• 2018. november 21., szerda
    Olivér
  • Kolozsvár
    • -1°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -3°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • -2°
      Kézdivásárhely
    • -1°
      Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • 10°
      Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6644 LEI
    • 1 USD = 4.0999 LEI
    • 1 GBP = 5.2406 LEI
    • 100 HUF = 1.4502 LEI

Legnehezebb semlegesnek maradni - Püsök Botond csíkszeredai filmrendezővel beszélgettünk


-A A+

Már az is fontos visszajelzés volt Püsök Botondnak, hogy február végén egyetlen magyarországi produkcióként vetítették Nyugalom van című filmjét a cambridge-i Watersprite Awards diákfilm-fesztivál dokumentumfilm-kategóriájában, a csíkszeredai filmes ráadásul meg is nyerte a szekció fődíját. Több jel mutatott arra korábban is, hogy fogunk még hallani a kolozsvári Sapientia EMTE filmszakának végzettjéről: romániai és magyarországi fesztiválokon díjazták a csíkszentgyörgyi roma lányról, Angéláról készített filmjét. Mostanában főleg a játékfilmes eszközökkel elmesélt kreatív dokumentumfilm érdekli, és általános témák felől keres alanyt hozzájuk: az idegenség gondolatköréből kiindulva talált rá például egy Budapesten tanuló japán balerinára (Miyu). Jelenleg Erdélyben forgat családon belüli erőszak áldozatairól.

A korábbi munkáid között többségben voltak a játékfilmek. Miért döntöttél mégis úgy, hogy dokumentumfilmes mesterire mész a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre?

Amit mindig is nagyon szerettem, amin felnőttem, azok a realista, naturalista filmek, akár a román újhullámos világ, ez az, ami vonzott nézőként meg filmesként is. Úgy gondolom, hogy ez közel áll a dokumentumfilmhez, meg nagyon izgatott az, hogy hogy lehet minél reálisabb helyzetekben akár amatőrökkel együtt dolgozni, és úgy gondoltam, hogy a dokumentarista megközelítés az jó út lehet effelé. 2015-2016-ban volt egy nagyon kemény dokumentumfilmes tapasztalatom, az egyik első a kreatív dokumentumfilm terén, ez az Angéla című filmem, amit a közönség szeretett, meg el is ismerték egy-két fesztiválon, és nagyon jó tapasztalat volt nekem, ugyanakkor úgy éreztem, hogy nagyon sok mindent ösztönből csináltam, nem egészen ismertem a mechanizmust, hogy milyen lehetőségeim vannak bizonyos szituációkban, hogy különböző helyzetekben hogyan lehet dönteni. Ez az adrenalin az, ami a dokumentumfilmben az egyik legnagyobb kihívás: döntéseket kell hozzál helyzetben, és legtöbbször nincs lehetőséged ezt megismételni. Másféle gondolkodás kell, ami olykor nehezebb, mint egy fikciós film esetében. Így gondoltam arra, hogy megpróbálom ezt a mesterszakot, felvételiztem, és felvettek.

Az Angéla miatt?

Nem hiszem (nevet). Ez egy több fordulós felvételi volt, írásbelivel, szóbelivel, majd kellett egy külön felvételi filmet készíteni, azt ott megvédeni. Nem gondoltam, hogy fel fognak venni, mert nagyon sok jelentkező volt, meg nekem annyira sok tapasztalatom nem volt dokumentumfilm területén.

Püsök Botond 1986-ban született Csíkszeredában. A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem Fotóművészet, Filmművészet, Média szakán diplomázott 2008-ban a Veled című rövidfilmmel. A kolozsvári SpotFilm Filmprodukciós Iroda alapító tagja. Kendeffy című kisjátékfilmje közönségdíjas lett a 2016-os Filmtettfeszten, az Angéla című dokumentumfilmje pedig a bukaresti Docuart Fest rendezői díját, a 23. Astra Nemzetközi Antropológiai- és Dokumentumfesztivál legjobb romániai rendezőnek járó díját és a Mediawave Úton Online Filmfesztiváljának legjobb filmnek járó díját nyerte el ugyanabban az évben. Szintén 2016-tól a Budapesti Színház és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilmes mesterképzésének (dokMA) hallgatója.

