Így csillogott és feszengett farsangkor a 19. századi erdélyi ifjúság


-A A+



Drága toalettekben, kényelmetlen krinolinokban, csipkekesztyűben és a gardedámok árgus tekintete mellett ismerkedhettek a fiatalok az 1800-as évek farsangi báljain.

A tél elűzésére, a tavaszvárásra szolgáló farsangi ünnepek jelentették a 19. században az egyik legfontosabb alkalmat, ahol a fiatalok megismerhették egymást, táncolhattak, és beszélgethettek. Ám ez nem volt olyan egyszerű, mint ma, ugyanis minden lépésüket szigorú illemszabályokhoz kötötték. Barazsuly Viktória Adrienn művészettörténész, a Korzo Egyesület munkatársa mesélt nekünk arról, hogy mi jellemző az előző évszázadok szórakozási szokásaira. Az elsősorban városi sétáiról és ismeretterjesztő családi munkafüzeteiről ismert egyesület csapatával ugyanis többek között azt kutatják, hogy hogyan mulatozott két évszázaddal korábban az erdélyi városi polgárság.

A fiatal hölgyeknek nem volt túl pihentető a báli szezon

A bálok este 9-10 óra körül kezdődtek, és ezeket általában valamilyen egylet vagy kör szervezte. Volt például jogászbál, vagy a kolozsvári nőegylet is szervezett táncos mulatságokat. Belépődíjat kellett fizetni, az összegyűlt pénzt pedig általában valamilyen jótékony célra ajánlották fel. A meghívottak megérkezése után tánc következett, majd éjfélkor szolgálták fel a vacsorát, ami öt-hét fogásból állt. A vacsora után ismét tánccal folytatták, és a bál valamikor hajnali három-négy óra körül fejeződött be.

A lazább táncestély és a szigorú keretek közt zajló bál további altípusokra osztható, magyarázta a művészettörténész. Az álarcosbálok is többfélék lehette: volt az egyszerűbb maszkabál, amikor valamilyen álarcot viseltek, illetve a dominóbál, amelyen általában fekete maszkot és palástot vettek magukra a résztvevők. Ez egy velencei szokásból alakult át, célja a ruha és a társadalmi különbségek palástolása volt. A kesztyűk, vagy a palást alól kivillanó csipke minősége viszont sokat elárult a társadalmi hovatartozásról, hívta fel a figyelmet Barazsuly Viktória Adrienn.

A fiataloknak egyébként nem volt sétagalopp a január-februári báli szezon, ilyenkor ugyanis akár húsz bált is szervezhettek, az a hölgy pedig, aki adott magára, igyekezett az összesen megjelenni, lehetőleg különböző toalettben. A női toalettek legfontosabb kelléke, a krinolin pedig ironikus módon nagyon megnehezítette a bálozást. Krinolinos szoknyában nem volt könnyű táncolni, ugyanis olyan sok helyet elfoglalt, hogy az urak alig tudtak közeledni a hölgyekhez, másrészt a nők folyamatosan egymáshoz ütköztek.

„Legyezőnyelvvel” cselezték ki a szigorú szabályokat

Az ifjú hölgyek 16 éves koruktól vehettek részt a bálon, de csakis gardedám vagy szülő felügyelete mellett. A fiúk esetében nem volt alsó korhatár, a feltétel mindössze az volt, hogy tudjanak táncolni. Az asztalnál a fiatal lányok mögött kapott helyet az édesanya vagy a gardedám, hogy szemmel tarthassa őket. A hölgyek táncrendet is kaptak, ami egy kis noteszszerű tárgy volt, és ez tartalmazta a táncok sorrendjét szünet előtt és után. Ebbe jegyezték fel, hogy kinek milyen táncot ígértek oda. Az úriemberek ugyanis, ha megtetszett nekik egy lány, kérhettek tőle táncot, azt pedig megkapták vagy sem. Ugyanakkor a hölgy is eldönthette, hogy melyik táncot melyik fiúnak fogja felajánlani, az első táncot kivéve, amely szigorúan az édesapának vagy a férjnek volt fenntartva.

Ami nekünk ma a legfurcsábbnak tűnhet, azok a szigorú illemszabályok. Meg volt határozva például, hogy a fiatalok milyen témákról beszélgethettek. Az akkori illendő témák a kor illemtankönyvei szerint: az időjárás, a színház, a mise, az istentisztelet, vagy a toalettek szépsége volt. Nyíltan pedig nem fejezhették ki, hogy ki szimpatikus számukra, ugyanis a lányokat ádáz szemekkel figyelték a szülők. Így mindenféle jelzések alakultak ki az évek során.

Volt például legyezőnyelv. Ha a lány kinyitva a szívére helyezte a legyezőt, az szimpátiát jelentett. Ha kinyitva a feje mellett elsuhintott, az egyértelmű elutasítás volt. De ugyanígy zsebkendővel is tudtak jelezni, attól függően, hogy melyik sarkát fogták meg. A jeleket mind lejegyezték a báli tankönyvekben. Persze vigyázni kellett, mert ezeket a gardedámok is ismerték.A fiataloknak nem volt szabad együtt táncolniuk, csak miután bemutatták őket egymásnak. A fiú, miután bemutatták a lánynak, felkérhette őt táncolni. Egyszer táncolhatott vele, másodjára, amikor felkérte, már nagyon gyanakvóan nézték, és ha harmadjára is ugyanazzal a lánnyal akart táncolni, akkor már muszáj volt bemutatkoznia a lány szüleinek is, mert az már nagyon komoly szándékokat jelentett.

Azoknak a lányoknak, akiket nem kértek fel táncolni, semmiképp sem volt szabad elárulniuk a csalódottságukat. Ők könnyed csevejbe kellett elegyedjenek a körülöttük lévő többi lánnyal. A szervezők pedig beszervezhettek embereket, akiket diszkréten odaküldhettek ahhoz a lányhoz, akit még nem kért fel senki.Általában a fényes, jól sikerült bálokról cikket közöltek a másnapi újságokban, és ezekben a hölgyek öltözékét nagyon részletesen tárgyalták, akárcsak manapság egy-egy Oscar-díjátadó után. Később, a két világháború közötti bálokról már fényképes beszámolók készültek, korábban ezekből a felvételekből válogattunk egy cikkre valót az Időutazó rovatunkba. Bár a mai bálok már nem annyira kötöttek, még mindig különleges alkalmat jelentenek, és Barazsuly Viktória Adrienn szerint a lelke mélyén valószínűleg sokan vágynak arra, hogy egy estére felvehessenek egy szép ruhát.

(A cikk az Agnus Rádió számára készült interjú átirata)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X