Szabad akartam lenni: mindig kipihent és jókedvű – Corina Chiriac vendégei voltunk Bukarestben


-A A+

Érezhetően fontos volt számára az, hogy a magyar sajtó érdeklődik iránta, azonban finoman értésemre adta azt is, hogy egyáltalán nincs oda a telefonos interjúkért. Mondjuk, gondolhattam volna, hogy Románia egyik legnépszerűbb könnyűzenei sztárja, Corina Chiriac régi vágású „színpadi ember”, aki szereti látni is interjú közben beszélgetőpartnere reakcióit. Így hát különösebb rábeszélés nélkül felkerekedtem, és – Telmo Rocha fotós kollégám kíséretében – leutaztam Brassóból Bukarestbe, hogy élőben találkozhassam vele. Sűrű programja ellenére is szabaddá tette a fél napját azért, hogy az interjú optimális keretek között elkészülhessen abból az alkalomból is, hogy éppen 50 éve indult páratlan sikerű pályája.

Majdnem három órás beszélgetésünkben – a bukaresti Museum vendéglőben – elsőként azt kellett nagyon gyorsan elfoganom, hogy kénytelen leszek kiengedi kezemből a gyeplőt, az interjú fonalát, amelyet azelőtt gondosan előkészítettem. Corina Chiracot ugyanis nem olyan fából faragták, hogy akár egy percig is ne tartsa kézben a dolgokat. Bármiről is legyen szó. És nem azért, mert ő a román könnyűzene máig is ünnepelt és nagyon aktív dívája, egy korszak meghatározó alakja, hanem azért, mert ilyen az ő szellemi struktúrája és a lelki alkata. Úgyhogy humorosra, könnyedre vettem figurát, mert ez illett a helyzethez.

Azzal indítottam a beszélgetésünket, miután kiválasztottuk – leginkább ő – a megfelelő asztalt és megrendeltük a délelőtti kávénkat, hogy még azok a magyar ismerőseim is rajongnak Corina Chiriacért, az 1989 előtti életük egyik meghatározó román művészéért, akik nincsenek kifejezetten oda a könnyűzenéért. Ez pedig főként annak a kitartásnak tulajdonítható, amellyel a most 70 éves énekesnő a minőséget mindig is láthatóan fontosnak tekintette pályáján – tettem hozzá, de ő rögtön visszakérdezett arra, ami jobban érdekelte a felvetésből: „Milyen zenei műfajokat kedvelnek azok az ismerősei?”

„Hát leginkább rockot meg a kapcsolódó műfajokat…” – válaszoltam hirtelen a megszeppent iskolás lány őszinteségével. „Nem mondom, érdekes felvetés… De tudja, számomra az nem volt mindig egyértelmű, hogy könnyűzenei karriert fogok befutni. Mindkét szülőm komolyzenei szakértő volt, így zeneiskolába adtak, ahol hegedűt és zongorát tanultam. Senki még csak arra sem merészelt gondolni a családomban, hogy belőlem nem válik hegedűművész, hogy nem játszom majd legalább egy zenekarban, ha nem is lesz belőlem feltétlenül szólista. Ötven évvel ezelőtt egy szülő álma nem az volt, hogy a gyermekét popénekesként lássa, és semmi esetre sem két olyan szülőé, aki még komolyzenei szakértő is” – mondta a nem túl „előkelőnek” tekintett pályaválasztása fogadtatásáról az énekesnő.

Ő viszont annak is tudatában van, hogy Romániában mércét állított fel a könnyűzenei énekes képzettségét illetően. „Sokat gondolkodtam azon, hogy egyfajta mércét állítottam a kollégáim elé. Mert mindaddig nálunk azt volt az általános felfogás, hogy egy popzenésznek nem kell zenei képzettsége, klasszikus zenei műveltsége legyen. Ezt a modellt aztán követték néhányan a fiatalabbak közül, mert maguk is látták, hogy sikeres, ha az ember nem azért lép színpadra, hogy néhány tetszőleges hangot kiadjon” – összegezte igen határozottan.

Ragyogás és jókedv: kötelező összetevők

Elég szomorú lett volna, ha nem engedték volna őt ekként megnyilvánulni, hiszen akkor különleges hangszíne nem válhatott volna egy egész korszak jelképévé – válaszoltam mondottaira. Arra kértem, hogy meséljen egy kicsit az akkori művész helyzetéről, hogy mi rejtőzött a tévéképernyőn látható csillogás és vidámság mögött, amely a nézőt elkápráztatta. „Mi arról nem sokat tudunk, hogy mi történik az úgynevezett színfalak mögött, csupán a ragyogást és a jókedvet láttuk” – tettem hozzá.