Az, hogy Almási Tamás és Kékesi Attila az osztályvezető tanáraid, mennyiben befolyásolja az irányt?

Mindenképp az emberközpontú film az irány. Ez egy elméleti dolog is, hogy annak a fajta filmnek, amit mi megpróbálunk csinálni, milyen műfaji megnevezést lehetne adni, és többnyire a kreatív dokumentumfilm berkei alatt fut ez a dolog, lehet szituációs dokumentumfilmnek is nevezni, de alapvetően emberközpontú történetek, amelyek játékfilmes dramaturgiával vannak elmesélve, van elejük-közepük-végük, van egy főszereplő, akinek a sztorija eljut valahonnan valahova. Tamás és Attila kemény kézben tartanak minket, sokat tanultunk tőlük, nagyon erős dinamizmus van a csoportunkban, állandóan konzultálunk egymás filmjeiről, feedbacket adunk, állandóan vitatkozunk egymással jó értelemben, ebből a szempontból ez az egyik legjobb tanulási közeg, amihez valaha közöm volt.Azóta úgy érzed, hogy jobban fel tudsz készülni minden eshetőségre? A dokumentumfilmjeid alanyaival bármi megtörténhetett volna, legutóbbi filmed főszereplője, Miyu például sikert arat a vizsgáján, de előfordulhatott volna az ellenkezője is. Mi van, ha a valóság nem elég érdekes?

Pont ez a kreatív dokumentumfilmes gondolkodás: a való életből azokat a pontokat válogatod ki, amelyek dramaturgiailag érdekesek lehetnek. Az, ami kvázi nem érdekes, kívülálló szemmel, azt is úgy be tudod építeni a filmbe, hogy szerepe legyen. Ahogy minél jobban megismersz egy karaktert, ezeket a dolgokat automatikusan kezded szűrni, látod, hogy milyen szituációkra lesz szükség a filmben, és mire nem. Ugyanúgy, mint a fikciós filmben, amikor egy színésszel együtt dolgozol, nyílt, jó kommunikációra, és bizalomra van szükség. Így működik a dokumentumfilm esetében is, csak az egy fokkal intimebb dolog, mert lényegében bekerülsz egy ember életébe, és ahhoz, hogy elérd azt, hogy az az ember tényleg az életének minden területére beengedjen kamerával, úgy, hogy tudja, hogy majd egy közönség fogja nézni, ahhoz nagyon erős kapcsolatra meg bizalomra van szükség.Mennyire volt nehéz Budapesten, számodra új környezetben megtalálni a két utóbbi filmed szereplőit?

Nehéz volt kapcsolatok szempontjából az elején, de pont amiatt, hogy ennyire jó közegbe kerültem, és a 3. dokMA osztály ennyire erős csoport lett, nagyon sok segítséget kaptam, nem éreztem azt, hogy sokkal nehezebb lenne nekem, mint másoknak. Azoknak is voltak problémáik témakereséssel, akik Pesten élnek vagy ott születtek, annak ellenére, hogy ismerték a terepet.

Volt olyan eset, hogy azt gondoltad egy alanyról, hogy jó lesz és aztán mégsem jött be?

Volt, persze, de ez nem fekete-fehér dolog. Nyilván azért kezdek el filmezni valakivel, mert azt gondolom, hogy potenciálisan jó filmtéma lehet. Megtörténhet, hogy nincs elég energiám rá, vagy a másik téma, amit forgatok, sokkal időigényesebb, bevonz, és így kicsit elmarad, de ettől függetlenül még tartom az illetővel kapcsolatot, és nem tartom kizártnak, hogy egyszer csak elővegyem a témát.

