Szép és dicső dolog a hazáért meghalni. Még szebb a hazáért élni! – 400 éve született Zrínyi Miklós


-A A+

Dörgő hangot, villámló tekintetet társítunk a ma is élő, szállóigévé vált mondathoz. És nem tévedünk: 1620. május elsején (más források szerint harmadikán) született Zrínyi Miklós, a költő, politikus, katona, akit érdekes módon nemcsak mi tartunk nagyra, hanem a horvátok, az olaszok, sőt az osztrákok is tisztelnek. Kötelező irodalomóráink tekintélyt sugalló alakjának veretes sorait egyre nehézkesebbnek érezzük: eljárt az idő a barokk költészet és a 17. század páncéljai, kardjai és szakállas ágyúi fölött is. Ennek ellenére, ha a Szigeti veszedelem költőjének nevét halljuk, valami megmagyarázhatatlan bizsergés indul el bennünk. Ha szófelhőt kellene alkotni Zrínyiről, akkor a hazaszeretet köré rendeződne minden más kifejezés, mert ez a minden egyebet legyűrő érzés vezette tollát és kardját is annak, akit még életében Európa-szerte „Magyar Marsnak” neveztek.

Zrínyi Miklós | Forrás: Wikimedia Commons

Ha nevét kimondjuk, mindig utána tesszük jelzőit, a költőt meg a hadvezért, hogy megkülönböztethessük dédapjától, a szigetvári hőstől. De az, hogy ő poéta is volt, író és gondolkodó, nemcsak egy megkülönböztető jelző, ő valóban az európai barokk műveltség nagy alakja. Persze, ezt ő maga sem tudta, hiszen huszonöt éves korában hőskölteménye előszavában akkor nem ezt írta volna: „az én professiom avagy mesterségem nem a poesis, hanem nagyobb s jobb országunk szolgálatára annál...” S hogy mi volt ez a nagyobb szolgálat, hivatás? A határvédelem, a török elleni harc, az állandó katonai készenlét. Érdekes módon ezt is legjobban versben fogalmazza meg a hadvezér Zrínyi: „Nem írom pennával /Fekete téntával, /De szablyám élivel, /Ellenség vérivel, /Az én örök híremet.”

„Míg élek, harcolok…”

A kard és toll több száz éves szimbólumunk: Balassi Bálinttól Petőfi Sándorig a magyar költészet és a hadviselés akarva akaratlanul összefonódott. Ezt az utat járta Zrínyi Miklós is, aki nagy elődjének Esztergom alatt esett hősi halálát olvasva könyve szélére odajegyezte: „hej, szegény Balassi Bálint”.

De ha nem alkotott volna költői remeket Zrínyi Miklós, akkor is páratlan lenne a világirodalomban, hogy valaki úgy ír tizenöt énekből álló hőskölteményt hazája élethalálharcáról, hogy közben az ellenséggel határos végvárában hull az ágyúgolyó az írószobájára, s versét félbehagyva kardot ragad maga is, hogy elkergesse a törököt. Dolga végeztével aztán visszaül, és folytatja a Szigeti veszedelem megírását. A megesett történetnek nyoma marad a hőskölteményben: „Engemet penig, midőn írom ezeket, /Márs haragos dobja s trombita felzörget. /Ihon hoz házamba füstölgő üszöget /Kanizsai török; oltanom kell eztet.

A Zrínyiek sorában ő volt a hetedik

A példát a vitézi helytálláshoz nemcsak a nagy költőelőd, Balassi Bálint adta, hanem sokkal inkább az eleven családi hagyomány. A főrangú Zrínyi család, amely annyi kiváló hőst adott az országnak, a déli végeken fekvő birtokai révén közvetlen szomszédságba került a hódító törökkel. A dalmát eredetű nemzetség egyik őse Nagy Lajos királytól kapta adományul Zrin várát, amelyről a későbbi leszármazottak magukat elnevezték.

A török kézre került horvátországi birtokok helyett a költő dédapja, IV. Zrínyi Miklós Magyarországon szerzett újakat: a mohácsi csatavesztés után a nyugati, „királyi” Magyarországnak, I. Ferdinándnak esküdött hűséget. Később elnyerte a horvát báni méltóságot, s megszerezte a Muraközt Csáktornya várával, majd elvállalta a déli végeken Szigetvár kapitányságát. Mint e végvár kapitánya írta be nevét a magyar és az európai történelembe, mikor 1566 szeptemberében maroknyi őrségével fölvette a harcot Szolimán hatalmas táborával, s a végsőkig ellenállva kirohant maradék csapatával a rommá lőtt várból, maga is életét áldozva vitézeivel.