„A művész ragyogása és jókedve alapelem, függetlenül attól a kortól, amelyben megnyilvánul” – mondta szinte szemrebbenés nélkül, majd hozzátette: őket főként a bukaresti Színművészeti Egyetemen tanították arra a szakmájukhoz mélységeiben is értő tanárai, hogy a művész elsőrendű feladata egyfelől a néző szórakoztatása, másfelől pedig elkápráztatása, az érzelmi hatásgyakorlás.

„Ha azt kellene most megtanítanom a diákjaimnak az egyetemen, hogy mi a művész dolga, azt mondanám nekik, hogy elsősorban annak a képességnek a kifejlesztése, amellyel egy-két-háromórás utazásra hívhatja a nézőt. Egy másik világba, mint az, amelyből az illető jön, és amelynek hatásai alatt beült a nézőtérre. Ebből az állapotból őt ki kell zökkenteni, egy másik helyre kalauzolni – esetleg a művész saját világába, ha van neki ilyen. Ha meg nincs, akkor alakítson ki magának egyet, ahová meg tudja hívni a közönséget. Világszerte a sikeres művészek ugyanis ezt tették a nézőikkel, tudatosan vagy kevésbé tudatosan – Elvis Presleytől Barbara Streisandig, nemzetiségtől függetlenül. Egyszerre tudták lenyűgözni, meghatni, és arra késztetni a közönséget, hogy velük utazzon egy virtuális vagy feltételezett világba” – sorolta a követelményeket Corina Chiriac, aki szerint maga az alkotó is ki szeretne lépni ilyenkor napi rutinja egyhangúságából.

„Akármennyire is változatos a művészéletem, van egy olyan rituáléja, amely monotonná teszi. Bemegyek a stúdióba, sminkelek, filmezek és hazamegyek. Ez boldogság és öröm, azonban még annak ellenére is van egy bizonyos arányú monotonitása, hogy minden filmezés és minden előadás más. És ez most nem pejoratív értelemben mondom, miszerint rossz lenne és kellemetlen, de én az előadásba úgy szeretnék belépni, hogy elfeledjem azt, hogy nem sikerült túl jól a sminkem, netán nem volt megfelelő a hangom vagy nem aludtam éppen jól éjszaka. És ez még a nagy örömökkel is így lehet: az ember félreteszi magának későbbre, és elmegy egy kiállításra, hogy kilépjen a hétköznapokból. Én ezt tartom a művész legfőbb kötelességének. Nem csak azt, hogy jól táncoljon és tökéletes legyen az énekhangja” – summázott az énekesi karrierje ötödik évtizedét ünneplő díva, akinek kétségei támadtak afelől, hogy az énekesek jelenlegi nemzedékének tanárai megtanítják nekik a dalok előadásához kapcsolódó, elengedhetetlenül fontos tudnivalókat is.

A nagy művészek „titka”

„Én azt hiszem, hogy csak a hangbeli teljesítményhez fűződőket mutatják be nekik. Ami rendben is lenne. Azonban, ha ez csupán egy hangra átültetett sportteljesítmény, amelyhez bizonyos magasságokat és tisztaságot el kell érni, akkor mindössze üres villogás lesz belőle, amiben nincs érzelem. A teljesítmény mögött nincs ott a művész érzelemre való törekvése, amit nem is éppen olyan könnyű megérteni” – tette hozzá Corina Chiriac, aki több évtizedes tapasztalatából szűrte le ezeket a tanulságokat, amelyeket egyben üzenetnek is szánta azoknak a fiatal előadóknak, akik egy „nagyobb” pályatársuktól szeretnének tanulni.

