A hétköznapi történetekre voltam kíváncsi – új Trianon-könyvéről kérdeztük Ablonczy Balázst


-A A+



Trianon. Olyan mérföldköve a nemzeti emlékezetnek, amely meghatározza önképünket, világlátásunkat. Ablonczy Balázs történész évek óta kutatja a témát, és egy új megközelítésből próbálja bemutatni a történetet. Nem a főszereplőkön, a nagy, ismert neveken van a hangsúly, hanem rajtunk, a mi nagyszüleinken, és dédszüleinken, akik annak idején úgy mentették életüket, a talpalatnyi földet, egzisztenciájukat, ahogy tudták. Az ismeretlen Trianon – egyelőre e-könyv formájában olvasható, de május 29-én nyomtatott formában is megjelenik. Ablonczy Balázzsal a megjelenés kapcsán beszélgettünk.

Ha megengedi, akkor rögtön egy provokációval kezdem. Hogy lehet manapság leírni azt kötetcímként, hogy „ Az ismeretlen Trianon”? Trianonról már mindenki tud mindent. Persze, azért Ablonczy Balázsnak van egy olyan híre, hogy azt is tudja, amit mások nem. A tudás mögötti tudás személyes tapasztalatból is származik?

Sorolhatnám a családom tagjait. Színikritikus édesapámat, akivel sokszor utaztunk Erdélybe 1986 előtt, vagy nagyapámat, aki bár itt élt Magyarországon, élete végéig egy olyan miliőt próbált megteremteni Budapesten, amely Arad melletti gyerekkorának és fiatalkorának színhelyét élessze újra. Számomra Erdély nagyon sok mindent jelentett, jelent. Tapintható dolgokat, családi emlékeket. Itt most arról a szintről beszélek, amelyet mindenki megtapasztal az életében. Vannak családi legendáriumok, történetek, életszagú emlékek. Amikor történész lettem, és eldöntöttem, hogy a két világháború közötti időszak kutatásával foglalkozom, akkor mindenképpen megfogalmazódott bennem az is, hogy olyan szempontból szeretném bemutatni ezeket a történéseket, amelyek nemcsak a magas politikát követik, hanem mélyfúrást végeznek, lemennek a hétköznapi emberek szintjére, és az általuk tapasztalt dolgokat mutatják be.

Ablonczy Balázs. Thaler Tamás fotója. | Forrás: Wikipédia

Ez sikerült is, hiszen rögtön az elején egy olyan momentummal indít a kötet, amely egy Kolozsvár környéki kirándulást idéz. Kuncz Aladár testvére, Kuncz Ödön emlékirataiban arra reflektál, hogy messze még a trianoni döntés, de ők már azt tapasztalják, hogy kirándulás közben nem köszön nekik az a román parasztember, akivel a hegyen találkoznak. Ez a történet egy kis szpojler is volt, ugyanakkor meg szerettem volna kérdezni, hogy miért ezzel indított?

Mert én még most sem tudok szabadulni a szöveg hatása alól. Van ott egy olyan mondata Kuncz Ödönnek, amelyet nagyon beszédesnek érzek. Amely rávilágít arra, hogy visszamenőleg hogyan magyarázta el magának a Budapesten élő Kuncz Erdély elvesztését.

 „Amikor a hegyek között a szekér után bandukoltunk, megszólalt Schilling János [a barát]: »Nem gondolod, hogy egy szép napon így fogunk kimenekülni Erdélyből a románok elől? Mert ha az antant győz, Erdély elveszett«.” És ostorcsapásként, mintegy mellékesen, akárha egy Bodor Ádám-novellát írna, az emlékező még hozzátette: „Román parasztok jöttek velünk szembe, és nem köszöntek.”

Ez a történet számtalan szállal van átszőve: hierarchikus viszonyokkal, visszavetített érzelmekkel, mentalitástörténettel. Száz év távlatából is érezni a kor hierarchikus viszonyait nyilván ismerő jogászprofesszor döbbenetét: az úri társaság meg a román parasztemberek ott vannak a hegy tetején, kereszteződik az útjuk, kikerülni nem tudják egymást, és mégsem köszönnek. Némán továbbmennek.