Johann Peter Krafft: Zrínyi Miklós kirohanás Szigetvárból | Forrás: Wikipédia

Tettének híre nemcsak itthon, hanem egész Európában szárnyra kelt: költemények, drámai művek születtek róla idegen nyelveken is. Ilyen lelkesítő példák bűvöletében nőtt fel a költő Csáktornya várában, ahol a falakról hősi halált halt dédapja képe mellett törökverő nagyapja, Zrínyi György s nagyapjával azonos nevű apja, a híres kapitány nézett le rá feleségével, az égő szemű Széchy Magdolnával, hősünk édesanyjával. S ahová nézett: a falakon az ősök fegyverei villogtak versenyt a törököktől zsákmányolt handzsárokkal, íjakkal, félholdas, lófarkas zászlókkal.

A legújabb kutatások szerint a költő itt is született, Csáktornya várában, csaknem száz esztendővel a mohácsi csata után: 1620. május elején (a vélemények megoszlanak elseje és harmadika között), amikor az ország három részre szakadtsága már megszokott valóság volt. Ebbe a történelmi helyzetbe született a horvát bánok, törökverő hősök utóda, aki alig volt hatéves, mikor édesanyja után apját is elvesztette, s öccsével, Péterrel, teljesen árván maradt.

Csáktornyától Velencéig

Mint az ország egyik vezető főura fiának a neveléséről a király által kinevezett gyámi tanács gondoskodott, s egyik szellemi atyja a nagy tehetségű érsek, Pázmány Péter, a „magyar bíboros Cicero” lett. A Zrínyi-fiúk a legjobb birodalmi iskolákban: Grácban (Graz), Bécsben és Nagyszombatban nevelkedtek.

Ezt tetőzte be a fiatal diák itáliai utazása, amikor alig tizenhat évesen bejárta az új európai műveltség bölcsőhelyét. Beutazva Velencétől Rómáig a reneszánsz és barokk művészet földjét, hosszabb időt is töltve a lagúnák városában, ahová rokoni szálak is fűzték, az építészet nagy alkotásai mellett ekkor pillantott bele az olasz irodalom új műveibe is.

Elias Widemann Zrínyi Miklós portréja 1646-ból | Wikimedia Commons

Itáliai peregrinációján Zrínyi Miklóst magánkihallgatáson fogadta VIII. Orbán pápa – a fiatal főurat megajándékozta saját latin verseinek gyűjteményével. Ez a gyönyörű kötet, amelyet nem kisebb művész, mint Anthony Van Dyck metszetei ékesítenek, szerencsére ránk maradt, piros bársonykötésében, csillogó aranymetszéssel, és ma is kézbe vehető Zágrábban, a Nemzeti és Egyetemi Könyvtár külön gyűjteményében, a valószínűleg magától Zrínyitől származó bejegyzéssel együtt, amely így szól magyar fordításban: „Ezt a könyvet maga a szerző, VIII. Orbán ajándékozta Zrínyi Miklós grófnak, amikor ő még serdületlen ifjúként Rómában volt.”

Az biztos, hogy az olasz művészet és költészet szárnyakat adott képzeletének. Ekkor és itt alapozta meg könyvvásárlásaival híres könyvtárát is, a Bibliotheca Zrínyianát, amely több ezer kötetet foglalt magába. A latin és ógörög szerzők mellett helyet kaptak a kortárs költők és írók is a gyűjteményben, de politikai és hadviselési traktátumok is voltak benne szép számmal. A fiatalember Csáktornyára hazatérve hozzálátott birtokai rendbe hozásához, közben szüntelen harcot folytatva a földjeit is állandóan fenyegető szomszédos török hatalommal.

Költővé a szerelem avatta, amikor először Eszterházy Miklós nádor leányát, Júliát igyekezett elnyerni, majd pedig Draskovich Mária Euzébiát, akit 1646 februárjában oltárhoz is vezetett. Ugyanekkor, 1645–1646 telén írta meg örök hírt szerző hőskölteményét is, a Szigeti veszedelmet.

A kard- és tollforgatás valóban egyszerre zajlott

Zrínyi szemtől szembe látta naponta eposza hőseit, pontosabban azok modelljeit, s mindössze nyolc évtized távolába kellett visszavetítenie a maga korának honvédő harcait. A hadi események közvetlenül átélt hitele az, ami páratlanná teszi ezt a hőseposzt nemcsak irodalmunkban, hanem a világirodalomban is.