„Korára nézve nagyobb, így értem ezt” – tette hozzá gyorsan, nehogy félreértsem. „Hatalmas művészek előadásait követtem végig magam is élőben a bukaresti Palota teremben vagy külföldön, és rá kellett jönnöm: az érzelemközvetítés fontosabb, mint a hangbeli teljesítmény, amelyből hiányzik az érzelmi, vagy legalább a szellemi tartalom. Enélkül pusztán annyi van, hogy rendelkezésedre áll egy nagyon jó dalszöveg, és valaki megmutatta neked, hogyan kell azt előadni” – magyarázta az énekesnő, aki azt is firtatta, hogy a hajdanán négy és fél perces dalok, a hallgatóság türelmetlenségének tulajdoníthatóan három percesre csökkentek, ezt pedig szabályszerűen tilos meghaladni, a nagy fesztiválokon is ez a követelmény. „Még ebben a három percben is be lehet mutatni egy rövid színházi előadást, ha a dalszöveg és a rendező is segít, a dalnak meg nem csak annyi a mondanivalója, hogy hej-hej… De még abból is ki lehet hozni valamit. Ha van is egy – bocsásson meg, hogy ezt mondom – süket dalszöveg, az alkotói tehetség abból is ki tud hozni valamit. Ehhez viszont tudásra és jó tanárokra is szükség van, hogy az alkotó megtanuljon felülemelkedni a körülményeken, hogy ne vegye komolyan, hanem együtt mulasson a közönséggel az illető süket szövegen, amelyet előadni kényszerült. Ezzel azonban már a szakmai boszorkánykonyhába lépünk be…” – mondta mosolyogva Corina Chiriac.

A művész helyzete via Epidaurosz

Megkérdezte gyorsan, hogy ezen kívül mire lennék még kíváncsi, mit szeretnék tudni. „Hát azt, hogy a művész helyzete milyen volt akkor?” – mondtam kitartóan, és azonnal lecsapott a kérdésre… „Nem, nem: milyen a művész mindenkori helyzete? Így helyesebb. Mert az soha nem változik, a művész helyzete mindig ugyanaz. És ezt illusztrálnám is egy történettel, amely azzal kezdődik, hogy évekkel ezelőtt egy hétvégét Görögországban töltöttem, ahol meglátogattam a híres színházat Epidauroszban. Erről korábban a színművészetin elmondták a tanáraim, hogy olyan tökéletesre építették, hogy még a környező domb adottságait is szépen bekomponálták, ahogy a kétezer évnél is idősebb előadótér kőből készült ülőhelyeinek kiképezését is annyira átgondolták, hogy a színészek különösebb hangosítás nélkül játszhattak ott. Ráadásul mindenhonnan tökéletesen belátható a tér, az előtted ülő nem takarja el a színpadot, mint a jelenlegi modern színházakban. Sőt, mi több: manapság, amikor a turisták meglátogatják azt a helyet, az idegenvezetők elbűvölik őket egy amolyan kísérlettel. Megkérik a látogatókat, hogy helyezkedjenek el az utolsó sorban, ők pedig a színpadként használt részen eltépnek egy papírost, amelynek a legapróbb sercegése is jól hallható a színház bármelyik pontján” – illusztrálta az énekesnő azokat a tökéletes feltételeket, amelyeket az antikvitásban megteremtettek a művésznek. Összehasonlította ezeket a jelenlegi körülményekkel, amikor idehaza márvánnyal kirakott, alacsony termekben is szerveznek különböző előadásokat, hiszen a tervezésbe nem számítják bele azt, hogy a művésznek elsősorban élményt kell nyújtania közönségének.

„A világ első színházában, az antikvitásban ugyanez volt a művész szerepe: élményt nyújtani a közönségnek. És ebben a tekintetben az utóbbi néhány ezer évben olyan sok minden nem változott, mert nem volt erre szükség. Ha pedig változott, az semmiképp sem jó irányba” – mondta Corina Chiriac, aki a középkori piacok lantosainak szórakoztatási feltételeit emlegette mondván, hogy az akkori előadóművészeknek az embereket az árusok kirakott portékái közelében felállított, hordóból rögtönzött „színpadon” kellett szórakoztatniuk. „Ők is érezték, tudták, hogy színpadra van szükségük ahhoz, hogy megnyilvánulhassanak. Mindezzel pedig arra szeretném önt rávezetni, hogy az alkotó szerepe mindenütt és mindenkoron ugyanaz volt ” – tette hozzá.