Visszatérnék egy pillanatra a családi hagyományokhoz, hiszen a nagyszülei emlékének dedikálja a kötetet. Mi volt az a személyes élmény, amely önt arra indította, hogy Trianonnal foglalkozzék?

Dédnagymamám, aki 1897-ben született, és 102 évet élt, és partiumi származású révén, élete végén mesélte el nekünk, hogy amikor meghúzták a határokat, a család kettészakadt: ő a magyarországi részen maradt, tanítónőként. De aztán többször átszökött Szatmárnémetibe, a rokonokhoz, aminek komoly következményei lettek. Elfogták, Kolozsvárra hurcolták, bezárták a Fellegvárba. Őt nagyon megviselte, erre akkor jöttem rá, amikor elmesélte ezt a történetet, sok évtizednyi hallgatás után. És akkor döbbentem rá arra is, hogy ez egy olyan történet, amit csak én ismerek, viszont rengeteg ilyen családi dráma van. És nem felülnézetből kell Trianont megvizsgálni, hanem az ellenkező irányból is. Úgy akartam bemutatni a Trianonhoz kapcsolódó eseményeket, ahogy azokat valóban átélték az emberek. Erre valók azok az átkutatott levéltárak, elolvasott emlékezések, naplók, hogy ezeket a történeteket megtaláljuk.

Biztos hallott róla: a beszélgetésünk előtt egy nappal arról döntött a román parlament, hogy június negyedike ünnepnap lesz Romániában.

Az ember ilyenkor már nem is dühös, csak szomorú, és ingatja a fejét. Ezt teszem most én is.

A Trianon 100-at is érték támadások az évek során. Önnek, mint a kutatócsoport vezetőjének, nem lehetett egyszerű ezeket kivédeni.

Ez egy kétéves történet, nem hiszem, hogy különösebben érdekes lenne: a román sajtó bizonyos szegmenseiben értek minket támadások, de mára ez csitulni látszik. Időnként vicces dolgok is kiderültek rólunk, amelyeket hol megrökönyödéssel, hol nevetve olvastam. „Intelligens szegregacionista bombának” nevezte egy román médiaszemélyiség a kutatócsoportot, hát ehhez csak azt tudom hozzátenni, hogy szívesen látom irodánkban, ott meg lehet nézni a legendás kézügyességemet is a bombagyártásban.

Számtalan verziója volt „Trianonnak”, éppen annak függvényében, hogy a hivatalos kormányzatok mit akartak kommunikálni róla. Magyarországon és Romániában egyaránt. Közben volt, van egy „underground” folyamat is, nagyon sokan, nagyon sokféle tartalmat terjesztenek. Hogyan tudja a történész fölvenni ezekkel a versenyt? Ez az alulnézet, amelyet a kötetben olvashatnak egy ilyen próbálkozás?

A konteóknak is megvan a maguk szerepük. Tényleg nagyon csúnyán elbántak Magyarországgal. És igen, a konteóknak valószínűleg ez az egyik alapja, hogy ezt a látszatra semmiből jött büntetést valahogy magyarázhatóvá tegye. Másrészt, amikor a történészek Trianonról beszélnek, eddig sokszor az eseménytörténet került előtérbe: világháború, Károlyi Mihály, lánchídi csata, Kun Béla, Friedrich István, békealáírás. Ezek a politikatörténet szempontjából fontosak és még mindig bőven kutathatók, mert valószínűleg minden mozgatórugóját a történetnek sohasem fogjuk tudni fölfedezni, viszont nagyon sokat már ismerünk.

