„Királylányokat és királyfiakat találtunk Erdélyben” – a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar vezetőit kérdeztük


-A A+



„Nem kisebbségi létben élőként éljük meg magunkat, amikor székely ruhában a magyar kóruskultúra gyöngyszemeit visszük a világba” – mesélte Nagy Éva Vera iskolanővér és Czakó Gabriella társult tag, amikor a magyar kultúra napjának közeledtével felkerestük őket. A Magyar Örökség-díjas Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkarról, mint székelyföldi kultúrateremtő közösségről, és annak alapjáról, a Kodály-módszerről beszélgettünk. Megtudtuk, a tagok tapasztalatai alapján szeretik, tisztelik és becsülik a magyarokat sokfelé Európában, a kórus számára pedig külön küldetés járni a világot, s hirdetni a székelység létét, erejét, tehetségét.

Sok évvel ezelőtt egyszer csak elhangzott a Nyárádmente kisebb településein, hogy „jönnek a nővérek”, és hirtelen minden gyermek összegyűlt. A kezdeti kíváncsiságot később a rajongás váltotta fel. Erdélyben egyebütt is találtak volna szórványvidéket, önök mégis a Nyárádmentén kötöttek ki. Miért döntöttek Szováta és az azt körülölelő falvak mellett? Fel tudnak idézni egy kedves, akár szívbemarkoló emléket, ami akkor maradásra késztette önöket?

Az ezredforduló környékén Csaba testvér példája és mondata szólított meg minket: „olyan sokan elmennek Erdélyből Magyarországra; milyen szép lenne, ha Magyarországról is érkeznének pedagógusok Erdélybe”. Vonzott minket Erdély: a táj, a kultúra, az emberek, a közös múltban rejlő közös jövő, ugyanakkor vonzott a lehetőség, hogy olyan gyerekekkel foglalkozzunk, akiknek szűkösebbek a lehetőségeik, mint a nagy városok gyermekeinek. Elbűvölt minket a magyar kultúra gazdagsága: a nyelv szépsége, a népdalok, a népmesék, népi játékok gazdagsága. Szovátáról elhívtak minket a nyárádmenti falvakba, s amikor elkezdtünk tanítani az akkor még igen szerény körülményekkel rendelkező iskolákban, csillogó szemű, értelmes, nyitott szívű, egészséges, jó gyerekeket találtunk, olyanokat, akik hálásak a tanításért. Ott ragadtunk, s azóta is – immár tizenhatodik éve – járjuk a falvakat, most már volt tanítványainkkal együtt, akik közben munkatársainkká lettek.

Az első időkben még nem volt autónk, busszal, illetve stoppal jártunk tanítani a falvakba, ez azt eredményezte, hogy nehéz volt összeegyeztetni az órarendet. Amikor felmerült, hogy elhagyjunk egy-egy órát, mi is szomorúak lettünk, nemcsak a gyerekek. Vágytunk arra, hogy őket taníthassuk: tiszta szívű, kedves gyerekek vártak ránk a kis falusi iskolákban és plébániákon.

Magyarországról érkeztek, mindenüket hátrahagyva telepedtek le egy olyan vidéken, ahol senkit sem ismertek. Milyen volt a fogadtatás? Milyen volt a gyermekek viszonyulása az önök hivatásához és ahhoz a módszerhez, amivel feléjük közeledtek?

A Boldogasszony Iskolanővérek rendjéhez tartozunk (Czakó Gabriella társult tagként, Nagy Éva Vera fogadalmas nővérként). Rendünk karizmája a nevelés, kultúra-átadás, különösen a nehezebb sorsúak nevelése kultúrával, s a nevelésen, képzésen keresztül lehetőségek teremtése a teljesebb életre. A gyerekek egymást hívták, szomszédokat, testvéreket, iskolatársakat. Kezdettől sokan jöttek és lelkesen. Mi a gyerekekben rejlő jóra építünk, s azt tapasztaljuk, hogy a gyerekek szeretnek jónak lenni, a mi feladatunk csak az, hogy segítsük őket ezen az úton. Szeretik a gyerekek, ha bizalommal, szeretettel fordulnak hozzájuk. Sok szeretetet kaptunk mi is a gyerekektől, szülőktől, mindenkitől, s az, hogy minden nap látjuk, hogy értelme van annak, amit csinálunk, átsegít a kisebb nehézségeken.

Nyárádmente hátrányos helyzetű más erdélyi vidékekhez mérten: a munka kevés, a közösségek száma egyre csökken, az összetartás fogyatkozik. Önöknek mégis sikerült ebbe a pislákoló életérzésbe jókedvet, örömöt, jövőbe látást csempészni. Az önök által alapított kórusban több százan fordultak meg az elmúlt évek során, az onnan távozók pedig minden esetben feltarisznyázva léptek ki. Mit gondolnak, minek tulajdonítható, hogy lelkesedést és álmodozást ébresztettek ezekben a falvakban? Közrejátszott Kodály Zoltán módszere?