Nincs 16 éves „tehetség”

Corina Chiriac úgy vélte, hogy a hazai művészeknek az ’50-es évektől kezdődően kedvezett a kommunizmus kezdeti időszaka. „Ez a kedvező helyzet azon az orosz elképzelésen alapult, hogy a szocializmus új embertípusa a művészet és kultúra révén alakulhat ki. És, tudja, igazuk is volt. Mert a kultúra, az iskola, az egyetem az emberi elme előtt új horizontokat nyithat meg. Én éppen az imént bizonyítottam be önnek ezt azokkal az ismeretekkel, amelyeket még az egyetemen sajátítottam el. És olyan tanáraink voltak, akik – ha még akadtak is köztünk olyanok, akik nem szívesen olvastak – átadták nekünk a szépen lecsiszolt lényeget. Persze, mi is akartuk tudni ezeket, mert már nem voltunk iskolás gyermekek, hanem felnőttek, akik az egyetem padjaiban akarták megtanulni azt, amire a szabadidejükben már nem keríthettek sort sok egyéb elfoglaltságaik miatt, mert vagy színpadi próbánk volt, vagy éppen Bufteára rohantunk filmezni. Nyilván, tanultunk vizsga előtt, azonban az általános műveltségi alapok, amelyeket az iskolában és egyetemen sajátítottam el, egész életemben hasznomra váltak. Mert a művészetnek valóban lehet egy olyan szerepe, amely révén különböző tudnivalókat át lehet örökíteni egyik korból a másikba” – összegezte a popénekesnő, aki iskolás évei alatt kórusban is énekelt és zenekarban is játszott.

„Hogy választotta mégis a színészi pályát?” – kérdeztem tőle, amire nagyon természetesen jött a válasz is: Carmen Stănescut látta színpadon és egyszerűen elbűvölte. „Ő nem csak egy rendkívüli szépségű nő volt, hanem tehetséges színésznő is, aki kifogástalanul játszott és énekelt, ráadásul okos szerepeket alakított. Nem emlékszem, hogy játszott volna olyan tragédiabeli szerepeket, amelyekben annyi volt az egész, hogy az ember felakasztotta a szemét, színészi szempontból nem voltak túl előnyösek” – emlékezett vissza példaképe színészi pályájára Corina Chiriac.

Szerinte amúgy a tragikomikus szerepek a legelőnyösebbek egy színész számára, komikus szerepeket pedig nehezebb játszani, mint drámai szerepeket. „Idehaza, de egész Európában akkoriban a nagyon híres orosz színész és rendező, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij módszerére alapozott a színház. Aztán jöttek, akik megpróbálták ezt romba dönteni, én pedig azóta is fenntartásokkal figyelem a próbálkozásaikat” – jelentette ki az énekesnő, aki a színire való felkészítőjéből arra határozottan emlékszik, hogy a tanárait főként az érdekelte, van-e benne matéria ehhez. „16 éves korban még nem lehet kiforrott tehetségről beszélni, csupán rátermettségről és képességről. És látható az is, hogy az illető mennyire extrovertált. Mert ha egy gyermeket arra neveltek, hogy állandóan udvarias legyen, visszahúzódó és megüljön szépen a helyén, ne beszéljen kérdezés nélkül, soha ne tűnjön ki, annak nincs, amit keresnie a színpadon. Hacsak nem tesz erőfeszítést arra, hogy kilépjen önmagából” – magyarázta Corina Chiriac, aki arra is kitért: manapság a szülők néha kényszerítik a gyermekeiket a színpadi szereplésre, azonban bármennyire is „édeskék”, ők csupán „majomkodnak” a reflektorfényben, vagyis utánozzák azt, amit látnak, és mivel tanulékonyak is, gyorsan elsajátítják a szükségeseket, főként, ha bátrabbak és kevésbé lámpalázasak. „Egy tanár azonban elég gyorsan meg tudja állapítani ebből, hogy mennyire színpadra termett az illető fiatal. Egy visszafogott, frusztrált ember nem tud helytállni, azt hiszem, hogy ide inkább a meztelenül fotózódás hajlandósága kell. Gondolom, érti, hogy itt most nem a nudizmusra gondolok…” – tette hozzá gyorsan.

Gyorsabban száguldani bárki másnál

Kifejezetten ínyére volt, és ennek nyomatékosan hangot is adott, annak a kérdésemnek a megfogalmazása, amellyel a zenei pályáról a magánéletre tértünk át. Miután kellő körültekintéssel felvezettem a témaváltást – tudván, hogy érzékeny terepre érkezünk – azt kérdeztem tőle: mennyire volt fontos számára művészként az, hogy a magánéletében szabad legyen?