Ebben a kötetben azonban én nem erre vállalkoztam, hanem teljesen másra. Úgy gondoltam, hogy érdemes más szemszögből is megnézni, hogy hogyan zajlik egy impériumváltás. A hétköznapi történetekre voltam kíváncsi. Hogy hogyan néz ki az, amikor nincs mit enni, amikor nem tudod, hogy fölülj-e a következő vonatra, és hátrahagyjad-e otthonod, legyél-e vagonlakó, amikor nincs fűtés, mert nincs szén, és egyébként világítás sincs, meg kenyér sem a szénhiány miatt, nincs pénz, vagy ha van is, nem ér sokat. Hogyan küzdesz meg a mindennapokkal is egy olyan helyzetben, amikor háború van, a világháború után. Azt kellett feldolgozni, és sokaknak nem sikerült, hogy ha egy tisztes közalkalmazotti állásból elbocsátották őket, pakoltak, és a három szobás elegáns lakásuktól megválva vagonlakók lettek, és szenet kellett lopniuk, hogy legyen, amivel kifűteni a vagont. Ez egy akkora zuhanás, amit nagyon nehéz egyéni szinten földolgozni. Ezek a történetek érdekeltek.

1918 júniusáig mindenki azt hitte, hogy a Monarchia nagyjából elérte háborús céljait, mindenki meg lett büntetve, Romániát is elfoglalta az osztrák-magyar hadsereg, megkötötték a bukaresti békét, Oroszország is vissza lett szorítva, sőt békét kötött Breszt-Litovszkban, tehát úgy nézett ki, hogy recsegve-ropogva, de Monarchia jól helyt állt. A közellátás relatíve jól működött, nagyjából 1916-1917-ig, a korszakban egy magyar ember kevesebbet nélkülözött, mint egy német. Ehhez képest 1920-ra oda jutott a magyar társadalom, hogy 50-90 százalékkal csökkent az életszínvonal az egyes társadalmi csoportokban.

A menekültek témája egyik fontos része ennek a kutatástörténetnek, és a kötetben is egész fejezetet szentel nekik. Miért?

A világháború utáni magyar menekülés története elmondatlan volt eddig a magyar historiográfiában. Bár a sajtó sokat írt róla a húszas évek első felében, nem született a témáról sem film, sem átütő sikerű színdarab, sem regény, legalábbis olyan nem, amely része lenne a nemzeti irodalmi kánonnak. Sem a Horthy-korszakban, sem 1945 után a menekültek ügye nem volt preferált területe az állami emlékezéspolitikának – eltérő okokból. A történettudomány sem foglalkozott mélyebben a kérdéssel: a Trianon utáni magyar menekülthelyzetet mindösszesen egyetlen monográfia, az Egyesült Államokban élő István Mócsy könyve próbálta meg bemutatni elsősorban nyomtatott forrásokra támaszkodva. Kollégáimmal elég sokat foglalkoztunk ezzel a kérdéskörrel. Hogy hogyan éltek, hova lettek szétszórva az országban, hogyan integrálódtak és milyen alkalmazkodási technikákat követtek. A menekülteknek csak kisebb része volt vagonlakó, a többség barakktelepeken, iskolákban, kiürített ipartelepeken kapott szállást. A hatóságok nagyon hamar igyekeztek őket szétszórni az ország teljes területén, és „letolni” a tömeget a fővárosról, mert személyükben egy új forradalmi hullámtól is tartott, és ennek a kormányzat szerint gátat kellett vetni. A későbbi miniszterelnök, Bethlen István gróf így látta:

„A naponta érkező 300-500 menekült, mintegy 70 százaléka nem is szoros értelemben vett menekült, hanem azt az állampolgársági opciós jogot gyakorolja, amelyre egyébként csak a békeszerződés ratifikációja után lenne jogosult, és gazdasági motivációjú távozása alapjaiban veszélyezteti a »magyar nemzeti érdekeket« [azaz a magyarok helyét és súlyát az elveszített területeken és a későbbi revízió alapját]: a kivándorlók többsége elegendő ok nélkül, legtöbbször könnyű elhelyezkedést keresve vándorol ki. […] Így történik aztán, hogy Erdélyben és a Délvidéken sorra ürülnek ki a magyar házak, apad a városok magyarsága, s helyét a betóduló idegen elem foglalja el. Ezt további intézkedést nélkül hagynunk nemzeti veszedelmet jelentene…”

A Budapest pályaudvarain élők azonban jelképeivé váltak az ország háború utáni sorsának.

