• 2019. január 21., hétfő
    Ágnes
  • Kolozsvár
    • -1°
      Csíkszereda
    • -2°
      Székelyudvarhely
    • -4°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -1°
      Kovászna
    • -2°
      Kézdivásárhely
    • -1°
      Barót
    • -2°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • -1°
      Nagyvárad
    • -2°
      Beszterce
    • -2°
      Déva
    • -2°
      Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • -1°
      Zilah
    • -1°
      Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -2°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6975 LEI
    • 1 USD = 4.1192 LEI
    • 1 GBP = 5.3305 LEI
    • 100 HUF = 1.4745 LEI

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (december 7-13.)


-A A+

A Nagy Imre-szobor eltávolítása és egy ennyire megosztó emlékmű restaurációja nem sebeket fog begyógyítani, hanem újabb sebeket üt a kollektív emlékezetben, és állandósítja az ellenségeskedést” – Történelemhamisító emlékműre cserélik le Nagy Imre szobrát.

Megszólalt  a héten az Indexen Sárosi Péter jogvédő, történész, a Jogriporter Alapítvány igazgatója és annak kapcsán, hogy december 7-én megszületett a hivatalos döntés arról, hogy Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről a Jászai Mari térre száműzik, helyére pedig restaurálják, majd felállítják azt a ’45 szeptemberében ledöntött gigantikus alkotást, ami a vörösterror áldozatainak állított emléket a második világháború előtt, elmondja: „maga az emlékmű soha nem tükrözött nemzeti konszenzust, kezdetektől megosztónak számított, amit joggal vádoltak meg történelemhamísítással – így ma sem alkalmas arra, hogy nemzeti emlékhellyé váljon.”    

Az ötfős, Kövér László által vezetett Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság, melynek a házelnökön kívül tagja még Halász János Fideszes parlamenti képviselő, Such György, az Országgyűlés hivatalának főigazgatója, Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója és Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program irányítója, december 7-én meghozta rég beharangozott döntését: Nagy Imre mártír miniszterelnök szobrának mennie kell a budapesti Vértanúk teréről. Helyére 2019-ben, a bolsevik Tanácsköztársaság centenáriumán visszakerül a Nemzet Vértanúinak restaurált, helyesebben újragyártott emlékműve (az eredetit ugyanis a második világháború után ledöntötték és az megsemmisült), ami a vörösterror áldozatainak emlékét volt hivatva szolgálni 1934 márciusa és 1945 szeptembere között.

A verdiktről az MTI gyorshírben számolt be, közreadva az alábbi tudósítást:

„A Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság (KNEB) pénteki ülésén előzetes hozzájárulását adta a Vértanúk terének gyalogos prioritású átépítéséhez, és ennek részeként a nemzeti vértanúk emlékművének rekonstrukciójához, valamint ugyancsak előzetes hozzájárulását adta a Nagy Imre-emlékmű Jászai Mari téren történő felállításához.

A terveket előterjesztő Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program (SIP) Nonprofit Zrt. vezetője az MTI-nek elmondta, hogy a Kossuth tér sikeres megújítása után a nemzeti vértanúk emlékművének rekonstrukciójával a kiemelt nemzeti emlékhely teljes területén befejeződik a kommunista szoborrombolások okozta sebek begyógyítása.

A Vértanúk terének névadójaként egykor ott állt az 1919-es vörösterror több száz áldozatának nevét megörökítő alkotás, amelyet 1945 szeptemberében ledöntöttek, és eltüntettek. A korabeli fényképek, dokumentumok alapján hitelesen rekonstruált emlékmű 2019-ben készül el. Az átépített Vértanúk tere a gyalogosoké lesz, az új forgalmi rend szerint - a tömegközlekedés járatainak kivételével - gépjárművek nem hajthatnak majd át a téren - közölte.

Wachsler Tamás hangsúlyozta, hogy a Nagy Imre-emlékmű sorsával kapcsolatos aggodalmak alaptalanok, mert az alkotást méltó helyen, a Jászai Mari tér déli, lipótvárosi területrészének geometriai középpontjában tervezik felállítani.”

