látni, hogy Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök az 1918-as compiègne-i fegyverszünet emlékhelyén a századik évforduló alkalmából közösen avatott emléktáblát, amelyen mindketten „ismételten kinyilvánították a francia-német megbékélés jelentőségét Európa és a béke szolgálatában”. Volt ott azelőtt is egy emléktábla a következő szöveggel: „[...] itt ért véget a német birodalom bűnös gőgje, amelyet legyőztek a szabad népek, akiket igába akart hajtani”.

Szembetűnő a különbség nemcsak a két felirat tartalma, hanem hangütése között is, hiszen jól láthatóan a győzelmi mámornak a pátosz, az együttműködésnek az egyszerű fogalmazás felel meg inkább. Fontosabb viszont, ki hogyan értelmezi földrészünkön az együttműködést: zárómozzanata-e a „megbékélés” egy történelmi vitának, vagy csak egyszerűen lehetőség, hogy a nézetkülönbségeket folyamatos párbeszéddel próbáljuk megoldani. Abban ugyanis nem hiszek, hogy a franciák és németek máris mindenben egyetértenek. A kézfogás vagy összeölelkezés csupán „kinyilvánítása” annak a szándéknak, hogy holnap és holnapután is le fognak ülni ugyanahhoz az asztalhoz, és tisztázni fogják a felmerülő vitás kérdéseket.”

Maradjunk még egy pillanatig 2018. november 10.-énél és abban a compiègne-i erdőben, ahol egy vasúti étkezőkocsiban az antanthatalmak és a Német Birodalom képviselői aláírták a 18 millió áldozatot követelő első világháborút lezáró fegyverszüneti egyezményt.

„Compiègne ezidáig a bosszú helyszíne volt, mostantól a megbékélés szimbóluma lesz" – fogalmazott akkor a francia elnöki hivatal, amely a kéz a kézben emlékező Francois Mitterrand egykori francia elnökről és Helmut Kohl néhai német kancellárról 1984. szeptember 22-én Verdunnél, a douaumonti emlékhelynél készült felvétel folytatásaként tervezte el a fotónkon is bemutatott centenáriumi koszorúzást. Európa boldogabb felében így is lehetett 44 évvel ezelőtt, és lehetett ma is már magasabb szintre lépni. És Közép- és Kelet-Európában, a mi régiónkban lehetséges lenne ez? Íme, hogy látja ezt Markó Béla:

„Ehhez képest Európa felénk eső részében minden jel szerint szinte lehetetlen közös konklúziókat megfogalmazni például a mögöttünk hagyott száz esztendővel kapcsolatosan. Itt mélyebbek a sebek, szó sincs arról, hogy mára behegedtek volna, mondhatná valaki. Nem gondolom én sem, hogy máris ad acta tehetnénk mindent, ami száz évvel ezelőtt történt velünk. Elzásznak sem oldódott meg minden problémája mostanáig, úgy vélem, hanem csak hovatartozásának vitája került le a napirendről, és ezáltal talán könnyebben megoldhatóvá vált minden egyéb. Ami nem jelenti azt, ismétlem, hogy máris az égvilágon minden rendben van arrafelé. Viszont: előbb-utóbb rendben lehet. Adottak a feltételek. De ne erőltessük az analógiákat, mert ez tévútra vezethet. Egyvalamire érdemes hivatkozni: a német–francia szándékra. A párbeszéd, netán a megértés szándékára ünneplők és gyászolók között. Ez pedig nálunk egyelőre hiányzik, és nemcsak a román–magyar viszonyban, hanem az egykori Osztrák–Magyar Monarchiában mindenütt, ahol a soha igazán meg nem valósult multikulturalizmus helyett ezelőtt száz évvel épülni kezdtek a nemzetállamok, majd egy részük a második világháború után összeomlott, hogy aztán ismét erőre kapjon a nemzetállami koncepció ebben a kevert, soknemzetiségű régióban.”