A közös éneklésnél csodálatosabb közösségteremtő erőt alig ismerünk. Az éneklés eleve nemesíti a lelket, s az, hogy közösen tudunk szépet teremteni, mindenki fontos a harmónia megszületésénél, ez az egymásra utaltságot, s a közösségért való személyes felelősségvállalást is meghozza. Ugyanakkor a sok közös élmény, az élményszerű tanulás is nagy erő. Kodály tanár úr az éneklésre biztatta a magyarságot, hiszen az énekhang a mindenki számára elérhető hangszer.

Sok kedves emléket őrzünk a foglalkozásokról, amikor egy pisszenés nem volt, ragyogó szemekkel figyeltek minket a gyerekek, nagyon bíztak bennünk, s ez a bizalom minket is megajándékozottá tett. Sok kis gyöngyszemet találtunk a falvakban. Akiben bízik valaki, az jónak éli meg magát. Királylányokat és királyfiakat találtunk, úgy is néztünk rájuk, és azok is lettek. Kodály azt mondta: „fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Operaház igazgatója”. Ő maga nagy tisztelettel és szeretettel fordult a kis falvak lakóihoz, a legnagyobb kincsek hordozóinak tekintette a falusi embert, aki népdalt énekelt, faragott, hímzett. Sokat beszéltünk a gyerekeknek Kodályról, Kodállyal együtt ébresztettük bennük, hogy ők áldás a magyar kultúra számára.

Mesélnének nekünk erről a módszerről? Erdélyben és Romániában – ha nem is egyedülálló – roppant újszerű, hogy egy kórus ennek alapján működjön. A Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar fiataljai úgy érkeznek önökhöz, hogy a kottát nem ismerik, és voltaképpen arról sincs tudomásuk, hogy egyáltalán megfelelően énekelnek-e. Mégis van helyük, akaraterejük, ezeknek köszönhetően pedig tehetségük is lesz. Mi rejlik ebben a módszerben, ami ilyen látványosan és hatékonyan képes tanítani, változtatni, felszínre hozni dolgokat?

Kodály Zoltán a mindennapos éneklésre biztat, s ahogy járni mindenki megtanul, úgy énekelni is mindenki meg tud tanulni, aki odaadja magát erre. Sok szép élményünk van, amikor az úgynevezett „morgós” gyerekek dalra fakadtak, s ez maguknak a gyerekeknek milyen nagy élmény volt! Hallották, amint a lelkük megzendült. A minőségi kórusmunkának az egyszólamúság az alapja, ami a népdalban, a gregorián énekben jelenik meg. Sok türelmes együtt éneklés van egy egységes egyszólamú éneklés mögött.

A kodályi gondolat másik fontos eleme, hogy mit énekel a gyermek, mert az hat a lelkére. Kodály tanár úr szerint „a gyermekeknek a legjobb is csak éppen elég jó”, tehát a legigényesebb zenei anyaggal kell táplálni a gyermeket, hogy fejlődni, növekedni tudjon. S a lelkéhez legközelebb a saját népdalai, gyermekjátékai vannak. A zenei írás-olvasás tanulása is népzenei anyagon keresztül történik, s a pentatóniából nagyon szervesen lép tovább a hétfokúság irányába, az európai klasszikus műveltség irányába. Kodály zenepedagógiai művei is ezt tükrözik.

A relatív szolmizáció, amelynek rendszerét Kodály Angliából hazahozva ötvözte a magyar népzenei fordulatokkal, abban segít, hogy a fülünkbe „beleszokjanak” az alapvető hangközrelációk, s ezek segítségével könnyen elérhetővé váljanak sokkal bonyolultabb művek, sokszólamú, akár atonális zenei anyagok is. És ami a legfontosabb: a tiszta intonációt segíti a relatív szolmizáció, az ösztönök szintjén. Ezért van az, hogy a magyar kórusok, akik Kodályon nevelkedtek, az egész világon híresek tiszta éneklésükről.

Kodály javaslata, hogy előbb találkozzon a gyermek a szép muzsikával, s a zenei élmény vezesse el őt a zene analíziséhez. A legkönnyebben elérhető zenei élmény a saját éneklésen keresztül vezet. „Legyen a zenei mindenkié” – az éneklésen keresztül.

Az élményszerű muzsikálás, a sok mozgással, játékkal, nevetéssel kísért zenei tevékenység felszabadítja a legjobb energiákat, lazítja a lelket s a hangszalagok izmait is. A közösség szerető drukkolása is fontos tényező abban, amikor valaki rátalál a saját énekhangjára. A minőségi közös és többszólamú éneklés a figyelem, az odaadás iskolázottságán múlik.