Olvasóink közül bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy ez év tavaszán, amikor ismertettük Jeszenszky Gézának az Egy nagy hazafi emlékének sárbatiprásáról címmel közreadott publicisztikáját, melyben az Antall-kormány külügyminisztere megkísérelt a józan észre apellálni Nagy Imre szobrának védelmében („1956 és a magyar demokrácia megtagadása lenne kétségbe vonni Nagy Imre emberi és politikai nagyságát, szobrának eltávolítását követelni. E követelés teljesítése, még a szobor áthelyezése is világméretű felháborodáshoz vezetne, hiszen a külvilág a magyar '56-ot, Nagy Imrét, mártír-társait és a forradalmárokat a mai napig csodálja.”) – bemutattuk azt a Kun Béla és Szamuelly Tibor nevével fémjelzett kommunista rémuralom áldozatainak emlékére alkotott grandiózus emlékművet, mely nem véletlenül, már felállítása előtt is a bírálatok kereszttűzébe került. Akkor elmondtuk, ennek a Lechner Jenő–Füredi Richárd-féle, a Horthy-érát megidéző monumentális szoborkompozíciónak már az eredeti, 1934-es változata is visszatetszést keltett akkoriban szakmai berkekben és a közvélemény egy részében. Ezért nehezményeztük is, hogy miért kellene ezt a gigászi méretű ízlésromboló korszaklenyomatnak a hasonmását a XXI. században reprodukálni és rákényszeríteni az ország főterének közvetlen közelére.

Most, hogy megszületett a végső döntés, jövőre pedig már biztosan ez a helyidegen, a nemzeti szocialista és a szocialista realista alkotásokat megelőlegező robusztus kolosszus fogja agyonnyomni a budapesti Báthory-, Vécsey és Nádor utcák találkozásánál található háromszögletű kis teret. Mivel ennek kapcsán napvilágot látott Sárosi Péternek a Történelemhamisító emlékműre cserélik le Nagy Imre szobrát című, felettébb figyelemreméltó publicisztikája, úgy véltük, feltétlenül vissza kell térnünk az ügyre.

Annál is inkább érdemes megismerkedni olvasóinknak az Indexen minap közölt cikkben foglaltakkal, mert annak szerzője cáfolhatatlan érvekkel mutatott rá: erőltetett, s ezért nem igazán meggyőző az eredeti állapot visszaállításával érvelő hivatalos megközelítés. Továbbá kiderül Sárosinak ebből a szókéréséből, hogy már az eredeti emlékmű is eleve szembeötlően meghamisította a múltat, reinkarnációja természetesen ugyanezt a célt szolgálná.  Ez a vonatkozása is, már annak idején, amikor ezelőtt majd 90 esztendeje a szoborállítás még csak tervként merült fel, nagyon sokakat tiltakozásra késztetett.

Nemkülönben rávilágított arra a városkép védő cikkszerző, hogy a Nemzet Vértanúinak emlékművével, mint művészi kompozícióval is komoly gondok voltak/vannak. Nevezetesen az, hogy ez a grandiózus alkotás híján van művészi erényeknek, amit – mint már jeleztük – szintén felróttak az alkotóinak már akkor, amikor az még csak terv formájában létezett 1929-ben. 

„Eltüntetik Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről, hogy a helyére újra felállítsák azt az emlékművet, ami a vörösterror áldozatairól emlékezett meg a második világháború előtt. – indítja cikkét Sárosi Péter, majd hozzáteszi: A hivatalos magyarázat szerint erre azért van szükség, hogy begyógyítsák „a kommunista szoborrombolások okozta sebeket”, és helyreállítsák a tér eredeti állapotát. Ez a magyarázat több szempontból is sántít. Egyrészt a térnek soha nem volt egy „őseredeti” állapota – a világháború előtti időszakban is folyamatosan változott, alakult. Az 1934-ben felavatott Nemzeti Vértanúk Emlékműve, amelyet most helyreállítanak, mindössze egy évtizedig állt a téren – kevesebb ideig, mint amennyi ideje (22 éve) Nagy Imre szobra áll ott!”

Ezt követően cikkszerzőnk megpróbálja megfejteni a szobor újbóli felállítása mellett kardoskodók motivációit. Amit ennek okán felfedezni vél, az korántsem megnyugtató számára. Úgy ítéli meg, hogy „a kormányzat ezzel a lépéssel nem is csupán a Horthy-korabeli állapot restaurációját szolgálja, hanem annak is kimondottan az 1934-44 közötti évtizedéét, amelyre a fokozódó zsidóüldözések, a szabadságjogok korlátozása és a fasiszta-náci rendszerek melletti növekvő elköteleződés volt jellemző.”

„Tényleg ezt az évtizedet akarjuk restaurálni?” teszi fel az önként adódó kérdést Sárosi Péter, majd megfogalmazza dolgozatának egyik legfontosabb, üzenetértékű kulcsmondatát: „maga az emlékmű soha nem tükrözött nemzeti konszenzust, kezdetektől megosztónak számított, amit joggal vádoltak meg történelemhamisítással – így ma sem alkalmas arra, hogy nemzeti emlékhellyé váljon.”

