• 2018. november 18., vasárnap
    Jenõ
  • Kolozsvár
    • -1°
      Csíkszereda
    • Székelyudvarhely
    • -1°
      Gyergyószentmiklós
    • Székelykeresztúr
    • Kovászna
    • Kézdivásárhely
    • -1°
      Barót
    • Sepsiszentgyörgy
    • Arad
    • Gyulafehérvár
    • Nagyvárad
    • Beszterce
    • Déva
    • Nagybánya
    • Marosvásárhely
    • Zilah
    • Szatmár
    • Nagyszeben
    • Temesvár
    • Brassó
    • Bukarest
  • 1 EUR = 4.6639 LEI
    • 1 USD = 4.1179 LEI
    • 1 GBP = 5.2762 LEI
    • 100 HUF = 1.4490 LEI

Pufi, avagy pantomimmel nevelni – beszélgetés Bajka-Barabás Réka színművésszel


-A A+

Hogyan fakadhat mosoly egy iskolai kréta láttán az iskolai terheltségtől fásult gyerekarcokon? Neveljen-e a színház, vagy csak mutasson fel történetekbe foglalt tanulságokat? A Romániában úttörőnek számító drámapedagógiáról a Pufi pantomimkaraktert megformáló Bajka-Barabás Réka, a PPP (Pufi Theatre, Pantomim, Pedagógia) kitalálója ad támpontokat. Mint kiderült, míg a színházi nevelésnek Magyarországon már fejlett a fogalomtára, a 2015 őszén elindított magántársulatának célja, tevékenysége, romániai viszonylatokban nehezen „fordítható”.

Mindjárt 2 éve, hogy Pufiról hallok Csíkszeredában. Te mindig Pufi voltál valahogyan, vagy előbb színésznő is akartál lenni?

Én színésznő is vagyok, de hosszasabb folyamat volt, míg a Pufi karaktert megtaláltam. Voltaképpen a 30. születésnapomra sikerült „megszülnöm”, vagy megteremtenem.

Bajka-Barabás Réka színművész, 2015 őszén indította el a Pufi színházat, azóta két önálló előadással turnézik Erdélyben, de a Flying Freedom Festival program keretében külföldön is. Az előadások zeneszerzője Barabás Tamás, Réka öccse. Műhelyfoglalkozásain emberi-, és társadalmi kérdéseket felvető feladatokra, és adott élethelyzeteken keresztül önismereti- , közösségépítő- és különböző készségfejlesztő foglalkozásokra kerül sor. A nyári vakáció utolsó előtti hetén tartják Balánbányán a Pufi és barátai színjátszó tábort, melyre, pályázati alapon, I. osztálytól egyetemista korosztályig fogadja be a színművészet, az előadóművészet és a közös játék iránt érdeklődő gyerekeket, fiatalokat. A mentorok egy héten át dolgoznak a csapattal, a nap tornával, tánccal, pantomim-gyakorlatokkal kezdődik, nap közben csapatokra felosztva folynak a műhelymunkák. A meghívott előadók programjaira, a színházi előadásokra esténként kerül sor, a zárónapon a héten elkészült előadások kerülnek bemutatásra. A programot 2016-ban a Hargita Megye Tanácsa és a Communitas Alapítvány támogatta.

Hátrányban a női karakterek

A színházművészeten belül külön iskola foglalkozik pantomimmel, téged ez vonzott? Vagy valami más volt az oka, hogy nem nagyszínpadi színművésznő akartál lenni?

Az biztos, hogy egy más dolgot szerettem volna létrehozni. Van az az elv, hogy „vagy beállsz a sorba”, és csinálod azt, amit mások kitapostak, és a recept alapján te is valamit csinálsz, vagy pedig elkezdesz olyasmit, amiben teljes szabadságod van, és alkotsz valami újat, ami te vagy. Ami eredeti. Én ezt kerestem. A saját hangomat, mozgásomat, világomat szerettem volna valahogyan kifejezni.Le szerettem volna dönteni azt a konvenciót is, hogy a színész mennyire kiszolgáltatott, illetve a drámai színpad is a férfi szereplőket mozgatja. Ifjúsági irodalmi felmérés szerint is a legtöbb karakter férfi karakter, a női karakterek legtöbb esetben mellékszereplők és jelenlétük kevésbé jelentős. Vannak olyan dolgok, amik ellen én a magam módján azt akartam mondani: „Hahh, van nekem erre egy megoldásom! Ne sírjunk.”

