• 2018. november 17., szombat
    Hortenzia, Gergõ
  • Kolozsvár
    • -7°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -4°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -7°
      Kovászna
    • -3°
      Kézdivásárhely
    • -7°
      Barót
    • -8°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -7°
      Beszterce
    • -5°
      Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • -8°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6639 LEI
    • 1 USD = 4.1179 LEI
    • 1 GBP = 5.2762 LEI
    • 100 HUF = 1.4490 LEI

Sebestyén Rita egyetemi előadó: oda kell nézni, ahol potyog belőlünk az álszentség


-A A+

Miközben lassanként a virtualitásban élünk inkább, még mindig nem találtak ki jobbat, hitelesebbet az élő, átalakuló emberi kapcsolatoknál, amely oldja az előítéleteket is – ez lehetne egyik következtetése a Sebestyén Rita külföldön élő egyetemi előadóval készített interjúnknak. Színházról, migrációról, nevelési tapasztalatokról beszélgettünk, és közben azok a „skatulyák” is előkerültek, amelyekbe beszorítunk egy-egy olyan világot, amelyet nem ismerünk, nem tudunk kellően értelmezni.

Dániai székhelyű nemzetközi művészeti projekt alapítója vagy és művészeti igazgatója is immár három éve. Mi vezetett az Othernessproject megalapításához, és mivel foglalkoztok jelenleg ennek keretében?

A gondolat sokkal korábbról származik, onnan, hogy kisebbségiként és nőként diktatúrában nőttem fel. Sokszoros elnyomásban, sokszoros elnyomói kultúrában. És hogy ezzel soha nem tudtam igazából mit kezdeni: vagy elfordultam tőle, vagy túl harcosan, mondhatni önsajnálóan kezeltem. Sok évembe telt például rájönni arra – lehet, hogy másnak korábban sikerül felnőniük –, hogy nem hurcolhatom az áldozat-szerepet magammal, miközben ugyanebbe belerángatok még, akit csak lehet.

Azt akarom ezzel mondani, hogy dolog van azzal, ha valaki egyszeri vagy többszöri elnyomásban él vagy élt. Magunkkal van dolgunk, nem is a környezet igazgatásával. Én ezeket gyakran összekevertem, kapkodtam és hadakoztam. Sajnáltam is magam rendesen.

Számomra az egész projekt arról szól, hogy mit tehetünk mi magunk magunkkal, hogy rendben legyünk, egészségesen, nyugodtan éljünk. Nem tudom még erre a választ, de rájöttem, hogy ez a kérdés-komplexum mindvégig ott lesz velem valamilyen szinten. Azt látom, hogy akinek ez szintén fontos, hosszabb-rövidebb időre csatlakozik. Sok EU-s projektben vagyunk most benne egy fantasztikus német egyesület kapcsán, és előadásokat is csinálunk, jó merészeket, amiket szeret a közönség. Azt mondanám: művészet által kutatjuk, hogyan lehet élni ezzel a sokféleséggel.

Érdekes megközelítés, nagyon emberközeli. Ha jól tudom, ugyanilyen érdekes utat jár be a művészeti produktum is a projektben: több szakterület kutatásainak eredményeképpen fogalmazódik meg, résztvevője pedig választhat a proaktív szereptől egészen a passzív nézői szerepig, majd maguk a befogadás hatásmechanizmusai is különböző tudományos kutatások tárgyát képezik. És nagyon fontos szerepet jut ebben a folyamatban a műhelymunkának is. Milyen tapasztalatokhoz jutottatok el így? Vagy mindig más megközelítést alkalmaztok? Hogy kell ezt elképzelnünk?

Háromféleképpen szaladunk neki a hegynek, és a három dolog összefügg. Az egyik, hogy workshopokat tartunk: legutóbbi erős élményem a Koppenhága-környéki menekült gyerekek táborában volt, ahol jóformán ketten sem beszéltünk azonos nyelven, mégis előkerültek a dobok, mutogattunk, rajzoltunk, lett egy „alapnyelvünk”, és főleg nagyon jól éreztük magunkat.

A másik, hogy előadásokat csinálunk. Amit említesz, az az IF (HA), ami arról szól, hogy kb. 12-24 ember beszabadulhat egy hajó gyomrába, ahol négy interaktív installáció várja, majd egy performer is megjelenik. Gyakorlatilag mindenki építhet magának egy párhuzamos világot: új identitást, közösséget, társadalmat, politikát, sőt, metafizikát is hozzá. Persze ez játék, és itt nem a párhuzamos világ részletessége vagy kidolgozottsága a lényeg, hanem az, hogy táguljon a tudat. Hogy vagyok jelen a világban, egy közösségben, ha például tudom, hogy hermafrodita vagyok, és örökké így fogok élni? Vagy bármi más variáció jöhet, amit választok éppen.

