Visszanyeri barokkos pompáját – végéhez közeledik a kolozsvári Bánffy-palota homlokzatának felújítása


-A A+



Az elmúlt hónapokban Kolozsvár gyöngyszeme, a Bánffy-palota is maszkot hordott, hiszen homlokzatát fátyol fedi hosszú ideje. Nemsokára lehull a lepel, és látni fogjuk azt, amin a restaurátor csapatok dolgoznak hónapok óta. Lucian Nastasă-Kovács történész, a palotában működő Művészeti Múzeum igazgatója a Maszolnak elmondta, barokkos pompájának teljében fog tündökölni a homlokzat, és a felújítási munkálatok nem állnak meg itt. Egy hónap múlva Kolozsvár főterének ékessége felfrissülve, kisimulva és néhány évszázadot a háta mögött tudva fog mosolyogni ránk. 

Maszkot visel a Múvészeti Múzeum is

Mikor kezdődött el a kolozsvári Bánffy-palota restaurálásának a projektje?

Hát ez egy igazi „saga”, hosszas volna elmesélni, de a fontosabb momentumokat mégis föl kell elevenítenem. Szinte egy évtizeddel ezelőtti a keltezése annak a legelső tervnek, amely több kötetet számlál, és nagyon részletes leírásokat tartalmazott a felújításról. Sínen volt minden, amikor megjelent a színen egy új szereplő, aki visszaigényelte a Bánffy-palotát, és ekkor a további munkák, befektetések leálltak.

Emlékszem erre, a teljes közvélemény le volt döbbenve, hogy jön egy idős hölgy, és birtokba veszi a Bánffy-palotát. Aztán időnként fellobbant az érdeklődés az ügy iránt, és lassan-lassan kihunyt.

Egy olyan igénylőről van szó, akinek nincs köze a családhoz. Szerintem ez a követelés teljesen jogtalan, a törvényszéken eredetileg vissza is utasították. A Lupaș családnak a leszármazottja az, aki azt állította, hogy annak idején kézírásos adásvételi szerződésekkel jutottak a Bánffy-palota mintegy 75 százalékának a birtokába. Mindez ,a kéziratos dokumentumok szerint, a második világháború után következett be, amikor Romániában az államosítás zajlott, pénzügyi reform történt, napról napra maradtak földönfutók arisztokraták, földbirtokosok. A bíró, aki aztán – ezeknek a dokumentumoknak az ismeretében – az ügyben döntött, rájött arra, hogy a bemutatott okiratok nincsenek teljesen rendben, hiszen kézírásos adásvételi szerződések voltak, közjegyzői hitelesítés nélkül, és arról szóltak, hogy a mostani igénylő elődei több részletben vették meg a Bánffy-palota apartmanjait. Ez végül is számunkra abban jelentett nehézséget, hogy amíg a pereskedés folyt, nem sikerült elkezdeni a felújítását a palotának.

Lucian Nastasă-Kovács, a Művészeti Múzeum igazgatója

Ez egy régi történet,  de szerintem mindenkit érdekel, hogy hova jutott a per.

Erről konkrétan nem tudok beszámolni, de néhány pontosítást tehetek. Amikor a múzeum igazgatója lettem, elkezdtem foglalkozni a ezzel, és megnéztem, hogy a Lupaș családnak milyen követelményei vannak. Mi több, találkoztam a leszármazottakkal, akik azzal a szándékkal jelentkeztek, hogy felosszák az ingatlant, és átvegyék az őket megillető részt. Határozott meggyőződésem, hogy ha az általuk bemutatott iratok hitelesek, akkor az adásvételi szerződések semmi esetre sem a palota Főtér felőli részére vonatkoznak, hanem azokra a lakrészekre, amelyek az épület hátsó részében találhatók. Ugyanis a kézzel írott dokumentumok lakrészeket, apartmanokat emlegetnek, miközben a mostani, múzeumi rész soha nem volt felosztva apartmanokra.