Prodán Zsolt doktort, a Nyugalom van című filmed főszereplőjét hogy találtad meg?

Egy közös ismerősünk hívta fel a figyelmet rá. Érdekelt a gyógyítás, ezen a területen kerestem, de nem gondoltam volna, hogy egy gyermekszívsebész lesz végül a szereplőm. Egyébként nem a foglalkozása miatt választottam, hanem azért, amilyen karakter ő.Ő nem annyira a saját életterébe enged be, a film a kórházban, a munkahelyén mutatja meg. Mennyiben volt más ez a forgatás, mint a korábbi próbálkozásaid?

Ez volt az első ilyen szituáció a mesterképzésen, amikor egy karaktert fel kellett építsünk többféle megközelítésből, hosszú, majdnem féléves folyamat volt, ezalatt időnként filmeztem, de végül azt az egész nyersanyagot nem használtam. Az egész filmet nagyon rövid idő alatt vettem fel, két-három nap alatt. De ezt megelőzte a féléves építkezési meg tanulási folyamat, amiben majdnem forgatókönyvszerűen ki volt találva, hogy mit akarok csinálni, milyen szemszögből milyen képet használok. Mivel ennyire kondenzált időm volt felvenni, minden képnek megvolt a helye és tudtam, hogy hol mit használok. Ha nem lett volna meg ez a félév előtte, akkor biztos, hogy nem tudtam volna megcsinálni a filmet, mert egyrészt ez egy olyan terület, ami kicsit átformálja a gondolkodásodat…

Milyen szempontból?

Mikor bekerülsz egy ilyen kórházi közegbe, főleg ahol szívbeteg gyerekosztály van, és megtapasztalod azt, hogy tényleg ott dől el, hogy élet vagy halál-e, egy kisasztalon… úgy gondolom, hogy a médián keresztül annyira hozzá vagyunk szokva az élet-halál kérdésekhez, hogy már immunisak vagyunk rá. De amikor tényleg megtapasztalod, látod, hogy mi történik, akkor ez kicsit epifánia, felkavarja a gondolkodásodat. Mikor először filmeztem szívműtéten, az az egyik első találkozásom volt Zsolttal, azt gondoltam, hogy csak rövid beszélgetés lesz vele, ő pedig mélyvízbe dobott, tesztelni akart, hogy meg tudom-e ezt csinálni, és egyből bevitt egy több órás műtétre. Beöltöztem orvosi ruhákba, megadták a paramétereket, hogy mihez nem szabad hozzáérjek, hogy szabad filmeznem. Valahogy összejött, tehát tudtam filmezni a műtéten, viszont amikor kiléptem a műtőből, akkor nem tudtam, hogy milyen világon vagyok, mert annak voltam szemtanúja, hogy eldőlt, hogy egy kisfiú élete milyen formában fog továbbmenni. A filmben nyilván ezt az érzést valamilyen formában vissza akartam adni. Az elsődleges szempont az volt, hogy a főszereplőm érzelemmentességét, meg hogy orvosként hogyan tud az élet-halál helyzetekkel megbirkózni, hogyan tudom kontrasztba helyezni azzal, amint a szülők mennek keresztül.A filmezés közben mi volt a legnehezebb?

Mivel egykamerás film, én filmeztem a műtét közben és én voltam az első, aki kilépett a műtétről, azért, hogy a szülőket is filmezhessem, így a szülők tőlem vártak információt. Az egyik legnehezebb ilyen döntés, amit meg kellett hozzak, ahhoz, hogy el tudjam kapni a filmben a reakciójukat, az az volt, hogy ne beszéljem meg nyíltan velük, hogy mi történt, mert akkor az a filmben nem lenne hasznos egyáltalán, hanem maradjak semleges karakter, megfigyelő ember, aki nem avatkozik semmilyen formában a cselekvésbe.

Nagyon karakteres záróképe van a filmnek, a korábban is látott angyalszoborra fordul a kamerád. Mikor döntötted el, hogy mi lesz a zárókép?

