Kolozsváron lépett fel a Szentpétervári Jégbalett Társulat

Gyermekkorunk háromdimenziós mesekönyveinek karton-palotáira emlékeztetett a díszlet péntek este a Kolozsvári Román Operában, ahol a Szentpétervári Jégbalett Társulat adta el Csajkovszkij művét, a Csipkerózsikát. A borsos árak ellenére a mintegy ötszáz férőhelyes nézőtér mindkét előadásra (5-től és 8-tól) zsúfolásig telt, noha helytől függően 150-300 lejt kellett lepengetni egy belépőért. Főleg a kislányos szülők tartották fontosnak, hogy csemetéjük ne maradjon le az orosz művészek nyújtotta élményről: apró balerinaruhákba, tütükbe öltöztetve ültek a nézőtéren a táncosnő-jövőről álmodozó kis nézők.

Az élmény valóban olyan, hogy a felnőttet is magával ragadja: mintha egy képeskönyv lapjai elevenednének meg Csajkovszkij zenéjére. A Román Opera színpadán elsimított két és fél tonnás jégburkolaton nem is baletteztek, még csak nem is korcsolyáztak, hanem valósággal repültek a táncosok.

Rózsaszín, halványzöld, lila, arany tüllök, selymek, fehér szaténok libegnek-lobognak utánuk, ahogy hol szólóban, hol párban, hol tömegesen siklanak a jégen – az ember sokszor azt hiszi, mindjárt egymásba gabalyodnak a viszonylag kis, 10-szer 10 méteres színpadon. De az orosz jégbalett nem azért a leghíresebb a világon, hogy ilyesmi megtörténhessen: a mozdulatsorokban benne van a műkorcsolya sportszerű precizitása, de a balett habkönnyű kecsessége is.

Egészen más ez az élmény, mint műkorcsolyát nézni a tévében. Így, néhány méterre a színpadtól, látni lehet a megfeszülő arcizmokat, ami egy-egy nyaktörő mutatványt előz meg néhány másodperccel. Érezni lehet a partnerek koncentrációját, százszázalékos egymásra figyelését, a mozdulatok milliméteres pontosságát, ami nélkül könnyen tragédiába fulladhatna a „death spiral”. Mindez nem elég: a jégtáncosoknak ugyanis játszaniuk is kell, mosolyogni, örülni, kétségbeesni, megijedni, gyászolni, szerelmesnek lenni. A sportolói karriert maguk mögött tudó előadóknak két éven át tanítják, hogyan váljanak „egyszerű” műkorcsolyázókból jégbalerinákká és -balerinekké. A két év alatt nemcsak balettet, hanem színészmesterséget is tanulnak, csak ezután állhatnak nézők elé.

A gyermek-közönség persze a pasztellben és aranyban csillogó tündérvilágnak, Csipkerózsikának, Desiré hercegnek, a királyi házaspárnak és az udvar kedves figuráinak tapsolt, a felnőtt nézők kedvence azonban egyértelműen a gonosz boszorkányt, Carabosse-t játszó Marina Lekhmusz volt.

A jégbalett-táncosnő valóban boszorkányos ügyességgel cikázott, pörgött fekete-ezüst lepleiben a színpadon, maga volt a megtestesült irigység és bosszú. A számára kidolgozott koreográfia sokkal modernebb, kiszámíthatatlanabb és gyorsabb. Úgy is értelmezhetnénk, hogy ő képviseli a kitörést, a hagyományokkal való szakítást a mesék hierarchikus és tekintélytisztelő társadalmában. A közönség ovációval és zajos, nyíltszíni tapssal jutalmazta teljesítményét.

A Szentpétervári Jégbalett Társulat Kolozsvárról Bukarestbe indult, ahol a Hattyúk tavát láthatja a román főváros közönsége. Legközelebb egy év múlva jönnek - szintén csak egy napra – Erdélybe. Terveik szerint 2015 januárjában a Hamupipőkét adják majd elő. 

Konstatntin Rassadin, a társulat művészeti igazgatója és koreográfusa Marina Lekhmusz (Carabosse, a gonosz boszorkány)  Roman Zarutckij (Desiré herceg)

Kimaradt?