Lehet élni zene nélkül, de nem érdemes; a művészetet azért kaptuk ajándékba az Úristentől, hogy éljünk vele. A művészet örömünket, bánatunkat a szépbe öltöztetve fejezi ki.

A magyar kultúra napját ünnepeltük, és nem vitás: kultúrateremtő munkát látnak el Szovátán és a Nyárádmentén. Székely gyermekek, akiknek nem adatik meg minden egy kívánságra, Kodály Zoltán, vándortanítók, Boldogasszony Iskolanővérek, Böjte Csaba, szülői közösség, pártfogók – hogyan férhetnek meg mind egy szervezetben? Hogyan idomul egyik a másikhoz? Vagy eleve elrendelt kapcsolódási pontok vannak közöttük?

Ha az ember az életében egy kicsi jót tesz, azt százszorosan visszakapja. Nem mi rendeztük ezeket a szálakat, mi csak jókedvűen, odaadással tettük a dolgunkat naponta, figyeltünk a valóságra, s igyekeztünk a pillanat, az aktuális helyzet hívásainak engedelmeskedni. Utólag visszanézve, az életünk szálai mind ugyanabba az irányba hívtak minket. Amikor az ember rátalál a hivatására, megéli az egységet, a szervességet.

Aki inspirál minket, az Boldog Terézia anya, a Boldogasszony Iskolanővérek alapítója, aki az evangéliumot a gyermekek, tanítványok szeretetében élte meg, valamint Kodály Zoltán, aki nemzetünk nagy nevelője, prófétája. Csaba testvér a mai erdélyi valóságban megtestesíti ezt a küldetést, ő is arra inspirál minket, hogy a peremen lévőket szeretettel felkaroljuk, és nevelés, kultúra által segítsünk talpra állítani. Mi hittel, küldetéstudattal követjük őket, s küldetésünket itt, a székely gyermekek és családjaik közt éljük meg. Közösség épül, támogatók állnak mellettünk, sokan drukkolnak ennek a folyamatnak. Egyúttal sokan profitálnak is ebből a kapcsolatból, hiszen az ajándékozó válik a legfőbb megajándékozottá. Ezt mi magunk éljük át leginkább.

 

Akárhogy is nézzük, hidat építettek Erdély és Magyarországközött. Az itteniek ottani családokat, fiatalokat és iskolákat ismertek meg. Az ottaniak pedig szívvel-lélekkel segédkeznek itt, bármire is legyen szükség. Miért látták fontosnak, hogy összekapcsolják a két országot?

Volt egy olyan vágyunk, hogy az itteni barátainkat összeismertessük az otthoni barátainkkal, s ez működik! A személyességben hiszünk, a személy megszólításában, és a személyek közti kapcsolatokban. Az anyaországból tényleg sok jóakarat, pozitív szándék, erőfeszítés irányul a határon túli vidékekre, a kapcsolattartásra. Annak örülünk, hogy az összekapcsolódás az élő személyes kapcsolatokban realizálódik, a sok segítő szándék célba talál: eltalál az emberekhez, családokhoz, s belőlük épül a közös jövő. A kapcsolat másik oldala az, hogy az anyaországiak sok energiát, elevenséget, inspirációt, emberséget, jóságot, példát kapnak innen, Erdélyből. Szóval mindenki számára gyümölcsözőek ezek a kapcsolatok.

Bár elvekre és erkölcsre épül a kórus, a haladás is jól érzékelhető kiváltsága. Több országban is megfordultak már, nem beszélve arról, hogy gyakran kitüntetésekkel, díjakkal térnek haza. Mesélnének arról, hogy mire a legbüszkébbek a megmérettetések terén?

Mi hiszünk abban, hogy a gyökereinkből, történelmünkből, múltunkból táplálkozik a jövőnk. Az igazi haladás csak az értékeink megőrzésével érhető el, mi ezt valljuk.

Amikor távoli tájakra utazunk a kórussal, sokféle tapasztalatot szerzünk a gyerekekkel, sok mindent átélünk, ami segít jól készülni az életre. Kinyílik a világ, a lehetőségeink kitágulnak, sokszor rájövünk, hogy szorgalommal, odaadással képesek vagyunk olyan színvonalat elérni, mint a világ nagy fővárosainak jól képzett, minden lehetőséggel felvértezett gyermekei, kórusai. Tényleg sokan megtapsoltak már minket. Nem kisebbségi létben élőként éljük meg magunkat, amikor székely ruhában a magyar kóruskultúra gyöngyszemeit visszük a világba. Megtapasztaljuk, mennyire szeretik, tisztelik, becsülik a magyarokat sokfelé Európában, tényleg zenei nagyhatalom vagyunk. Székely ruhában járni a világot, s hirdetni a székelység létét, erejét, tehetségét, ez is egy küldetés, amit a gyerekekkel együtt boldogan teljesítünk, Olaszországtól Németországig, Belgiumtól, Svájcig, Ausztriáig és Szlovéniáig. Kórusfesztiválokon, kórusversenyeken sokszor kaptunk első helyezést, Budapesten a Magyar Örökség Díjat – de a legszebb eredmény, a legnagyobb boldogság, amikor megszólalnak a szebbnél szebb kórusművek, amelyek nélkül lehet élni, csak kár. Amire a leginkább büszkék vagyunk, és a legnagyobb kincsünknek tekintjük: hogy vannak, akik fogékonyak, tovább viszik a lángot.

