Sarvadi Paul: „A színház olyan, mint Macondo”

Sarvadi Paul ízig-vérig színházi ember. Nem azért, mert teatrológiát végzett, színházat szervez, rendez, kritikákat ír. Nem. Ilyen sok van. Paul színházzal kel és színházzal fekszik. Egy színházi projekt kedvéért egy hónapra átadja lakását, ami nem ám akármilyen panelkégli, hanem az a neve, hogy Macondo Lakásszínház. Azt hiszem: színházzal is álmodik. De ezt nem kérdeztem meg tőle. 

Sarvadi Paul a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának teatrológia szakán végzett. Nevéhez fűződik a SPOT – Színművészeti Egyetemek Nemzetközi Fesztiválja, a Ioana Cîcu Nemzetközi Középiskolai Színházi Fesztivál és az Amatőr Kísérleti Színi Csoport – G.E.T.A. elindítása. Számos színházi előadás rendezését jegyzi, egy sor oktató jellegű és kreatív kortárs színházi programot koordinált, színikritikákat és recenziókat írt szaklapok számára, tagja volt az első erdélyi független színháznak, a Lehetetlen Színháznak. Utóbbi keretében felügyelte a kortárs dramaturgia népszerűsítésének programját. Dolgozott a szatmárnémeti Északi Színháznál és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháznál is. A nagykárolyi Macondo Lakásszínház vezetője, a SPOT Társulat megalapítója.  

Miért tartottad fontosnak, hogy itt, Nagykárolyban alapíts színtársulatot?

Mert nagyon sok éve nincs színháza a városnak.

Pontosan hány éve?

Profi társulat csak 1910-ig működött, utána csődbementek egy Budapestről meghívott vendégjáték miatt, ami olyan költséges volt, hogy nem tudták kifizetni. Utána jött a kommunizmus, majd mozi lett a színházépületből. A nyolcvanas években nagy lendülettel próbálták feléleszteni a károlyi színjátszást magyar és román nyelven is az itt született művészek. Például Szikszai Rémusz, Szabó Tibor. De jöttek a kilencvenes évek, és aki tehetséges volt, mint például a szintén nagykárolyi Varga Csilla, az elment kőszínházakhoz. Tibi elment Gyergyóba, Rémusz Pestre, Csilla Kolozsvárra. Az utóbbi években beindult az amatőr színjátszás, de hát ez inkább csak ilyen szabadidős tevékenység diákoknak.

De érződött, hogy igény van rá…

Persze, hogyne volna! És ez a SPOT fesztivál eddigi hét éve alatt egyre inkább megmutatkozott.

A fesztiválhoz szokott közönség reakcióját láttam a tegnapi főpróbán is (a Manole mester – Az emberi galéria című előadás nyilvános főpróbája volt – szerk. megj.). Receptív, értő közönségnek tűnt, aki szívesen veszi, ha bevonják a játékba.

Ez azért nagyban a Manole mester alkotóinak, színészeinek az érdeme is. Láttam én már olyan előadásokat is ugyanezzel a közönséggel, ahol ez az egész bevonósdi nem működött, mert rosszul volt kitalálva. Nagyon jól kell felépíteni az előadást ahhoz, hogy a néző hajlandó legyen együttműködni. De persze az is számít, hogy már évek óta minden novemberben (a SPOT fesztiválon) egy hét alatt megnézhetnek 18-20 előadást. Amíg felújítás miatt be nem zárt a kőszínház, a szatmárnémeti társulat volt gyakori vendégünk. Tehát hozzászoktak a színházi élményhez, megkedvelték, igénylik. Van olyan barátom, aki szabadságot szokott kivenni SPOT fesztivál idejére, nehogy lemaradjon egy előadásról.

Hogyan látod a SPOT társulat jövőjét?

Fontos tudni, hogy ez nem egy állandó társulat, hanem egy keret. Minden fiatal színész tagja lehet, aki már legalább egyszer megfordult a SPOT fesztiválon. Az elképzelés az, hogy itt találkoznak, megismerkednek, megnézik egymás előadásait, majd később visszatérnek ugyanide létrehozni egy közös produkciót, amelyet a következő fesztivál alkalmával mutatnak be. Így történik most a Manole mester című előadással is, amit a nyolcadik SPOT-on, november 23-án mutatunk be hivatalosan.

A projektszínház tehát megvalósíthatóbb elképzelés, de persze jó lenne a jövőben egy állandó társulat is. Egyszer kiszámítottam, hogy ez mibe kerülne. Rohadtul sokba, sajnos. Kell legalább 6-8 színész, minimális technikai személyzet, produkciós költségek…üti a párszáz milliót, ha nem a milliárdot az évi költségvetés. Mégis azt mondom: nem lehetetlen! De addig is ez egy jó első lépés a cél felé. Kis költségvetésű produkciókat tervezünk létrehozni és aztán minél többet játszani.