Ezáltal rájövünk, hogy mennyi minden tulajdonképpen úgynevezett „hipnózis” az életünkben, a társadalmunkban: szerintem például az etikett egy része, a nem, a faj mindenképpen hipnózis. Azt értem ez alatt, hogy egy, a születésünk előtt, tehát létezésünknél sokkal korábban kialakult közösségi megállapodás, amire aztán ránevelnek bennünket, és ezért kész tényként kezeljük. Pedig nem az. De ez az én véleményem, és senkit sem szeretnék erre „ráhipnotizálni”.

Azt viszont szeretném, ha időnként megengedhetnénk magunknak, minél többen, hogy kinyíljon felettünk a hipnózis ernyője, és több, rétegesebb, szélesebb, nyitottabb valóságot is megismerhessünk.

Ja, és a harmadik: a kutatás, az úgynevezett action-research, ami azt jelenti, hogy mindent, amit csinálunk, dokumentálunk, a saját és mások visszajelzéseit is, és így, spirálban vagy ciklikusan alakul minden, amit csinálunk.

Az általad felvetettekhez kapcsolódna egy nagyon személyes érdeklődésem. Ti, ugye, implicite a különböző társadalmi jelenségekkel is foglalkoztok, amelyek alapján valamiféle egészen sajátos diagnózis is felállítható a társadalomról. Én az utóbbi években folyamatosan azt hallom, hogy Európa különböző közösségei egyre kevésbé befogadók és elfogadók, ez pedig leginkább a migrációnak tulajdonítható. Mindazonáltal a művészetfejlődés szerintem nem fogható fel a különböző kulturális kölcsönhatások nélkül. Te hogyan látod ezt onnan? Milyen tapasztalatokhoz vezetett el a munkád az Othernessproject révén? És mi lenne a te személyes „diagnózisod”?

Rengeteg minden történik velem annak kapcsán, hogy kétszeres ki-bevándorló, egyetlen nagyobb intézményhez sem tartozó, mégis valamennyire számon tartott akadémikus, egyetemi előadó és művész vagyok. Közben negyvenhat éves, és van egy lányom, akivel ketten vágunk bele az életbe. Gondold el, mennyi minden röpköd az emberek fejében ezt olvasva. De maradjunk a „hipnózisnál”: a hovatartozás, intézményi, állami, családi, és mit tudom én, milyen képzetek jönnek elő annak kapcsán, hogy egy nő egyedül van egy gyerekkel, azzal, hogy most akkor öreg vagyok vagy fiatal, vagy hol is állunk… Sokat tépelődtem én magam is, míg ki mertem szállni dobozokból.

Nem tudom, hol állunk, de azt tudom, én hol állok: most éppen London mellett (ez most nem az Othernessproject része), ahol egy egyetem és egy magániskola közös kezdeményezéseképpen leendő egyetemistákat tanítunk. És magunkat is. Együtt élni.

Három napja egy csapat bahreini kamaszlány, kínai lányok és fiúk, orosz és ukrajnai fiatalok, és veszettül okos és megzabolázhatatlan olasz srácok vannak összezárva. Tegnap estig gyakorlatilag széttéptük egymást az osztályteremben – ilyenkor mindig arra gondolok, hogy én vagyok a megértés eleven ellenpéldája, és ezt gyakran produkálom: a helyzetet is, a gondolatot is. Utálom magam ilyenkor, és arra gondolok: na ezért kezdik a népek egymást megutálni, mert „a fene a parfümös, hidzsábos, gazdag kamaszcsajba, aki tuti azért kínoz, mert az én térdem és könyököm kilóghat a ruhából, és van képem ehhez, amikor szinte annyi idős vagyok, mint anyja”…  

Ma este például úgy léptünk be a terembe, hogy ki voltunk már teljesen fordulva magunkból. Egyszerűen húscafatok voltunk. De nem vettem elő az akadémiai angolt, hogy „ezt vagy beszeded, vagy értsd meg, elásva a jövőd”, hanem feltettem nekik Sting Desert Rose-ját. Egyszerűen azért, mert az ő korukban ezt hallgattam. Elképzelem, milyen nyálas lesz majd ez leírva… De akkor is: elfogytak az eszközeim. Azt mondtam nekik, hogy akkor írjátok le, amit ebből értetek. Három órán át jól elvoltunk. Összeállítottunk egy újságlapszámot. Én elviseltem, hogy folyamatosan arab-olasz zsizsegés, kiabálás megy közben, ők meg engem, ami szintén nem kis teljesítmény. Aztán meg úgy búcsúztunk, hogy köszönjük egymásnak ezt a napot. Persze, nincsenek illúzióim, szerintem holnap újult erővel harcolunk majd ismét.

