„S ha Erdélyt elveszik?” – Ady Endre a nagy háború éveiben


-A A+

A nagy háború kitörésekor Adyn kívül senki se látta, senki sem hitte, hogy Erdélyt elvehetik. Az ezeréves országnak álmában ringatóztak a politikusok, a szónokok, az irodalmárok és kereskedők, újságírók és olvasók. Mindenki. Pedig a háborúkat el lehet veszíteni, országrészeket át kell engedni, városoknak, falvaknak, hegyeknek és folyóknak búcsút kell mondani. Ady látta ezt.  "S ha Erdélyt elveszik?" –  kérdését egy vizionárius publicisztikájában már 1912-ben megfogalmazta. Élete utolsó éveit a nagy veszteség árnyékában élte le: a futó Erdélyt siratta a csucsai kastélydombról, a nótázó, vén bakák énekét hallgatta éjszakánként, amikor ezerszámra szállították őket a katonavonatok az európai frontok vágóhídjaira. Minden idegszálával átérezte a háború rémségeit, és a háború végén sírva fakadt Tisza István meggyilkolásának hírére. „Minden elveszett!” – mondta. Igaza volt. Ady-sorozatunk újabb részét olvashatják.

Éljen a háború! Örömünnep Budapesten: a Monarchia elrendelte a részleges mozgosítást.

„Itt a világháború!”

Ady és öccse, Lajos 1914. június 27-én, szombat este tizenegy óra tájban búcsúznak el Csinszkától a csucsai vasútállomáson, tovább  kell utazniuk Nagyváradra. A leánykérés ügyeit intézik, nagy kavarodás van, mert Boncza Miklós hallani sem akar a házasságról. A „fiatal pár” ekkor megírja neki az ultimátumszerű levelet, amelyben tudomására hozzák, hogy bármi történjen is, összeházasodnak. Bandi nem várja be leendő apósának a válaszát, mert másnap Nagyváradon kell lennie. Megígérte Jászi Oszkárnak, hogy beszédet mond az Országos Polgári Radikális Párt helyi szervezetének alakuló ülésén. Jól ismeri Jászit a Martinovics-féle szabakőmíves páholyból, természetesen támogatja a friss pártelnök elképzeléseit, melyek között ott szerepel az általános és titkos választójog, ezért elfogadja a meghívást, hogy részt vegyen az új politikai szervezet zászlóbontásán.

Ady LajosMire befut a dohogó gőzös a nagyváradi állomásra, már éjfél van, nem is érdemes a szállodába menni, hiszen most kezdődik az élet! Adyék egyenesen a Bodegába hajtatnak, ahol várnak rájuk a jóbarátok, a bort s hozzá a muzsikát is biztosan megrendelték. Lajos emlékiratában fönnmarad az átmulatott éjszakán elhangzó Ady-féle látnoki mondat és az azt követő nap történésének kísérteties összecsengése:

 „Máig előttem van a kép: az 1914. június 28-ra virradó hajnalon a váradi híres bodegában a vak Gyula nyirettyűjén keserű magyar melódiák zokognak; Bandi újból mámorfejedelemként ül az asztaltrónuson, körülötte néhányan (köztük Ernőd Tamásra biztosan emlékezem) megsápadt arccal asszisztálunk a nagy tornához. Egyszer csak rekedt, érctelen hangjával — mintha csak úgy magamagának szólt volna — fölhördülve azt mondja Bandi: –Mért is jöttünk ide Keletről? Világcsúfjául elpusztulni?-... A június végi, kalászérlelő áldott [...] nap besütött már a kocsmaablakon. Fizettünk, s szótlanul, az átvirrasztott éjszaka fizikai és erkölcsi katzenjammerével mentünk haza a hotelbe. Délben, egy mozgalmas, hangos, bizakodó politikai gyűlés után, ebédelés közben csapott le reánk a szarajevói rémhír.

A másnaposság leghatásosabb gyógyszere az aznaposság. Ady már délelőtt tíz órakor a Pannónia kávéház teraszán ül Emőd Tamás és Marton Manó, az Új Nagyvárad szerkesztője társaságában, hogy papírra vesse a nemsokára kezdődő gyűlésen elhangzó beszédének főbb gondolatait. Teleírja az előtte lévő kutyanyelveket, ám a későbbi visszaemlékezők szerint mindabból, amit előzetesen lejegyez, semmit nem mond el, hanem úgy dönt, hogy két versét olvassa föl.  A Kereskedelmi Csarnok nagytermébe összehívott találkozón telt ház van. A haladó szellemű váradi polgárok kíváncsiak arra, hogy mit ajánl nekik az új politikai szervezet. Jászi Oszkárt és Somló Bodogot követően Ady emelkedik szólásra, és néhány rövid, köszöntő mondat után fölolvassa a Véres panorámák tavaszán című költeményét. Nagy Mihály emlékeiben úgy maradt meg a pillanat, hogy „az emberek furcsa értetlenséggel hallgatták ezt az apokaliptikus látomást."