Fentiek hallatán bizonyára jó néhányan felhorkannak, köztük mindenképpen annak az emlékmű-visszaállítást szorgalmazó, mintegy két esztendővel ezelőtt létrehozott Facebook-csoportnak is a tagjai, melynek kezdeményezője most, meghallva, hogy a mártír miniszterelnök szobra a Jászai Mari téren álló medence helyére kerül, azonnal megtette „zseniális” előterjesztését. Ez így hangzott: „Javaslom Nagy Imre hídja alatti medencének falai és alja vörös színnel legyen kicsempézve a Jászai Mari téren. A víz pedig szintén vörössel legyen színezve.”

Mielőtt bárki arra gondolna, hogy Sárosi, ki tudja milyen sanda megfontolásból ab ovo ellenfele lenne annak, hogy a magyar Kommün áldozatai méltó emlékhelyet kapjanak Budapesten, szögezzük le: ilyesmi fel sem merül, a cikkszerzőnk is híve egy méltó emlékműnek, sőt… Amit ez ügyben elmond, az önmagáért beszél:

Az ötlet, hogy emlékművet kell avatni a vörösterror áldozatainak, persze egyáltalán nem ördögtől való, sőt, teljesen legitim és méltánylandó törekvés. A kritikusoknak már a két világháború között sem magának az emlékhelynek az ötletével volt bajuk, amelyet 1929-ben József főherceg vetett fel, hanem azzal a történelmi-emlékezetpolitikai kontextussal, amelyben ez felvetődött.”

E téren a jogvédő és historikus szerzőnk szükségesnek tartja az egykor történtek felelevenítését, amit haladéktalanul meg is tesz. Következzen egy terjedelmesebb fejezet a dolgozatából, melyben történelmi tényekre alapozva szolgáltat érveket arra, hogy a Lechner Jenő és Füredi Richárd alkotta kőmonstrum kapcsán miért is jogos a „történelemhamisító” jelző.

„Először is, a Horthy-rezsim következetesen augusztus 6-án ünnepelte a Tanácsköztársaság bukását – holott a proletárdiktatúra már augusztus elsején megbukott, és a polgári közigazgatást éppen ebben a 6 napig tartó időszakban állította helyre Peidl Gyula szociáldemokratákból álló kormánya. Ezt a kormányt a Fehérház Bajtársi Egyesület nevű ellenforradalmi csoport a román megszállók segítségével, erőszakkal megbuktatta. Horthyék nem voltak hajlandóak elismerni, hogy a Tanácsköztársaságot valójában nem az ellenforradalom buktatta meg, ezért ünnepelték a puccsot, és nem a kommün valódi bukását.

Ez a puccs ráadásul országszerte a fehérterror nyitányát jelentette, amelynek során a demokratikus baloldali és liberális politikai csoportok működését korlátozták és több száz embert gyilkoltak meg világnézeti és származási alapon. Míg a vörösterror bűncselekményeit alaposan kivizsgálták, az elkövetőket megbüntették, addig a fehérterror eseményeiben nyomozó Váry Albert ügyészt felülről leállították, a bűntettek után nyomozó újságírókat, például Fényes Lászlót bűnperbe fogták. Az elkövetők pedig büntetés helyett amnesztiát kaptak és fényes karrier nyílt meg előttük.

Az emlékhely felállítására létrehozott Nemzet Vértanúinak 1918-1919 Országos Emlékbizottsága már kezdetektől nyilvánvalóvá tette, hogy a tervezett emlékmű kizárólag a vörösterror áldozatainak kíván emléket nyújtani - fehérterrort „nem ismer”.

Ráadásul a vörösterror időszakát az 1918-as őszirózsás forradalomtól egészen az augusztus 6-ig tartó időszakra kiterjesztette. Pedig sem a Károlyi-kormány, sem a Peidl-kormány időszakában nem volt vörösterror.

Miközben bizonyítékok kerültek elő Horthy személyes érintettségére a fehérterror bűncselekményeivel kapcsolatban (a Népszava újságíróit brutálisan megkínzó és meggyilkoló különítményesek például Horthy főparancsnokságának autójával menekültek), addig semmilyen bizonyíték nem volt arra, hogy Károlyiék bármiféle terrort folytattak volna (hacsaknem a letartóztatott Kun Béla rendőrök általi megverését ide nem számítjuk, amit Károlyi leállított), vagy bármilyen szerepük lett volna akár Tisza István meggyilkolásában.”

