Köllő Miklós: „Erdélyi értelmiséginek erkölcsi csőd új lakóházat építeni”


-A A+



Inkább kultúrahiány, mintsem a pénz hiánya az oka annak, hogy a régi épületeket inkább lebontják, mintsem felújítják – vallja Köllő Miklós gyergyószentmiklósi műépítész, restaurátor. Beszélgetésünk során az Arhitectura.6 építészeti biennálén többszörösen díjazott stúdióvezető elmondja, hol rontjuk el a dolgokat, illetve hogyan tudunk – „építészek és nemépítészek” együttesen hatalmasat menteni Székelyföldön.

Évek óta érvényes az a szemléletmód, hogy az építészet már rég nem technikai folyamat (nincs technikai akadály), hanem kulturális. Mi a Larix Stúdió, illetve az ön meggyőződése, hitvallása, ha nevezhetem így?

Egy korrekt versenyben a megrendelők a legolcsóbb áron, a leggyorsabban a legjobbat akarják. Verseny ott van, ahol megrendelői kultúra is létezik. Itt és most nincs verseny, a legolcsóbb ár a közbeszerzés szempontja, és a magán megrendelők is legtöbbször az árat és nem a tartalmat hasonlítják össze. Makovecz Imre mondta erről, hogy prostitúció.

„Foggal-körömmel (de nem öncélúan) menteni kell”

Az építészet – bármennyire furcsának tűnik is első látásra – egy közösségi tevékenység, s az építész ma valójában közösségépítő (is). Ugyanakkor szem előtt kell tartani az építészet nevelő szerepét. Így mindent összevetve, nem könnyű jó építészetet csinálni, de muszáj, mert egyszer az idő elfogy, s akkor a nyugodt lelkiismeret fontos lesz. Nehéz, de meg kell fordítani azt, hogy az idő telik s a becsület fogy.

Továbbá úgy gondoljuk, hogy inkább kultúra, mint pénz hiányából adódik, hogy inkább bontanak, mint felújítanak. Sajnos kevés építészre van igény (még mindig) mifelénk, így nem feltétlenül az építészek hibáztathatóak azért, hogy a jó példák jelentős késéssel jelennek meg. Ezért úgy gondolom, hogy erdélyi értelmiséginek erkölcsi csőd új lakóházat építeni, amikor annyi régi épületet lehetne újragondolni a mának, átmentve azok történeti és esztétikai értékét, eszmeiségét.

Jelentős gond, hogy az építőanyag-kereskedők nem látnak fantáziát a régi épületek felújításában, a régi épületekhez kellő kíméletes, megfelelő mesterembertudás már alig van meg, sokan nem értik az épületben végbemenő folyamatokat, és ahelyett, hogy e hiányosságokat beismernék, pótolnák, inkább fennen hangoztatják: „a régivel nincs mit foglalkozni.”Pedig egy jól felújított régi épület esetenként az új épületeket meghaladó használati értékkel rendelkezhet, főleg ha nem a vágyak, hanem a szükség szempontjából közelítjük meg a kérdést. A kultúra ott jön be a képbe, hogy könnyebb alakítani az igényeket az épülethez, mint az épületet az igényekhez, illetve rá kell jönni, hogy az életminőség és az életszínvonal nem ugyanaz. Most, amikor a közösségi értékek jelentősen megkoptak, tudatosan olyan közösségi tereket szeretünk létrehozni, melyek alkalmasak arra, hogy az emberek szóba álljanak egymással. Mert az épített környezet hat a közösségre és fordítva is.Az Arhitectura.6 zsűrije idén rendhagyóan döntött: nem a legjobb projektért, hanem tevékenységért adott különdíjat: a Larix Stúdiónak. A zsűri jegyzőkönyve alapján az indoklást így fordítottuk: „A Larix Stúdió csapatának – és megrendelőiknek, akikkel ily módon dolgozhattak – egy olyan szakmai tevékenységért, amely tudatosan és koherensen a helyi értékek fennmaradásáért tesz, és amelyben a gesztusok finom eleganciáját mindig a sérülékeny épített örökségre való figyelés kíséri, nyilvánvalóvá téve hogy ennek elherdálása számukra megengedhetetlen." Miként értékeli ezt a gesztust?

Ezt az elismerést általában egy kiváló minőségű terv kapja, olyan, amely valamiért mintaértékű. Ebben az évben másként döntött a zsűri: a Larix Stúdió és a megrendelői az általános tevékenységükért kaptak elismerést, azért a szemléletért, ahogyan a környezetbe beavatkoznak, ahogyan életet generálnak a térben.

Azt látjuk, a tegnapból alig maradt valami mára, s a mából alig marad valami a holnapra. Ezért foggal-körömmel (de nem öncélúan) menteni kell, aminek értelme van a jövőben, és ami arról szól, kik vagyunk, honnan jöttünk, mik a gyökereink. Szerintem ezt a közösségközpontúságot és ezt a makacs elszántságot értékelték: ma, amikor divat eldobni a régit, van, aki azt meri mondani: „a régi az új új”, és kortárs módon hasznosítható.