Nemcsak emberek menekültek, hanem intézmények is. Egészen döbbenetes, ahogyan a múzeumok megpróbálták átmenekíteni értékeiket.

Ez a mentés több szálon indult el a háború végén, nagyban építve az 1916-os erdélyi betörés tapasztalataira. Ennek egyik irányítója: Czakó Elemér miniszteri tanácsos, művészeti szakíró, az Egyetemi Nyomda későbbi igazgatója volt. Az első körben huszonöt veszélyeztetett múzeumból begyűjtött tárgyak meglehetősen rendszertelenül érkeztek Budapestre: a délvidéki múzeumok egy részéből, például Versecről már késő volt bármit is elhozni, míg Zomborban a kiküldött tisztviselő úgy ítélte meg, hogy nincs ott semmi érdekes, amit biztonságba kellene helyezni.

Temesváron az elszállítás lehetetlensége miatt a helyi reáliskola tornatermének padlója alá ásták el a múzeum értékesebb tárgyait. Egyes erdélyi, partiumi gyűjtemények műtárgyai – így a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a Gyulafehérvári Múzeum hatvan ládája – valóban a budapesti Nemzeti Múzeumban találtak menedéket. És ide került kezdetben a Nagyváradról menekített Ipolyi-gyűjtemény is, amely később az esztergomi Keresztény Múzeum alapját képezte.

Rendkívül érdekes volt számomra, hogy emberi az kapcsolatok szintjén is mit fedezett fel. Leírja, hogy az 1918-as, gyakorlatilag semmilyen közjogi hatással nem bíró gyulafehérvári román nagygyűlésnek otthont adó városban és megyében hogyan alakultak a nemzetiségi viszonyok, és hogyan szorult már az első világháborút megelőző időszakban háttérbe a magyarság Erdély déli részében. Kiderül az is, hogy a nagygyűlés szervezőit és küldötteit rokonsági alapokon választották ki.

Fontosnak éreztem, hogy alaposabban megvizsgáljuk Gyulafehérvárt, és a vármegyét, ahol a román nemzetgyűlés lezajlott. A városban már akkor is csak relatív magyar többségről volt szó, a város akkori polgármestere, Roska Miklós Budapestre menekült már az impériumváltás előtt, és ott is halt meg, elborult elmével. Rengeteg részlet van, ennek ellenére a közbeszédet többnyire az uralja, hogy különvonatokat adott a magyar állam a gyűlésre igyekvő románoknak.  A különvonatok megléte kétségtelen tény. De mondhatok erősebbet is: a december 1-jével kapcsolatos magyar előzékenység nem csak a vasúti szállításra terjedt ki: Majláth Gusztáv Károly, Erdély római katolikus püspöke saját palotájában szállásolta el a nagygyűlésre érkező román egyházfőket, és a katolikus főgimnáziumot is megnyitották a gyűlésre érkező küldöttek előtt.

Ha megnézzük a küldöttek listáját erősen felülreprezentáltak rajta az értelmiségiek: papok, ügyvédek, tanárok - bár ez nyilván a világ minden parlamentjében így van. Ebben a relatíve szűk erdélyi román elitben – ahogy általában az ilyen zárt közösségekben elő szokott fordulni – nagyfokú rokoni összefonódást tapasztalunk: a vezető román nemzeti párti politikusok mellett feleségeik, unokaöccsök, testvérek garmadáját találjuk szintén küldöttként: jelen volt csaknem a teljes Maniu-család, vagy Vasile Goldiș, a felesége és az unokaöccse is. 

A sok-sok mellbevágó információ mellett van egy olyan fejezete is a kötetnek, amely valamelyest „történelmietlen”. A „mi lett volna ha” gyakorlatilag arra invitál minket, hogy újrarendezzük a 100 évvel ezelőtt történteket, és kicsit reménykedünk is abban, hogy történhetett volna másként.