Visszatérve: szerintem nincs diagnózis, illetve rengeteg van, ahány helyzet. Azt hiszem, nekem most az a legfontosabb: hogyan tudunk egymással vagy egymás mellett élni – aszerint, hogy éppen mit akarunk, kell vagy muszáj. Ezt már nem lehet tologatni. Vagy ez az első és a legfontosabb, vagy végünk van: zombik leszünk. De ezt lehet, hogy csak én gondolom így.

Nagyon szemléletes. Szinte magam elé tudtam képzelni ezt a soknemzetiségű ifi-kavalkádot és az is érzehető, hogy a teljes kezelhetetlenségében is mennyire élő kapcsolatokat mintáz, ebben én is jól tudnám érezni magam… De erre megint csak azt kell mondanom, hogy az ilyen „találkozásokról” mi nem ezt és nem így tudjuk. Folyamatosan csak a konfliktusokról értesülünk. De akkor most azt kérdezném meg, hogy te hogyan látod onnan a hazai, spéci romániai társadalom és benne a magyar közösség nyitottságát? Szoktál ezen gondolkodni néha? Én nagyon kíváncsi vagyok minden olyan véleményre, ami kívülről jön és kritikus azzal a közeggel szemben, amelyben én magam is élek..

Sok tekintetben gyökeresen és zsigerileg része vagyok a romániai magyar társadalomnak. Van is rá egy kifejezésem, mert ugye zavart okoz nemzetközi közegben, hogy ki a fene is vagyok. Azt szoktam mondani erre: Rongarian from Denmark. És ezt eddig még senki nem értette félre, komolyan. Szóval, én pont húsz éve jöttem el, és minden pillanat, amikor toleráns vagyok, az én nosztalgikus belső kapcsolatomban úgy cseng le, hogy ezt otthonról hoztam. De nem tudom, hogy ez így van-e. Otthonról, romániai magyarként, de családilag is, kisemmizett nemes-művész, értelmiségi firlefrancként is bennem van az áldozat-szerep, a gyávaság, a megalkuvás, a szűkölés-lihegés, és az, hogy bezzeg én jobb vagyok, miért nem nekem van a toronyóra láncostól és New Yorkban, lehetőleg máma még…

Személyes, zsigeri és elég pontos röntgenképét vázoltad a társadalmunknak. Én legalábbis felismertem magam ebben a görbe tükörben. Na, de térjünk egy picit vissza egy szélesebb perspektívához. Nem tudom, jól látom-e innen, de számomra határozottan úgy tűnik, hogy az európai migrációs hullám előtti, alapvetően nyitottságon és elfogadáson alapuló – „szitokszót” használva: liberális – migrációs politikájukról most úgy próbálnak lemondani még a legnyitottabb európai államok is, hogy tulajdonképpen azt követelik a lakosságtól, radírozzon ki az emlékezetéből mindent, ami 2015 előtt volt. Hogy állnak ma ezzel a képmutatással ott? Tapasztalod-e nap mint nap ezt? Az Othernessproject Facebook-oldalán is olvastam egy ehhez kapcsolódó személyes történetet...

Szerintem nincs migrációs hullám. Most ezért sokan meg akarnak majd kövezni, én meg gyáva vagyok, tehát nem mondom meg, mikor megyek haza legközelebb. De Európa szemszögéből nincs migrációs hullám, tehát nem szenvedünk ettől. Akiknek el kell hagyniuk az országukat, ők természetesen rengeteget szenvednek. A mi szenvelgésünk hamis ennek kapcsán.

Képzeld, beiratkoztam a koppenhágai egyetem posztgraduális képzésére, hogy antropológiai-szociológiai szempontból, hideg fejjel, tudományosan méregethessem, mi folyik velem, velünk. Na, és ott a számok azt mondták, nincs ilyen „hullám”: ha a történelmet és az adatokat nézzük. Ha maradok a nyers és baltával faragott, tehát bevállaltan nem finom és árnyalt beszédmódnál, akkor azt mondhatom: a magukat jól betankolt nemzetállamok elkezdtek parázni, hogy mi van, ha osztozni kell a Földgolyón és javain.

Dánia biztos, hogy nem jobb egyik általam jobban ismert kelet-európai országnál sem. Sőt: még csak nem is az a nyíltan nemzetieskedő, amit mi ismerünk, hanem mélyen és bántóan hipokrita. Finoman tudtodra adják itt, hogy beszélő majom vagy. Már ha bajuk van veled. Ha nem, akkor pont olyan jófejek mint a magyar vagy román jófejek, persze. Eszközeinkben különbözünk csak. Ez közhely, de fontos felismerés, mert azt jelenti: nehogy te vagy én azt higgyük, van egy jobb sarok a földön, ahol megoldották a problémákat, vagy rendesebbek az emberek. Nincs ilyen hely. Szerintem. Vagy én nem találtam még meg.