A Kolozs Megyei Tanács elnöke, Alin Tișe fölajánlotta az igénylőnek, hogy megvásárolja azt a részt, amelyben az igénylő érdekelt. Annak idején ez mintegy másfél millió eurós kiadást jelentett volna, viszont az igénylők, annak ellenére, hogy nem volt még letisztázva a jogi helyzete az ingatlannak, nem voltak hajlandók elfogadni a felajánlást.

Mindaddig, amíg ez tisztázódik a megyei tanács vállalta, hogy a múzeumról gondoskodik. Én történészként azt tudom mondani, hogy olyan dokumentumokról van szó, amelyek kétségeket ébresztenek bennem. Egyértelműen kiderül, hogy a tulajdonos tudta, mi következik: államosítás, az ingatlanok eltulajdonítása, pénzreform, és megpróbált valamilyen tervet kidolgozni. Most úgy tenni, mintha nem létezett volna ez a történet, azt jelenti, hogy nem tudunk szembesülni a múltunkkal.

Báró Bánffy Dénesről, a palota utolsó tulajdonosáról sok emlék maradt fenn. Ennek ellenére az nem világos, hogy miért döntött így.

Aki Bánffynak az ítélőképességét teszi kérdésessé, téved. Ez az ember, aki kilakoltatása és meghurcoltatása után a kolozsvári Donát út legvégén lakott egy kis házikóban élete végéig, rendkívül gondosan ügyelt a megjelenésére, az öltözékére, a mondanivalójára. Nem volt sem szerencsejátékos, sem szenvedélybeteg, nem lehet azt mondani, hogy a Bánffy-palotát elkótyavetélte.

Szóval – visszatérve a felújításra –, volt egy terv, amely, ha jól tudom, grandiózus volt. De mégsem tudtak belevágni.

A Louvre-hoz hasonlatosan egy piramist terveztek megvalósítani az udvar közepén, és konferencia-termekvoltak tervezve, a tetőtérbe pedig a múzeum adminisztrációs részlege költözött volna. Ennek köszönhetően pedig megduplázódott volna a múzeum kiállítási felülete. Igen, ez volt a terv, de csak papír szintjén maradt meg.

A lényeg, hogy a visszaigénylési per miatt megállt a projekt finanszírozása az Európai Unió részéről, és úgy tűnt, hogy minden veszve van. De végül is a megye vezetőségének, és ebben Vákár Istvánnak is nagy szerepe van, sikerült elindítani azt a projektet, amelynek köszönhetően most megújul a Bánffy-palota homlokzata.

Azt mindenki láthatta, hogy nagy háló került a palotára, és amikor ott elhaladtunk, azt is tapasztalhattuk, hogy mögötte dolgoznak. De egy barokk épület restaurálása, gondolom, nem egyszerű.

Nagyon nem. Végtelenül bonyolult és nehéz volt az is, amíg eddig eljutottunk. Három évvel ezelőtt vetődött fel annak az ötlete, hogy próbálkozzunk ismét a műemléképület felújításával. Az elgondolástól a megvalósításig hosszú volt az út, ugyanis a bürokrácia útvesztői elképesztőek. De a konkrét munkálatok is elképesztő mennyiségűek voltak.

A Főtér felőli homlokzat restaurálásával kezdtük, mert végül is a teljes épület szempontjából ez a legfontosabb. Ami nem kis vállalás, hiszen ha megnézik, akkor számtalan szoboralakzatnak a restaurálásáról van szó, Nem kell részleteznem, hogy mit jelent ezeknek a műalkotásoknak a felújítása, viszont azt elmondhatom, hogy utoljára ezelőtt 70-80 évvel történt valamiféle beavatkozás, amely teljesen ellentmondott mindenféle művészi és történészi elvnek, és ha közelről nézzük ezeket, akkor szemmel látható, hogy milyen barbár módon történtek az akkori beavatkozások.