Ennyi elismerés mellett hogyan lehet megtartani a szerénységet? A gyermekek miként viszonyulnak a sikerekhez? Minden bizonnyal nem azok miatt vannak jelen, de akkor mégis mi hajtja őket? Ilyen fiatalkorban felismerik, hogy életút-alakító tevékenységben vesznek részt? Meglátják, hogy lehetőségek nyílnak ki előttük? Érzékelik, hogy magasztos eszméket csepegtetnek beléjük? Ők ezt gyermeki szavakkal hogyan fogalmazzák meg?

A gyerekek számára mindig az természetes, ami van, ők a valóságot úgy fogadják, ahogy van. Persze, örülnek a sikernek, az élményeknek. S ahogy nőnek, egyre inkább meg tudják látni mindennek az értékét, és meg is tudják fogalmazni egymás számára. Az, hogy ebben a kóruscsaládban együtt vannak a nagyok, az egyetemisták a kicsikkel, az új kórustagokkal, ez a kicsiket rendkívüli mértékben gazdagítja, növeli. Ugyanakkor állandó frissességet ad a nagyobb generációnak. Minden utazás azzal zárul, hogy hazafelé úton az élményeinket, tapasztalatainkat osztjuk meg egymással. Legutóbb a Nemzeti Színház egyhetes drámatáborából hazafelé utazva öt óra hosszáig tartott ez a megosztás. Gyönyörű és nagyon gazdagító dolgokat meséltek a kórustagok, sírtunk, nevettünk. Talán a lényeg ilyenkor az, hogy egy mély egymáshoz tartozást, egy húron pendülést élünk meg, és nagy ajándék vagyunk egymás számára. Ahogy a család, úgy ezek a tapasztalatok is elkísérik az embert egy életen keresztül. Boldog gyerekkort álmodtunk tanítványainknak, s ez most már több generáción keresztül megvalósulni látszik.

Amikor egy „nagyobb dobás” után már közben tanuljuk az új műveket, ilyenkor átéljük, hogy mindig van tovább, mindig van hova fejlődni, az új mű új feladatai szerénységre tanítanak kórusvezetőt és kórustagot egyaránt.

 

Hitre és székelységre építettek. Ma pedig a szovátai dombon ott áll a „hangokból épített ház” is. Összegeznék az elmúlt éveket? Mi volt a legnagyobb megpróbáltatás? Hogy sikerült létrehozni egy álmot? Milyen volt a közösségi összefogás, ami ezt végigkísérte? Miért a leghálásabbak?

Egy meg egy az sokkal több, mint kettő. A közös álom, a közös küldetés nem megsokszorozza, hanem meghatványozza az energiákat. Mi ketten – barátok és missziós társak – együtt álmodtunk: először azt, hogy eljövünk Erdélybe, aztán azt, hogy lesz egy Kodály Zoltán Gyermekkarunk, aztán pedig a központról álmodtunk. Rendalapítónk, Boldog Terézia anya mondta, „ha egyedül álmodik az ember, az még csak álom, de ha ketten álmodnak, az már a megvalósulás kezdete.” Most már nemcsak ketten álmodjuk ezt az álmot, hanem sokan, és még annál is többen.

Sokan mellénk álltak a Mariánum Ház építésekor, sokan sokat tettek hozzá, így épült fel a szovátai dombon, ezen a csodálatos helyen egykori híres intézményünk, a kolozsvári Mariánum szellemiségét őrző kórusközpont, népfőiskola. Megpróbáltatás, hogy a szakmai munka mellett mi magunk teremtjük meg a hátteret, az alapokat, s ez néha fárasztó. De ha visszagondolunk erre az egész folyamatra: egy intézmény születésének a nehézségeit, fájdalmait is átéltük, s az mindenképpen vigasztaló, hogy az új élet születése csak erőfeszítés árán valósulhat meg minden esetben. Most már boldogan szemléljük, hogy a megszületett „gyermek” növekszik, erősödik, és a jó Isten kegyelméből megállja a helyét az életben, betölti a hivatását.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X