„Látja, ezt a kérdést nagyon szeretem. Nagyon! Tudja, amikor iskolás voltam, mindig volt a környezetemben egy férfi kolléga, aki gitáron játszott. Ezt nem tanították nekünk, mert mi elsősorban klasszikus hangszereken tanultunk játszani. Szünetekben pedig mindig valamilyen könnyűzenén szórakoztunk, Elvis Presleyt vagy a The Beatles valamelyik dalát énekeltük. Nekem is volt saját repertoárom, hogy ne maradjak alul a gitárt pengető fiúkhoz viszonyítva. Azonban én a francia sanzonokat választottam inkább, amelyek nemcsak divatosak voltak a ’60-as években, hanem nagyon szépek is. Ezt a hobbimat később is megtartottam: zongoráztam és énekeltem hozzá. Tulajdonképpen a Névtelen csillag (Steaua fără nume) nevű zenei vetélkedőbe is így kerültem be, egy fogadás alapján, mert azt mondta az egyik kollégám, hogy mindenki képes ott helytállni, én miért ne tudnék? Mondtam neki, hogy én nem tudok csak úgy részt venni, hanem fel kell készülnöm rendesen, és nyernem is kell, ha már szakirányú végzettségem is van. Erre tanítottak minket az iskolában az évharmadvégi vizsgáinkon: színpadi jelenlétre és arra, hogy győztesek legyünk. Mert ha nem lett volna akaraterőm, ambícióm, mit is kerestem volna ott? Én pedig mindezek mellett soha nem szerettem észrevétlen lenni, és azt gondolom, hogy ez a művésszé válás egyik alapkövetelménye” – mondta Corina Chiriac magánéleti döntései felvezetőjeként, hozzátéve azt is: a verseny zsűriében lévő szakemberek rögtön rájöttek, hogy ő egy olyan „fiatal paripa”, amely „gyorsabban szeretne száguldani bárki másnál”. Ennek jegyében egyengették további útját.

Családi élet mindenáron?

„Így lett belőlem zenei előadóművész… És hogy a szabadságra vonatkozó kérdésére is visszatérjek: amikor iskolás voltam, minden hasonló korú lány legnagyobb vágya az volt, társadalmi rangtól függetlenül, hogy férjhez menjen és gyereke legyen. Ez egy ilyen társadalmi felfogásként működött, amely fiúkra és lányokra egyformán érvényes volt. Ez volt az ideál… lám, mégis megtaláltam a helyes kifejezést erre: a család egy eszménykép volt akkor. Barátaim, kollégáim nagy része – románok, zsidók, szászok, örmények, magyarok – akkoriban tömegesen települtek ki a családjaikkal külföldre, ez akkor nagyon menő volt… Mindemellett nagyon nehéz is volt megfelelő partnerre találni, akivel ezt az ideált az ember megvalósíthatta. Amikor egyetemista lettem, láttam magam körül egy csomó elriasztó példát, amelyben már a házasság kezdeteitől rosszul mentek a dolgok. És ehhez még társult az akkori román társadalom balkáni mentalitása is. És nem félek ezt kimondani, bár nem hangzik túl elegánsan” – jelentette ki határozottan Corina Chiriac.

Összegezte is röviden, mit ért ezalatt: a nőnek a konyhában a helye, ne vezessen autót, ne legyenek gondolatai vagy véleménye, csupán alázatos feleség és anya legyen. „Nekem ez a modell nem tetszett. Semmi értelmét nem láttam. Azon gondolkodtam, hogy mit tehet ilyen helyzetben például egy olyan nő, aki jó orvos vagy mérnök akar lenni…?! A manikűrösömnek, aki most hetvenen túl van, a férje egyszerűen megtiltotta, hogy autót vezessen: az illető meghalt már, ő pedig a mai napig is busszal jár… Mindezeket látva, egy rövid házasság után azt mondtam magamnak, hogy: okay, never again (rendben, soha többé)! Lássam csak, mi is a tennivalóm?! Hát itt van elsőként a karrierem, amelynek érdekében pihentnek és mindig jókedvűnek kell lennem, jól kell kinéznem, kell legyen elegendő időm próbára járni, szerepet és dalokat tanulni, későn hazajönni, ha addig tart a munkám, reggel pedig, amikor felkelek, ne legyenek egyéb kötelezettségeim… Mert négyfelé szakadni azért mégsem lehet. Kétfelé talán, de négyfelé nagyon nehéz. Mindez megspékelve a körülöttem lévő rossz példákkal, látva az erőszakot és kitalált féltékenységi indokokat, amelyekkel hibáztatni vagy leláncolni akartak embereket, és minden egyéb piszkos dolgot is, amelyek mind a mai napig léteznek, és sajnos, a jövőben is fognak, meggyőztek arról, hogy én mindezt nem akarom” – hangsúlyozta a népszerű énekesnő, akinek mindig határozott elképzelése volt egy saját pályáról, szakmáról, amelyet megkötések nélkül művelhet.