Szakmailag miből tudtál kiindulni, mire építettél?

Van színházi tapasztalatom, és elkezdtem értegetni, tudogatni, hogy milyen a felnőtteknek való színház, milyen egy szilveszteri műsort összeállítani, milyen egy komolyabb témájú előadásban szerepelni. Milyen „alkatrésznek” lenni. Aztán inkább a gyerekekkel való foglalkozás az, ami bennem már nagyon rég ott van. Még egyetem alatt volt egy olyan álmom, hogy majd gyerekeknek tartsak foglalkozásokat, árva gyerekeknek – és hogy legyen benne egy szivárvány, és akkor a szivárvány színeire építjük. A kolléganőmet, akivel ezt tervezgettük, teljesen más földrajzi koordináták felé sodorta az élet, engem is, így nem lett belőle közös munka, de a szivárványos elem a Pufiban jött ki. Nagyon érdekes ez számomra, ahogy sok minden ebben csapódott össze. Ezért lehet az, hogy többen is megjegyzik: milyen egyszerű, letisztult, és erre csak azt tudom válaszolni, hogy már nagyon-nagyon régóta valahogy az a sok minden összeállt ebben a Pufiban.

Az iskolások nagyon „le vannak nyomva”

Figyeltelek a csíkszeredai könyvvásáron is, a tanulni jó, olvasni jó, szeretni jó elemeket betűkből rakták ki a gyerekek. Milyen „terep" velük dolgozni? Mi van, ha a beülő gyerekek nem tudnak olvasni, vagy nem mind magyarok?

Igen, ezek mind speciális esetek, ezekre mindig külön készülök. De számomra az első öt percben már kiderül, hogy ki a közönségem. Ezért is kezdek most már interaktívan, hogy fel tudjam mérni a terepet: milyen arányban legyen pantomim, milyen arányban tárgy animáció. Mert ha tényleg kisebbek a pöttömségek, annál bábosabbra fogom. Ha csoportokhoz hívnak, előre le szoktam egyeztetni, hogy azonos korúak legyenek, ha pedig vegyes a közönség, akkor föl kell kötnöm a rövidnadrágomat. Az az érdekes, hogy úgy éreztem több helyen - például a Gutenberg Könyvesboltban - hogy hihetetlen ősbizalom volt a gyerekek részéről felém, mintha régről ismernének.Mi történik egy nyitott fesztiválon, mozgó közönséggel?

Nincs semmi kőbe vésve, ez az én szabadságom, amire mindig is vágytam színészként. A Pufi és pöttömségei volt az első előadásom, a második a Pufi a fergetegben, és itt már eleve interaktívan indítok, már itt fölmérném, hogy ki mekkora, kinek mennyire csillog a szeme.

Vagy milyen hangulatban van.

Igen. A könyvesboltban délután találkozunk, addig már ettek a gyerekek, talán tudtak pihenni is és elkészültek a házi feladatokkal. A könyvesboltban föl vannak készülve rá, hogy ünnep van. Marosvásárhelyen érdekes tapasztalat volt egy farsangi mulatságon, hogy nehéz volt nekem a közös hangot megtalálni amiatt, hogy a gyerekek más iskolákba jártak, de ilyen alkalmakkor szoktak találkozni, és előbb hagynom kellett őket szabadon, hogy össze tudjam majd őket gyűjteni az előadáshoz. Csíkszereda persze kisebb város, másabbak az energiák, mint egy nagyvárosban.De délelőtt, az iskolákban, az interaktív rész nekem nagyon nagy erőbedobás, mert nekik nagyon nehéz dolguk van. Olyan gyerekeket látok, és főleg az „idősödő pöttömségeknél”, az V-VIII. osztályosoknál, úgy le vannak nyomva, hogy hihetetlen látni. Az interaktív rész alatt kell nekem őket odáig feltornászni, hogy „nyugi van, most valami csoda fog történni, nyissátok ki a szemeteket és a szíveteket!" Ez egy nagy munka.

„Még mindig föl kell találni a spanyolviaszt”

Érdekes ez, hogy az osztálytermi előadásokban ennyire rá tudsz látni arra, hogy a közoktatás hogyan hat ki 2016-2017-ben a gyerekekre. Mi az a feladat még, amire így rálátsz? Milyen feladatokat kaptál közben?

A tapasztalatok pedagógiai részét Tusnádon, amikor egy kicsit megszusszanok, főleg édesanyámmal szoktam megbeszélni, aki pedagógus, a szakmai részét Lilly nénivel (Krauss-Kalmár Lilly nagyszebeni színművész, rendező, a Pufi-előadások társalkotója - szerk. megj.).