„A Föld mozog, én ifju feleim,/S mi rátesszük lábunk a magyar rögre,/És esküszünk: mozdulni fog ez is/S minden mostanit jobbal pótolunk,/Vagy minden vész itt, ámen, mindörökre.”

Gyűlés után ebéd, azt követően pedig kávézás a Pannóniával szomszédos Elite kávéház teraszán. Marton Manó, aki az ebédet kihagyja, hogy beugorjon a szerkesztőségbe megnézni, rendben vannak-e a hétfői lapszámba készülő cikkek, kis idő múlva szaladva érkezik, és levegő után kapkodva közli a hírt, amely nemrég futott be az újsághoz: Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét Szarajevóban meggyilkolták. Mindenki megrendül a tragédia hallatán, Ady sápadtan, reszkető kézzel törli meg homlokát, a távolba néz, és ennyit mond: – Itt a világháború!

A Pannónia szálló a nagyváradi Bémer téren. Ennek volt a vendége Ady Endre és öccse, Ady Lajos a háború kitörésének napján

Ady, Erdély és Octavian Goga

Ady 1915 novemberében, kezében Az Est egyik lapszámával. Székely Aladár felvételeAdy nemcsak a háború elkerülhetetlenségéről van meggyőződve, hanem azt is tudja, hogy mi minden veszhet el, ha a pusztító gépezet beindul. Érzi, hogy Erdély veszélyben forog. Évek óta írja publicisztikáit az erdélyi, partiumi rögvalóságról. Számtalanszor meghúzta már a vészharangot. Elemzett, bizonyított, megmutatott, fenyegetett. Látott.

Már szülőfalujáról is azt írja egyik levelében, hogy „Érmindszenten vagyok megint, drága, nagyon oláhosodó, nemes kis érmelléki falumban.” Ugyanezt fogalmazza meg Nagyváradról is: „Ez a város magyar város, modern város. De végvár. Falait az erdélyi román tenger mossa.”

Gondolkodását és költészetét, illetve politikai nézeteit és közírói tevékenységét meghatározza Erdély. Érmindszent szülöttje, Nagykároly és Zilah neveltje, Nagyvárad szerelmese. Költőként, aktív újságíróként és a magyar politikai élet értő figyelőjeként jól tudja, hogy a magyar-román megbékélés nélkül nem lehet Erdélyt megtartani a magyar állam keretei között. A világháborút megelőző években éppen ezért, Erdély biztosabb jövője érdekében sürgeti a magyar-román kiegyezést. Figyelemmel kíséri nemcsak a magyar, de a román politikai és szellemi élet eseményeit is, és a transzilvanizmus jegyében próbál barátságot kötni az erdélyi román politikai és szellemi élet vezetőivel, közöttük Octavian Gogával, aki már az 1910-es években nagy tekintélynek örvend a román irodalmi életben. Mint költő és publicista a fiatal román értelmiség egyik vezérének számít, ráadásul nagyra becsüli Ady költészetét, már 1909-től kezdve rendszeresen fordít tőle verseket, és az is bizalmat kelt iránta, hogy 1903-1904-ben valóban bravúrosan lefordította Madáchnak a nagy művét,  Az ember tragédiáját.

Octavian GogaKapcsolatukat az alapozza meg, hogy 1912 tavaszán Ady nyílt levélben fejezi ki szolidaritását a sajtóvétség miatt egy hónapi államfogházra ítélt román költő iránt. Goga büntetését a szegedi fogházban tölti le, tulajdonképpen idillikus körülmények között, minthogy nappal a díványon hever, éjszaka íróasztalánál dolgozik, s még az is megesik, hogy Szalay József szegedi rendőrfőkapitány-helyettes, aki nagyra becsüli a román költő munkásságát, virágcsokorral kedveskedik neki!

Ady Endre baráti levelét Goga válasza követi, majd 1913 elején Ady és a Nyugat gárdája Goga tiszteletére vacsorát rendeznek Budapesten. Ott van Babits, Móricz, Ignotus, Schöpflin Aladár és Fenyő Miksa. De már ez a találkozás is balul végződik. Ignotus ugyanis arról ír, hogy amikor Goga mellének szegezik a kérdést: „csak tudnók, hogy mit akartok”, a román költő váratlan radikalizmussal válaszol: „egyszerűen: nem akarunk hozzátok tartozni”. Goga ekkor már a nagyromán állameszme és a bukaresti irredentizmus elszánt képviselője, s nem igazán érdekli a magyar-román összefogás eszméje.