Mikor először találkoztam Zsolttal az irodában, egyből felfigyeltem arra a kis szoborra, és tudtam, hogy a filmben valamilyen szerepe lesz. Azon voltam, hogy azokban a szituációkban, amik abban a teremben zajlanak, ahol az a szobor van, tudjam azt mindig beépíteni a jelenetbe. Ez egy tudatos dolog volt, amit nehéz volt megszerkeszteni, de mindig résen voltam.

Az orvos segített neked abban, hogy az angyalszobornak szerepe legyen a jelenetekben?

Nem, nem segített. Viszont azt valószínűleg érezte, hogy nekem is fontos az a dolog. Ez annak a fajta bizalmi viszonynak a része, ami kialakul a karaktereddel. Bizonyos szinten ugyanúgy, mint egy kapcsolatban, együtt rezonáltok, gondolkodásilag, nagyjából tudod, hogy a másik mit akar, mit szeretne. S annak ellenére, hogy nem beszéltünk róla, mivel megvan ez a kapcsolat, az ilyen történések esélye sokkal nagyobb.

Mikor döntesz úgy, hogy a lefilmezett helyzetek mellett interjút készítesz az alanyoddal és azt használod a filmben? Ebben a filmben is megszólal az orvos egy ilyen interjúszituációban.

Igen, az a féléves felkészülési periódusban készült egyik mélyinterjúnak a hangfelvétele. Egy mélyinterjú a felkészülési folyamatban, amikor ismerkedsz a karakterrel, mikor megismered őt, a közegét, mindenképp nagyon hasznos, aztán az közben eldől, hogy beépíted-e a filmbe vagy csak egyszerűen használod azt az infót meg azt az energiát, amit kapsz az interjú során. Én nagyon sok olyan kreatív dokumentumfilmet láttam, amikben az interjúk jól vannak használva, és az egész film mégis filmszerű marad, tehát nem az az érzésed, hogy egy ismeretterjesztő vagy beszélőfejes filmet látsz, aminek az a célja, hogy nagyon sok információt átadjon, hanem filmes nyelven van elmesélve. Úgyhogy én ettől egyáltalán nem zárkózom el, annak ellenére, hogy a megfigyelő dokumentumfilm az, ami nekem kihívás elsősorban.

Csíkszeredában nőttél fel, mit gondoltál a filmről akkor, amikor filmszakra jelentkeztél Kolozsvárra? Miért döntöttél így?

A vizuális művészetek nagyon érdekeltek, nagyon szerettem fényképezni. És imádtam a filmeket gyerekként, olyan szituációkra, amikre a való életben nem kaptam választ, a filmeken keresztül kaptam. A film olyasmire hívja fel a figyelmedet, olyat tapasztalsz rajta keresztül, amiről rájössz, hogy köze van hozzád.

Ezt már 18 évesen is így gondoltad?

Persze. Rettenetesen sok filmet néztem.

Akkor még volt mozi Csíkszeredában?

Csíkban gyerekkoromban két mozi is volt, a Transzilvánia, a nagy mozi, és amellett a Petőfi utca végén a „hideg” mozi, ahol nagyon redukáltak voltak a fűtési lehetőségek, és ott már gyerekkoromban nagyon sok filmet néztem meg. Ahogy elkezdett zsebpénzem lenni, meg középsulis lettem, nem volt olyan hét, hogy ne menjünk el minimum egyszer moziba. Ezek nyilván többnyire közönségfilmek voltak, de emellett egyetem előtt már próbáltam mindenhonnan beszerezni filmeket, és utánaolvasni a dolgoknak.

Tehát akkor te már úgy mentél a filmszakra, hogy volt némi filmes kultúrád.

Nem tudom, mennyire nevezném filmes kultúrának, inkább csak filmrajongó voltam. A Sapientia abból a szempontból volt jó, hogy a négy év alatt az ember kitalálta, hogy ezzel akar-e foglalkozni tovább vagy sem, a másik meg, hogy elméleti meg filmtörténeti szempontból egy olyan tudást adott, ami ezen a területen szerintem fontos.