Hazai tájakra evezve a markói látlelet egyenesen lehangoló. Az egymásratalálás esélye rég elpuskázva, a kölcsönös kiengesztelődés eshetőségére vajmi kevés a remény. A lehetősége ennek adott volt ezelőtt huszonkilenc évvel, de a Nemzeti Megmentési Front nyilatkozata, mely elítélte az előző kommunista diktatúra nemzeti kisebbségekkel szembeni politikáját és kinyilvánította, hogy valóra váltja és garantálja az egyéni és kollektív kisebbségi jogokat éppúgy üres ígéret maradt, mint a száz évvel ezelőtti nagy-nagy gyulafehérvári fogadkozás:

„Romániában annyi mindent ünnepelhetnénk együtt. Példának okáért, hogy jövőre harminc esztendeje lesz a Ceaușescu-diktatúra bukásának, és igazán örülhetnénk ennek közösen, de sejtésem szerint ebből sem lesz már szolidáris ünneplés: ki államcsínyről, ki népfelkelésről, ki forradalomról beszél majd az évfordulón. Az egyetértés esélyét elszalasztotta a román parlament, amikor 1991-ben nem 1989. december 21-ét iktatta alkotmányba Románia nemzeti ünnepeként, hanem 1918. december 1‑jét, az Erdély és Románia egyesülését kinyilatkoztató Gyulafehérvári Román Nemzetgyűlés napját. 1989. december 21. lehetett volna a román–magyar szolidaritás ünnepe, 1918. december 1. viszont egy évszázad múltán is alkalom a román–magyar viszályra, sőt gyűlölködésre. Így kell‑e ennek lennie? El lehet-e jutni oda, hogy a történelmi sérelmeket félre­té­ve kialakítsunk egy közös jövőképet Erdélyben és Erdélyről? Sokszor és sokan kérdezték ezt tőlem, és óvatos optimizmussal máig azt válaszolom, igen, ez elképzelhető, de nem a túlságosan közeli jövőben. Miért? Az úgynevezett „centenáriumi évben” Romániában felszínes és egyoldalú ünnepségsorozat előzte meg a december 1-jei grandiózus megemlékezést, ami magyarázatot ad erre is. Mert hát nehezen tudom a szemléletváltás jelének tekinteni, hogy éppen a német Klaus Johannis, a jelenlegi romániai államelnök harangozta be úgy annak idején ezt a centenáriumi évet, hogy kényesen vigyázott, nehogy a kisebbségi jogokról is szót ejtsen közben. Az pedig elképzelhetetlennek tűnt, hogy valamelyik felelős román politikus netán a gyulafehérvári határozat kötelezettségvállalásait is szóba hozza, miközben lapok, könyvkiadók, rádiók, televíziók, színházak tülekedtek a kormánytól vagy az önkormányzatoktól könnyen megszerezhető pénzért, hiszen az egyébként is tervezett események fölé csak oda kellett írni, hogy mindez a centenárium tiszteletére készült. Voltak persze ilyen-olyan