Aztán  tiszta víz kerül a pohárba, már Ady sem tud eltekinteni attól, hogy az egykor ígéretesnek induló barátság megfeneklik. Goga „A magyar nemzeti kultúra – anakronizmus” címmel támadó cikket jelentet meg a Românul című lapban. A modern magyar irodalom és a Nyugat ellen rohan ki, amelyet azzal vádol meg, hogy a hagyományos magyar kulturális értékek elutasításával idegen, „zsidó szellemiségű” irodalmat erőltet rá a magyar olvasóközönségre:

„Az a híd, amely összekötné a maiakat a magyar múlt lelkével, kettétört; a társadalmi elemek megnyilvánulásai, amelyek e nép történelmét csinálták, nem jutnak szóhoz az irodalomban.”

Ady egyébként jól ismeri a román antiszemitizmust, többször cikkezett róla eddig is, hisz még nagyváradi újságíró korában nemegyszer tanúja annak, hogy a város vonatállomása megtelik a Kis-Romániából menekülő, elkergetett zsidókkal. Meg is írja:

„Ezeket a derék, munkás embereket kirúgott kutyaként kergetik ki szülőhazájukból. Kikergeti egy olyan nép, mely őrült hazudozásaival az emberi jogokról belármázza az egész művelt világot. Mely siránkozik testvéreinek rabszolga helyzetén. Mely perfid viselkedésével megérdemelné a művelt, liberális államok leszámoló fellépését. Az európai kormányok pedig hallgatnak.”

Következő lépésként Goga a Luceafărul című nagyszebeni lap szerkesztősége révén üzen Adynak és a nyugatosoknak, egyértelműen elutasítva a magyar-román megbékélés gondolatát:

„A nép, a román parasztság sohasem álmodozik »békéről«. A nép véres verejtékkel dolgozik és vár. El tudod képzelni, mire vár. Ti csak szövögessétek a magatok jövőjét. Mi is megszőjük a magunkét, nélkületek, sőt ellenetek is.”

Plakát a román hadbalépésrőlKözben a román költő demonstratív módon is szakít korábbi magyar barátaival is. Ekkor már egyértelműen a magyarság ellenfeleinek táborában helyezkedik el: Párizsból hazatérőben elkerüli Magyarországot, s egyenesen Bukarestbe megy, ahol a szélsőséges magyarellenes politika egyik agitátora lesz. Magyarellenes színdarabja, a Domnul Notar  (Jegyző úr) hihetetlenül zajos sikert arat a bukaresti Nemzeti Színházban, s még nagyobb visszhangot váltanak ki újságcikkei, amelyek Erdélynek a magyar államtól való elszakítását és Románia gyors felfegyverezését követelik. Mindez szellemi értelemben már az 1916-os román katonai támadást és Erdély elfoglalását készíti elő. Ady nem hagyja szó nélkül a történteket, és megírja Goga Octávián vádjai című válaszát a Nyugatban, majd Levél helyett Gogának című keserű vallomását a Világban, amely így kezdődik: „Azt látom, dehogy látom, érzem, hogy ezt az undok játékot se játékosként, se kibicként sem bírom” . A levél végén pedig az Octavian Gogával véglegesen leszámoló nevezetes sorok olvashatók:

Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy ilyen tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Terhelten és átkozottan e levethetetlen magyarságtól, azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van... Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem Domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.”

A sorozások

1915. március 27-én, nagyon sok huzavona után veszi feleségül Csinszkát: a háború első hónapjai egybeesnek a Boncza Miklóssal folytatott harccal. A budapesti házasságkötés után a fiatal házaspár április 4-én utazik vissza Csucsára. Budapestre költözésükig, 1917 novemberéig ez lesz Ady  állandó otthona, menedéke, időnként börtöne. Ekkor veszi kezdetét a katonai sorozásokkal járó hercehurca, aggodalom, a felmentésért folytatott járás-kelés a különböző sorozóközpontok között. A bürokratikus rendeszerrel nehéz megküzdeni, hiába súlyos beteg utolsó éveiben, akkor sem mentik fel véglegesen a katonai szolgálat alól. Legutoljára is csak 1919. február végéig kap ideiglenes felmentést – pedig akkorra már egy hónapja halott.

