banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif

Ana Blandiana – apáról, Írószövetségről, kiábrándulásról és egy zsarnok kandúrról

Kolozsváron járt Ana Blandiana költő, író, a Ceaușescu-rezsimmel szembeni ellenállás egyik legismertebb alakja. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen Doctor Honoris Causa címet kapott, pénteken pedig a Bölcsészkar Eminescu termében lehetett személyesen találkozni vele.

Azt hiszem, a nagy amfiteátrumot zsúfolásig megtöltő tömeg szívesebben csapott volna a lovak közé ahelyett, hogy az egyetem dékánja, Corin Braga és egyik tanára, Ioana Both hosszas és érdektelen felvezetőjét hallgatná – annál is inkább, mert mint kiderült, az Ana Blandianával való találkozás az egyetemi órarend keretei közé volt szorítva, így sok kérdést nem volt idő feltenni, sok téma kibeszéletlen maradt. A 74 éves, Herder-díjas költőnő úgy meghatódott egykori Alma Materében, hogy szinte elsírta magát, amikor a katedráról szembenézett a padokban szorongó, lépcsőkön ülő, fal mellett álló tömeggel.  „Jobban felkavar ez engem, mintha mondjuk a Harvard Egyetem tüntetett volna ki!” – mondta olyan megindultan, hogy el is hittük neki.

Apja lánya

Ana Blandianának, akit diáklány korában még Otilia Valeria Coman-nak hívtak, nagyon nehéz volt bejutni a kolozsvári Bölcsészkarra, ortodox pap édesapját ugyanis a kommunista rendszer „a nép ellenségének” bélyegezte és hosszú évekig börtönben ült. Egy politikai fogoly lányának lenni nem jelentett éppen ideális káderlapot abban az időben, ha az ember publikálni akart, így lett Otilia Valeria Coman-ból – Ana Blandiana (édesanyja Fehér megyei szülőfalujának nevét vette fel).

Apja emléke, majd hiánya meghatározta életét. Amikor még otthon volt, az a boldog gyerekkort jelentette a későbbi költőnő számára, és ugyanakkor annak megtapasztalását is, milyen az igazi egyenlőség két ember között. „Apám úgy bánt velem, mint egyenlő féllel, és ez már 4-5 éves koromban is így volt. Soha nem kezelt le senkit, és nem ismert el feljebbvalójának senkit. Számára csak egy emberi viszony létezett: az egyenlő, emberi viszony. Olyannyira, hogy hazudni se tudott nekem. Karácsonykor édesanyám elküldött kettőnket sétálni, hogy díszítse fel titokban a karácsonyfát, apám viszont séta közben megmondta, hogy nem létezik Télapó. Szégyellte, hogy hazudozzon nekem.  Amikor hazaértünk, anyám tovább játszotta a színjátékot, lelkendezve mondta, hogy amíg mi odavoltunk, nálunk járt a Télapó, és né, mit hozott. Abban a pillanatban megsajnáltam a szüleimet. Öt éves voltam, de akkor úgy éreztem, én vagyok a felnőtt, aki mindkettejük igazságát érti és ismeri.”

 Utána azonban szomorú évek jöttek. Apja börtönben ült, „nekem meg minden pillanatban hiányzott. Abban az életkorban, amikor a serdülőnek annyi kérdése van, biztos voltam benne, hogy apám mindenre tudta volna a választ – de nem volt ott. Soha nem hittem egy percig sem, hogy nem tér vissza a börtönből. Vártam haza, hogy tehessem fel neki összegyűjtött kérdéseimet.”

Ami ez után következett, az minden fiktív tragédiát fölülmúl. Ana Blandiana most, 52 év után sem tudta visszatartani a könnyeit, amikor imádott apja tragikus halálát mesélte el. 1964-ben végre kiengedték a börtönből, és otthon, egy ostoba baleset folytán (magára húzta az égő paraffin-benzin oldatot, amelyet a parketta fényezésére használtak) elevenen megégett, a házuk udvarán, a család szeme láttára. „Elégett apám, mint egy fáklya.

Az Írószövetség ma: homályos szakszervezet

Ana Blandianát háromszor tiltotta el a hatalom a publikálástól: először a „népellenség” apja miatt, 1959 és 1964 között, majd saját maga, azaz írásainak többé-kevésbé burkolt rendszerellenessége miatt 1985-ben, majd 1988-89-ben. Amikor éppen nem volt eltiltva, sorra kapta a díjakat: a Román Írószövetség költészeti díját 1969-ben, a Román Akadémia díját 1970-ben, a Bukaresti Írók Egyesületének díját 1982-ben. És Bécsben, ugyanebben az évben, a Herder-díjat.

