Lélekkabát: slágerek és zsoltárok az újrakezdés művészétől

Lélekkabát: slágerek és zsoltárok az újrakezdés művészétől


-A A+

Kolozsvárról és a gőgös ifjúkorról, költözésről és szakításról, Odüsszeuszról, Pénelopéről és Nauszikaáról is szó esett Demény Péter új verseskötete, a Lélekkabát kapcsán, amelyet Balázs Imre József a szerzővel párbeszédben mutatott be a Györkös Mányi Albert Emlékházban.

A külcsínre is tetszetős verseskötetet Eperjesi Noémi, a múzsa és szerzőtárs tusrajzai illusztrálják. A Lélekkabát: megverselt újrakezdés-történet. Újrakezdés a magánéletben, újrakezdés az élettérben: hisz az ízig-vérig (ahogy Balázs Imre József fogalmazott: bőrében és szakállában is) kolozsvári szerző néhány hónapig Zilahon, most pedig Marosvásárhelyen él.

Demény Péter mesélt kolozsvári ifjúkoráról, arról a „gőgös” közegről, amelyben először eszmélt, és amelyben „nem voltál ember, ha nem tudtad, ki az a Dante, ki az a Thomas Mann, Verdi vagy Kirkósa Júlia”. Még versengéseik is olyan természetűek voltak, hogy azzal szellemi fölényüket fitogtatták egymás előtt: ki tud több könyvcímet felsorolni? „A magas kultúra volt a világom, de most már iróniával gondolok rá vissza.” Mesélt arról a Kolozsvárról, amihez lelke mélyén a leghűségesebb, és amelyet nagyanyja régi lemezjátszója, a fellegvári focimeccsek és az Opera hárfásának fellépés előtti hangolása jelent számára.

A szülőföld határai az első munkahelyekkel tolódtak egyre kijjebb és kijjebb. Lassan rájött, hogy más városokban is lehet élni Kolozsváron kívül. „Nem szabad beleköltöznünk a sztereotípiákba” – figyelmeztetett, arra utalva, hogy Kolozsvárt nagyképű, gőgös városnak tartják, Marosvásárhelyt meg sokan olyannak, ahol „nem történik semmi”. De minden város (és minden ember) kellemesen meg tud lepni, ha nem az elvárások vagy előítéletek irányából közelítesz hozzá, hanem nyitottsággal és elfogadással. „Most már megtanultam, hogy ne azzal kezdjem az ismeretséget, hogy elvárok valamit, legyen az akár ember, akár város” – mondta a Lélekkabát szerzője.

A modern Odüsszeusz Pénelopé helyett Nauszikaa oldalán kötött ki; Kolozsvár helyett Zilahot, majd Marosvásárhelyt választotta. A happy-end azonban sok gyötrelembe került, és Demény bevallotta: muszáj volt mindent megírnia, hogy elviselje – még akkor is, ha emiatt ítélkeztek fölötte, megrovó véleményeket vágtak a fejéhez. „Minden Nobel-díjam azoké, akik elegánsan tudnak szakítani, úgy, hogy senki nem érezze vesztesnek magát” – mentette át viccbe a témát.

A bevállalós attitűd nem átmeneti vonása a szerzőnek: Facebookon, a blogján, a Látó hasábjain és portálunkon is évek folyamatosan követhetők Demény Péter külső és belső utazásai. Igazi jelenkori szerző, akit a közösségi oldal már nem zavar, hanem inspirál: ráhangolódik spontaneitásában, gyorsaságában. Előző kötete, a névnapokat megverselő Kolindárium szó szerint a Facebookon született – onnan kerültek át a megrostált versek a nyomtatott lapokra.

A Lélekkabát valóban lelket melegítő sorok gyűjteménye: megzenésítésre nyíló versek a legkülönbözőbb műfajokban, a sanzontól a zsoltárig.

Balázs Imre József megjegyezte, Demény minden téren az újrakezdés mestere, egy „örök debütáló”: bemutatkozott már költőként, regényíróként, bloggerként, drámaíróként, román és legújabban angol nyelvű szövegek szerzőjeként is (és a sor nem teljes). Most éppen Sünödi című könyvén (és alteregóján) dolgozik, aki a szerző saját „Micimackója, kis hercege és Csipikéje”. Doru Poppal, a kolozsvári BBTE Színház és Televízió karának tanárával folytatott levelezése szintén kezd megérni egy kötetre, ami már csak azért is nagy érdeklődésre tarthat számot, mert olykor hangsúlyosan és őszintén előtérbe kerülnek a két etnikum közti nézőpont-különbségek.    

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X