„A szegény embernek is joga van a minőségi építészethez”

Említette, hogy messze nem annyit fizetnek ezért a munkáért, amennyit ér – ugyanakkor karakteres elképzelésekkel dolgoznak, erős etikával. Kíváncsivá tett: utasított már vissza nagybüdzséjű megrendelést, csakis elvi okok miatt? Hogyan lehet ezeket a helyzeteket kezelni, a romantikus konvencionális elképzeléseket, vagy (Uram bocsá’) a giccset hogyan lehet lehalkítani, áthangolni, ha már szembejön egy megrendelőtől?

A megrendelők igényeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, hisz ők használják az épületet, ilyen szempontból az ügyfélközpontúság helyénvaló. Ugyanakkor jó kommunikációval el kell érni, hogy a munka építészeti szempontból is vállalható legyen. A lényeg azon van, hogy kellő türelemmel el kell jutni oda, hogy a terv ne egy kompromisszum legyen, hanem egy jó konszenzus. De téves úgy gondolkodni, hogy kicsi pénz - kicsi építészet, mert a szegény embernek is joga van a minőségi építészethez. Az esztétikát nem többletköltségek árán kell kialakítani (mert akkor a kivitelezés során elmarad), hanem minden bevállalt apró részletnek nélkülözhetetlen kell lennie az épület működése szempontjából.

Előfordult, hogy elvből nem vállaltunk munkát (pl. Drakula kastélyszálló), ritkán az is előfordult, hogy menetközben döntöttünk a munka feladásáról, de ezek a ritkább, nem jellemző esetek.

Ugyanakkor a beküldött munkáink kapcsán, ezek megrendelői szinte-szinte mecénásként viselkedtek. Ugyan "szűkmarkúak voltak", a költséghatékonyságot tartották szem előtt, de építészetileg rábízták a munkát a szakemberekre, nem szóltak bele az apró részletekbe. Megbíztak bennünk. Ilyen megrendelőkre van szükség, hogy tovább tudjon lépni a kortárs székelyföldi építészet a megkezdett úton.

A gyergyóújfalvi vízimalom megmentéséért az utóbbi években sok vészcsengő hangját lehetett hallani – végül a Larix Stúdió végezte el a munkát, és ezért díjat is kaptak az Arhitektura.6 zsűrijétől. A vándorkiállítás pannóin látható „előtte-utána” képek nagy volumenű munkát, valóságos kalandot sejtetnek. Kérem, meséljen erről a munkáról.

A vízimalmok, mint technikatörténeti érdekességek, épített örökségünk talán legsérülékenyebb részét képezik. Van, hogy nincs más mód a mentésre, mint szétszedés és újbóli összerakás - pótlással, mint a súlyosan rovarfertőzött és menetközben meggombásodott gyergyóújfalvi malom esetében. Iszonyú nagy a felelőssége a tervezőnek, a kivitelezőnek, a tulajdonosnak, hogy a végeredmény a hitelesség keretei között maradjon és a műemlékfalak közül ne illanjon el az idő.Sokszor sebészi pontossággal kell pótolni az eltávolított, nem menthető részeket, akár egy pár centi vastag, archaikus fa ablakszárny esetében, sokszor a türelem határán túl kell odafigyelni a részletekre, újra kell tanulni egykori, mára elfeledett technikákat, eljárásokat. És nap mint nap építőtelepen kell lenni. Végül is, annak örvendek, hogy utólag már alig látszik ott a jelenlétünk, a beavatkozásunk, mégis sikerült a mában közösségi térként és tájházként működő épület élettartamát meghosszabbítani, a múlt egy szeletét továbbvinni a jövőbe.

„Hajszálgyökerekkel a genetikánkba kapaszkodó építészet”

Mit tart a Larix Stúdió legnagyobb teljesítményének? És mit a legnagyobb egyéni szakmai teljesítményének?

Könnyű úgy építészetet csinálni, hogy van pénz, és a régió építészei mögött vannak ilyen profilú egyetemi központok. Nálunk egyik sincs. De ezek nélkül találékonyság, kreativitás, innováció kell. Nincs egyéni szakmai teljesítményem, ahol vagyok, az a Larix Stúdió csapata nélkül nem volna.

Úgy tudom, hogy gyergyócsomafalvi születésű – és hogy Belgiumban is élt. Mi a jó itthon, mi tartja itthon – gondolkodott már huzamos külföldre költözésen?

