• 2018. november 21., szerda
    Olivér
  • Kolozsvár
    • -2°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -4°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • -1°
      Kovászna
    • -3°
      Kézdivásárhely
    • -2°
      Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • -1°
      Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6662 LEI
    • 1 USD = 4.0794 LEI
    • 1 GBP = 5.2488 LEI
    • 100 HUF = 1.4518 LEI

Mese szárazon


-A A+

Most már biztos, hogy velem van a baj. Eddig nem voltam különösebben rabja Guillermo Del Toro művészetének, és arra számítottam, hogy A víz érintése megfordítja majd a helyzetet, engem is elbűvöl a „varázslatos felnőttmese” ahogy új filmjét az előzetes díjlatolgatásokban – Golden Globe, Oscar és minden más – emlegették. Del Toro ugyan valóban tud varázsolni, viszont ez gyakran üres hókuszpókusz: borzongatóak és lenyűgözőek a lényei, megragadó az atmoszféra, aztán valahogy meg is állunk itt, a hiba nélküli látványosságnál, a modern vurstli élményénél és a lehető legegyszerűbb következtetéseknél.

Természetesen A víz érintése is felkínálja, hogy ne csupán egy furcsa vízi lény és egy különös, néma nő közötti szerelemnek tűnjön, csakhogy, amit felkínál, se nem különösebben eredeti, se nem különösebben átütő. Igen, hajlamosak vagyunk a magunk képére formálni (gyalulni, rontani) a természet/Isten valamennyi csodáját, és ha ellenáll, könyörtelenül elpusztítjuk. (A természet iránti aggodalom és az értelmetlen pusztítás lassan visszatérő elem a filmjeiben, hol finoman, hol szájbarágósan – lásd Hellboy 2 vagy A Faun labirintusa.)Igen, azt hisszük, hogy minden csoda a miénk, minket szolgál, csak arra van, hogy kinyerjük belőle a magunk hasznát, pedig nem. Igen, az öregség csak puszta tény és alig jelent valamit, ha a szívünk még igaz ügyekért dobog. És igen, csak kevesek veszik észre a rusnya vagy különös külső mögött az igazi értékeket. Azt, hogy egy néma lány is lehet beszédesebb a legnagyobb hangú fecsegőnél; az ellenség még könnyen lehet humánus attól, hogy ellenség és hogy minden különösnek van párja az ég vagy a víz alatt, mert semmi sem véletlen a teremtésben, a boldogság mégiscsak ott van a génjeinkben, csak engedni kell neki.Nem mondom, hogy nem megkapó film Del Toro új alkotása. És főleg nem mondom azt, hogy a mese nem ad jó alkalmat néhány egészen finom és érzékeny alakításra. A néma takarítónő szerepében Sally Hawkins egészen kiváló, a film egyértelműen az ő játéka miatt lehet emlékezetes: minden arckifejezése, szemvillanása, gesztusa kifejező, pontosan körülrajzolja az öreg reklámfestő (és homoszexualitása miatt magányos) szomszédja mellett élő, a musicalekért kölcsönösen rajongó, a vízzel különös viszonyt ápoló, amúgy árva Elisa alakját. Épp olyan világot élünk, amely nem nagyon tűri az átlagtól eltérőt: a hidegháború csúcspontja és az űrverseny ideje ez, a fehér hetero (és katonás) férfiak uralma, amelyben a feketék, a homoszexuálisok csak meghúzhatják magukat. De nem terem sok babér a néma nőnek sem, legfeljebb a szexualitás hangtalan tárgya lehet. Kész csoda, hogy az Amazonasból kifogott, kétségtelenül ijesztő kétéltű embert, akit a helyiek istenként tiszteltek, nem ölik meg azonnal. De az is lehet, hogy van rosszabb a hirtelen halálnál: a megvetett, kísérleti lény szerepe, akit csak azért tartanak, mert tőle remélnek némi előnyt az űr és a Hold meghódításáért folyó versengésben.Del Toro másodjára helyezi mágikus realizmussal átszőtt meséjét sokatmondó történelmi korszak díszlete elé: A Faun labirintusa ’44-ben játszódott a spanyol polgárháború után, amikor a gerillák még elkeseredetten harcolnak a hegyekben, de már mindenre a katonai diktatúra árnyéka vetül. Ez is baljós korszak, mindenhol szovjet kémeket sejt a nemzeti paranoia, de tényleg ott is vannak mindenütt, viszont Michael Stuhlbarg kémje inkább tudós és ember, mintsem utasításokat vakon követő pártkatona. Sokkal inkább tűnik annak a „szabad világ” őrzője, a szadista Strickland (Michael Shannon kissé közhelyes alakítása). És igen megkapó a reklámfestő és narrátor szerepében (bár ez utóbbit teljesen feleslegesnek érezzük) Richard Jenkins, aki szintén kiszolgáltatott emberként csetlik-botlik a világban.

A mese túlzott meseszerűsége és főként az előrelátható befejezés sokat elvesz a drámaiságból, egy pillanatig sem lesz feszült sem a kétéltű ember megszöktetése, sem az utána indított „hajsza”. Kábé annyira kell izgulnunk, mint a valódi mesékben, ahol a Rosszra elkerülhetetlenül lesújt a büntetés, és a Jók elnyerik méltó jutalmukat. És ezt mindenki tudja már a „hol volt, hol nem volt”-nál. Ennek fényében az orosz szál sem lehet túl erős. Bár a kémnek álló professzor döntő szerepet játszik a szökésben, az ő drámája inkább a film hordaléka és nem szerves része.

Szép, gyönyörűen kidolgozott (minden képkockáján elalélhatunk, ott meg pláne, ahol ez is a szándék), aprólékos mű tehát A víz érintése, ahol még a szobabelső is festményként ragyog fel, csak épp hűvös kiszámíthatósága és nem túl eredeti mondandója miatt tűnik valamilyen mestermű sokadik reprodukciójának. Olyan érzésnek, mintha mindezt már láttuk volna jobban, eredetibben és meghatóbban is. És tényleg.

A víz érintése / The Shape of Water – amerikai dráma, 123 perc. Rendezte: Guillermo Del Toro. Írta: Guillermo Del Toro és Vanessa Taylor. Operatőr: Dan Lautsen. Szereplők: Sally Hawkins, Michael Shannon, Richard Jenkins, Doug Jones.


HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X