A brassói szászság traumái ellenére is jövőt tervez – A Fekete templom PR-osztályvezetőjével beszélgettünk


-A A+

Megújulásra csak akkor van lehetőség, ha kilépünk a megszokott keretből. Ezt teszi a brassói szász közösség is, amelynek vallásosos, szellemi és kulturális élete a Fekete templom köré épül – tudtuk meg Frank Zieglertől. A Cenk alatti város turisztikai szimbóluma PR-osztályát vezető harmincas fiatalember szászmedgyesi szász családból származik, húsz évet élt Németországban, most pedig Brassóban foglalkozik körülbelül mindennel, ami közössége jövőjét szolgálja. Közösségi múltról és jelenről is kérdezte a Maszol.  

Kis lélekszámú, de nagyon aktív szász közösség él ma már Brassóban. Melyek kulturális és szellemi életének főbb irányvonalai?

Ahhoz, hogy a jelenről beszélhessünk, mindenképp a múltba is vissza kell tekintenünk. Ebből pedig arra kell rájönnünk, hogy 30 éve a Fekete templom lelkészi hivatala szinte teljesen lepusztult volt, hiszen a brassói szászok zöme Németországba telepedett ki. Eszembe jut erről egy anekdota is, amelyben egy idevalósi ember, akit tíz éve ismertem meg, azért szegődött a lelkészi hivatalhoz, mert átszóltak neki a kerítés fölött: „Horst, nem akarnál segíteni nekünk? Már csak mi ketten maradtunk.”. Tehát, körülbelül így gyűltek, verődtek össze ismét a brassói szászok a közösség masszív kitelepülése után, 1990-91-ben. Lassan, lépésről lépésre gyűlt egybe az a csapat, amely most már szembe tudott nézni a jövővel is.

Időközben a közösség stabilizálódott, és még annak ellenére is, hogy a Fekete templom ágostai hitvallású evangélikus közössége egyre csökken – jelenleg 920 hívet számlál –, eköré a szász közösség köré összegyűlt a szimpatizánsoknak egy olyan tábora barátokból és partnerekből, akik azonos értékrendet vallanak. Én mindemellett azt is hiszem, hogy egy közösséget nem a számszerűsége, hanem a minősége határozza meg.

Körülbelül öt éve a brassói szászság elkezdte újra kitalálni önmagát és sokat változott is, de nem valamely pragmatikus meggondolásból, hanem a megújulás belülről jövő szándékból és érzelmi indokával. A biblia továbbra is a közösség alapköve, és a hívek közül sokan hisznek ma is abban, hogy ebbe a könyvbe olyan alapértékeket foglaltak bele, amelyek lényegesek ahhoz, hogy az emberek békésen együtt tudjanak élni egymással. Azonban ahhoz, hogy egymást jobban megértsük, új nyelvezetet kell találni talán, önmagunkat pedig érthetővé kell tennünk.  

Éppen ebből a meggondolásból a brassói szász közösség új elképzeléseket és terveket kezdett kidolgozni, ami azt jelenti, hogy a különböző élethelyzeteit, a hívek különböző szükségleteit újraértelmezi. Például a rendszeres vasárnapi istentisztelet mellett egyéb eseményeket is szervezünk: az éves eseménynaptárunkba számos, családoknak szóló eseményt is beiktattunk, de vallásos zenei rendezvényeket is, amelyek nagyon fontosak és kedveltek a közösségünkben, hiszen számunkra ezek amolyan megzenésített imádságok. Ugyanakkor létrejött egy gyermekkórus is, amelynek igen nagy sikere van, és működtetünk babaklubot is, ahová az egészen pici gyermekekkel jöhetnek az anyukák, és ahol a játék és együttlét mellett az első német nyelvű imádságot is hallhatják a gyermekek.