„Akkoriban én nem gondoltam az autóvezetésre, mert nem volt nekem arra pénzem, így hát meg sem fordult a fejemben. Ráadásul léteztek taxik, sofőrök és effélék… Amit az imént mondtam, csupán egy példa volt… Nem tudom, hogy ma miként működnek a dolgok egy családban, azonban a válási rátát nézve, nem lepődnék meg, ha mondottaim a jelenünkre is igazak lennének. Nem vagyok feminista, és ahhoz sem ragaszkodom, hogy a nők ütvefúrót használjanak. Azt sem tudom, például, hogy Ana Aslan férjezett volt-e? De ha igen, akkor nagyon megértő férje lehetett… Egy ilyen megértő férj pedig nem érdemel-e meg egy olyan feleséget, aki töltött káposztát készít neki, és a szilvesztert is otthon tölti? Na, most tényleg, őszintén…!” – mondta megejtő őszinteséggel, amitől már nagyon nevetnem kellett, hiszen időközben felötlött bennem az is, hogy a Gerovital nagyasszonyának feltételezett „megértő férje” valójában nem is létezett (ezt szerintem Chiriac maga is tudta, sőt, ezért is hozhatta fel példaként). Még hozzátette: ő maga nagyon tudatosan döntött a karrier mellett a családi élet helyett…

„Nem bántam meg. Talán egyszer… Egyetlen egyszer egész eddigi életemben! Ez egy nagyon jó arány, szerintem” – és erre már mindketten bólogattunk beleegyezően.

Miniemigráció művészi „változatban”

„Alkalma volt behatóbban megismerkedni egy másik világgal éppen a kommunizmus bukásának időszakában, és azután is ott töltött még néhány évet: meséljen az Amerikai Egyesült Államokról” – kértem Corina Chiracot. „De tudja, ugye, hogy nem az volt az egyetlen hosszabb külföldi tartózkodásom?” – kérdezett vissza rögtön. „Persze, tudom, hogy élt még Németországban is” – válaszoltam, és ennek említésére nagyon lelkes lett. „De még milyen németországi életem volt, s milyen olaszországi, és mennyit jártam-keltem szerte Európában, hajaj! De nyugodtan kérdezzen bármiről, így például az NDK-ról…” – mondta nevetve, játékos rugalmassággal, mintha az egész addigi beszélgetésünket nem ő terelte volna abba az irányba, amelybe éppen akarta.

„Oké, akkor inkább globálisan kérdezném: mit szeretett volna megtalálni külföldön, más országokban? A szabadságot? Azt hiszem, hogy az megvolt azokban az időkben is az ennyire népszerű művészeknek, mint amilyen ön mindig is volt. És élvezhetett egy bizonyos fokú védettséget is, ami a hétköznapi embereknek nem volt meg a kommunizmus idején…” – vetettem föl igen nagy bátorsággal, és egy kicsit provokatívan is, hiszen már akár egy órája is ismertük egymást. „Védettség?! Milyen védettségre gondol?!” – kérdezett vissza, belemenve a játékba. „Hát arra gondoltam egészen pontosan, hogy a rezsim az ennyire népszerű emberekkel nem tehetett akármit…” – magyaráztam a felvetésem. „Oh, God, milyen jó véleménye van az akkori művész helyzetéről! Védettségről szó sem volt, hiszen a művészember akkoriban olyan volt, mint Szent Sebestyén, ezer nyíl fúródott a testébe. Szó sem volt semmiféle védettségről! Ha volt is ilyesmi, az mindenképp bennünk volt, és főként abban a hajlandóságunkban, hogy megtanuljuk a határainkat, amelyeken belül háborítatlanul táncikálhatunk… De akkor inkább elmesélem, hogy mit kerestem külföldön” – mondta, visszakanyarodva a szópárbajunk elejére.

