Művészettörténészek műhelyében: erdélyi építészpályák több száz év távlatából


-A A+



Ugrai László a modern értelemben vett erdélyi építészek korai előfutára volt, aki a 18. század végén Bécsben szerzett tudását kamatoztatta itthon a 19. század első évtizedeiben. Életpályájáról nemrég jelent meg tanulmány a Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötetben. Hogy lehet 200 év távlatából hitelesen, tényszerűen rekonstruálni egy építész pályáját, döntéseit, az építkezések társadalmi kontextusát? Többek között erről beszélgettünk Orbán János művészettörténésszel, a kötet szerkesztőjével, az Ugrairól szóló tanulmány szerzőjével. Az Erdélyben dolgozó régi építészek pályáját vizsgáló, kilenc tanulmányt tartalmazó kiadványt tavasszal mutatták be Kolozsváron, nemrég pedig Budapesten, az ELTE Művészettörténeti Intézetében is.

A kötet címében, de a tanulmányokban is olvashatjuk az épületekkel kapcsolatos munkakörök különböző régi megnevezéseit. Milyen különbségek voltak a fundáló, a pallér, a geometra, vagy az architectus státusok között?

Ezek a történeti elnevezései az építkezéssel foglalkozó szakembernek, koronként eltérő jelentéstartalommal. A fundáló kifejezés a kora újkori forrásokban jelöli a tervezésben, a kivitelezés irányításában részt vevő személyt, a pallér szavunk a barokk időkben vált mindennapossá, jellemzően az építkezést irányító kivitelező mestert értették alatta, ám ezeknek az építőmestereknek a többsége tervek készítésére is képes volt szükség esetén. Az architectus már az ’építész’ megfelelője a latinban, olyasvalakit jelölt, aki főként a tervezés munkálataiban működött közre és akár már képesítéssel is bírt; ám a kifejezés jelentéstartalmának határai a használójától is függtek, adott esetben építőmesterekre is utaltak ezzel a terminussal.

A latin geometra jelentése elsődlegesen ’földmérő’ és általában mérnöki tudással rendelkező személyt fed. Ám látnunk kell, hogy a 18. század végétől a Habsburg Birodalmat már a közigazgatási egységekben tevékenykedő mérnökök hálózata szőtte be, ekkoriban nálunkfele a geometra kifejezés ezt a hivatali funkciót is jelölte. Ezek a szakemberek kisebb-nagyobb mértékben építészeti tudással is rendelkeztek, el kellett tudniuk készíteni egy-egy középület tervét, költségvetését. A kifejezések – és végső soron maguk a kötet tanulmányai – tehát annak a fejlődésnek az állomásait jelzik, melynek során az utóbbi pár száz évben nálunk is letisztultak a modern értelemben vett építészt meghatározó igények és feladatok, amint a kötet bevezetőjében is olvashatjuk.

A Fundálók, pallérok, építészek Erdélyben című kötet a Maros Megyei Múzeum és az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában jelent meg 2016 végén. A gazdagon illusztrált, igényes kiadvány kilenc tanulmányt tartalmaz. Kovács András Giovanni Morando Viscontiról, Terdik Szilveszter és Bara Júlia a Partiumban tevékenykedő barokk építészekről, Orbán János Ugrai Lászlóról ír. Kolozsvár nagy hatású építészéről, Pákei Lajosról két tanulmány is szól, Bordás Beáta és Székely Miklós tollából. A marosvásárhelyi századforduló nagy hatású építészeivel három dolgozat foglalkozik: Barabás Kisanna Jelinek Antalról, Oniga Erika Dósa Lászlóról ír, Keserü Katalin pedig Toroczkai Wigand Ede marosvásárhelyi tevékenységét értékeli. 