Tehát egy olyan közösségről beszélünk, amely nem szűnt meg álmodni, és amely elég bátor ahhoz, hogy elképzelései is legyenek a jövőjéről, és amely mély meggyőződéssel hisz a humanista értékekben. Nem titkolom, hogy ezek számomra is kedvesek.

Azonban az, ami még a lutheránus vallású közösségekre talán általában is jellemző: el tudják kerülni a mindenféle szélsőségeket és mindig megkeresik azt az utat, amely a különböző ellentétek összebékítéséhez vezet.  

Milyen lett volna ennek a közösségnek az élete, ha a kommunizmus ideje alatt nem létezett volna az a jelenség, miszerint az akkori hatalom – finoman szólva – erőteljesen és minden eszközével támogatta az erdélyi, így a brassói szászok kitelepedését is Németországba? Ismersz olyan családokat, amelyek a forradalom után visszatelepültek Brassóba?

A szászok masszív kitelepedését, amely a német állam és az akkori román kommunista hatalom alkuja nyomán következett be, közösségünk két különböző szemszögből közelíti meg: egyesek azt mondják, hogy valódi szerencse volt az, hogy a német kormány támogatta ezt a kivándorlást, mások viszont úgy látják, hogy gyakorlatilag eme intézkedéssel vagy felajánlott lehetőséggel egy több száz éve Erdélyben élő népcsoportnak a felszámolását érték el, megszűnését gyorsították fel.  

Az én családomból is sokan távoztak akkor, mert ugye a szászokat tulajdonképpen „eladták” – ki lehet ezt így mondani. Úgyhogy én azt gondolom, hogy ennek a közösségnek az élete ma teljesen más lenne, ha ez a tömeges exodus nem következett volna be. Ez azonban nem csupán az államközi alkunak volt az eredménye, hanem azoknak az okoknak is, amelyeket ma már mindenki ismer: a gazdasági helyzet silánysága mellett a román nemzetszocializmus ama törekvésének, hogy a nemzeti kisebbségeket eltiporja. Ez utóbbinak volt tulajdonítható az én szüleim kitelepedése is, akik szászmedgyesi szász értelmiségiekként szenvedtek az ilyen jellegű elnyomás terhe alatt.

Néhány évszázada a brassói szász közösség még a legnyitottabb és legerősebb, szellemi és gazdasági szempontból is megújulni képes népcsoport volt – Johannes Honterus humanista gondolkodó és reformátor korától számítva, de még a 19. század végén és 20. század elején is ez volt jellemző rá. A 20. század közepétől bekövetkezett történelmi események azonban majdhogynem a föld színéről törölték le ezt a közösséget. Viszont mindaz, ami jelenleg zajlik a brassói szász közösségben, bizonyítja azt, hogy itt élő tagjaiban még mindig van erő ahhoz, hogy megszervezzék a közösséget, és hogy az épített örökséget átmentsék a jövőbe.

Nemrég emlékeztetek meg arról a történelmi eseményről, amelyről talán kevesebben tudnak a kommunista rezsim említett intézkedésével összehasonlítva. 75 éve a Szovjetunió munkatáboraiba deportálták az erdélyi szászokat, Brassóból több mint 1 700 embert vittek el. Arányaiban mit jelentett a közösségnek ez a megtizedelése, és élnek-e még olyan brassói szászok, akik megtapasztalták ezt a meghurcoltatást?

A szászok munkatáborba való deportálása az 1944-52 közötti időszakban a közösség legfőbb traumája mind a mai napig. Abban az időszakban egy egész közösséget bélyegeztek meg és ezt a legfiatalabb nemzedékek is megérzik mind a mai napig. A második világháborút követően, amely önmagában is megrázkódtatás volt a családok életében, bekövetkezett ez az újabb trauma, amelynek mélysége főként annak tulajdonítható, hogy gyakorlatilag az aktív lakosságot hurcolták el a legfiatalabbaktól a korosabbakig. Például anyákat is elvittek, akiknek egy-két éves gyermekeiket kellett a nagyszülők vagy más rokonok gondjaira bízniuk.