A Sapientia EMTE kolozsvári filmszakán végzett társaiddal alapítottatok egy filmprodukciós céget, a SpotFilmet, amellyel többek között Mátyássy Áron Weekend című játékfilmjének az erdélyi forgatását szerveztétek. Ez a tapasztalat segített abban, hogy eldöntsd, hogy merre folytatod a filmes karriered?

Nekem ez egy nagyon erős és kemény tapasztalat volt, mert a Spotfilmmel egy nagyon jó kis gyártócsapatot hoztunk létre, nagyon kevés fővel. Kevés ember volt, akiken viszont nagyon nagy felelősség volt. Főleg azért, mert egy vidéki, ráadásul hegyvidéki környezetben forgattunk, ami külön megnehezíti a dolgokat, távol a nagyobb városoktól, úgyhogy a stáb és a statiszták teljesen más kulturális vonatkozásban látták az egész projektet, és ezt állandóan moderálni kellett, egyrészt, hogy ez a közeg befogadja a magyarországi filmstábot, másrészt, hogy a helybéliek is átlássák a filmezési folyamatot. Ebből a szempontból volt pozitív tapasztalat, mert ezt sikerült elérni.

Dolgoznál még ilyen nagy produkcióban?

Ezek általában nagyon időigényes dolgok, de ha úgy adódna, akkor gondolkodás nélkül vállalnék be ilyen melókat. Engem a casting is nagyon érdekel, a Spotfilmmel gyakoroltuk is ezt néhányszor, meg a vállalkozásnak az is volt a célja, hogy ilyen jellegű munkákat lehessen elhozni Erdélybe és helyi munkaerővel lehessen megvalósítani ezeket. Úgy gondolom, hogy erre elméletileg lennének is emberek, mert Kolozsváron elég sokan végeznek a két filmes intézményben. Még elválik, hogy hogyan tovább, egyelőre, amit a cégen keresztül csináltunk, azok többnyire reklámok.

Milyen volt részt venni a Watersprite Awardson?

Jól megszervezett fesztivál volt, nagyon jól ki voltak találva a blokkok, minden vetítésen és beszélgetésen részt tudtunk venni, és voltak szakmai programok is, például az operatőrök találkozása az ARRI-képviselőkkel, a rendezőknek pedig one on one meeting a BBC és a BAFTA producereivel, meg írországi producerekkel, így tudtunk mindenkivel találkozni, pitchelni (eladni egy filmötletet – szerk. megj.), ha volt olyan projektünk.Te pitcheltél?

Hivatalosan nem, mert én igazából visszajelzést akartam kapni a filmre, amin most dolgozom, arra voltam kíváncsi, hogy egy másik országbeli személy hogyan viszonyul a témához. Egy külföldi tekintet valószínűleg más részleteket emel ki. Az érdekelt, hogy hogyan lehet ebből a témából minél univerzálisabb filmet csinálni, hogy ha valaki megnézi külföldön egy fesztiválon, vagy ha elkerül egy nagyobb piacra, akkor hogyan lehet megerősíteni.

Erről a filmről, amin most dolgozol, mit mondanál el?

Egy kis vidéki közegben játszódik, itt Romániában, és egy családnak a története, akik egy erős traumán mentek keresztül és ebből próbálnak felépülni. Egyrészt, ami nagyon motivál, hogy elmondjam ezt a sztorit az az, hogy általában az ilyen jellegű történeteket abban a közegben, ahol én felnőttem, inkább a szőnyeg alá seprik. És ennek szerintem az egyénre, de a közösségre nézve is nagy veszélyei vannak, ezekből a történetekből tanulni kellene, abból a szempontból, hogy a közösségünkre vagy az embertársainkra jobban odafigyeljünk, és ez nagyon sok esetben nem történik meg.



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X