Amire szakmailag jobban oda kell figyelnem az az - ahogyan ő mondja -, hogy mindig legyen lélek, mindig legyen csillogás - hogy mindig emeljem azokat, akik éppen ott éppen erre szánnak időt, vagy éppen oda vannak téve. Lilly néni mindig ezt hangsúlyozza, hogy mindig „vigyek valami tanulságot”. Lilly néni idén 94 évet tölt, 80 évet ebből a színpadon töltött. És ebből a szempontból nagyon egyetértünk, mert mindketten láttunk arra páldát, hogy sem dramaturgiailag, sem semmiféle szempontból nem teljesíti manapság egy előadás azokat a kritériumokat, amelyek szerint jó egy gyerekelőadás.Viszont én nem hiszek abban, hogy a gyerekeket teljesen magukra kellene hagynunk, hogy saját maguk fedezzék fel a tanulságokat. Persze, igen, csakhogy abban fedezzék fel, amilyen példával szolgálunk nekik, és azok között próbáljanak meg lavírozni. Mert hogyha nem adok neki semmit, akkor az a pöttömség honnan fogja tudni, hogy mi az, hogy szép, mi az, hogy kedves, ügyes? A gyerekek a környezetükben lévő mintákat követik, van olyan, hogy az előadás elején a gyereken az anyuka gesztusait látom, vagy ha a pedagógus nem kísér figyelemmel, a gyerekek koncentrációja is lankad.

Ez nekem olyan furcsa dolog, hogy még a mai napig föl kell találni a spanyolviaszt, a legalapvetőbb dolgokban. Édesanyámnak az a véleménye, hogy nekem nem kell családi vagy pedagógiai problémákat megoldanom, inkább szakmai tudásommal segítsek, örvendeztessek. 

A balánbányai gyerekekre gondolsz? Velük tehetséggondozó táborokat szervezel, immár második éve.

Inkább általánosan próbálom most mondani. Egyre több szétszakadt család van és megdöbbentő tapasztalni azt a fajta ragaszkodást, amit az előadásaim kapcsán érzékelek. Én nem gondoltam volna, hogy annyira szeretik Pufit, annyira megnyílnak egy ilyen karakter előtt. Volt már rá példa, hogy miután leszóltam őket, miután megmondtam nekik, hogy valami nagyon nem működik ebben az osztályban, és hogy egy picit figyeljenek oda - még azután is képesek átölelni, és elmondani, hogy pontosan mi is a problémájuk. Ez az eset kamaszokkal történt meg. Mert én ezeket érzem, ha pontosan nem is tudom megmondani magamtól, hogy mi az - de ki szoktak ezek derülni az előadás közben. Nagyon érdekes.

„Kizökkenteni a szürkeségből”

Annak örülök, hogyha sikerül bekapcsolnom a közönséget Pufi mesés világába. Jó, ha pár percet önfeledten nevethetnek az előadás és a foglalkozás idején. Mert egyszeri-kétszeri találkozás áll rendelkezésemre. Most erre gyúrok, hogy ezzel az új előadásommal másodszorra találkozom azokkal, akikkel megtörtént az első találkozás a Pufi és pöttömségei –vel. Ami egy pszichológusnak lenne a munkája, több hónapos munka, azt tényleg nem tudom személyes tanácsadás formájában követni, hanem a színház által dolgozni. Már az is egy fellélegzés a léleknek és az elmének, ha egy kicsit kizökken ebből a hétköznapi szürkeségből.Nagyon szerencsések azok a gyerekek, akikkel foglalkoznak otthon, akivel beszélgetnek, és akik járnak valami olyan foglalkozásra, amiben tényleg örömüket lelik. De a legtöbben, azt érzem, hogy tényleg nagyon túl vannak zsúfolva, és csak kapkodják a fejüket. És Pufi szerintem nekik azért lehet nagy örömforrás, mert Pufi egyszerű - tényleg egyszerű. A pantomim műfaj segít ebben, egyetlen mozdulatba  sok érzést, gondolatot tudok sűríteni.

Olyan világban élünk, ahol se az írógép, se a tárcsás telefon már nem szimbólum az új generációnak: nem tudják, mi is az. A Pufi a fergetegben-ben viszont fölbukkant az írógép. Van-e ilyen szándékod, hogy olyan szimbólum értékű gesztusaid legyenek, ami a Pufival jár?

