„Utolsó utáni órában készült el a Szerelempatak”


-A A+

A Filmtettfesztnek, majd a szebeni Astra dokumentumfilm-fesztiválnak köszönhetően Erdély több városában láthatta a közönség Sós Ágnes Szerelempatak című alkotását, amely a rendező saját szavaival „mese-dokumentumfilm”. A világszerte hangos sikernek örvendő, különös hangulatú film jórészét Erdélyben forgatták és egy olyan témáról szól, amelyet egy mondatban így foglalhatnánk össze: az ember, amíg él, vágyik a szexre és a szerelemre. Sós Ágnest a Szerelempatak kolozsvári vetítése utáni délelőttön faggattam a témaválasztásról, a hús-vér szereplőkről és a film fogadtatásról szerte a nagyvilágban.

A Szerelempatak arról a korosztályról szól, amelyet a leginkább elhanyagol a mi társadalmunk: az idősekről. A vetítés utáni közönségtalálkozón azt is elárultad, hogy nagyon szereted az öregeket, ez a magyarázata, hogy számos filmednek ők a főhősei. Ugyanakkor ez a párosítás: öregek és a szex, szerelem – valósággal tabu. Senki nem akarja elképzelni, ahogy a nagyszülei szexelnek vagy kívánják a testi szerelmet. Tudatosan nyúltál ennyire elhallgatott témához?

Ellenkezőleg: eszembe se jutott, hogy egy tabutémához nyúlok. Rengeteget járok a természetben és vidéken, és a falvakban mindig szóba elegyedek az öregekkel. Azt tapasztalom, hogy ha odafigyelsz rájuk, nagyon nyíltak tudnak lenni, és a nagy időbeli távolság rálátást nyújt nekik a világra. Bizonyos értelemben nincs már veszteni valójuk, ugyanakkor pikáns humoruk tud lenni. Így pattant ki az ötlet, hogy összehozzam ezt a két témát: az öregek és a szerelem.

Tudom, hogy az ő idejükben, vidéken nagyon nehéz volt a szerelmi életet megélni. De ha jól belegondolunk, most se könnyű. Hány nő meri megmondani a társának, hogy mit szeretne, hogy szeretné, és főleg: hogy NEM szeretné? A keresztény Európában nincs komoly szexuális kultúra és ez rengeteg problémát szül a párkapcsolatokban a mai napig.  Nos, én ezt mind tudom, de amikor a filmnek nekifogtam, ez eszembe se jutott.

De miért pont az öregek?

Mert tudtam, hogy a középkorú nem fog beszélni róla, és a városi ember se fog beszélni róla. A falusi idős ember viszont igen. Mert ha meg mered kérdezni, kiderül, hogy nagyon is szabadszájú, annyira, hogy az első kérdésemre az első mondat be se kerülhetett a filmbe! Másrészt meg akarom őket őrizni az utókornak. Harmadrészt meg, amint mondtam, ők felvállalják a véleményüket, nem rettegnek folyton mindentől, mint a társadalmunk nagy része.

Valahol azt olvastam, hogy az európai idős nők ijesztően nagy százaléka életében soha nem élt át orgazmust. A filmedből is az derül ki, hogy nem is volt ilyen irányú törekvés a férjek részéről. Társadalomkritikát is ki lehet érezni ebből. Annak szántad?

Nem szántam kritikának, de kritika lett belőle. Tudod, amikor három görögkatolikus és három római katolikus fiatal papról készítettem dokumentumfilmet, azt se a katolikus egyház kritikájának szántam. Mégis az lett belőle, egyszerűen csak azáltal, hogy megmutattam a tényeket. Ha semmi mást se csinálsz, csak a kamerával követed az életüket, és a néző helyes fiatal papok életét látja, mégis a végére egyházkritikává válik. Nekem semmi más dolgom nincs, csak jóban lenni az alanyokkal, figyelni rájuk. És akkor ömlik belőlük a szó. Vagy követtem visszaeső bűnözők életét a szabadulástól a visszaesésig. Enyhe bűnökért kerültek először börtönbe – hát nem társadalomkritika maga az a tény, hogy szinte biztosan visszaesik? Semmi mást nem csinálsz, mint hogy mutatod a szabadulástól a sorsát. Ez magától vezeti rá a nézőt arra, hogy a börtönnek semmi értelme, a társadalom struccpolitikát folytat, elkülöníti a bűnözőket egy olyan helyre, ahol még jobban kitanulják a bűnözés fortélyait.