Részletesen felvázolta a Román Művészeti Impresszáriói Ügynökség, a beszédes betűnevű ARIA tevékenységét és működését, hiszen ennek az intézménynek kötelező kulturális csereprogramjai voltak a hazai kommunista rezsim úgynevezett „szomszédos és baráti országaival”. Ez az azért volt jó – tette hozzá Corina Chiriac –, mert az akkori kulturális tárca révén a művészek ellátogathattak Bulgáriába, Magyarországra, Oroszországba, az NDK-ba és Lengyelországba – a legkevésbé Jugoszláviába, mert az volt a közhiedelem, hogy onnan könnyebben el lehet menekülni Nyugatra.

Hónapnyi hallgatás… németül

„Az esélyen, a szerencsén, a tehetségen és a rátermettségen múlott az, hogy az ország, ahová küldtek, mennyire tetszik vagy sem, tudtál-e alkalmazkodni vagy sem, helytálltál-e vagy sem. Mert elvégre egy idegen országba küldtek teljesen felkészületlenül. Amolyan miniemigráció volt ez, mert kezdetben akár egy teljes hétig is ott lehettél. Én két hónapig voltam turnén Németországban. Az elején két tolmácsom is volt, aztán meg felébredtem – 22 éves voltam akkor –, egy olyan tolmáccsal, aki csak németül és oroszul tudott, nálam pedig még egy alapfogalmakat tartalmazó társalgási szótár sem volt. Az ARIA nem kommunikálta le rendesen, hogy milyen nyelvű tolmácsra volna szükség. Az első hónap nagyon kínos volt, mert nem tudtam kommunikálni még a turnévezetővel sem: kopogtatott az ajtómon, hogy menjek enni, megrendelt nekem valami ennivalót, bécsi szeletet, amit megettem, aztán pedig elmentem a próbára, énekeltem, és vissza a szobába. Egész nap egy árva szót nem szóltam senkivel. Na, most képzeljen el engem ilyen beszédesen, hogy egy álló hónapig egyetlen szót sem szólok! Persze, jártam múzeumokba, vásárolni, várost nézni, meg ilyenek. Aztán került egy német varieté színésznő, aki valamelyest tudott olaszul és spanyolul, és mivel én egy kicsit beszéltem olaszul, megtanultam tőle néhány alapfogalmat németül. Aztán a turnévezetőm megkérdezte, hogy szeretem-e Németországot, amire mondtam, hogy igen. Hát akkor tanuljak meg németül, javasolta nekem. És azt is tettem miután lejárt a két hónapom: hazajöttem és júniustól szeptemberig napi rendszerességgel jártam németórára, oldottam a feladatokat. Így ősszel, amikor visszamentem, már tudtam annyit, amennyire szükségem volt. Nem mondom, hogy nem hibázok, azért egy-egy helyen elszúrom, de hát ez van” – mondta a bukarestiek könnyedségével, és hozzátette: sokat énekelt azóta németül, a legutóbbi Aranyszarvas Fesztiválon éppen a brassói közönséget lepte meg ezzel. „A bukaresti énekesek zöme angolul énekel, néhányan még franciául is, de senki nem énekel németül. Én pedig azzal a dallal nagy sikereket értem el, szerzője pedig a néhai Mihai Constantinescu, aki akkor már kómában feküdt a kórházban. Többek között ezért is választottam azt a dalt…” – mesélte, majd a fájdalmas témáról visszaváltott arra, hogy mit talált az idegen országokban, jártában-keltében.

„Más embereket, más üzleteket és más múzeumokat találtam ott. A szabadság pedig csatoltárú volt, mert olyan valaki nem várt engem itthon, aki sírhatott volna utánam a vonal túlsó végén. Viszont azt itt és most megegyezhetjük: abszolút szabadság nem létezik, mert nem létezhet. Egy fiatalnak meg elsőként azt kell megtanulnia, hogy a különböző élethelyzetekben milyen elvárásoknak kell megfelelnie: a munkahelyen, egy feladat esetén, például. Ilyen elvárások mindig vannak: a viselkedésednek passzolnia kell a feladathoz, a kötelezettségekhez, a környezethez. És ilyen értelemben elsőként azt tanulhatjuk meg, hogy melyek a határaink. Mert ha nem, akkor lehet, hogy repülünk… Ez így volt kétezer, ötven és tíz évvel ezelőtt is” – summázott Corina Chiriac, majd rosszallóan hozzátette: Romániában azt hittük, hogy feltaláltuk a demokrácia abszolút változatát. „Hát rossz hírem van: nem találtuk fel, mert nem létezik. A valódi demokrácia elsősorban egy olyan országot jelent, amelyben vannak szabályok. Vágyakozunk a szabad világba? Hát az úgy alakult ki, hogy az emberek bizonyos kötelezettségeiknek eleget tettek. Ez egy olyan szabadság, amelynek a határait nagyon pontosan meghúzták” – hangsúlyozta igen határozottan.

