Versünnep születésnapokkal, lájkokkal és vitával

Szombaton ünnepelte a világ magyarsága a költészet napját, 1964 óta ugyanis április 11-ét, József Attila születésnapját tartják a magyar versek, költők és költészetet kedvelők közös ünnepének. A jeles napot jónéhány éve már Erdélyben is kiemelten kezelik kulturális intézmények és fórumok, idén például a legtöbb magyar színház különleges, költészethez kapcsolódó programmal várta közönségét.

Kolozsváron valóságos programözön árasztotta el az ortodox nagyszombat miatt lecsendesedett város magyar lakóit, és sajnos a legtöbb azonos időpontban zajlott, így mindenki kénytelen volt kiválasztani egyet az egyébként nagyon nívós programok kínálatából. Jómagam a Bulgakovban zajló Álljunk meg egy szóra! irodalmi beszélgetősorozat ünnepi kiadását választottam, amelyen László Noémi, a sorozat háziasszonya ezúttal az 50. születésnapját ünneplő Fekete Vincével beszélgetett.  Előtte azonban nem mulasztottam el, hogy a Posztolj verset az utcára! mozgalomhoz csatlakozva én is kinyomtassak egy verset és „posztoljam” (vagyis kiragasszam) egy közterületen:

 A gittegylet.com kezdeményezését idén Kolozsváron a KMDSZ közvetítette, és a húsvéti vakáció ellenére sokan voltak rá vevők. Az utcákra, terekre kiragasztott versekről készült fotókat itt lehet nézegetni.

Bár sajnáltam, hogy lemaradok Laczkó Vass Róbert és Szép András Maszek balladáiról, meg Bertóti Johanna zenés-verses előadásáról, jó volt „megállni egy szóra” Fekete Vincével és László Noémivel.

Az április 7-én ötvenedik évét betöltött Fekete Vince a rendszerváltás utáni erdélyi magyar irodalmat meghatározó „transzközép” generáció tagja, egyike annak a hat költőnek (Sántha Attila, László Noémi, Orbán János Dénes, Kelemen Hunor, Benő Attila mellett), akik 1995-ben elsőkötetes fiatal szerzőkként egy „nagy dobással” alaposan felkavarták az irodalmi állóvizet. A két transzközépes felidézte a Bretter-körök hőskorát is, amikor még a zoknikból készült falloszok és megjátszott verekedések is hozzátartoztak az irodalmi eszmecseréhez.  

„Ugyanabba a Bretter-körbe kétszer nem lehet belépni.” (Fekete Vince)

A beszélgetésen elkerülhetetlen volt, hogy szót ejtsenek a szintén szombaton lezárult Versversenyről is. Mint arról itt írtunk, a Román Közszolgálati Televízió kolozsvári magyar szerkesztősége idén is versenyt hirdetett, amelynek során 11 költő 11 színész által előadott versére kellett szavazni. A bökkenő csak az, hogy a szavazás a facebookon zajlott, a verseny tehát eleve eldőlt azok javára, akiknek több ismerősük, kedvelőjük van a közösségi oldalon. Az erről szóló vitát még élesebbé tette a Bulgakovban, hogy az egyik versenyző éppen Fekete Vince költeménye volt, amelyet a születésnapi rendezvényen „élőben” is előadott Albert Csilla színésznő.  

Fekete Vince csak annyit fűzött hozzá a lájkverseny-vitához, hogy a szerkesztők helyében ő maga biztos beválogatta volna Markó Béla, Kovács András Ferenc és Visky András legalább egy-egy, tavaly született, „nagyon erős” versét. A Versverseny eredményeit itt lehet megtalálni.  

A költő mesélt franciatanáráról, („aki nem is volt tanárom, mert én oroszos voltam, mégis rengeteget tanultam tőle”), mesélt irodalmi barátságokról és irodalmi ellenségeskedésekről, Kézdivásárhely udvartereiről és arról, hogy a vers „szent ahhoz, hogy politikai vélemény kifejezésére használjuk” – a próza viszont már nem az. „A tárcanovellákat úri passzióból írtam” – jegyezte meg a költő, majd felolvasta Lóra, magyar! című írását, amelynek valós történet, valós újsághír és az a háromszéki közélet az alapja, amelyet a szerző nap mind nap megtapasztal.

Ötvenedik születésnapjára pedig költő- és szerkesztőtársa, Karácsonyi Zsolt köszöntötte, ezekkel a szavakkal:

„Nem siet, nem lassít. Tudja, mit tud, tudjuk mi is róla: például azt, hogy nem sieti el a dolgokat. Már első kötetének anyagát is több mint fél évtizednyi versmező terméséből válogatta, ugyanez a helyzet a legutóbbi verseskötettel, a Védett vidékkel is (…) A kezdet kezdetétől jellemzi alkotásait dísz és dísztelenség, játékosság és komoly dolgok, humor és irónia együttes és egymásmelletti jelentkezése, hogy egy élő klasszikust idézzek. (…) Költőnk tán megállította volt az időt: egyszer csak, valahol, két szó között, egy soráthajlás kanyarában, csak úgy félrelökte, s azóta nincs.”

 

 

 

 

Kimaradt?