Bölöni György írja le, hogy Ady nem volt katona. Valószínű, hogy a felmentését a nagykárolyi diákévek alatt szerzett reumás betegségének „köszönhette”, ugyanis egy februári napon barátaival csónakázni mentek az Ecsedi-lápra, a csónak felborult, és társai csak nehezen tudták kihúzni az ingoványos talajú lápból az úszni nem tudó 12 éves Bandit. Ady Lajos szerint bátyja ekkor szerez reumát, amely később is ízületi fájdalmakat és csontkinövést okoz térde tájékán. Ezzel magyarázható , hogy – amint sok kortársa leírja –  csenevészek a lábai, nehézkesen jár, húzza a lábát, emiatt nem is igen szeret gyalogolni.

Ady és Csinszka. Székely Aladár felvétele

Alig egy hónappal a házasságkötés után, Bandi megkapja az első behívót:  1915. április 28-án kell  sorozásra jelentkeznie Tasnádon. Az akkori sorozó őrmester, Berényi Ferenc  húsz évvel később meséli el a történetet:

„A jegyző, aki könyveiből olvasta a regruták neveit, felpillantott az iratokból, és hangosan kiáltotta: Ady Endre! A bizottság tagjai egymásra néztek. Az ajtó lassan kinyílt, és tétova, kacsázó léptekkel, félénken és sápadtan előttünk állt a költő. Féloldalt fésült haja szemébe lógott, ahogy elfogódottan mosolygott, szájából kivillantak aranyfogai. Sötétszürke zakót viselt. Mikor levetkezett, mindnyájan láttuk, hogy jól fejlett, ép teste van, sőt meglehetősen nagy pocakja is. Az orvos hozzálépett, alaposan vizsgálgatta, és megállapította, hogy fogai hiányosak. Aztán tovább vizsgálta, forgatta, majd odament az ezredeshez, súgott neki valamit, majd újra Ady elé lépett, és ismét tüzetesen megvizsgálta. Hirtelen észrevette, hogy a költő jobb lábának nagyujja természetellenesen el van ferdülve. Egészen megvidámodott a derék főorvos, és már diktálta is nekem a diagnózist: »foghiány és jobb lábujj nagyfokú elgörbülése, alkalmatlan«. Mindenki fellélegzett.”

A bánffyhunyadi sorozólapja 1915 decemberéből, amelyen olvasható, hogy a 170 cm magasságú Adyt alkalmasnak találják a fegyveres szolgálatraAdy azzal hálálja meg az orvos és a sorozó bizotság kedvességét, hogy meghívja őket egy esti borozásra. A felmentés azonban mindössze egy fél évre szól, ezért 1915. november 27-én  ismét jelentkeznie kell. Budapestről jön Csinszkával, aki nehezen bírja az utazást:

„Borzasztó időben, éjszaka, vékony városi ruhákban utaztunk Tasnádra. Rémes út. Bandi olyan, mint egy őrült, s csak itallal lehet féken tartani. Éjszaka érünk Tasnádra. Az állomástól a város 1 óra út, alig kapunk kocsit. Óriási hideg. Bandi a kocsiban végigvágódik.”

Kiderül, hogy tévesen sürgönyöztek Adynak, mert nem Tasnádon kell jelentkeznie, hanem Bánffyhunyadon, december 20-án.  A bánffyhunyadi sorozóbizottság a beteg költőt katonai szolgálatra alkalmasnak találja. Csinszka szerint: „Bandit 39 fokos ideglázzal beveszik. Ugyanakkor féllábuakat is bevesznek.” A  sorozás után Ady rettenetes állapotban van: lábai reszketnek, alig tud megállni rajtuk. Nem tudja feldolgozni, hogy a sorozóbizottság elnökét nem érdekelte, hogy ő milyen beteg ember. A dési 32-ik honvéd gyalogezredbe osztják be,  és mivel a Nyugat írói listáján való felmentése nem érkezik meg kellő időben a katonasághoz, 1916 januárjában be kell vonulnia ezredéhez Kolozsvárra.

Ady és Csinszka a csucsai kastély előtti kertben

Csinszka visszaemlékezésében azt írja, hogy 1916-tól kezdve Adyt

halálra izgatják a felmentési kérdések. Ha nincs még kezében az új hivatalos cédula – lázban gyötrődve – nem mer az utcára kimenni – még kocsin sem. Legjobban a katonaság kiképzési, fegyelmi részétől fél. Annyira érzékeny, hiú és sérthető ezekben az években, hogy az első parancsoló hangra elveszti a fejét és támadni képes. […] A bevonulás lehetősége halálos izgalomban tartja Adyt. Gőgösen – mondja ugyan legrettenetesebb izgalmai idején is, hogy Ő egy lépést sem tesz felmentéséért. Ha ő nem érték a nemzetének, magára vessen az, aki ilyen hitványul veszni hagyja. Kínos, nehéz napok jönnek. Bandi iszik, mértéktelenül cigarettázik, s az akarata minden önpusztításban szembe találkozik az enyémmel.”

