16. Filmtettfeszt: megnéztük a dokumentumfilmes kínálat egyik legígéretesebbjét


-A A+



Három évig készült a Budapest melletti Gyermekvasút fiatal önkénteseiről szóló dokumentumfilm, erős lett a végeredmény. Trencsényi Klára filmjét pénteken mutatta be Kolozsváron a 16. Filmtettfeszt.

A Reményvasút című dokumentumfilm apropója a kommunista rendszertől örökölt Budapest mellett működő Gyermekvasút, amelyet 1948-ban építettek és az úttörőmozgalom erős szimbólumává vált. Önmagában elgondolkodtató téma az, hogy a rendszerváltás után több mint két évtizeddel is sikeresen működik ez a struktúra: 500 gyerek önkénteskedik a MÁV fennhatósága alá került intézményben, akik ma is lelkesen éneklik a mozgalmi dalokat, anélkül, hogy ismernék a mögöttes jelentésüket. A film viszont csak keretként használja ezt a jelenséget, valójában két nehéz sorsú család mindennapi küzdelméről és a kamaszok működési mechanizmusairól, útkereséséről szól.A Gyermekvasút szigorú szabályokkal rendelkezik, éppen ezért biztonságot, közösségi élményt nyújt az ott dolgozó gyerekeknek. A film főszereplőinek szinte az egyetlen kapaszkodót jelenti, mert a család és a jó anyagi háttér biztonsága hiányzik az életükből. Két családot ismerünk meg: Gergő nagyszüleivel él, a szülei Németországban gürcölnek, Viktor és Kármen pedig kisebb tesvérükkel és édesanyjukkal kicsi zsúfolt lakásban élnek egyik napról a másikra, az anyuka néha az ennivalót is nehezen tudja biztosítani számukra és helyzetük egyre drámaibbá válik.

A Gyermekvasút önkéntesei között mindenféle társadalmi réteg jelen van, a film készítői azért választották éppen ezeket a szereplőket, mert ők voltak elég nyitottak voltak arra, hogy elgondolkodtató sorsukat a kamerának is megmutassák – mondta el Várhegyi Rudolf hangmérnök a vetítés utáni közönségtalálkozón.

Kiderült, hogy eredetileg nem ez lett volna a film fő vonala: „Azt a kontrasztot próbáltuk bemutatni, hogy a gazdagabb és szegényebb gyerekek ugyanabban a struktúrában hogyan tudnak együtt létezni, ebben a minitársadalomban hogyan élnek egymás mellett, és mi az, ami esetleg látszik különbségként és mi az, ami feloldódik. Csak az volt a gond, hogy azok a gyerekek, akik jómódból jöttek és sokkal jobb életháttérrel rendelkeztek, valahogy kevésbé voltak nyitottak, sokkal jobban lezárták a családi hátterüket” – mesélte Várhegyi Rudolf.

A film rendezője, Trencsényi Klára szabadúszó dokumentumfilmes, 2005-ben végzett operatőrként a budapesti Filmművészeti Egyetemen Gothár Péter osztályában. A Reményvasút az első egészestés dokumentumfilmje, de előtte már három hosszabb (Corvin Variációk - 2011, Birds’ Way - 2009 és az Esély – 2007) és két rövidebb (Egyetlen fa maradt - 2015, 3Esküvő - Elena&Leo - 2009) dokumentumfilmet rendezett és több nemzetközi produkcióban vett részt operatőrként. Koszovóban, Ukrajnában és Romániában is dolgozott fotósként és újságíróként.

Trencsényi Klára az ún. kreatív vagy szituációs dokumentumfilm híve: játékfilmes elemeket használ, jelenetekben és cselekményvezetésben gondolkodik. A Reményvasútban erős metaforaként működik a vonat, mint az életút gyakran használt jelképe: az egyre drámaibb jelenetek között a megállíthatatlannak tűnő, egyre csak zakatoló vonat felvételeit látjuk, amelyek időt adnak arra, sőt, felszólítanak rá, hogy a hallottakon elgondolkodjunk. Ebben Sperling Andor zenéje is segít.