A szembeötlő szoboralakzatok felújításán túl, gondolom, számtalan más részlete van egy ilyen munkának, amelyről nekünk sejtelmünk sincs.

Mondok egy példát erre is. A nyílászárók története. Egy részük, a homlokzat emeleti részének ablakait értem ez alatt, átvészelt mindenféle változást. A földszint sajnos megsínylette a mindenféle változásokat, ne feledjük el, hogy ott mozit is működtettek, meg boltokat is nyitottak annak érdekében, hogy ezt a nagy épületegyüttest tudják fenntartani. Igazából nem is tudom, hogy átlátja-e akárcsak a kolozsvári közönség is, hogy mekkora épületről van szó, hány ablaka, ajtója van ennek az ingatlannak. Guttmann Szabolcs építésszel, a történelmi műemlékek restaurálásában nagy tapasztalattal rendelkező szakemberrel egyeztettem arról, hogy ami olyan érték ezekben a munkákban, azt, ha le is vesszük, mert már nem állják tovább az idő próbáját, konzerváljuk, és kiállítjuk, hogy mindenki lássa, milyen volt ez az épület valamikor.

A hátsó udvar griff madara

Ha bármi is nehézséget okozott, akkor azt kell mondanom, hogy talán a fának a restaurálása okozott nagy nehézségeket. Egy sziszifuszi munka volt, ennek ellenére, akik ezzel foglalkoztak, nagyon szépen megoldották. Ez alkalommal megtudtam azt is, hogy az épület szinte 250 éves történetében mintegy hétszer voltak lefestve ezek az ablakkeretek. Guttmann Szabolcs építész közreműködésének amiatt is örülök, mert fantasztikusan átlátja, hogy mit hogyan kellene megoldani. Az elmúlt években kisebb-nagyobb munkálatokat végeztek, festettek, átalakítottak, de mindig az aktuális követelményeknek megfelelően. A szó szoros értelmében vett felújítás most vette kezdetét, és igen, meg kell mondanom, hogy egy hosszas folyamat lesz.

Most nyitotta ki ismét a kapuit a múzeum, és nemsokára a régi-újhomlokzat is teljes pompájában fog ragyogni. Pedig egy nehéz periódus van mindenki mögött.

Számunkra ez a helyzet áldásos volt. Eddig sokféle kötelezettségnek kellett eleget tennünk. Elég, ha a mindenféle napokra gondolunk: a TIFF nemzetközi filmfesztivál, a  Kolozsvári Magyar Napok, a Várkert Fesztivál, és még sorolhatnám, hogy mikor, és milyen jelentős kulturális rendezvények veszik igénybe a palotát. És jut eszembe, hogy a felsorolásba bele kell vennem a különböző kulturális napokat: a francia, német, lengyel, zsidó kulturális napokat, amely alkalmakkor mindig van olyan esemény, amelyet a Bánffy-palotában szerveznek. Igazából azt mondhatom, hogy egyfajta megkerülhetetlen hely lett a Művészeti Múzeum, egy olyan tér, amely a presztízse és a szellemisége által gyakorlatilag minden ott rendezett eseménynek egy hozzáadott értéket kölcsönöz. Aminek természetesen örülni kell, hisz azt jelenti, hogy egy olyan gyülekezési, találkozási pontja a város, sőt egész Erdély, és egyáltalán a kultúra iránt érdeklődők számára, amely valóban azt bizonyítja, hogy komolyan kell vennünk ennek a térnek a felújítását, bővíteni kell funkcióit, új lehetőségeket kell keresni arra nézve, hogy megmaradjon az, ami volt.

Visszatérve a felújításra, hogyan működött mindez akkor, amikor gyakorlatilag „becsukták” a világot, és nem lehetett tudni, hogy mikor nyitják újra?