Az ország megváltásának reménye és az eposzíró átélt hivatástudata, egy nagy léleknek a toll és a kard iránti mélységes elkötelezettsége adja meg az egész műnek az izzó szenvedélyét. Az a pátosz, ami a hősköltemény lapjairól arcunkba csap, nem a barokk eposzok mesterséges görögtüze, hanem az akkori harcok és mindennapi élet adrenalinja.

Históriás éneket azelőtt is írtak, mondtak az énekmondók, mint Tinódi Sebestyén Eger dicsőségéről, Drégely, Várpalota, Temesvár ostromáról; sőt Szigetvár veszéséről is maradt fenn egy krónikás ének az előző századból. Zrínyi Miklós azonban nem egyszerű krónikáját adja az 1566-os szigeti eseményeknek, hanem a menny és pokol hatalmait is felvonultatja, hogy az életüket áldozó hősök példájával intse és buzdítsa a nemzetet: itt az óra a török kiűzésére, s a hősi önfeláldozás megváltást hozhat a hazának.

A Zrínyi Miklós által felépített Zrínyi-Újvárról készült rajz | Forrás: OSZK

Eposzt írtak már addig is; de ily közelről, ily hitelesen, szinte egy dokumentumfilm elevenségével egy hősköltemény szerzője sem láttatta az eseményeket. S ez érthető is: hiszen aki ezt írta, fő hivatásának a hadakozást tartotta, s az írás is, akárcsak a harc, élet-halál kérdése volt számára: hazája, nemzete megmaradása, jövője függött tőle.

Törökök és Habsburgok között

Jan Thomas Zrínyi Miklós félalakos képmása | Forrás: Wikipédia1651-ben Bécsben ki is nyomtatta munkáját a költő. De a dolgok jobbra fordulását nem annyira írói műveitől várta, hanem a gyakorlattól, a közélet alakításától, hiszen a magyarság nem könyvolvasó, hanem sokkal inkább kardforgató, politizáló nemzet volt századokig.

Mikor eposzát befejezte, már megkapta a tábornokságot, s egy év múlva a horvát báni méltóságot, amelyet ősei is viseltek. Látnia kellett azonban, hogy a Habsburg-királyság nyugat-európai dinasztikus tervei miatt inkább békére törekszik a törökkel. Így jutott el arra a gondolatra, hogy csak a nemzeti királyság szolgálhatná a részekre hullott haza igazi érdekeit, amint azt az erdélyi fejedelemség példája is mutatta. Ezért is kereste titokban a kapcsolatot II. Rákóczi György fejedelemmel, s ezért próbálta meg, hogy az 1655. évi pozsonyi nádorválasztó országgyűlésen megszerezze a király utáni legfőbb magyar méltóságot. Hiába állt azonban mögötte a Habsburg-politikával elégedetlen magyar nemesség, a felvidéki és erdélyi protestáns nemzeti ellenzék: az udvar megsejtette a mögötte fölsorakozó fenyegető erőt, s meghiúsította tervét.

II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata megingatta az erdélyi fejedelemség erejét, s kihívta a szultán haragját. Az ország egyesítése helyett ismét a török elleni harc került első helyre, azzal kellett foglalkozni. Már korábban is írt két gyakorlati hadtudományi munkát („Tábori kis tracta” és „Vitéz hadnagy”), de most, a II. Rákóczi György által fölidézett török veszély idején, sodró erejű röpirattal szólítgatta tettre nemzetét „Ne bántsd a magyart! Az török áfium ellen való orvosság” címmel.

Ma is élő gondolatok

Széchenyire emlékeztető mély gondolatokkal, a nemzeti önismeretet sürgető nemes indulattal méri föl benne az európai politikai helyzetet, eljutván a végső következtetéshez, hogy egyedül magunkban bízhatunk, a magunk emberségétől várhatjuk szabadulásunkat. Lávaként ömlő súlyos mondatai szállóigékké kristályosodtak, mint Széchenyi, Ady önismeretre intő sorai, s jellemzőbbet aligha mondhatunk, mint azt, hogy nyomtatásban először a Rákóczi-szabadságharc idején, 1705-ben jelent meg ez a munka. Műve addig másolatokban terjedt, s bár közvetlenül a maga korához szólt, gondolatai közt a késő századok is mindig lelhettek, lelhetnek maguknak való kincset:

,,Mert bizonyára az mi sebünk senkinek úgy nem fáj, mint minékünk, senki nem érzi nyavalyánkat úgy, mint mi. (...)Elfussunk?  nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyeztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannóniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est. (Itt győznötök vagy halnotok kell! – ezt a gondolatot majd Vörösmarty Szózatában halljuk viszont, kétszáz évvel később.)”

