• 2018. november 19., hétfő
    Erzsébet
  • -2°
    Kolozsvár
    • -3°
      Csíkszereda
    • -2°
      Székelyudvarhely
    • -4°
      Gyergyószentmiklós
    • -2°
      Székelykeresztúr
    • -2°
      Kovászna
    • -3°
      Kézdivásárhely
    • -3°
      Barót
    • -2°
      Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • -0°
      Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -4°
      Beszterce
    • -1°
      Déva
    • -1°
      Nagybánya
    • -2°
      Marosvásárhely
    • Zilah
    • -1°
      Szatmár
    • -1°
      Nagyszeben
    • Temesvár
    • -2°
      Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6639 LEI
    • 1 USD = 4.1179 LEI
    • 1 GBP = 5.2762 LEI
    • 100 HUF = 1.4490 LEI

A nagymamákról szóló „road-movie” rendezőjével, Révész Bálinttal beszélgettünk


-A A+

Egy angol, egy német és egy magyar srác hét éve meséltetni kezdte a nagymamáját kamera előtt. Rendhagyó road-movie született, utazás a múltba, amely egyszerre szól a második világháborút különbözőképpen megélt nőkről, és az 1980 után született generációról, amelyik csak videojátékban találkozott háborúval. A Nagyi projekt (Granny Project) című kreatív dokumentumfilmet a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) magyar napjának válogatásában láttuk: három karakteres nagymama, a magyarországi holokauszt-túlélő, a volt brit titkosszolgálati kódfejtő és a fiatalkorában a Harmadik Birodalommal szimpatizáló német táncosnő válaszol a filmkészítő unokák kérdéseire. Révész Bálint, Meredith Colchester és Ruben Woodin Dechamps, az unokák, akik a Brighton-i Egyetemen találkoztak, maguk is szereplői a filmnek, és végig reflektálnak a hallottakra. Kiindulópontjuk a naiv, felelőtlen, előfeltevésektől mentes gyermeké, amitől a film hangvétele teljesen üde és újszerű lesz. A beszélgetések mégis mélyre mennek, előkerül a csontváz a szekrényből, igazi felismeréseket látunk. 200 órányi nyersanyag, hét év munka és a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásának elnyerése után állt össze a dokumentumfilm, amely a lipcsei DOK Leipzig fesztiválon a Next Masters szekcióban elnyerte a kiemelkedő kelet-európai filmnek járó MDR-díjat. A filmet Révész Bálint vitte végig rendezőként, vágója Szalai Károly volt (Testről és lélekről), de két kolozsvári származású munkatársa is van: Kántor László producer és Márkos Albert zeneszerző. A projektről Révész Bálint rendező-producert kérdeztük.

A filmben nem jelennek meg a szülők, csak a nagyszülők és az unokák. Szerinted miben különbözik a nagyszülő-unoka kapcsolat a szülő-gyerek kapcsolattól?

Közös az ellenség a nagyszülők és az unokák részéről: mindig ellene mész a következő generációnak, vagy a következő generáció megy ellened, tehát a nagyszülők meg az unokák körülbelül egy oldalon állnak. Azért nem került be a filmbe a második generáció, mert tulajdonképpen azok az élmények megjelennek a nagyszülőknél, tehát az érzelmi töltöttsége a dolgoknak lefedődik a nagyszülők sztorijai által, és pont az az izgalmas az egészben, hogy az unokáknál már van egy olyan távolság, ami engedi a más nyelven való beszédet.

Hogy találtátok meg ezt a nyelvet? Nagyon sokféle dokumentumfilmes technika jelenik meg a filmben, például elviszitek a nagymamát egy olyan helyszínre, ahol korábban történt valami, mélyinterjút készítetek vele, vagy előkerül egy napló, archív felvételek. Hogy találtátok meg, hogy melyik nagymamához melyik technika passzol?

Adták magukat sokszor, de az koncepció volt, hogy egy helyre elvigyük őket. Hosszú ideig tartott a kutatás a filmhez, elmondattuk velük a sztorijaikat, és tulajdonképpen ezek átbeszélése közben csúcsosodott ki, hogy mi az az egy történet, ami a legfontosabb az ő életükben, ami úgy igazán beszédes. Lehet, hogy a nagyszülők saját életükre visszatekintve nem ezt tartanák a legfontosabbnak, de a történetmesélés szempontjából ezek voltak fontosak. A film elemeinek nagy része tanult technika, illetve improvizatív módon készült, nagyon sokszor a helyszínen éreztük, hogy valami nem működik, unalmas, s akkor megpróbáltuk más szemszögből megmutatni, máshogy beszélni róla.Mennyiben segített ebben neked az, hogy korábban színészként is dolgoztál, illetve az egyik társad, Meredith szintén színészképzésben vett részt?