kritériumok, de egyvalami nem volt pályázati feltétel: a román–magyar viszonyról beszélni. Egyesek mégis megtették, érezhetően a „mainstream” ellenében. Igaz, azok az erdélyi magyar jóslatok sem teljesedtek be, amelyek a folyamatos gyűlöletkeltést vizionálták. A centenáriumi év nagyobb részében egyszerűen önmagukat ünnepelték a románok, és kevés kivétellel maradéktalan történelmi igazságtételként értelmezték Trianont, ami szerintük egyébként is a már 1918. december 1-jén meghozott gyulafehérvári döntést szentesítette csupán. Aztán a „célegyenesben” mégis felocsúdtak a hírtelevíziók, és sorra rendeztek olyan beszélgetéseket, ahol műsorvezetők, történészek és politikusok egymást túllicitálva próbálták felidézni a magyar veszélyt. Érezni lehetett a jövő évi európai választási kampány előszelét már­is. Holott ezúttal a romániai magyar politika inkább kerülte a konfrontá­ciót, és a kezdet kezdetén elismételték ugyan többen, hogy nekünk december 1-je nem lehet ünnep, de utána inkább az erdélyi magyarok által a száz év alatt megteremtett kulturális és tudományos értékeket próbálták felmutatni különféle kiadványokban vagy konferenciákon a civil szervezetek és az RMDSZ is. A visszatérő érv egyébként a status quo elfogadása ellen most is a gyulafehérvári határozat sokat idézett passzusa, amelyet azóta sem tartott be Románia: „...a Nemzetgyűlés a megalakuló új Román Állam alapelveiként kinyilvánítja a következőket: 1. Teljes nemzeti szabadság az összes együtt lakó népnek. Minden nép a saját nyelvén fogja működtetni az oktatást, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást a saját kebeléből származó egyének által, és a számarányának megfelelő képviseletet kap az ország törvényhozó testületében és a kormányzásban.” Van, ami 1989 után megvalósult ebből, a képviselet arányossága például és – legalábbis az oktatási törvényben – a teljes körű anyanyelvű oktatás, illetve részben a magyar nyelv használata a közigazgatásban, de egyértelmű, hogy összességében olyan autonómiaígéretről van szó, ami máig nem teljesült. Az akkori politikusok egyébként sem fukarkodtak az ígéretekkel. Iuliu Maniu, a román nemzeti mozgalom egyik emblematikus figurája hangsúlyozta gyulafehérvári beszédében, hogy az erdélyi románok nem akarnak „elnyomottakból elnyomókká” válni, és: „nem lehet elvárni, hogy jogfosztott, lelki sötétségben és társadalmi nyomorban tartott állampolgárok egy modern állam megbízható pillérei legyenek”.