Ami összetart egy életet: a hit

„A hitemről nem kérdez semmi?” – jött az őszinte, csodálkozó kérdése, amikor közöltem, hogy nagyjából mindenre rákérdeztem, amire kíváncsi voltam, így hát beszélgetésünk hivatalos részének vége felé járunk. Kissé váratlanul ért a kérdése, hiszen nem nagyon szoktam az interjúalanyaimat a hitükről kérdezni: ezt a magánélet legintimebb részének tekintem, amelybe nem szoktam „kutakodni” még szakmai kíváncsiságból sem.

Corina Chiriac azonban láthatóan szívesen beszélt arról a vallásos meggyőződéséről, amely közel négy évtizedét átszőtte, és amely érezhetően egyben tartja az életét. „Ön katolikus vallású?” – kérdezte, hogy kapcsolódási pontot találjon ahhoz, amit előkészített számomra ajándékként a könyve meg az új CD-je mellé: az augsburgi Szent Péter-monostorban látható Csomóoldó Boldogasszony szentképének reprodukcióját, amely azóta a szobám falát ékesíti. Mondtam neki, hogy nem vagyok katolikus, unitáriusnak kereszteltek, de szívesen elfogadom a szívből jövő ajándékot. Még egy személyes üzenetet is kértem tőle a képeslap hátoldalára.

Aztán részletesen elmesélte, hogyan talált rá az istenhitre 33 éves korában, egy izraeli turnéja alkalmával egy olyan csoda folytán, amelyben elsőre maga sem hitt, és a továbbiakban sem hitt volna, ha nem éppen vele történik meg: szempillantás alatt felépült egy nagyon csúnya, reménytelenül hosszúnak ígérkező hűlésből. „Boldognak tekintem magam, hogy ezt az istenélményt közvetlenül tapasztalhattam meg akkor a Szent Sírnál” – mondta, és hozzátette: ezt a gondviselést aztán a továbbiakban is tapasztalta, egész további életét kísérte, és kíséri a mai napig is. Ebből a vallomásból, amelyet A szerelem keresése (Căutând iubirea) című könyvében is leírt, Corina Chiriacnak egy teljesen új, számomra eddig ismeretlen arcát ismerhettem meg, amely azért is volt váratlan, mert olyan helyről jött, ahonnan az ember jobbára a siker és a csillogás magasztalását várná.

„Kutyányi” ok a főzésre

A fajsúlyos témákon túl megkérdeztem tőle, hogy szokott-e ünnepekkor főzni, előkap-e egy jó receptet, amelyet még örmény származású édesanyjától tanult? „Nem főzök! Miért is kellene főznöm? Drága hölgyem, az én koromban egy egyedülálló nőnek, akiknek még kutyája sincs, miért kéne ünnepekkor töltött káposztát készítenie? Van ötlete erre…?! Mert nekem ez nagyon viccesnek tűnik” – mondta nevetve. Hozzátette: az ünnepeket baráti körben szokta tölteni, ahol hagyományos ételek kerülnek az ünnepi asztalra – a kocsonyától a desszertig.

„Amikor még élt a kutyám, főztem neki. És ez egyáltalán nem volt könnyű feladat, mert túlsúlyos volt, és emiatt diétásan kellett étkeznie: csak sovány húst adtam neki, és még a rizst is két rend vízben áztattam ki, hogy ne legyen benne keményítő. Aztán meg voltak mindenféle szeszélyei is. Ha rajta múlott volna, csak nyers csontot evett volna hatalmas étvággyal” – mesélt az időközben elpusztult házi kedvencéről.
Hozzátette: tud főzni, bár nem tekinti magát kifogástalan szakácsnak. Ráadásul tizenkét éve dolgozik egy olyan tévéadónál, amelynek étkezdéje is van, ott eszik rendszeresen. „Ezt leszámítva pedig bárki ért ahhoz, hogy rostélyra dobjon egy szelet húst, és készítsen mellé egy salátát” – zárta le a gasztronómiai témát és a beszélgetésünket is Corina Chirac. 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X