Ugrai László útja Bécstől Udvarhelyszékig

A kötetben a 17. századtól a 20. századig szerepelnek építészek, és jellemző, hogy a korábbiak nem erdélyi származásúak. A Károlyi-családnak dolgozó Joseph Bittheuser Würzburgban született, a gyulafehérvári váron dolgozó Giovanni Morando Visconti Lombardiából származott. Az egyik első erdélyi, aki Bécsben tanult, majd hazatérve Udvarhelyszék és környéke geometrájaként dolgozott, a kolozsvári Ugrai László volt (1769–1830). Tanulmányodból kiderül, hogy bár alig áll napjainkban Ugrai által tervezett épület, az 1930-as években jelentős erdélyi építésznek vélték a kutatók. Szerinted miben áll a jelentősége?

A tanulmány épp arról igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Ugrai fontos szereplő az erdélyi építészettörténetben, kevés kivitelezett munkája ellenére is. A két világháború között nagyra tartotta a szakirodalom, ezzel csak egy gond volt, hogy akkoriban alig lehetett érdemlegeset tudni róla. Az új levéltári kutatások azonban azt erősítik meg, hogy az egyébként kolozsvári születésű Ugrai több éves építészi képzést követően tért haza a bécsi Képzőművészeti Akadémiáról, itáliai tanulmányútra tett kísérletet, egyike volt azon keveseknek erdélyi kortársai között, akik tisztában voltak a korabeli Európa építészeti fejleményeivel, ez pedig finoman szólva sem volt magától értetődő akkoriban.

Kiváló felkészültséggel tért tehát haza, az már más kérdés, hogy az akkori viszonyok közepette ezzel mire mehetett hazájában, talán ez a kérdés volt a legizgalmasabb a kutatás során. Az vált nyilvánvalóvá, hogy harminc esztendeig geometraként, hivatali mérnökként kereste a kenyerét az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási apparátusában, elsősorban Udvarhelyszéken, ez nagyban behatárolta tevékenysége jellegét és földrajzi kereteit.

Az ideáltól a szegényes valóságig

Ugrai több ideáltervét is megmutatod a tanulmányodban. Mi célt szolgált a 18. században divatos ideálterv, és az Ugrai által jegyzettek mit árulnak el az építészről?

Az ideáltervek valamely építészeti feladathoz, épülettípushoz készített eszményi tervek, melyek a kivitelezési lehetőségeket általában meghatározó reális adottságok, kötöttségek nélkül mutatják be azt, hogy az adott téma milyen lehetne a maga ideális állapotában, így értelemszerűen széles teret engednek sokszor a fantáziának is. Nagy számban ismerünk ilyeneket az újkori építészet történetéből, szerencsés módon Ugrai rajzasztaláról is, nem véletlenül épp az 1792–1799 közötti bécsi tanulóévek időszakából.

Eddig is ismertek voltak a Teleki Téka építéstörténetének forrásanyagában fennmaradt nyolcszögű könyvtártervek (látványosságuk miatt ezek illusztrálják a kötet borítóját is). Ezekről épp azt igyekeztem bizonygatni, hogy kevés közük lehet magához a Téka építéséhez, inkább a nyilvános könyvtárakkal kapcsolatos korabeli eszményképet közvetítik. Mindenesetre az ilyen típusú tervek azok, melyeken építészeti tájékozottságát, rajztehetségét kötöttségek nélkül meg tudta csillogtatni, a kutatás mai állása szerint főként ezekből következtethetünk ismereteire, rajztehetségére. Hasonlóképpen látványos az a Piranesi hatását tükröző börtönrajza is, melyet a Bánffy család levéltára őrzött meg számunkra a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatóságánál.Többségben vannak az olyan tervei, amelyek nem valósultak meg, mert az Aedilis Directio főmérnökei folyton beleszóltak, kijavították. Milyen stílust képviselt ez a hivatalos szerv, és ettől mennyire térhettek el Erdélyben a 18–19. század fordulóján?

Hangsúlyozni kell, hogy ezekben az esetekben állami támogatásból zajló középítkezések felülvizsgálatáról van szó, a felvetés tehát nem vonatkozik a magánépítkezésekre. A kormányhatóságok ezektől elsősorban a költséghatékonyságot várták el, ez pedig nem tett különösebben jót az építészeti fejlődésnek, az írott források szinte minden esetben a támogatások elégtelensége, vagy az elszámolási nehézségek körül forognak.