Maga a deportálás is borzalmas körülmények között történt, mert az embereket otthonról, illetve a munkahelyükről gyűjtötte össze a vörös hadsereg, sietve kellett átöltözniük és a vonatállomásra menniük, ahol marhavagonokba ültették őket. Három napot, vagy akár két hetet is kellett tölteniük ezekben, amíg megérkeztek Ukrajnába vagy Szibériába, ahol a Szovjetunió „újjáépítéséért” kellett dolgozniuk nagyon nehéz, embertelen körülmények között, a náci hatalom által végzett rombolás után. De itt a legsúlyosabb az volt, hogy a világháború atrocitásai miatt az erdélyi német közösséget egészében bűnbaknak tekintették, a deportálás volt a megtorlás.

Sokan közülük meghaltak az embertelen körülmények miatt, akik pedig visszatértek a munkatáborokból, elmesélték, hogyan történtek ott a dolgok. 1947-ig tartott a legnehezebb időszak: az emberek szenvedtek a rettenetes hideg miatt, hiszen Ukrajnában télen helyenként akár -30 Celsius fok is volt, sínylődtek az éhínség miatt, mert csak káposztalevesen tartották őket és valami kevés kenyéren, amit fejadagra kaptak. De meghaltak a munkabalesetben is, meg különböző súlyos betegségekben, például tífuszban, akár az egyik nagynéném. És még azok is, akik 5 év után visszatértek a deportálásból, különböző egészségkárosodással érkeztek haza. A deportálást túlélő brassói szászokat éppen a napokban látogattuk meg, apró ajándékokkal jeleztük nekik, hogy köszönjük az áldozathozatalt és nem felejtettük el mindazt, amit megéltek.

Az én családom is érintett ebben, hiszen mind a négy nagyszülőm megjárta a munkatábort. Édesanyám szülei tulajdonképpen ott is ismerkedtek meg, a lágerben, és nagyanyám már terhes volt az első gyermekével, amikor hazatértek. Tehát voltak ilyen, szerencsésebbnek mondható esetek is a nagyon nehéz körülmények között. Összességében azonban nem ez volt a jellemző: olyan trauma volt, amely a romániai német kisebbség egészét megviselte.

A hazatérés sem volt egészében örömteli, mert az embereket polgári jogaiktól is megfosztották, beleértve a szavazati jogukat, ugyanakkor államosítással sújtották, és nemcsak a gyáraikat vették el, hanem műhelyeiket, földterületeiket és házaikat, gazdaságaikat is. Volt, akinek a saját istállójába kellett beköltöznie, mert otthonába olyanok költöztek, akik a regnáló hatalommal jó viszonyt ápoltak.

Ez a tragédia nyitotta meg az emberek szívét az elvándorlás felé, és voltak, akik évtizedekre rá is ki akartak telepedni Németországba. Tehát voltak ennek a közösségnek mélypontjai, azonban a háború és a kommunizmus tapasztalata mellett is kimagasló volt a deportálások időszaka, ez volt a legsúlyosabb csapás. Mert tönkre tette a családokat: nem lehetett tudni, hogy mi történt az elhurcolt családtagokkal, nem adhattak életjelt magukról, és az otthon maradtak sem tudták, hogy szeretteik életben vannak-e még. Teljes káosz volt az életük.

Nagyapámnak, például, miután hazatért a szovjet bányában végzett kényszermunka után, be kellett vonulnia a román hadseregbe, ahol folytatnia kellett a munkát további öt évig – ugyancsak a bányában, de ezúttal a román államszocializmus „építésére”. Végül túlélte, hazajött és gyönyörű családot alapított, négy gyermeke született. 60 évesen még arra is képes volt, hogy a gyermekei kedvéért kivándoroljon Németországba és a nulláról újrakezdjen mindent. Azt mondhatjuk, hogy ez a nemzedék egy „vas generáció” volt, hiszen olyan dolgokat élt meg, amelyeket mi ma már csak a könyvekből ismerünk, és amely nagyon jól tudta azt is, hogy az egyéni siker a közösség sikerétől függ.