Ezen ennyire tudatosan, lehet, hogy nem is gondolkodtam, de nekem így jöttek ezek a kellékek. Azzal, ha én beviszem például a számítógépet, mint Pufinak a kelléke, akkor ugyanazt kapja a gyerek, amit otthon is kap. De nem szándékom, hogy nekik ugyanazt mutassam, amit otthon is megtalálnak. Különleges visszajelzés volt tényleg, hogy valaki felismerte Csíkszeredában, hogy írógép hangja hallatszik, mert ezt a feldolgozó foglalkozáson legtöbb helyen el kell mondanom.

A mai gyerekek a billentyűleütés hangnál a számítógépre gondolnak, aztán amikor jön a csavaró hang, amikor kiveszem a hengerről a papírt, akkor fognak gyanút, hogy ez mégsem ugyanaz. Még meglátom, hogy hová fog fölfejlődni, de ebben az előadásba még biztosan nem fogom beletenni a mobil telefont se.

A színháznak kell odamenni az emberekhez

Főállásban vagy Pufi. Mivel találkozol, mit tapasztalsz: Romániában mit jelent egy ilyen kis társulatot létrehozni? Ezt főként külföldről ismerem, hogy színművészek projekteket, tréningeket, foglalkozásokat tervezzenek egyéni vállalkozóként.

Én már Kolozsváron és Nagyszebenben is érzem ezt a szelet, hogy kisebb társulások, magánszínházak, egyesületek dolgoznak. Szerintem lassan le fog járni ez a régebbi felfogás a színházról, és a színháznak is meg kell újulnia.

Az, hogy az embereket „kimozdítsuk a színházba", az még egy külön fejfájás. Én ezért tartom úgy, hogy nekem kell odamennem az emberekhez, mert ez így nekik nem egy akkora plusz teher. Nem kell a felnőtteknek felvenni a magas sarkút és szemspirálozni, nem kell megoldani, hogy ki vigyázzon a gyerekekre. A gyerekek esetében azt tapasztalom, hogy többnyire az iskolák viszik őket gyerekelőadásokra, főként a kisebbeket.

Ami a színházon keresztül történik, ezen a varázslatos világon, művészeten keresztül történik, annak mindig van valamilyen jó termése. És ha ott történik meg például az osztályteremben, és hogyha én használtam az egyik krétát valamire, akkor biztos, hogy néhányszor eszükbe fog jutni, és ha csak elmosolyodnak, már az is egy nagyon nagy dolog szerintem. Mert tényleg annyira szürkék a hétköznapok, hogy megbolondulok én is. Tényleg: hogyha nem lenne Pufi, én is megbolondulnék.

Hiányok Romániában

A magyar Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet egyik szakembere, Takács Ágnes, azt mondta, hogy egy műfajt teremtettél azáltal, hogy a színházi nevelésbe bevitted a pantomimet.

Egy műhelymunka után hangzott el ez a kijelentés. Hamarosan találkozni fogok egy igen neves magyarországi pantomimművésszel és színházi nevelési társulatokkal, ki fogom deríteni, hogy mennyire valós a megállapítás. Folyamatosan kutatok, olvasok, igyekszem képezni magam, mert olyan helyekre dugtam be az orromat, amit belső indíttatásból csinálok. Mármint hogy én a pantomimen keresztül „színházinevelek”. Tényleg, kell fejlesztenem magam.Közben kértek tőlem itthon olyat, hogy románul írjam le 2-3 oldalban, amit én csinálok. Egy fél oldal után abba kellett hagynom, mert megfőtt a fejem, és eltelt a fél délután, mert románul nincsenek olyan szakkifejezések, amiket én magyarul vagy angolul ismerek. A színházi nevelésnek még nincsenek román szakkifejezései. Most beszéltem egy óvónővel Bukarestben, aki a tehetséggondozásról írta a az egyes fokozati dolgozatát, és ő ugyanúgy járt. Tehát ebben is van még, amit fejlődni.

Minap közösségi hálón is feltettem a kérdést: miért vagyunk eltévedve? – nem értem ezt a tehetetlenséget. Súlyos a helyzet az iskoláinkban és az utána következő színpadokon, ám ha valaki felkarolná a Kodály módszert, vagy a Kokas Klárást – ezek zseniális lehetőségek. Szakirányú képzések szükségesek, a pedagógusok és a művészek összefogása. Ha segítjük a pedagógiát azzal, hogy a művészeteket is belevonjuk a nevelésbe, akkor tesszük teljessé az embert.



HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X