Ami a stílust illeti, számos jel arra utal, hogy a 19. század elején a hivatali építészet Erdélyben főként az ún. klasszicizáló késő barokk (copf) ekkor már lassan idejétmúlt formanyelvét részesítette előnyben az Ugrai által kedvelt, néha egészen különleges klasszicista megoldások helyett. Két esetet legalábbis biztosan ismerünk, ahol javaslatát ebben a hagyományosabb szellemben dolgozták át a központi szervek: a székelyszenttamási templom, illetve a gyergyószentmiklósi székház tervét.

Az idő múlásával persze változott a közízlés, változtak a szereplők, Ugrai életének utolsó évtizedében már a főkormányszék mérnökei között is számos Bécsben végzett mérnök dolgozott. De a stílus kérdése a lényeget tekintve egy mellékszál – a középítkezések sorsát elsősorban az anyagiak léte vagy hiánya határozta meg ezekben az évtizedekben, a fő konfliktusok ezek körül bomlanak ki.

Ugrainak lett volna Erdélyben más lehetősége kibontakozni? Például ha uradalmi építészként dolgozik?

Erdélyben nemigen léteztek a magyarországiakhoz hasonló, nagy kiterjedésű uradalmak, így az ezeknek megfelelő építési szervezet sem, olyanszerű jelenségek tehát, amelyekről a Bara Júlia Joseph Bittheuserről szóló tanulmányában olvashatunk a Fundálók... kötet lapjain. Ettől függetlenül főúri családok számára dolgozni Erdélyben is a művészi értelemben vett „kibontakozás”, ha nevezhetjük ezt így, hatékonyabb módja volt, mint a hivatali mérnökösködés, hiszen ezek a megrendelők más építési igényekkel és anyagi lehetőségekkel rendelkeztek, magyarán másfajta kihívást jelentett kastélyt tervezni, mint hidat a Küküllőre, vagy épp felmérni a Csík- és Udvarhelyszék közötti országutat. De azt is látnunk kell, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, alkalmanként tervezhetett Ugrai is nemesi megrendelők számára, nagy örömömre szolgálna, ha a jövőben kerülnének elő levéltári források ilyen irányú tevékenységével kapcsolatban is.

Igényes forráskutatás az alternatív tények korában

Hogyan zajlik tulajdonképpen ez a kutatómunka? Milyen eszközökkel, módszerekkel lehet egy ilyen alkotói pályát vizsgálni? Milyen élményekkel szembesül a kutató?

Ebben a munkában a forrásfeltárás volt a döntő. Ugrai pályájának rekonstruálása számomra az építészettörténeti vonatkozások mellett izgalmas kísérletet jelentett az adott történelmi idő, az események logikájának és ezen belül az egyén helyzetének, motivációinak, döntéseinek megértésére. Ez úgy is roppant érdekfeszítő, ha tudjuk, hogy 200 év távlatából lehetetlen tökéletesen rekonstruálni a tényeket, megérteni az összefüggéseket, de hát a történésznek óhatatlanul törekednie kell rá. A saját érzékenységem is inkább ebbe az irányba sarkall, hiszen mindig is az volt a tapasztalatom, hogy a történeti háttér teheti teljessé egy-egy műemlék megértését. Bár mindez rettentően időigényes tud lenni, és az az igazság, hogy nincs mindig lehetőség az ilyen aprólékos feltárásra.

Ennél a tanulmánynál a szerteágazó, nagy mennyiségű forrásanyag gyűjtése éveket vett igénybe, ezek egy részét aztán az arányosság kedvéért végül mégis kiszerkesztettem a szöveg közölt változatából; emellett olykor hetekig kellett gyötrődni egy-egy történeti helyzet rekonstruálásával, majd újabb adatok fényében annak radikális újragondolásával. Így is mindig maradnak elvarratlan szálak, kerülnek elő újabb adatok – a teljesség hiánya sajnos egyfajta lélektani alapállás ebben a munkában.