Ez főként a vidéki szász közösségekre volt jellemző, amelyben az emberek annyira azonosultak a közösséggel, hogy a Németországba történő kivándorlásuk is teljesen váratlan szenvedést okozott nekik. Sokan beszéltek „honvágyukról”, de én azt hiszem, hogy ezt az érzést összetévesztették abba a közösségbe való visszavágyódásukkal, amely időközben szinte teljesen felszámolódott éppen a kivándorlás miatt. Ezek a közösségek Németországban megpróbáltak újraalakulni úgy, hogy mindenik szász község létrehozott egy saját egyesületet, amely bálokat találkozókat szervezett.

Évente a németországi Dinkelsbühlben világtalálkozót is szerveznek, amelynek fénypontja a népviseletes felvonulás a település utcáin. És én ugyan nem vagyok az ilyen jellegű triumfalizmus elkötelezett híve, de értékelem azt a közösségi szellemet és érzést, amely az ilyen megmozdulásokban megmutatkozik.

Ezek az emberek maguk mögött hagytak egy olyan építészeti örökséget, amely a romániai turizmus alapkövét is képezi. Brassóban például a Fekete templom egy olyan elévületlen turisztikai attrakció, amely a városnak jelentős bevételt hoz. Hogyan békítitek össze ti ezt az idegenforgalmi jelleget a szász közösségi élet fellendítésével?  

Mi azt szeretnénk, ha épített örökségünk közvetítő szerepet játszanak értékeink megmutatásában, népszerűsítésében. Annál is inkább, hogy az emberekben nagyon sok értetlenség él a mi közösségünkkel szemben. Ez ugyan egy negatív dolog, tapasztalat, de ugyanakkor mi azt is gondoljuk, hogy eljött az ideje annak, hogy jobban megértessük magunkat.

A Fekete templom valóban fontos műemlék, de nem érthetjük meg egészében, ha nem ismerjük azt a közösséget, amely létrehozta és élettel tölti meg ezt az építményt. Meg kell érteni azt is, ami a templom belsejében történik, és hogy miért éppen olyan a belső tere, amilyen. Ezzel kapcsolatban elég nagy a tájékozatlanság és elég sok kérdés jön a látogatók részéről. Mert például sok olyan turista van, aki életében először lép be egy evangélikus templomba, nekünk meg alapkérdéseket kell ilyenkor megválaszolnunk, mint például: mire használjuk a padsorokat vagy a szószéket? De olyan kérdésünk is volt már például, hogy „mire használják azt a hatalmas fűtőtestet ott, a háttérben”, és akkor kiderült, hogy az illető turista a Fekete-templom híres Buchholz-orgonájára gondolt. Tehát elég nagy az ismerethiány, azonban nekünk minden ilyen jellegű kérdésre is válaszolnunk kell.

Mindezt azért tudom ennyire aprólékosan, mert én magam foglalkozom azoknak az önkéntes idegenvezetőknek a képzésével is, akik a látogatóknak bemutatják azt a Fekete templomot, amely mindig felvállalta azt a szerepet, hogy Erdély megértésének kapuja is legyen. Hiszen azok, akik keletről – például Ukrajnából vagy a Moldovai Köztársaságból – jönnek, fontos és alapvető kérdéseket vetnek fel az erdélyi értékekről. Mi abban reménykedünk, hogy fontos információkat tudunk nyújtani nekik a további útjukhoz, amely az erődtemplomok tájaira és a multikulturális erdélyi városokba vezet, hogy nyitottabban közeledjenek az ott látottakhoz.