Szóval nem volt rendezői szándék abban, hogy a keresztény Európa nemi erkölcseit, szexuális kultúráját kritizálja a film?

Eszembe se jutott! Csak hogy ott van az asszonysors, meg a férfisors is, ami nem sokkal könnyebb. Hány férfi mondta nekem, hogy „el is ment a kedvem, ha az asszonynak úgyse jó!” De mivel ez tényleg tabutéma volt, rengeteg sorsot tett tönkre, rengeteg félrelépést generált.

Milyen viszonyban voltál a film szereplőivel a forgatás előtt?

Semmilyenben. Nem is ismertem őket.

És utána?

Mivel nagyon öregekkel, 80-90 éves korosztállyal forgattam, többen meghaltak azóta a film szereplői közül. Aki viszont él és jól van, azzal nagyon bensőséges, szinte anya-lánya viszonyt ápolok mind a mai napig, például a csíkszentdomokosi Veronka nénivel, vagy Jula nénivel. Kettőről nem tudok semmit, félek, hogy már nem élnek, mert 90 éves körüliek voltak, amikor 2010-ben elkezdtem forgatni a filmet. De azért a szerelemről szívesen beszéltek, igényelték, sőt meg is élték! Ők a bizonyítékai annak, hogy a vágy örök.  

Szóval elindultál egy kamerával, hogy te most teljesen idegen falusi öregekkel a szerelemről fogsz beszélgetni?

Pontosan. Nem egy-két-három idős ember indított el, hanem a téma. Egy ismerősömnek elmondtam, hogy olyan emberekkel szeretnék beszélgetni, akik nyíltak, humorosak, őszinték. Először Magyarországon próbálkoztam, igyekeztem minél messzebb menni Budapesttől. Ott is találtam néhány jó alanyt, de végül Erdélyben forgattam le a film nagy részét.

Hogy kerültél Erdélybe?

Én a filmet eleve egy archaikus falusi környezetbe álmodtam meg. Ezt Magyarországon már nem találod meg. A magyarországi faluban az öregek sokkal passzívabbak. Az alanyaim csak ültek a kályha mellett, mivel a hagyományos kétkezi mezőgazdaságból megélni már nem lehet, a hagyományokhoz meg már nem ragaszkodnak. Erdélyben sem lehet már megélni belőle, mégis dolgoznak a földeken, ott vannak az állatok, kaszálnak, vetnek egy kis krumplit, ezt-azt. A másik ok: a beszédstílus. A magyarországi öregek már úgy beszélnek, annyi szlenget használnak, mint a 16 évesek. Itt Erdélyben is kihalóban van, de azért még megtalálod azt a képekben való fogalmazást, amely az archaikus nyelv sajátja. 

Mondtad a beszélgetésen, hogy szándékosan kikomponáltad a mobiltelefonokat, a terepjárókat a filmből, hogy archaikus, vagy inkább időtlen közegbe helyezd a témát. Nyugaton talán elhiszik, hogy még van egy ilyen varázslatos világ valahol Kelet-Európában, de itt Erdélyben sok nézőtől hallottam, hogy túl idillinek, túlságosan idealizálónak tartja a filmet.