A kötet előszavában az erdélyi építészettörténeti kutatások hagyományára hivatkozol, amelynek egyik kiemelt alakítója volt B. Nagy Margit (1928–2007). A művészettörténész emlékére készült a Maros Megyei Múzeum és az EME korábbi, Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között című tanulmánykötete is. Miért fontos az ő munkássága?

Mint ismert, a barokk örökség szakszerű feltárása Erdélyben a két világháború között vette kezdetét, a tragikus körülmények között elhunyt Biró József munkásságával, aki a budapesti műhelyekben szerzett kiváló felkészültség birtokában, a közép-európai horizont jó ismerőjeként látott hozzá az időszak erdélyi művészetének feldolgozásához, ám munkássága fájdalmas torzó maradt.

Az 1950-es évek közepétől publikáló B. Nagy Margit volt az, aki ennek a kornak a kutatását a 20. század derekának mostoha körülményei között tovább éltette az erdélyi művészettörténet-írásban, ha úgy tetszik, kulcsszerepet játszott a szóban forgó „hagyomány” megszilárdításában és átörökítésében, arról nem is beszélve, hogy a barokk mellett az erdélyi késő reneszánsz kutatásában is maradandót alkotott.

Amikor az 1990-es években a kolozsvári egyetemen egykori tanáraim szinte a semmiből újjászervezték a szakmánkat, az ő műveire alapozva bátran el lehetett valamerre indulni a hazai barokk és klasszicizmus kutatásában is. Nélküle ma nem itt tartanánk, ez teljesen biztos. Ennek köszönhető, hogy rendre elő-előbukkan a neve, és nemcsak megkerülhetetlen eredményei okán, hanem olyankor is, amikor az erdélyi művészettörténet-írás próbálja a saját hagyományait, identitását körvonalazni.Miben volt példaértékű a tevékenysége, miért hivatkoztok ilyen gyakran rá?

Számos érdeme közül a magam részéről, persze szubjektív módon, elsősorban a nagy igényességgel végzett forráskutatást szoktam kiemelni: elképesztően sokat dolgozott, a maihoz képest sokkal mostohább feltételek mellett, hatalmas mennyiségű forrásanyagot értelmezett, máig alapvető szakirodalomnak számító adattárakat állított össze. Igyekezett a részterületek megértését követően vázolni a teljes képet, megfontolt álláspontot közvetíteni a vizsgált kérdésekben, ezt is nagyon tudom a munkáiban értékelni.

Ebből a tárgyilagosságból adódóan, bár szakterületének legjobb ismerője volt, átfogó szintéziseket alig írt, tisztában volt vele, hogy az adott ismeretek alapján meddig mehet el következtetéseiben.

Látványos, hogy épp ennek a kísértésnek nem tudott például ellenállni az 1940-es években (a kedvező konjunktúrától sem függetlenül) elődje, Biró József: az erdélyi kastélyokról írt, szerkezetében és stílusában egyedi könyvének a gyér alapkutatások és a szárnyaló szerzői fantázia áldatlan frigyéből származó következtetései számos ponton téveseknek bizonyultak. (Gyorsan tegyük hozzá: nagy érdeme viszont, hogy az utolsó pillanatban adott áttekintést ennek az emlékcsoportnak a hajdani pompájáról.)

Az elődök példája azért is intő lehet, mert manapság a kutatás és publikálás felgyorsulása a digitális világ fék nélküli információáramlásával és -éhségével társulva sokszor épp a felületességet táplálja a hitelesség és az alaposság rovására. A történészi habitus alapjaihoz tartozó, B. Nagy Margit által is képviselt racionális megfontoltság ma is érték, az alternatív tények és a fake news korában talán fontosabb is ez a szemlélet, mint valaha. A tárgyilagosság, hitelesség és a kritikai szemlélet a történettudomány minden ága számára alapvető kell maradjon – ezzel persze nem mondtam az égvilágon semmi újat, de nem árt manapság minél többször hangsúlyozni.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X