A történelmi hűséghez történő ragaszkodás megköveteli, hogy arról a vitáról is beszámoljon szerzőnk, mely azt követően alakult ki a fővárosi döntéshozók között 1929 nyarán, hogy napirendre került a szobor együttes felállításának a kérdése, majd határozni kellett is az ügyben. Persze igaz: ekkor már létrejött az Emlékműbizottság élén Pekár Gyulával, az akkori belügyminiszter már április elsejétől, hat hónapon keresztül engedélyezte egy, az egész országra kiterjedő pénzgyűjtés elindítását az emlékműállítás javára (ezt utóbb többször is meghosszabbította), májusban pedig ugyanő felkérte a törvényhatóságokat is, hogy „ha tehetik, akkor némi anyagi hozzájárulással" támogassák az adománygyűjtést.

Íme, hogyan tükröződik mindez a história tömören Sárosi minapi szókérésében:

„A szociáldemokraták már a fővárosi képzőművészeti bizottság 1929. júniusi ülésén nyilvánvalóvá tették, hogy csak egy olyan emlékmű koncepcióját tudják támogatni, amely egyaránt állít emléket a vörös- és a fehérterror áldozatainak, és nem mossa össze a demokratikusan, terrormentesen működő baloldali kormányokat a diktatúrával. Bánóczi László szociáldemokrata képviselő kijelentette, hogy ’kénytelen tudomásul venni, ha a bizottság többsége ma még tán nem ismeri el, hogy az ellenforradalom is értékes embereket pusztított el gazul, de eljön az idő, amikor a főváros közönsége megszavazza olyan emlékmű költségeit, amely az ellenforradalom áldozatainak szól." Valóban eljött ez az idő: de akkor meg a vörösterror áldozatairól feledkeztek meg méltatlanul, a két terror áldozatainak konszenzusos emlékműve még mindig várat magára.”

A fentebb ismertetetthez hasonlóan hatalmas vitát generáltak az egykori döntéshozók körében a tervezett szobor együttes makettjéről készült fényképek. Ezek láttán következtek a hevesebbnél hevesebb reakciók, nem is kevesen kárhoztatták a bemutatott „művészi ajánlat” esztétikai minőségét. A mai szoborállításokban jeleskedők számára is voltak cseppet sem tanulságmentes észrevételei a Fővárosi Közgyűlés 89 évvel ezelőtti, városképet féltő lokálpatriótáinak. Mindezekről így számol be Sárosi Péter:

„Az emlékmű koncepciójának ráadásul a művészeti értékét is igen gyengének ítélték meg. Lázár Miklós „kőbe faragott közhelynek” és „gyenge szoborműnek” tartotta, aminek „nincs semmiféle kontaktusa sem korunkkal, sem azzal az eszmével, amit reprezentálni akar”. A terveket a bizottság elvetette és átdolgozását javasolta. „Ugron Gábor felháborodva garázdálkodásnak nevezte azt, ami utóbbi időben a szobrok és emlékművek körül történik, egyre-másra gyatrább szoborműveket helyeznek el a főváros utcáin” – számolt be a korabeli Index, Az Est (akár a mai viszonyokról is írhatták volna).”

Cikkének végéhez közeledve Sárosi kitér a szoborállítás előkészítésének több olyan vonatkozására is, melyekről pusztán terjedelmi okok miatt vagyunk kénytelenek lemondani. Zárásképpen viszont következzen az a részlete az eheti, bemutatásra választott megszólalásnak, amelyikről lemondani nem lehet, nem szabad. Hogy miért nem? A válasz a következő sorokban ott van. Egyértelműen:

„A Füredi Richárd és Lechner György által épített emlékművet végül csak 1934. március 18-án, Kossuth halálának évfordulóján avatták fel, azon a napon, amikor Gömbös Gyula miniszterelnök hazatért olaszországi látogatásáról, és a kurzussajtó a fasiszta diktátort, mint Magyarország fő szövetségesét ajnározta. A robusztus kőtömb tövében a szintén robusztus Hungária nőalak, illetve a kígyóval birokra kelő izmos férfi már szintén ennek a kornak a militáns, fajvédő jegyeit hordozza magán.

Erre cserélik most le Varga Tamás szobrát, amelyen a mártír miniszterelnök békés rezignáltsággal tekint a parlament felé egy hídon állva. Egy polgár, aki bár sokáig a sztálini diktatúra szolgálatában tévelygett, amikor a történelem próba elé állította, akkor bátran felvállalta a döntés felelősségét és kiállt a nemzet szabadsága és függetlensége mellett.

A nemzeti konszenzus keresését tükröző híd szimbolikáját cserélik most le a faji homogenitást tükröző robusztus kőtömbére.

A Nagy Imre-szobor eltávolítása és egy ennyire megosztó emlékmű restaurációja nem sebeket fog begyógyítani, hanem újabb sebeket üt a kollektív emlékezetben, és állandósítja az ellenségeskedést.”

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X