Ady a felmentés hiányában, január 17-én jelentkezik a kolozsvári hadkiegészítőnél. Először csak annyit sikerült elérniük, hogy kaszárnyán kívül a New York Szállóban lehetett a feleségével. Csinszka „kezébe veszi az ügyet”, személyesen tárgyal a kerületi katonai parancsnokkal, megsürgeti a felmentést, ami meg is érkezik a bevonulási terminus utáni ötödik napon.

1917 és 1918 is így telik el: Ady folyamatosan izgul a katonai behívója ügyében. 1918. szeptember 7-én  írja utolsó ismert levelét a szüleinek, ebben is kitér a katonáskodásra, hisz épp akkor kapja meg azt a felmentését, amely 1919 februárjáig érvényes:

Édes jó szüleim, rossz idő, rossz egészség, álmatlanság, idegesség s őrült köhögés éjszakánként, de valahogy megvagyok. Ma kaptam meg a fölmentésemet február végéig, ez egy kicsit megnyugtat. Várjuk édesapámat. Ha baj volna, tessék táviratozni… Nagyon ideges vagyok, nem tudok dolgozni, egy ilyen levelet megírnom: csoda. Az ősz megcsinálja, hogy mit csinálok. Rémes így leverten bolondok között élni. Csókolom ezerszer édeséket, várom édesapámat. Szeretett fiuk Bandi.”

„Én láttam a futó Erdélyt...”

A sorozások közötti hónapok Csucsán telnek. Nem jól. Ady idegrendszere pattanásig van feszülve. Folyamatosan híreket, újságokat vár, amelyek késnek, hiszen ez nem a főváros és nem Nagyvárad. A háború miatt elszigeteltté válik a falu, nehézkessé a közlekedés és a hírcsere : általános mozgosításkor és csapatösszevonások idején a vasúti közlekedés teljesen megszűnik. Ilyenkor Ady börtönnek érzi Csucsát, elviselhetetlennek az életét, őrjöng, hogy be van zárva ebbe az Isten háta mögötti erdélyi faluba. A vasúti állomás vendéglőjében tölti napjait és estéit, azzal az ürüggyel, hogy várja a budapesti újságjait. Italozó társai a továbbutazásra váró, lerészegedett katonák vagy a Csucsán szolgáló vasúti altisztek. Velük issza a rossz bort literszám, s magatehetetlen zsákként cipelik fel a várba  a cselédek. Olyankor Bertuka jelenteteket rendez, Ady is ordít, aztán a kómás alvás után kibékülnek, és Bandi újabb verssel kér bocsánatot. Szerelem és háború, egymásrautaltság, a magyarság, az emberiség veszte – másról nem tud írni. 

„Mert minden odavan,/ Minden, amiben hittünk,/ Zászlók, kiket ormokra vittünk,/ Ma minden odavan/ S boldog, aki boldogtalan.”

1916. augusztus 27-én Románia hadat üzen az Osztrák-Magyar Monarchiának. A román katonaság a hadüzenet átadása utáni percekben átlépi a határt a Kárpátok hágóin és szorosain keresztül. Elindul a székelyföldi menekültek áradata. Lovas- és ökrös szekereken, gyalogosan, vonatokon. A hontalanná vált, kétségbeesett emberek vég nélküli folyama ott hömpölyög a csucsai kastély alatt kígyózó országúton, a vonatok is ott haladnak el. Ady tehetetlen kétségbeeséssel nézi. Csinszka feljegyzi a naplójába, hogy „betegei vagyunk az eseményekenek, lakásunk naponta szálloda, 8–9 család átmeneti szállóhelye. Rémült emberek, fejvesztettség –uccán széthulló állatkaravánok stb. Bandi a sírásig föl van korbácsolva.”

Ady és Csinszka egy katona (valószínűleg Sarkadi Béla) társaságában a csucsai kertben 1917 októberében.

Ady Fenyő Miksának panaszolja el, hogy mennyire megviseli a menekülő Erdély tragédiája:

 „Drága jó Miskám, sok hét óta a nevemet se tudom leírni, ellenben van egy jó revolverem. Katonákat, menekülteket vendégeltem, s félig megőszültem. Aludni, enni nem tudok, lerongyolódtam teljesen. Eddig féltréfa volt a neuraszténiám, s most tudtam meg, milyen a komoly. Nem bírom. Leveled és Schöpfliné tartott, biztatott egy-két napig. Jöttek új dolgok, szörnyűségesek, s igazán azt hiszem, hogy ti Pesten nem is sejtitek, mi történt. Bár már hívnának be katonának, hogy ezen is túl lennék. Egész életem, nagyszerű pazarlásom belefúlt a régi átkok, bűnök s a javíthatatlan embertömegek galádságába. Dehogyis akarok én katona most lenni: írni szeretnék, nagyot."