S nemcsak tollával hadakozott Zrínyi Miklós: a török által megszállt területen 1661-ben saját költségén felépíttette Zrínyi-Újvárat, amelynek szinte kulcshelyzete volt az ország déli védelmében. Hiába volt azonban nagy rátermettsége, áldozatokat vállaló hazaszeretete, az 1663-ben kiújuló török háborúkban a bécsi udvar nem szánt neki nagyobb szerepet; csak akkor nevezték ki hirtelen a magyarországi haderők fővezérévé, mikor a császári vezér, gróf Montecuccoli nem tudta megállítani a birodalmi sereg élén a Bécs ellen irányuló török támadást, s már Érsekújvár is elesett.

A két Zrínyi hadjárata és az eszéki híd felégetése A kép balján Miklós portréja, a jobb oldalon öccse, Péter | Forrás: OSZK

A Habsburgok által megkötött szégyenletes vasvári béke volt az utolsó csepp a pohárban: Lipót török kézen hagyta Érsekújvárt, Nagyváradot, és kötelezte magát, hogy lerontja Székelyhida (ma Székelyhíd, az Érmelléken – szerk. megj.) várát, s kivonja hadait Erdélyből. A békefeltételek hallatán voltak, akik kardjukat kettétörték, s megindult a nemesi ellenállás szervezkedése, amelyet Wesselényi-összeesküvés néven ismer a történelem. A mozgalom vezetői Zrínyire tekintettek, akiben joggal keresték a régóta várt nemzeti uralkodó ideális alakját.

Zrínyi, a vadkan és az örökkévalóság

A végzet váratlanul oltotta ki Zrínyi Miklósnak hazájáért vívódó nagy terveit a kursaneci erdő avarján, 1644 novemberében, mikor egy vadászaton a rátörő sebesült vadkan áldozata lett.

November 18-án Zrínyi Miklós ebéd után egy kisebb társasággal – amelynek tagja volt többek között Vitnyédi István soproni ügyvéd, a későbbi erdélyi kancellár Bethlen Miklós, valamint Zichy Pál és Guzics Miklós udvari kapitány – vadkanvadászatra indult. A helyszín a Csáktornyához közel eső kursaneci erdő volt, ahol a csapat teljesítménye összesen két vaddisznóra volt elég. Hazafelé készülődve a bán egyik vadásza, Póka István jelezte urának, hogy „én egy kant sebesítettem, mentem a vérén: ha utána mennénk, elveszthetnők”. Zrínyi így is tett, a sebesült állat után eredt rövid puskájával, majd nem sokkal később többen is követték őt. A következő, visszaemlékezésekből jól ismert jelenet az volt, amikor Guzics visszatérve jelzi, hogy az urukat baj érte, minek következtében az „ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala”. Bethlen Miklós leírása szerint Zrínyi „fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak az agyara a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettő semmi, hanem harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén”.

Zrínyi és a vadkan, korabeli ábrázolás | Forrás: Wikiépédia

Zrínyi Miklós 44 évesen lelte halálát. Sokan nem hitték el a vadászbalesetről szóló hírt, s szárnyra kapott a mendemonda, hogy a bécsi udvar gyilkoltatta meg orvul. A merénylet legendáját táplálta az a tény, hogy a közvélemény nem akarta elfogadni a véletlenek közrejátszását egy olyan fontos helyzetben, amikor a befolyásos hadvezér épp Bécsbe készülődött (két nappal később, november 20-án indult volna), hogy a Habsburgokkal a magyar ügyről tárgyaljon. A Hofburgot keverte gyanúba Zrínyi szövetségkereső politikája is, mivel kapcsolatot ápolt Bécs fő ellenségével, a Francia Királyság uralkodójával, XIV. Lajossal, igaz, a király csak Lipót ellen ígért segítséget a magyaroknak, a törökkel nem kívánt hadakozni. Érdekes módon nem Zrínyi volt az első magyar államférfi, aki rejtélyes körülmények között, vadkan okozta sebek által lelte halálát. Hatszáz évvel korábban ugyanígy hunyt el Szent István király fia, Imre herceg.

Zrínyi élete azonban nem ért véget a kursaneci erdőben; még a maga korában jelképpé vált; a nemzeti függetlenség szimbólumává, s neve, eszméi ott szálltak íratlanul is a kibontakozó magyar függetlenségi mozgalmak lobogóin: Thököly Imre szabadságharcában Zrínyi Ilona, a költő unokahúga védte hősiesen Munkács várát a császáriak ellen, s ő adott életet Rákóczi Ferencnek, a kuruc fölkelés vezérlő fejedelmének. De Kossuth és Petőfi tolla által életre keltve ott lüktettek eszméi 1848 függetlenségi harcában is.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X