A modern technikai eszközöket valóban kihagytam, de hozzá nem tettem semmit, ami ne lett volna adott. A lovasekét nem én adtam a kezükbe, hanem tényleg azzal szántanak. A sonkát és a szalonnát se én tettem a füstre, és akkor is lovasszekérrel közlekednek, ha én nem vagyok ott. Nem én tettem oda Veronka nénit, hogy hányja fel a szénát a szekérre. Nem akartam hazudni. Ezért nincs például népzenei aláfestés a filmben, mert az hazugság lenne: népzenét ugyanis már csak a táncházasok hallgatnak és játszanak. A falvakban, Erdélyben is, a lakodalmas megy esküvőkön, nem népzene. A néphagyományokra már csak a legidősebb nemzedék emlékszik, ezért is hangoztatom, hogy az utolsó utáni órában készült el ez a film. Szándékosan mesei a hangulata: hogy merd elhinni, hogy ez a múlt valójában, ami soha nem fog már visszatérni.

Nem kérték tőled, hogy „fordítsd le” az erdélyi szövegeket?

Magyar felirat van a filmen a magyarországi vetítéseken, de fonetikusan. Azt nem magyaráztam meg a feliratban, hogy mit jelent, hogy a juhnyíráskor „a férfiak kapták el a nőköt s aztán bé az oldalba s ott höngörőztek”.

Nagyon sok helyre eljutottál már vele...

Pedig nem a Nyugatnak csináltam. Persze Amerikában attól csemege, hogy vasekével szántanak, kézzel ültetik a krumplit, lovasszekéren közlekednek. De ugyanúgy sikere volt Boszniában a szarajevói fesztiválon, vagy Zágrábban a Zagreb Docs-on, vagy Thesszalonikiben, vagy Törökországban, tehát olyan helyeken, ahol az eke még önmagában nem lenne elég, hogy érdekes legyen a film.

Elég hihetetlennek tűnik az a jelenet, amikor az öreg falusi nénik felmásznak a hegyre pikzikezni, és utána még le is hengerigáznak (vagy „höngörőznek) az oldalon. Hogy tudtad erre rávenni őket?

Amikor a két néni indult el, akkor ők csalókát kerestek, az a lucfenyő egészen zsenge tobozkája. Ez végül nem került bele a filmbe, mert  a csalóka túl magasan volt, nem tudták leszedni. De ha már ott voltunk, akkor vittünk szalonnát is meg kenyeret meg pálinkát, hogy süssünk szalonnát és beszélgessünk. Amikor meg a négy néni megy fel a hegyre, az úgy történt, hogy már régóta forgattunk velük, és mindig terveztük, hogy majd amikor éppen nincs semmi dolguk, elmegyünk egyet enni-inni, főleg a túrós pityókát akarták megkóstoltatni velem, ami  a filmbe is bekerült, ahogy ott fő a bográcsban. Aztán ott az oldalban persze rögtön előjöttek a fiatalkori emlékek, amikor a férfiakkal höngörőztek. Még kacérkodtak is az én két férfi kollégámmal, az operatőrrel meg a világosítóval. És aztán egyszercsak azt mondta Veronka néni: gyertek, höngörőzzünk le! Én meg csak ott álltam az októberi verőfénytől aranyló domboldalon és nem hittem a szememnek. Akkor még nem is jutott eszembe, hogy ezt a nézők is látni fogják. Ott álltam és arra gondoltam, hogy ez a jutalom. Nekik is, a négy 80 éves néninek, akik végigdolgozták az életüket, és most már felszabadultan legurulhatnak a domboldalon. És nekem is, amiért volt bennem kitartás és szorgalom, hogy leforgassam ezt a filmet.

Mit tanultál tőlük?

Azt kérdezték a kollégáim, hogy létezik, hogy ezek az öreg nénik mindig mosolyognak? Valójában ők sem mosolyognak mindig. De nagyon tudják, mi az a „mihez képest”. Sok nyomorúságot megéltek, szegénységet, férjek, gyermek elvesztését. Ehhez képest nagyon tudnak örülni mindennek. És hihetetlenül tisztelik az életet.  Ez is a keresztény Európa jellemzője, mégpedig pozitív jellemzője: az élet iránti tisztelet és alázat.