Olyan szempontból segített, hogy ez az exhibicionizmus, ami a színészetnek komoly része, magával hozza, hogy természetes tudsz maradni a kamera előtt, nem zavar a filmkészítés jelenléte. Ez nagyon kellett, hogy nyíltak legyünk és fontos volt, főleg az improvizatív elemek kigondolása közben.

Te kezdted el először filmezni a beszélgetéseidet nagymamáddal, viszont íróként mindhárman fel vagytok tüntetve. Miért éppen te szerepelsz rendezőként a stáblistán?

Hosszan fejlesztettük a filmet, és olyan három-négy év után a srácok feladták. Utána én fejlesztettem véglegesre a koncepciót, az ő segítségükkel, de ott már egyértelművé vált, hogy mik a szerepek. Ez sok idő volt, amit soha senki nem fog megfizetni, én pedig épp megengedhettem magamnak, hogy foglalkozzak vele.

A te nagymamádhoz kapcsolódik az egyik olyan jelenet a filmben, amit akár tiszteletlennek is érezhet a nézők egy része, ez a zsidók elhurcolásának videojáték-szerű újrajátszása. Ez is spontán ötlet volt?

Az volt az eredeti ötlet, hogy menjünk el a csillagos házba, ahonnan nagyanyámat elvitték, és ott sétáltam, elmeséltem a történeteket, de az nem volt elég. Akkor bekopogtunk a szomszédhoz, felhívtuk a nagyit, dokumentumfilmes alapeszközöket használtunk. Aztán Merry (Meredith Colchester, szerk. megj.), aki nagy számítógépes játék-rajongó, elkezdett hülyülni, és azonnal egyértelmű volt, hogy ez jó. Ösztönös módon alakult ki, de az az érdekes, hogy hogyan telt meg jelentéssel. Utána végiggondoltam, hogy az eltávolodás, a személytelenség, amellyel ezekben a játékokban átéled az ölés aktusát, a mi generációnk egyetlen közös pontja a háborúval. Mi nem értük meg a háborút, mi a Medal of Honor-ban meg a Counter-Strike-ban választjuk ki, hogy a nácikkal vagy a szövetségesekkel tartunk…Mit változtatott rajtatok, illetve a nagyikon ez a hét éves munkafolyamat?

Rajtam nem annyira sokat, mert nekem nagyon intenzív és bensőséges viszonyom volt mindig is nagyanyámmal, tehát a tónus nem változott, de a másik két fiúnál abszolút. Leginkább az angol nagyinál: Merry, akinek, azt hiszem, 26 unokatestvére van, tehát elég nagy a konkurencia, exponált figura lett, és nagyon közel került a nagyanyjához, ami a filmben is látszik, a végén van egy csavar is a történetben. A német nagymamánál nem is a filmforgatás, hanem maga a film elkészítésének ténye indított be egy egészségesebb hozzáállást a dolgokhoz, mert a nézők, meg újságírók odamentek, és olyan kérdéseket tettek fel, amikre kellett valamit mondani. Az unoka-nagymama kapcsolat intenzitását tekintve ott, ahogy a filmben is elhangzik, inkább eltávolodás volt jellemző, viszont pont amiatt, hogy megtanultak egy csomó új dologról beszélni, a protokoll-beszélgetések, amelyek nagyszülő és unoka között lefolynak sokszor, sokkal mélyebbek és súlyosabb hangvételűek lettek, több tartalommal teltek meg.

 A „mezei” unokák, akik nem filmet szeretnének csinálni, csak kíváncsiak a nagyszüleikre, mit tanulhatnak ebből a filmből, mi az, amit módszerként átvehetnének?

Szerintem az, hogy csak beszélni kell. Lehet, hogy száz óráig mesél majd a nagyi, de ott lesz a két perc abban a száz órában, amikor megtörténik valami, ami miatt érdemes volt „végigszenvedni” azt az időt. Nagyon fontos, amikor a nagyszülőkkel foglalkozik az ember, hogy az igazi varázspillanatok akkor történnek meg, ha belerakod az idődet, mert te is szerepet játszol, ő is szerepet játszik, előre fabrikált elmélethegyek nehezítik a párbeszédet. Ki kell várni, de megtörténik.



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X