Az angolszász történírásban nagyon sok olyan munka van, amely ezzel a kontrafaktuálisnak nevezett gondolatmeneteknek a kibontásával foglalkozik. Már elméletileg megalapozott szakirodalomra is lehet támaszkodni, emiatt döntöttem úgy, hogy én is teret engedek ennek a lehetőségnek. Nem alternatív történelmet vázoltam fel, hanem azt, hogy bizonyos döntési helyzetekben milyen megoldások adódhattak volna, és végigvezettem egy-két történetet, hogy mi történt volna, ha…

Érdekes visszapörgetni a filmet, és megnézni azt, hogy ki mikor hogyan döntött. Nagyon sok esetben nem volt kiút, nem dönthettek másként a politikusok, a történet főszereplői. Vannak azonban olyan momentumok is, amikor egyértelmű, hogy meggyőződésük ellenére hoztak határozatokat.

Vegyük például Apponyi Albertet, aki azt javasolja, hogy ne utazzon ki a békedelegáció Párizsba, végül a vezetője lesz annak a küldöttségnek, amely aláírja a békeszerződést. Teleki Pál, aki szintén azt a nézetet vallja, hogy nem kell aláírni a békeszerződést, ő fogja ratifikáltatni azt kormányfőként a parlamentben. Hosszan lehetne folytatni a visszás helyzetek felsorolását. Például Kun Béláék, akik hangsúlyozottan nem nemzeti internacionalista alapon állnak, mindeközben területvédő és –visszafoglaló háborút folytatnak. Tehát senki nem azt csinálja, amire előélete meg a politikai szimpátiái predesztinálják, hanem valami teljesen mást, és azt gondolom, hogy ebből is érzékelhető a helyzet drámaisága, és az, hogy azok az emberek azt tették akkor, amiről azt hitték, hogy az a járható út, nem azt, ami esetleg a saját meggyőződésük volt.  Ez számomra kapkodásról, zavarról árulkodik; a magyar politika aszinkronban van a környezetével.

A magyar békedelegáció tagjai között 1920 tavaszán van egy nagyon komoly vita arról, hogy aláírják-e a békeszerződést. A feltételeket már ismerték, tudták, hogy mi vár Magyarországra. Sőt, nemcsak ők, hanem az átlag állampolgár is értesült a napi sajtóból, hogy mi készül. Teleki Pálnak van egy levele, amelyben leírja dilemmáját egykori mesterének, Lóczy Lajosnak. „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhen vész Pest és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.” Ami elég egyértelműen mutatja, hogy a visszautasításnak nemcsak politikai, hanem húsbavágó közellátási gazdasági következményei lettek volna – amelyek aztán megint politikai problémákhoz, így a kormány bukásához vezettek volna.

Trianonról nem lehet eleget beszélni, és már ez az interjú is bizonyítja, hogy valóban megalapozott volt a címválasztás, mert örökké „ismeretlen” marad. Azt írta az előszóban, hogy évek óta Trianonnal kel és fekszik, de amint kiderült, sokkal régibb a kapcsolat. Le lehet-e zárni?

Trianon nyilván nemzeti sokk, és nyilván van benne távoli személyes érintettség is. Azonban ezt az ember igyekszik háttérbe szorítani az elemzés során. Amikor megpróbálok valamelyes tudást összegezni erről, nemcsak a magam munkájával, hanem a Trianon 100 Kutatócsoportban velem dolgozó kéttucatnyi kolléga munkájának is igyekszem nyilvánosságot adni. De hát nem lehet letagadni, az a székelykocsárdi állomás nekem is gyerekkori élményem, ahol a hetvenes évek végén ugyanúgy fullatag sötét volt, mindig hat óra késést jeleztek és aludt Péter, János, Jakab, akik akkor általában nagykalapos cigányemberek voltak, ott a váróteremben. Szóval nyilván van személyes érintettség ezekben a trianoni történetekben, de azt hiszem minden történésznél van, anélkül ez a műfaj nehezen megy.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X