A Bánffy-palotának a felújítási munkálatai folytatódtak. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy segítségünkre is volt bizonyos értelemben a karantén állapota, ugyanis sokkal gyorsabban lehetett haladni, mint ahogy azt egyáltalán elképzeltük, hiszen nem voltak események, nem kellett megszakítani a munkát különböző rendezvények miatt. Mi több, még járókelők sem voltak, egyszóval a felújítási munkálatoknak kimondottan jót tett az, hogy a restaurátor csapatok háborítatlanul dolgozhattak. Ennek értelmében azok főtéri homlokzatnak a felújítása, amely a tervek szerint júliusra kellett volna, hogy elkészüljön, sokkal hamarabb meglesz.

Tehát megnyílt most májusban a múzeum, és nemsokára lehull a lepel a felújított homlokzatról. Ez egy óriási dolog, és nagyon örülök neki. Folyamatosan ott voltam, és nem is tudom számokban kifejezni, hogy hány fotót készítettem, hiszen történelmi pillanatokról van szó, és örülök annak, hogy részese lehettem.

Persze, ezt nem kell szó szerint érteni, hisz nem járulhattam hozzá semmivel a munkához, viszont fontosnak éreztem azt, hogy a csapat tudjon róla, értékelem azt, amit csinálnak, és kíváncsi voltam minden apró részletre. Ami tényleg így is volt. Egy eszméletlenül érdekfeszítő és lélekemelő történet részt venni ennek a felbecsülhetetlen értékű épületnek az újjászületésében. A gondjaimra van bízva, és ez egy olyan óriási feladat, mi több, megtiszteltetés, hogy minden kis részletre szeretnék odafigyelni.

Van egy meglepetés is, azt hiszem, amelyről kevesebben tudnak.

Most a főtéri homlokzat készül el, de munkában van a hátsó homlokzat is, ha lehet ezt így mondani. Annak idején az építők gondoskodtak arról, hogy annyi telket vásároljanak meg, hogy egy szabályos négyszöget alakítsanak ki. Ennek a négyszögnek a hátsó része ugyanolyan látványos, mint az, amelyet eddig minden járókelő megpillanthat, ha elhaladt a palota mellett. Bár nincsenek szobrok, hiányzik az úgynevezett loggia, nagyon látványos, és én annak szurkolok, hogy lássák is majd az érdeklődők, mert egyelőre tisztázatlan, hogy milyen körülmények között lehet majd belépni erre a hátsó udvarra.

Elkezdődött tehát valami, és van egy ütemterv is. Ki a finanszírozó?

A Kolozs Megyei Tanács mintegy kettő és fél millió eurót költött eddig a felújításra. Óriási összeg, mondanák sokan,de enélkül nem sokra jutottunk volna. Remélem, hogy a megyei tanács a továbbiakban is fontosnak fogja tartani ennek a műemléknek a felújítását.

Ezelőtt négy évvel az én találékonyságomnak köszönhetően a belső terekben is sikerült valamelyes javításokat elvégezni a kulturális minisztériumnak köszönhetően. Rettenetes állapotok voltak, olyan repedések a falakon, hogy gyakorlatilag belefért az emberi kéz. Mindezeket a sürgős javításra szoruló helyzeteket a belső terekben megoldottuk. Nem beszélve az infrastrukturális gondokról, amelyek annak idején a nyakamba szakadtak. Képzeljék el, hogy húsz éve nem volt festve a múzeumban, és a villanyhálózat is teljesen elavult volt. Csatornázási és vízvezetékes problémákat is megoldottunk, hiszen nagyon kezdetleges állapotok uralkodtak. Nem mondom, hogy ideális a mostani helyzet, van ahova fejlődni, de a lehetőségek szintjén mindent megtettünk.

Visszatérve a jövőbeli projektekre: a belső udvar következik, amelynek a felújítási terve már elkészült. És ezt megint úgy kell elképzelni, hogy tetőtől talpig: tehát az udvar új kinézetet kap, a belső körfolyosó megújul, és folytathatnám. Egy óriási vállalkozás, és nagyon szurkolok, hogy létrejöjjön.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X