„Az idő sok mindent megold”

A kamera egészen szűk, intim terekbe is követi a szereplőket – ez szintén beszippantja a nézőt. Időre volt szükség ahhoz, hogy ez lehetővé váljon és hiteles tudjon lenni, árulta el a film hangmérnöke: „A három év anyagából legalább egyet kidobtunk az ablakon. Egyrészt nagyon sok irány felvetődik, amiket később el kell dobni, másrészt nagyon sok pillanat van, ami azért nem használható, mert még nem jutottunk annyira közel egymáshoz, hogy igazán hitelesek legyenek azok a pillanatok. Ezt az idő oldja meg. Az első évben mindenki egy kicsit még tart egymástól, kicsit modoros, figyeli a kamerát, de lassan ezeket le lehet gyűrni és már sokkal fontosabb az, hogy az ismerős arcok, mármint mi vagyunk ott abban a térben, akik már tavaly is ott voltunk és elmúlnak ezek a kis manírosságok.”

„Ami a film szempontjából jó, az nem biztos, hogy erkölcsileg is jó”

Bár a cselekmény feszültsége miatt ez nem feltűnő, a stáb felvállalta jelenlétét a filmben, a kamera nem marad láthatatlan légy a falon. A szereplők sokszor beszélnek ahhoz, aki a kamera mögött áll, gyakran ránéznek, reflektálnak a helyzetükre, anélkül, hogy ezzel törés állna be a játékfilmesebb jelenetekhez képest. Ez hozzájárul a hitelességhez: ezek a jelenetek nem megrendezettek, hanem azt mutatják, ahogy a szereplők a filmesek jelenlétére reagáltak.

Megtalálni a helyes egyensúlyt ilyenkor a legnehezebb, mutatott rá Várhegyi Rudolf: „Ez egy folyamatos dilemma, oda-vissza működik a hatás: ha mi elkezdünk valakit filmezni, akkor óhatatlanul valamilyen módon hatással vagyunk rájuk, de ránk vagy magára a filmre is hatással van az, hogy ki hogyan viselkedik a kamera előtt.”

Filmesként nagyon jó érzés, hogy sikerült a nézőknek esztétikai élményt, a szereplőknek pedig segítséget nyújtani – tette hozzá Várhegyi Rudolf. „Három év jelenlét az emberek életében nem tud nyomtalanul elmúlni, főleg a gyerekek életében, akik nagyon fogékonyak. Láttuk, hogy a mi viselkedésünk is mintául szolgál nekik és ez őrületes felelősség. Nagyon óvatosan kellett ezzel bánni: hogyan lehet egyszerre kívül is maradni az egészből, de mégis menet közben segíteni nekik. Itt van egy nagyon durva helyzet: ami a film szempontjából jó, az nem biztos, hogy erkölcsileg is jó. Mert minél drámaibb dolgok történnek a kamera előtt, annál izgalmasabb és erősebb filmet lehet készíteni. Nagyon sokszor láttuk, hogy rossz irányba sodródnak és akkor hatalmas dilemma, hogy most szóljunk és próbáljuk meg megállítani vagy hagyjuk és próbáljuk meg dokumentálni. Szerencsére Klári empatikus lény és a filmes énjénél ez az emberi én mindig egy picit erősebb volt és az utolsó pillanatban mindig inkább a segítő én jött elő belőle.”

Ilyen volt az úttörővasút 1949-ben. Részlet Keleti Márton Janika című filmjéből. A Reményvasút több archív felvételt is használ.

A film 2015-ben a Lipcsei Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztivál Next Masters szekciójának Arany Galamb díját nyerte el. Nem volt könnyű idáig eljutni: a filmhez Trencsényi Klára rendező-operatőr egyedül kezdett el anyagot gyűjteni, később sikerült bevonni gyártóként az HBO-t és ekkor egészült ki a stáb Vizkelety Márton operatőrrel és Várhegyi Rudolf hangmérnökkel. „Nagyon sok olyan pillanat volt, amikor Klári egyedül készített felvételeket. Annyi pénz sosincs egy dokumentumfilmre, hogy három éven keresztül minden pillanatát ki lehessen fizetni” - mondta el a stáb jelenlévő tagja.Az egykori Úttörővasúthoz szinte minden budapestit, de a vidékieket is, szoros érzelmi szál fűzi a gyerekkori élmények miatt. Egy-egy családban generációkon keresztül öröklődik a vasutas-önkénteskedés. A filmben bemutatott sorsok miatt ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy felfigyeltek a film szereplőire és sokan próbáltak meg segíteni rajtuk.

A filmet szombaton 16 órától vetítik még a csíkszeredai Filmtettfeszten, a Csíki Székely Múzeumban. A fesztivál további programja itt elérhető.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X