A Fekete templom látogatói által megfogalmazott kérdések egy része mindenkoron létezett, hiszen ez e műremek egy multikulturális metszéspontban helyezkedik el: a nyugati kultúra és a román fejedelemségek határán, ahol viszont az ortodox egyház hatása az uralkodó, de ugyanakkor itt a katolikus egyház értékrendje is látható, érezhető.

Szóltál a közösséged különleges, traumákkal teli történelméről, azonban a te személyes történeted sem annyira szokványos. Abban az életkorban tértél vissza Németországból, amikor Romániából éppen elmenni szokás oda. Hogyan barátkoztál meg mindazzal, amit itt találtál húsz év után, nem ért-e valamiféle kulturális sokk? Hiszen időközben itt is sok minden megváltozott…

Azért sikerült elkerülnöm ezt a sokkot, mert az idő alatt is tartottam a kapcsolatot Erdéllyel, Berethalommal és Brassóval – gyerekkorom tájaival és embereivel –, amíg kint éltem. Másfelől pedig a jellememben és lelkemben is nagyon mély nyomott hagyott az a 13 év, amíg itt éltem. Így rá kellett jönnöm arra is, hogy soha nem tudtam teljesen itt hagyni ezt a helyet. Még az akcentusomat is megőriztem ezzel a nagyon nyomatékos R betűvel. Ez annak jele is volt, hogy érzelmi okokból sem tudtam túllépni azon az időszakon, amit itt töltöttem, soha nem tudtam áttérni a nyugat-német akcentusra.

Azt is meg kell említenem viszont, hogy a jelenlegi otthonomnak, Brassónak rengeteg gondja van, elsősorban városrendészeti ügyek, amelyekkel foglalkoznia kell. Így például a családoknak nyújtott életfeltételeket kellene javítani azáltal is, hogy légszennyezés gondját megoldja.

De ez csupán egy a problémák közül, mert számtalan ilyen van, és én folyton azon gondolkodom, hogyan tudnék a megoldásukhoz hozzájárulni. Ezért is jónak tartom azt, hogy Brassóban van egy nagyon aktív civil közösség, amely reményt ad arra, hogy ezek a dolgok változhatnak. A Fekete-templom közössége pedig, amelybe magam is tartozom, támogatja ezt a fajta civil szellemiséget, több tekintetben csatlakozik is hozzá. Így például hangsúlyozottan kiálltunk azért, hogy a régi városközpontban megszervezett Oktoberfest kikerüljön a perifériára, hiszen a zajszennyezés komoly gondokat okozott az eddigiekben.

Másfelől viszont a brassói szász közösség egyik célja az, hogy a tulajdonában lévő ingatlanok oktatással kapcsolatos tevékenységek helyszínei legyenek. Így például az általunk birtokolt sportpályát csak erre a célra használják, ne pedig olyan rendezvényekre, amelyek akadályozzák a sporttevékenységeket.

De amit viszont személyesen is szeretek a közösségemben, az az, hogy nem szűnt meg hosszú távon gondolkodni és tervezni, olyan értékeket teremteni, amelyeket a teljes társadalom rendelkezésére tud bocsátani. És azt hiszem, hogy a lutheránus közösségek gondolkodására általában véve is jellemző az, hogy globálisan közelítik meg a dolgokat, nem pusztán a saját javukat akarják, hanem a környezetük jólétét is.

Így például az épületrestaurációban is erre törekszünk. Jelenleg a Fekete templom környékén lévő épületek is felújítás alatt állnak, ezt pedig olyan jól átgondolt tervekkel szeretnénk kivitelezni, amelyek az épített örökség fennmaradását hosszú távon is biztosítani tudják. Olyan értékekről van itt szó, amelyekhez én magam is nagyon ragaszkodom, az a szász közösség pedig, amely ezeknek az értékeknek gondját viseli, olyan közösség is egyben, amelyhez humanista értékrendje, a tágabb környezete felé való nyitottsága és a város javának szolgálata miatt magam is tartozom.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X