Egy féléves ösztöndíjam volt Belgiumban. Jó megtapasztalni, hogy mások másként, de hogyan látják a világot. Sohasem gondolkodtam a külföldre költözésen, pedig sokfele megfordultam, Keleten és Nyugaton is. Annál nagyobb dilemma volt, hogy Bukarestben maradjak, vagy hazajöjjek. Az egyetemen marasztaltak, a legjobb egyetemi barátaimmal ott volt a lehetőség csapatban gondolkodva elindulni. Akkor az ottani kollégáim rossz lépésnek tartották, nem értették a hazajövetelem. Itt úgymond elölről kellett kezdeni mindent. Ma egyáltalán nem bánom, hogy itthon élek, ezt a hajszálgyökerekkel a genetikánkba kapaszkodó építészetet ott nehezebben lehetne megcsinálni: kell hozzá az a gyönyörű természeti környezet, ami itt van, és amiért csak itt él a munkánk. Ma már néhány bukaresti volt kolléga azt mondja, jól döntöttem. Nem volt könnyű itthon újból építkezni, de így a munkatársaimmal együttdolgozva úgy látom, megérte.

A kommunikáción múlik, hogy Székelyföld kultúrtáj lesz-e vagy sem

Min dolgoznak most – illetve milyen szakmai kihívásra vágyik most?

Több projekt fut párhuzamosan. Szeretném, ha két év vagy négy év múlva, amikor megépülnek, az elkövetkező építészeti szemlékre is legyen ilyen minőségű anyagunk, mint ami most volt. Bő termés volt az utóbbi két évben, és jól jött a szakmai elismerés is.

Amin még konkrétan nem dolgozom, de mostanság nagyon foglalkoztat: lassan kétségtelenné válik, a vidéken is helye kell lennie az iparnak. Munkahely kell itthon az embereknek, mert Németországból, Hollandiából nem lehet eloltani a tüzet s családapa lenni. Itthon, a faluban kell élni, s ennek feltétele a munkahely. De olyan építményeket kell tervezni a termeléshez, melyek a faluképet nem bontják meg. Ugyanakkor kihívás az is, hogyan lehet a 20-30 állatot tartó gazdák számára tájba illő istállókat tervezni, és hol lesznek ezek az istállók, milyen lesz a faluval a viszonyuk?

Milyen dilemmákkal küszködik jelenleg?

Építészek és nem építészek között kommunikációs szakadék van. Amíg az építészek épített örökségünket értékesnek és szerethetőnek tartják, addig az itteni emberek általában nem. Ez az örökség a ma emberének igényeit nem elégíti ki, ezért - bár hiába figyelmeztetnek az építészek, hogy ez az érték részben megtartható, részben továbbgondolható - az épített örökségünk rohamosan pusztul. Ezzel ellentétben pedig egy új, építésznélküli építészet, a faluképet semmibe vevő, különcködő kivagyiságot tükröző házak épülnek, szinte minden esztétikai értéket mellőzve. A fájó az, hogy így az erdőirtásokkal párhuzamosan, végérvényesen elindul egy olyan folyamat, ami megbontja a Székelyföldre jellemző szerves összefüggést a táj, a településkép, a telekszerkezet és az épületek között. És ezáltal gyakorlatilag a kultúrtájnak minősíthető Székelyföld elveszti az esélyét is annak, hogy kultúrtájnak minősíthető legyen.

Miért lehetne kultúrtáj a Székelyföld? Mert a táj szervesen tükrözi a történelmet, a gazdasági életet. Mert a településszerkezet még mindig mesélni tud az egykori katonai felépítésről, mert a táj és településszerkezet közösen tükrözi a kelet és nyugat törésvonalán alkalmazott aktív védekezési módot. Mert sajátos erdőhasználatunk van. Mert létezik a székely háztípus, mert léteznek a népi szőtteseink és sajátos népviselet (a rokolya és a szőttesek szervesen tükrözik a tájat), mert van székelykáposzta és kürtőskalács, mert a ló ma is szerepet játszik az életünkben (bár nem akkorát, mint katonáskodó őseink esetében... )

Ökoregionális építészet

Hogyan válhatna általánosabbá az építészek álláspontja a régióval kapcsolatban?

Tudatában kell legyünk annak is, hogy Székelyföldön, pontosan a népi építészeti hagyományokra és a faépítészetben meglévő technikai ismeretekre és infrastruktúrára alapozva egy meglepően modern, markáns építészetet lehet kialakítani. És vannak jó nevű, az építészszakma által jegyzett és szakfolyóiratokban publikált építészeink, akik önzetlenül szerepet vállalnak falukép-védelemben, iskolai építészeti oktatásban, műemlékvédelemben, és akik ebbe az irányba mozognak.

A jövő nagy kihívása tulajdonképpen az, hogy a megrendelői réteg milyen hamar ismeri fel ennek a lehetőségét, és milyen hamar tud élni ezzel a lehetőséggel. Illetve az, hogy mennyire gyorsan tudnak az építkezési vállalkozók átállni a műemlékvédelemben fennmaradt, továbbfejleszthető hagyományos építkezési anyagok és technikák kombinálására a modern faépítészetben rejlő lehetőségekkel. Így azon kell munkálkodnunk, hogy az említett építészek és nemépítészek közötti kulturális szakadék megszűnhessen, és Székelyföldön egy értékes, tájba és településképbe illeszkedő sajátos, markáns és modern ökoregionális építészet alakuljon ki.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X