Bajban vagyunk viszont, ha oda egyszerűsítünk le mindent, hogy akkor most osztozunk-e a bolygónkon és javain, és hogy ez egyenlő módon történik-e, vagy sem. Persze, a helyzet jelenlegi állása szerint nem egyenlő módon. Arra pedig mindenkinek van eszköze, hogy megtartsa a status quóját: ki volt itt előbb, kinek a nagypapája hol nyugszik, kinek a nyelve, irodalma, egyeteme helyénvalóbb. Tudjuk, persze, és okos fejünk is biccent, hogy ez hülyeség, mert nincs olyan, hogy „primitív kultúra”. De azért gyakran hivatkozunk rá, ha meg kell védeni a privilégiumainkat. Nem jobb hely Skandinávia. Ilyen tekintetben legalábbis. Élni pedig ott érdemes, azt hiszem, ahol osztozni lehet, vagy talán ott, ahol osztozni ér, ahol ez a „hipnózis”.

A közösségi média nyilván sokat segít a különböző valóságok „felépítésében”. Jobb híján ez a közeg határozza meg, hogyan vélekedünk egyik-másik, számunkra ismeretlen társadalomról, távoli jelenségekről, amelyeket azelőtt könyvekből, dokumentumfilmekből vagy színházi előadásokból próbáltunk megismerni. Így lesz lassanként torz a kialakított képünk mindenről, ami távoli. De az othernessproject és a te személyes gondolatsorod is azt mutatja az én értelmezésemben: még mindig nincs jobb az empirikus tapasztalatnál, az élő emberi kapcsolatoknál. De meddig mehetünk el az elidegenedéssel, a felépített „valóságokkal”? Erről szólnak-e antropológiai kutatások?

Nem tudom, szólnak-e antropológiai kutatások erről, de azt gyanítom, kapásból, hogy nagyon messze elmehetünk egymás kínzásában. Trump, például, ezt teszi velünk. Meg Theresa Mayt hallgatom ebéd közben a kollegáktól, orrvérzésig…

Szerintem azért fontos a színház most, mert ki lehet élni ezeket. Muszáj megélni, kiélni, akár a háborúskodást is, igen. Muszáj lenne ezzel foglalkozni sokat, hatékonyan, őszintén, egyszerűen, nem reszketve, hogy jaj, beköltözik a kamrámba valaki. Lehet, hogy beköltözik. Ez is sokkal jobb, mint egy következő háború. Rugalmassá kell tennünk magunkat arra, hogy bármi jöhet.

Ezért soha ilyen fontos nem volt még a színház, és ezt komolyan mondom. Csak másféle komolysággal és őszinteséggel kellene csinálnunk. Nekem is. Mindenkinek. Odanézni, ahol potyog belőlünk az álszentség. Mindeközben pedig, sajnos, nem merjük elhinni, hogy vagy nagy változás lesz, vagy felgyújtjuk egymást…

De visszatérve: szerintem nem országok vannak, ahol lehet vagy nem lehet élni, hanem közösségek, és ezek a realitás-virtualitás különböző módozataiban kapcsolódhatnak. Nekem például fontos az, hogy valaki, akinek az enyémhez hasonló a gondolkodása, a világ másik feléről rám ír, hogy hol vagyok, és ő is elmondja, hol van, mit tapasztal, egyeztetjük az élményeinket.

Sebestyén Rita (Arad, 1972): egyetemi előadó, művész és kutató, aki nemzetközi közegben hozza létre a közösségi élmény különböző csoportos művészeti  alkotásait. Tevékenységi és kutatási területe: az időszakos, kulturálisan sokszínű közösségek együttélési formái, a művészet és kutatás, a művészet és tudományosság összefüggései. Művészeti és tudományos pályájának húsz éve alatt saját módszert dolgozott ki, amely a gyakorlati tapasztaláson, a test-elme-lélek hármasán alapul, és amely közvetlenebb közelbe hoz bonyolultabb filozófiai, szociológiai témákat a tágabban értelmezett társalkotás, a közösségépítés és előadóművészet terén. Társalapítója az Othernessproject nevű művészeti projektnek alapítója, 2015 óta pedig művészeti igazgatója is. Azóta dolgozik különböző performance-ok, részvételen alapuló előadói események és műhelygyakorlatok létrehozásán, és ezekkel kapcsolatos előadásokat tart és konferenciákon is részt vesz Svédországban, Dániában, Görögországban, Olaszországban, Portugáliában, Magyarországon és Romániában.  


HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X