És megírja az Ember az embertelenségben című versét. Az akkor látottaktól nem tud szabadulni, későbbi verseiben folyamatosan vissza-visszatérnek a drámai képek. 1997-ben kerül elő egy dedikáció formájában fönnmaradt verse, amely szintén a "menekülő életről" szól, és amelyet 1917 márciusában jegyez be a Vér és arany című kötetébe Ady:

Én láttam a futó Erdélyt  / Majdnem ájultan s tehetetlen, / Éreztem már a Rém sok iszonyát,  / De sohase keservesebben: / Mintha fajtám fölött / Húzták volna a halál-harangot / S mintha én is a bűnösök / Millióihoz tartoztam volna.”

Üdvözlet a győzőnek

1918. október 17-én gróf Tisza István bejelenti a képviselőházban a központi hatalmak vereségét.  Pár nap múlva Ady Csinszkával és a román szolgálójukkal, Vonyicával nagybetegen Csucsáról menekülve a budapesti Veres Pálné utcai lakásba érkezik. Csucsán zavargásoktól tartanak, maga Csinszka jegyzi le, hogy biztonságukat is féltik, ezért hagyják el sietve otthonukat:

 „ 1918 októberének végén Pestre jövünk. Én siettem, forszírozom az utat, mert félek Bandi leromlott idegrendszerétől, s valami ösztön rémít, hogy elzáródhatnak az utak. Jászi is sürgönyöz. Pesten bámulva fogadnak, hogy élünk, s nem törtek be hozzánk még a románok. Mi semmiről sem tudunk, s hogy Csucsáig jöhessenek, ezen igazán mulatunk (sic!).”

A világháborús égbolt egyre sötétebb lesz, a költő szavai egyre drámaibbak, mondatai látnokiak,  őmaga pedig egyre betegebb. Schöpflin kopog be hozzá — később a Nyugatban eleveníti föl a fájó emlékeket:

„Fázósan, köpenyébe burkolózva ült lakása hallszerű előszobájában, az arca dúlt volt, finomvágású szája körül az a fájdalmas vonás, melyet jól ismertünk, elmélyült, uralkodóvá lett egész fiziognómiáján. Előtte kis asztalkán kancsó bor. Sokáig nem szóltunk semmit. Aztán egyszerre megfogta kezemet, és halkan így szólt: — Úgy érzem magamat, mint Vörösmarty, mikor A vén cigányt írta...“

Éjjel zajra ébred a költő. Ablakával szemközt a hadtestparancsnokság palotáját ostromolják a forrongó katonák. Bölöni György másfél évtized múltán is szocialista hevülettel idézi fel az október 31-ei, őszirózsás napot, amikor Jászival, Kunfival akar találkozni, és Adyt is felkíséri a Nemzeti Tanácsba, ott azonban elkedvetlenedik, mert a nevezetteket nem találja. Adynak a szívrohamot a délutáni hír jelenti: meggyilkolták Tisza Istvánt! „Rettenetes, meglásd, végünk van!” - mondja sírva Bölöninek. „A forradalmat féltette” - magyarázza Bölöni, félreértve – lehet szándékosan – a drámai jelenetet.

Őszirózsás katonák

 A másik tanú, Ady Lajos a költő megrendülését  sokkal árnyaltabban tudatja: „A szörnyű hír hallatára zokogásba tört ki, s töredezve ismételgette: »Ennek nem lett volna szabad megtörténni!...«” A Tisza-gyilkossággal Ady előtt a „forradalom” azonnali kudarca és a magyarság végzetes összeomlása rémlik fel. Az elkövetkező napokban hűdésével ereje gyöngül, s folytonos italozásával testi-lelki sorvadása rohamosan felgyorsul. Dadog, s az odaadóan gondoskodó Csinszka is riadtan nézi ernyedten tátogó száját. Már csak a szeme sugárzik.

Az októberben megalakult Román Nemzeti Tanács november 9-én ultimátumot küld a magyar kormánynak: „...át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.” Ezután felsorolják az általuk kért vármegyéket. Befejezésül közlik, hogy kormányukat Nagyszebenben kívánják megalakítani, s jelen jegyzékükre a választ november 12-én 18 óráig várják. A huszonhat vármegyényi területre igényt tartó követelés részleteiről Jászi Oszkárt, a nemzetiségi ügyekben illetékes tárca nélküli minisztert küldik tárgyalni. Mindenki reménykedik, hogy Jászi terve, mely egy svájci típusú föderációs állam megteremtését célozza, meghallgatásra talál az erdélyi románoknál.