Ez nyilván a természettel való sorsközösség eredménye is...

Igen. Amikor bemutatták a filmemet a Papp László Sportarénában, a néptánctalálkozón, fiatal néptáncosok jöttek oda hozzám és azt mondták: ide kéne visszatérnünk! És ezt nemcsak Erdélyre értették, hanem a természethez való közelségre is. A természetnek akkor vagy része, ha dolgozol benne. Mindannyian ismerünk embereket, akik nem tudják, mikor virágzik a hárs. Az én filmemben szereplő nénik nemcsak tudják, hanem leszedik, teát, szörpöt készítenek belőle, együtt élnek vele.

Említetted, hogy te is vidéken élsz.

Imádom a természetet, ha nem mehetek kirándulni, valósággal szenvedek. Örültem a filmem világsikerének, de a sok utazás közben az itthoni csendes sétákra vágytam a természetben. Az ember sok áldozatot hoz a sikerért, de van, amit nem érdemes feláldozni. Ahogy öregszem, egyre kevésbé vágyom a pesti kávéházakba, és egyre inkább vágyom arra, hogy bringázhassak valahol vidéken.

Azt hiszem, Amerika esik minden szempontból a legtávolabb attól, amit a Szerelempatak megjelenít. Hogyan fogadták ott a filmet?

Aki fesztiválokra jár, az hihetetlenül művelt és tájékozott. Torontóban a filmfesztiválon egy 600 férőhelyes moziteremben háromszor vetítették le a Szerelempatakot, mind a háromszor teltházzal! Pedig nem ismerték a nevemet. De ott ennyire nyitottak a kultúra, a dokumentumfilmek iránt. És a vetítés után elárasztanak a kérdéseikkel. Egészen más a közönség, mint itt Kelet-Európában, ahol az emberek sokszor nem mernek kérdezni, bújnak  a széksorok mögé, amikor a beszélgetésre kerül a sor. Ott megállítottak a mosdóban vagy az utcán, és órákon át magyarázták, miért tetszett nekik a film.

És miért? Mi az oka szerinted ennek a hatalmas sikernek? Hisz ahogy te is mondtad, a csapból is szex meg szerelem folyik...

Éppen ez az, hogy itt nem látsz szexet. Csak jóízléssel és humorral beszélnek róla. Egy olyan világban, ahol mindenki retteg, mindent eluralt a politika, a hazugság, és az, hogy az emberek nem válallják a felelősséget a saját tetteikért vagy véleményükért, felemelő látni, hogy valahol vannak még emberek, akik őszintén tudnak beszélni.

Van egy pont a filmben, ami nem tetszett. Ahol hiányérzettel maradtam. Egy öregasszony elmeséli, hogy gyilkosságot követett el, és én úgy éreztem, ez a szál nincs elvarrva.

A már említett természetközeliség árnyoldalához tartozik a gyilkosság. Az élet minden stációja ott van a filmben: a születés, ahogy megmenti a barátnője babája életét, pedig nem is hivatásos bábaasszony. A szülőágy, a nászágy és a ravatal is benne van. És ennek a természetközeliségnek az önbíráskodás is része: hogy ha valaki rendszeresen bejár hozzá lopni, és hiába hívják a rendőrt, mert az nem jön, nos, akkor azt a tolvajt a 80 éves öregasszony leüti. A film vége felé ott van az a jelenet, amikor az öregasszonyok a női test intim részének a szagáról beszélnek. Ez is ahhoz az ösztönvilághoz, a természetközeliséghez tartozik, amitől az ember néha csecsemőt ment, néha gyilkos. Ahogy arra vigyáztam, hogy az évszakok váltakozásával megmutassam a természet körforgását, úgy ezek a mozzanatok az élet körforgásának a részei, egy kicsit mesés hangulatba ágyazva. Ezért is szoktam azt mondani, hogy ez nem szocio-dokumentumfilm, hanem dokumentum-mese.

https://www.youtube.com/watch?v=udm63sb_h3s

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X