Mire lehet számítani a helyi civilek és az üzleti szféra részéről? Körvonalazódik a nagykárolyi mecenatúra?

Van itt egy nagyon komoly cég, amely rendszeresen támogat. Nemrég leköszönt vezetője azt mondta még a fesztivál „hajnalán”, hogy az összes résztvevő teljes étkeztetését kifizeti. És tartotta a szavát. Nélküle valószínűleg nem tudtuk volna megszervezni a SPOT-ot. De van itt helyi, német érdekeltségű bútorgyár is, amelyik szintén támogat. A strand üzemeltetője biztosít szállást egy csomó színésznek, és az is nagy segítség, hogy egy cég adott két autót, amelyek folyamatosan jártak a vendégekért a budapesti repülőtérre. Ez az étterem is, ahol most beszélgetünk, minimális összegért vállalja a színészek étkeztetését, egyik motel kedvezményt ad és még azt is vállalja, hogy pótágyakat tesz be, csak hogy ott maradjunk. Persze nem mindenki ilyen kedves itt sem. Tavaly például késett a támogatás, nem tudtam kifizetni határidőre egy 2000 lejes számlát, és emiatt feljelentettek. Kétszer hívtak be a rendőrségre.

De ebből van kevesebb, nem?

De, szerencsére. Mindenesetre szerintem azok a cégek fognak megmaradni itt Nagykárolyban, akik támogatnak, hisz nekik van egy pozitív üzleti hozzáállásuk. Felmérik, hogy ez a pénz, amit a fesztivál alatt elköltünk, Károlyban marad. A városnapokra jön nyolc együttes Magyarországról meg Románia más városaiból, és elvisz húszezer eurót.

A SPOT egy meghitt, barátságon alapuló rendezvény, és ez meglátszik a támogatások jellegén is. Van, aki zakuszkát hoz, van, aki 5 liter pálinkát vagy 10 liter bort. Akinek semmije sincs, az segít cipekedni. Számomra minden egyformán nagy segítség.

Korábbi beszélgetéseinkből azt éreztem ki, hogy ragaszkodsz a fesztivál, de az újonnan alakult társulat esetében is a nemzetközi jelleghez. Miért fontos ez?

A különböző színházi iskolák találkozása a fontos. A SPOT első perctől úgy indult, hogy egy olyan fesztivál legyen, ahol a színművészetet tanuló diákok összejönnek, és megtapasztalják, mások mit tanulnak, hogyan dolgoznak, milyen előadásiak vannak. A kolozsvári vagy vásárhelyi főiskolások sokszor csak itt látják mondjuk a craiovai színisek előadásait. Ezért ragaszkodom hozzá, hogy mindenki itt lehessen elejétől a végéig. Amit meg a külföldi egyetemek tesznek hozzá a fesztiválhoz, az egy nagyon fontos színfolt. Például az újvidéki iskola: egyrészt nem tért át a bolognai rendszerre, másrészt nincs olyan, hogy ha mondjuk tíz hely van meghirdetve, akkor tíz embert vesznek fel. Ha csak négyen alkalmasak, akkor abban az évben csak négy elsőéves kezdi a színművészetit. Arról nem beszélve, mekkora élmény volt nekünk és mennyit tanultunk a David Esrig vezette, burghausen-i Athanor iskola rendkívül felkészült diákjainak produkciójából. Két órán át csendben ült mindenki az előadás vége után. Mindannyian a látottakat emésztettük. Vagy itt voltak a svájciak, Bernből, hát ahogy ők látják a művészetet, az fényévnyire van mindentől, ami nálunk zajlik. A külföldieknek viszont az volt érdekes, hogy itt, a kolozsvári főiskolán még nagyon komolyan foglalkoznak a commedia dell’arte oktatásával. Ezért nagyon fontos a sokszínűség.

Szóval az idei SPOT (november 17-23) is „színes” lesz?

Szeretném még nemzetközibbé tenni, mint tavaly volt. Az újvidékiek, svájciak, németek mellett kapcsolatba léptem egy angol város, Hull city főiskolájával, és szeretném őket is elhívni. Tervezem bevonni a volt Szovjetunió valamelyik színházi iskoláját is, hisz onnan megint sokat lehet tanulni.

Néhány éve megalapítottad a Macondo lakásszínházat, ami idén áprilisban újraindult. Negyedik emeleti tömbházlakásodban – amikor éppen nem lakik benne egy egész társulat – performanszokat, előadásokat mutattok be, 15-20 fős közönség előtt. Miért éppen Macondo?

Mert nagyon szeretem Márquezt, egyik kedvenc könyvem a Száz év magány. És mert olyan a színház, mint a Száz év magányban Macondo falu: kicsi, de óriási dolgok történnek benne. Szeretik, sokszor mégis elpusztul. Mielőtt azonban megszűnne, minden lezajlik benne, ami az emberiség történetében benne van: filozófia, szerelem, háború – az egész élet. Meg hát, olyan szép szó az, hogy Macondo…

Kimaradt?