Nemrég e helyen Demkó Attilának a Mandineren megjelent „Mit adott nekünk Románia? December 1. számokban” című cikkét ismertetve, bemutattuk, hogy a Máglyatűz szerzője szerint száz év Románia mérlege Erdély egykori három nagy nemzete közül, miközben a szászoknak gyakorlatilag a megsemmisülést hozta el, a magyaroknak pedig katasztrofális volt, a románok számára sem volt éppen kiemelkedő. Sokat és sokszor hivatkozunk a be nem váltott ígéretekre, a csalódásainkra, de az is tagadhatatlan, hogy a híres-nevezetes gyulafehérvári kiáltványban csúful rászedték az erdélyi románokat is. Hogy miként, az kiderül Markó Béla három fejezetből és egy konklúzióból álló dolgozatának második tételéből. És persze az is, hogy a kortárs román historikusok között Lucian Boia nem fehér holló.

Sok fölösleges könyv jelent meg az idén a centenáriumról Romániában, de ne legyünk igazságtalanok, volt néhány fontos elemzés is, egy-két román történész hajlandó volt bátrabban hozzányúlni az 1918-ban és utána lezajlott radikális fordulathoz. A fenti Maniu-mondatot is román történész idézi, Ioan Stanomir, aki ki meri mondani, hogy Erdély egyesülése Romániával és az új román állam létrejötte nemcsak győzelem, hanem vereség is: egy történelmi esély elmulasztása (La Centenar. Recitind secolul României Mari. Humanitas Könyvkiadó, Bukarest, 2018. Magyarra valahogy így fordíthatnánk: Centenáriumon. Újraolvasva Nagy-Románia évszázadát.) A dicshimnuszok dömpingjénél vagy magyar oldalról a román szószegés ismételt felemlegetésénél talán fontosabb egy-egy ilyen értelmezési kísérlet, és bár ezek pillanatnyilag elsikkadnak a nagy hangzavarban, érdemes odafigyelni rájuk. Ugyanis kiutat kínálnak a jelenlegi patthelyzetből, és ha lennének Romániában – netán Magyarországon – a szomszéd kerítésnél – kerítés, jaj! – messzibbre látó politikusok, érdemes lenne megszívlelni ezt az újszerű megközelítést. Ami persze alapjában véve egyáltalán nem új, csakhogy 1918-at, illetve Trianont illetően nem szoktuk alkalmazni. Sem mi, sem a románok. Ugyanis egyikünk sem olvassa tovább a gyulafehérvári határozatot, mert akkor kiderülne, hogy nemcsak a magyaroknak vagy németeknek ígértek autonómiát a dokumentum megszövegezői, hanem demokráciával kecsegtették a románokat is: „Egy teljes egészében demokratikus rendszer bevezetése a közélet minden területén. Közvetlen, egyenlő, titkos, minden községre kiterjedő, arányos választói jog, mindkét nem számára, 21 éves kortól a községi, megyei és parlamenti képviselet biztosítására.” Nos, nemhogy a nők nem kaptak akkor még választójogot, hanem a következő évtizedekben a demokrácia számos más kritériuma sem teljesült. Ilyen értelemben nemcsak a magyarok, hanem a létrejött Nagy-Románia minden állampolgára úgy tekinthetne a gyulafehérvári határozatra, mint be nem tartott kötelezettségvállalásra. A magyar kérdés megoldatlansága kiváló eszköz volt arra, hogy választóikat az irredentizmus veszélyével riogatva megakadályozzák a román állam modernizációját az egymást követő politikusnemzedékek. Ugyanis az ország feldarabolásának veszélyét emlegetve – annál is inkább, mert volt erre precedens 1940‑ben – meg lehetett gátolni a hatalom decentralizációját, újabban a szubszidiaritás európai elvének érvényesítését. Legutóbb 1989 decemberében és 1990 elején láthattam magam is Marosvásárhelyen, miként terelték a velünk együtt nyugati típusú modernizációban reménykedő román tömegeket egészen más irányba, amíg a magyarellenes gyűlöletkeltés véres erőszakba torkollott, ürügyet szolgáltatva az addig tetszhalott román titkosszolgálat felélesztéséhez. Akkor csak egy lépésre voltunk az etnikai háborútól, aztán végül mégis megteremtettük az esélyt a közös, demokratikus építkezésre, viszont az utóbbi időben mintha sokaknak nem lenne ínyére egy tényleg modern – és igen, liberális – állam koncepciója, ehelyett ismét megkísérlik a nemzetállami koncepciót érvényesíteni. Azt az eszmét, amely ebben az ünnepelt száz esztendőben legalább kétszer már falnak vitte Európát. Nemzetállam itt is, ott is. Hatalomkoncentráció mindenütt. Ez jellemzi ma Kelet-Közép-Európát és a Balkánt. Ezért kellene a párbeszéd, nemcsak a politikai vezetők, hanem a szellemi elitek között is.”

Markó Béla értekezésének zárófejezetében a vizsgálódás tárgya a publikáció címévé is lett etnikai csapda, annak mibenléte és főleg, az hogy miért jelent permanens veszélyforrást egy kisebbségi közösség számára és ugyanakkor, miért és miként béníthatja meg a többséget is. Az általa szóbahozott példázatok, így Kós Károly-hitvallás, a Kiáltó Szó örökérvényűsége mellett szó esik a ma olyannyira divatos nemzetállami eszmény felettébb káros voltáról és egyebek mellett még arról is, újfajta veszély is leselkedik közösségünkre: félő, hogy az a magyar kultúra, mely eleddig megőrizte identitását és egyszerre tudott lenni erdélyi meg magyar is, a jövőben elvesztheti a transzilván jellegét:

„A volt Jugoszlávia szétesése, majd végül Koszovó függetlenségének kikiáltása után azt hihettük, a térség országainak sikerül kiszabadulniuk az etnikai csapdából. Nem sikerült. Romániában például az európai integráció lázában kevesen vették észre, hogy a nacionalizmus nemcsak a kisebbséget, hanem a többséget is rabságban tartja, és ebből a róka fogta csuka, csuka fogta róka helyzetből nem lehet úgy menekülni, hogy hamis prioritásokat állapítunk meg, és az általános demokratikus keretek kiépítéséig halasztjuk az etnikumközi viszony rendezését. Hányszor hallottam én azt a naiv – ravasz? – érvet, különösen a kilencvenes években, hogy várjuk ki a demokrácia megerősödését, és akkor majd a sajátos kisebbségi jogokat is kivívhatjuk. Persze nem lehet egyik napról a másikra mindent megoldani, de soha nem tudtam elfogadni ezt a halogatást, hiszen így elfogadnánk azt is, hogy van egy elvont, általános egyenlőség a társadalomban, és vannak ettől függetlenül konkrét, sajátos egyenlőtlenségek. Próbáltuk egyszerre érvényesíteni az országos és az erdélyi magyar érdekeket, és ez egy ideig működött is, amíg aztán gyakorlatilag ismét befagyott a román–magyar viszony, részben az országon belül is, de Románia és Magyarország között mindenképpen. Már nem szitokszó a nemzetállam sehol, és mintha kezdődne elölről a százesztendős történet. Egy időben már untuk is, annyit idéztük Kós Károly Trianon utáni figyelmeztetését: „Velünk, Erdély magyarságával minden időben számítani kell annak, aki szuverenitását reánk kiterjesztette. [...] Mi, kétmillió dolgozó, adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló polgár felséges erőgyarapodása vagyunk Romániának. De mi, kétmillió nem dolgozó, improduktív, gyűlölködő, alattomos belső ellenség: borzalmas rákfenéje vagyunk Romániának. Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek. De azzal a feltétellel, ha megadatik számunkra az új keretek között az a minimum, melyet mi nemzeti kultúránk, ősi szokásaink, faji öntudatunk, szociális érzéseink, gazdasági fejlődésünk szempontjából ezeresztendős múltunk tanulságaképpen nélkülözhetetlennek tudunk.” (Kiáltó szó, 1921) Archaizáló stílus, de máig pontos látlelet. Mert látszólag nem vált be a jóslat, a román nacionalizmus sikert sikerre halmozott ebben a száz évben, és jóval kevesebb ma a számarányunk Erdélyben, mint 1918‑ban, ám valójában egy évszázad sem volt elegendő a beolvasztásunkhoz. A két székely megye magyar többsége megmaradt, 1989 után még nőtt is egy egészen keveset. Az erdélyi magyar kultúra is megőrizte identitását, beleértve azt a termékeny kettőséget, hogy egyszerre erdélyi és magyar. (Félő, hogy éppen mostanában kezd felszívódni ez a „transzilván” jelleg, óvatosan mondom, de a rosszul értelmezett kettős állampolgárságnak is lehet ilyen következménye.) A lényeg: Erdély csapda. Az etnikai szembenállás is csapda. Magyaroknak, románoknak egyaránt. Az erdélyi magyar kollektív emlékezetben is ott van a modernizációtól való félelem, mert legutóbb a Ceaușescu-rezsim az iparosítással román szakmunkásokat is vitt a székelyföldi kisvárosokba, és csak azért nem sikerült mélyreható demográfiai változást előidézni ott – ahogy a Székelyföld peremén, Marosvásárhelyen viszont sikerült –, mert „túl hamar” megbukott a rendszer. Tapasztalatai a kisebbséget nemcsak nálunk, hanem szinte mindenütt sündisznóállásra predesztinálják. Egy-két fecske nem csinál tavaszt, de mégis fontos, hogy a román centenárium évében néhány román értelmiségi is (politikust egyet sem tudnék említeni) ráébredt, hogy az erdélyi kérdés túszul fogta a románokat is, és ezzel az ürüggyel minden modernizációs törekvést el lehet akasztani. Erdélyben nagyrészt most is ugyanazok a vasútvonalak, mint az első világháború előtt, és diribdarabokból százötven–kétszáz kilométernyi autópályát lehet összeszámolni egy Magyarországnál valamivel nagyobb területen.”

Románoknak és magyaroknak dűlőre jutni december elseje közös ünneplésében képtelenség, arra esély nincs, ezt erőltetni nem szabad, nem lehet. Helyette maradnak a realitások, marad a nemzeti érzékenység kölcsönös tisztelete. Viszont amiben egyetértésre kell jutni az már érdemi kérdés, az már a jövőnket érinti. Erről Markó ekképp vélekedik a cikkvégi következtetésében:

„Mondogathatjuk, hogy ami egyiknek gyász, a másiknak ünnep mifelénk Trianon óta, de ideje lenne felmérni azt is, hogy ma a modernizációs esélyek közösek mindannyiunknak, és ha ismét – ki tudja, hányadszor – elszalasztjuk ezeket, mindenki vesztesége lesz az is. Olyan pedig nincsen, hogy demokráciát építünk, és közben gyűlölködünk. Erdély utóbbi száz éve jól bizonyítja ezt. Vagy-vagy!”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X