„Abban az időben végtelen büszkeséggel töltött el, hogy a Román Írószövetség tagja lehettem – mesélte pénteken a Bölcsészkaron. – Az egyetlen hely volt az akkori Romániában, ahol szabadon szavaztunk. A gyűléseken persze mindig részt vettek úgynevezett hivatalos személyek, de a vezetőségbe soha nem választottunk be olyan személyeket, akik a Nagy Nemzetgyűlés tagjai voltak.” A rendszerváltás után sokadmagával abban reménykedett, hogy az Írószövetség a kulturális és közélet szóvivő intézményévé válik. „Annyi hibát, sokszor egyenesen bűnt követnek el a kulturális élet és az örökség terén! Műemlék épületeket hagynak összedőlni. Helyettük sokszor tömbházakat építenek, mert az megtérülő befektetés. Nem is beszélve a tankönyvek és a közoktatás körül kialakult helyzetről…Mindezekért az értelmiségi embereket nagyobb felelősség terheli, mert ők tudják, milyen értékeket veszítünk el, és nekik a dolguk a többiekkel is megértetni ezt” – mondta.

Nehezményezte, hogy az Írószövetség mára egy „homályos szakszervezet” szintjére süllyedt, amely soha nem emeli fel hangját a kulturális örökség rombolása ellen. „Minden hatalommal, kormánnyal egyformán jóban van, hogy a nyugdíjak emelését tudja kicsikarni” – jelentette ki Ana Blandiana az Írószövetségről, amely szerinte korunk értékvesztését, a szólásszabadság értékének felhígulását is tükrözi.

Egy gyerekkönyv hőse és Ceaușescu

A költőnő mesélt Arpagic nevű képzeletbeli kandúrjáról, „akit” gyerekeknek szóló verseskönyvben énekelt meg, és akinek a jelleme annyira kísértetiesen hasonlított a Ceaușescuéhoz, hogy az elvtársak, néhány nappal megjelenése után, bevonták a forgalomból és bezúzatták. „Nekem nem adták ki a szekusdossziémat a CNSAS-től. Valószínűleg megsemmisítették. Más dossziék rám vonatkozó lapjait viszont elolvashattam, például Vlad szekusezredes parancsát is, amelyben kiadja az ukázt, hogy az ország minden könyvesboltjából azonnal tüntessék el az Arpagic-könyvemet. Elképesztő a temesvári szekuritáté-parancsnok bocsánatkérő, alázatos válasza, amelyben mentegetőzik, hogy nem tudta teljesíteni a parancsot, mert a könyveket már mind megvásárolták!” – mesélte a költőnő nevetve.

Irodalomból közéletbe, majd vissza az irodalomba

Ana Blandiana bevallotta: élete legnehezebb éve 1990 volt. Nehezebb volt, mint 1988-89, amikor alig tudtak megélni, amikor tiltólistán volt, nem publikálhatott, és a házból is alig járt ki, mert az ismerősök nem mertek köszönni neki az utcán, mindenki gyanús volt a hatalom szemében, aki kapcsolatba lépett vele. Minden lépését a szekuritáté kísérte, éjjel-nappal a szekusok autója állt a ház előtt. Igyekeztek halálhírét kelteni, majd mikor ez nem sikerült, elhíresztelték, hogy Nyugat-Európába távoztak férjével. „Akkor tanultam meg, hogy a pletyka, a rémhír olyan, mint egy állat: alkalmazkodik a körülményekhez, hogy életben tudjon maradni.”

Mégis a rendszerváltás utáni hónapok voltak a legnehezebbek. A csalódás, és annak felismerése, hogy a Ceaușescu-házaspár eltűnésével nem szűnt meg mindaz, amely ellen apja és ő évtizedeken át harcoltak. Megkérdezése nélkül beválasztották a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezetőbizottságába, ahonnan még 1990. januárjában lemondott, tiltakozásképpen, amikor Iliescu bejelentette, hogy a FSN részt vesz a választásokon. „Attól a pillanattól kezdve, hogy lemondtam, újrakezdődött minden: ismét a nép ellensége lettem, hazaáruló, a hatalom kerékkötője.”

Ezt követően több mint tíz éven át a közéletnek szentelte ideje nagy részét. Megalapította a Polgári Szövetséget (Alianța Civică), majd 1993-ban létrehozta a máramarosszigeti Memorial múzeumot, a kommunista rezsim elleni ellenállás emlékhelyét. A sok kiábrándulás, csalódás azonban elvette a kedvét a közélettől, amelyre most már így emlékezik: „Az a fajta szerepvállalás, amely nagy gyűléseket, nyilvánosságot, pártokkal való egyezkedést feltételezett, olyan volt nekem, mint egy ideiglenes öngyilkosság.”

A máramarosszigeti múzeumot most is vezeti, de azon kívül csak az írással foglalkozik. Ha iskolákba hívják meg előadást tartani, azt soha nem utasítja vissza. „El kell mondanom a fiataloknak, hogy a legnagyobb ajándék, amit az életben kaptam, az, hogy tudok olvasni. Ne fosszák meg magukat ettől a csodától!

Legújabb könyvéért (Patria mea A4) idén megkapta Lengyelországban az Európai Szabadság Költője kitüntetést. A könyvet már öt nyelvre lefordították. Az akadémiai órarend miatt szűkre szabott kolozsvári szereplését ezzel zárta: „Legnagyobb győzelmem saját magam fölött az, hogy sikerült teljességgel visszatérnem az irodalomhoz.”  

 

   

Kimaradt?