Ady és Csinszka a csucsai kertben. A fénykép Emil Isac hagyatékában maradt fent, valószínűleg ő volt a fotográfus.Jászi aradi útja életbevágóan fontos Adynak. A tárgyalások menetéről a Világ szerkesztőségéből tájékoztatják fázisról fázisra, végül óráról órára. Idegláza 40 fokra emelkedik ezekben az órákban. Jászi Aradról hazaérkezvén Adyhoz siet, hogy beszámoljon, „de Ady elvágta a szavát, megölelte a barátját, és csak annyit mondott: – Késő... késő... Későn történt...” - idézi Révész a pillanatot. Odalett Erdély. Neki Erdély a megőrzött magyarság történelmi és szellemi metaforáját is jelenti. Araddal benne a trianoni végzet bizonyossá válik. Akkor hal meg.

Aztán küldöttség kopog. A Nemzeti Tanács üdvözletét hozzák. „Komor napokat élünk, a magábaszállás sötét napjait. .. Ezért sietünk feléd, poéta. Segíts. Ha betegen is, de segíts. A kisujjadat sem kell mozdítanod, csak mutass könyveid felé... Mutass könyveidre, Ady. Endre! Mutass szívedre, Ady Endre! Mutass hitedre, Ady Endre!... Ebben az országban a te utadon akarunk járni, mint hív csatlósaid, utánad, mindig csak utánad!“

Ady szép fekete kabátban ül a szobájában, arca ünnepélyes. Papírlapot szorongat a kezében, de szava elakad, akkor már csak akadozva, küszködve tud beszélni. November végén végső erőfeszítéssel még fölkel, s öccsével gyalog indul a Vörösmarty Akadémia alakuló értekezletére. Ott sem tudja befejezni, amit mondani akar, de gondolatai tovább gyötrik. Másnap Lajos megpróbálja lejegyezni a folytatást. Adyból ez bukik elő: „Népek hazája, nagyvilág“ és: „Sírva kiált egy megroppant nemzet", aztán sírni kezd: — Nem tudom tovább. . . Nem tudom tovább...”

A letépett bibliafedélCsupán addig élek, [...]Amíg szívemből / Felfakad az ének” - írja egy korai versében. Úgy tűnik, hogy elérkezett az a pillanat, amikor már nem lehet, nincs amiért verset írni, a végleg elapadt énekkel a költő feladja az Életet is. Mindig olvasott, kedves Károli-Bibliáját ezekben a napokban tépi össze. Vonyica, a szobalány éppen akkor lép a szobába, amikor Ady a kályha előtt áll, izgatott kezekkel a fekete könyvnek lapjait szakítja ki sorra, és a lobogó tűzbe veti őket. És zokog.  „Eli, Eli! Lama Sabaktáni?”, írja zsebében hordott Szentírásának fedelére, és gyakran suttogja, dadogja a krisztusi végsóhajt.  „Én Istenem, én Istenem, mért hagytál el engemet?" 

Aztán Ignotus Pál jön, verset kér tőle a Nyugatba. A tüdőgyulladás lázában vergődve születik meg az utolsó vers, az Üdvözlet a győzőnekNe tapossatok rajta nagyon – írja az egyik sorban, ezzel megadja ő is magát; összeomlik benne az ország.  

Mi voltunk a földnek bolondja, / Elhasznált, szegény magyarok, / És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek” 

Január közepén, egy vasárnap délelőtt búcsúzik el a szobájától. Mielőtt elindulna a városligeti Park Szanatóriumba, szemével végigsimogatja bútorait, könyveit. Pillantása megáll az ágyán, amely hónapokig „mátrác-sírja“ volt, aztán kezét a kilincsre teszi, s így szól Csinszkáékhoz: — Semmit sem fordíthattok meg. Utolsó mondata ez a Veres Pálné utcában.

Jászi Oszkár

Mi lett a történet szereplőinek további sorsa?

Jászi Oszkár a Károlyi- kormány által kezdeményezett, és Erdély szempontjából meghatározó jelentőségű, a Román Nemzeti Tanács vezetőivel folytatott aradi tanácskozásai kudarccal járnak, ezért 1919. január 19-én lemond. A Károlyi-kormány bukása után hatalomra került Tanácsköztársaságot „új középkornak” nevezi, s bizonyos abban, hogy a bolsevik diktatúrát fehérterror követi majd. 1919. április 30-án elhagyja az országot, és Bécsben telepedik le. 1925-től 1942-es nyugdíjazásáig az Egyesült Államokban az Ohio állambeli Oberlin College politológia professzora. Évente látogat Európába, de Magyarországra nem is próbál beutazási engedélyt kérni. A második világháború után egy ideig abban bízik, hogy a szovjet katonai jelenlét dacára lehetővé válik Magyarország demokratizálódása és a dunai népek összefogása, de amikor 1947-ben Budapestre látogat, be kell látnia e remény hiábavalóságát. Visszatér az Egyesült Álamokba.1956 októberében már súlyos beteg, a forradalom hírei nem jutnak el tudatáig.

Csinszka a Veres Pálné utcai lakásbanBoncza Berta új életet kezd A csucsai kastély eladását megelőzi a budapesti Veres Pálné utcai lakás felszámolása, melynek lebonyolításához képest a csucsai kastély adásvétele jóval nagyobb nehézségekbe ütközött, hiszen Csucsa addigra román megszállás alá kerül. Csak 1920-ban sikerült eladnia Gogának a csucsai birtokot a kastéllyal együtt, ám a kastély eladásának gondolata már jóval korábban felmerül benne. 1919 őszén például a következőket írja Hatvány Lajosnak: „Én most Csucsa eladásával foglalkozom. 600.000, sőt 700.000 koronát ígérnek érte.”  Szentimrei Jenő úgy emlékszik vissza, hogy Csinszka keresi fel levélben Octavian Gogát a csúcsai kastély eladásával kapcsolatban: „Gogának a forradalmak után levélben ajánlotta fel Csucsát megvételre Boncza Berta. Az épületeket és berendezést a hosszas katonai beszállásolások és hadműveletek annyira megviselték, hogy nem lett volna módja a helyreállításra. A román költőtárs kezén - írta neki - megnyugvással tudná az ő egykor annyira kedves tartózkodási helyüket. Goga nem alkudott, gavallérosan megadta a kért milliót." Mire azonban megköttetik a vásár, és Octavian Goga kifizeti a kastély árát, az infláció miatt az összeg csak annyit ér, hogy  Csinszka mindössze egy bundát vásárolhat magának belőle. Bár az új tulajdonosok, Goga és felesége többször hívják látogatóba, Bertuka – aki akkor már Márffy Ödön festőművész felesége – soha nem megy vissza Csucsára, csak szomorú emlékei kapcsolódnak a helyhez, amelyeket nem kíván újraélni.

A Boncza kastély, mielőtt Octavian Goga átépíttette volna

Félig levágott fotó Ady Endréről  a PIM gyűjteményébenOctavian Goga  megvásárolja a csucsai kastélyt. A nagyváradi író, Tabéry Géza, aki mind Ady, mind később, Goga idejében többször megfordul Csucsán, ellentmond Szentimrei Jenő emlékezésének, és azt állítja, hogy a kastély megvásárlásának az ötletével maga Goga jelentkezik Csinszkánál. Tabéry az I. világháborút követően beálló változásról így emlékezik meg: „... a román fegyverek árnyékában haladó civil kíséretből kiválik egy zömök, éles kék tekintetű úr, Goga Oktávián. Az idegen felsietett a park gyalogszerpentinjein. Ellenség létére is döbbenten szemlélte a pusztítást, amit a csaták okoztak Adyék fészkén. S a nagyromán álmok átmeneti valóságra válásának hajnalán átsuhant a gondolat - beletelepedni az egyébként részéről őszintén tisztelt, nagyra becsült halott magyar költőtárs örökébe. Érintkezésbe lépett Ady özvegyével. A megegyezés gyorsan létrejött közöttük: Goga potom áron megvásárolta Bertukától Csucsát.” Goga a „várkastélyt”  Brâncoveanu-stílusban átépítteti, a faluból visszaszerez minden olyan fellelhető tárgyat, amely a Bonczáéké és Adyéké volt. Ő az, aki "rátalál" Ady fiára, Csucsai Péterre, egy falubéli parasztlány törvénytelen gyermekére, akit saját költségén taníttat. Élete folyamán mindent megtesz az erdélyi Ady-kultusz felvirágoztatása érdekében. Csoóri Sándor írja Csucsa hanyatlása című, Markó Bélának címzett irodalmi levelében: „A megértő barátból hódító ellenfél lett, a román szegények és hazafiak költőjéből elvakult, magyarellenes miniszter, aki valószínű, hogy nemcsak azért vette meg Ady özvegyétől a kastélyt, mert tetszett neki, és mert volt hozzá elég pénze, hanem azért is, mert a megvételben a nagy történelmi szimbólumot érezte meg: az Ady fölötti és a magyarság fölötti győzelem jelképét.”  Octavian Gogát 1938-ban bekövetkezett halála után ide temetik, és hamvai fölé felesége mauzóleumot emeltet.

S a költő? A költő él. 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X