Anyanyelv és szakmaiság: kisebbségi műsorok nagy gondjai – Boris Velimirovici főszerkesztőt kérdeztük


-A A+

Hogyan lehet a kisebbségi műsorokat feliratozni, ha egyre kevesebb az anyanyelvű beszélő? Kinek is készülnek a kisebbségi tévéadások? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a szerb származású Boris Velimirovici-csal, a Román Közszolgálati Televízió (TVR) Kisebbségi Szerkesztősége tizennyolc romániai kisebbség életét tükröző adásának főszerkesztőjével. Elsőként az általa vezetett részleg nem túl előnyös megnevezéséről beszélgettünk el Sinaián, ahol a közszolgálati audiovizuális média újságírói tanácskoztak az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának kezdeményezésére.

„Egyéb kisebbségek”, így nevezik a RTV kisebbségi szerkesztőségének harmadik részlegét. Mióta létezik ez az enyhén negatív töltetű fogalomtársítás, amely révén a romániai nemzeti közösségek egy részének tagjai alkalmasint kevesebbnek érezhetik magukat az önálló szerkesztőséggel rendelkező magyar vagy akár a német közösségnél?

Amikor én a közszolgálati tévéhez kerültem, már létezett ez a megnevezés. Azt hiszem, régebbi fogalomtársítás, de nem tudnám megmondani pontosan, hogy mikori. A szerkesztőséget Kisebbségi Szerkesztőségnek hívják, és ezen belül működik három részleg – hajdanán szerkesztőségek voltak, ma már csak részlegek – a magyar, a német és az „egyéb kisebbségek”. Ez utóbbi a tizennyolc közösséget jelöl, amely őshonos Romániában.

Jelen pillanatig nem találtunk a meglévőnél jobb kifejezést a részleg megnevezésére. Én azonban ezt formaságnak tekintem: fontos ugyan a részleg elnevezése, de annál is fontosabbnak tartom a tevékenységét. Ezért sem foglalkoztunk sokat ezzel a vonatkozással, és azt is látni kell, hogy ez nem volt szándékosan kitalált, ráadásul olyan dolognak tartom, ami könnyen megoldható egy intézményen belüli beszélgetéssel. Tehát nem erőszakolta ránk senki, mi ezt amúgy sem fogadtuk volna el…

Hogyan működik az ön által vezetett részleg anyagi, illetve humán erőforrás tekintetében? Mekkora figyelmet szentel az RTV a kisebbségekről, a kisebbségeknek szóló műsorszerkesztésnek általában?

Itt két dolgot is figyelembe kell venni: egyfelől azt, hogy az RTV regionális stúdióinak vannak saját költségvetéssel működő kisebbségi szerkesztőségei – valóban nem az összesnek, de a zömének. Ezek a szerkesztőségek lefödik az illető térség kisebbségi tevékenységeit – gondolok itt Temesvárra, Kolozsvárra és Marosvásárhelyre, például. Nekünk pedig, központi szerkesztőségként le kell fednünk az összes többi területet, többek között azokat is, amelyekben az RTV-nek nincs helyi stúdiója, mint amilyen Dobrudzsa. De olyan is van, hogy fontosabb és méretesebb kisebbségi eseményekre is kiszállunk az ország bármelyik részére, teszem azt, Jászvásárra, ahol fontos eseményt szerveznek a moldvai vagy bukovinai kisebbségek. Erre mi külön forrást is el szoktunk különíteni.

Ráadásul nekünk bizonyos műsorformátumokhoz is igazodunk kell, így sokkalta bonyolultabb embert küldeni az eseményekre, mint kiszállnunk a helyszínre. Ráadásul nekünk riporterünk, vágópultunk és minden egyébünk is megvan, amivel esetleg egy regionális stúdió nem rendelkezik. Ilyen tekintetben a kisebbségi műsorokra szánt költségvetés is két irányból érkezik: egyfelől a regionális stúdiókéba foglalják bele, másfelől a bukaresti központi stúdió kisebbségi adásaira szánt keretéből való. A kisebbségi részlegek aszerint kapják a költségvetés, hogy hány perces adásokat kell szerkeszteniük. Mivel a magyar és az egyéb kisebbségek szerkesztősége heti két napon is sugároz, a német viszont csak egyen, találtunk magunknak egy olyan költségvetés elosztási módozatot, amely mindenki szükségleteinek megfelel. Ez azért is méltányos, mert közösen beszéljük és egyezzük meg. Van, aki a kiszállásaira, van, aki egyéb prioritásaira fordítja, hiszen a mi tevékenységeink enyhén különböznek. Tény viszont az, hogy a regionális stúdiókban dolgozó kollégákkal sokat segítjük egymást, így általánosságban elégedettek vagyunk azzal a költségvetési kerettel, amelyet számunkra elkülönítenek. Persze, mindig lehetne többet és jobbat, de én legalábbis soha nem éreztem azt, hogy pénzügyi akadályai lettek volna valamely projektünk megvalósításának. Voltak olyan helyzetek is, amelyekben az állami költségvetési források késtek, ami azt jelentette, hogy papíron megvolt az összeg, de nem tudtunk rendelkezni vele, mert nem jött be a számlánkra. De az ilyen helyzetek belátható idő alatt megoldódtak.

Ami a humán erőforrásainak illeti: részlegünkön jelenleg 25 ember dolgozik, mi pedig ennek függvényében osszuk el a munkát. Nem beszélek itt a többi részlegen dolgozó kollégákról, mert mindenki belátása szerint osztja be a forrásait. Nyilván, mindig szükség lenne még emberre, mert akkor több eseményt lehet lefödni. Nekünk azonban a meglévő kerettel is sikerül elvégeznünk a munkánkat, teljesítenünk a meghatározott céljainkat. Azt szeretnénk, ha minél több kisebbségi közösségben jelen lehetnénk, ami több kiszállást jelent és nagyobb csapatot.

Ráadásul ott van az is, hogy a közösségi események zöme hétvégén zajlik, hiszen a tánccsoportok amatőrökkel működnek, és az eseményszervezőknek is több idejük van akkor. Ez viszont azt is jelenti, hogy a ránk eső tizennyolc kisebbségi közösségnek akár egyidőben is lehet eseménye, nekünk pedig mindenhová el kell jutnunk. Ezért is mondom azt, hogy a humán erőforrás soha nem elég tulajdonképpen. De az RTV műszaki személyzete minket is kiszolgál, így a kirendelt humán erőforrás tulajdonképpen nagyobb, mint az imént említett huszonötös keret. és összességében azt mondhatom, hogy amióta a részlegem főszerkesztője vagyok, mindig nyitottságot tapasztaltam intézményünk részéről, attól függetlenül is, hogy éppen ki volt az RTV vezérigazgatója.

A sinaiai tanácskozáson felmerült a „kisebbségekről”, illetve „kisebbségeknek” készülő műsorok kérdése, fontossága, valamint az, hogy ezek két különböző megközelítést feltételeznek. Az ön szerkesztési vezérelvei idomulnak-e ehhez?

Azt hiszem, hogy előbb tisztáznunk kell az olvasók számára azt, hogy mit jelent ez a két különböző megfogalmazás. A kisebbségeknek szóló műsorok a közösségek nyelvén készülnek, miközben a kisebbségekről szólók lehetnek szintén anyanyelvűek, de általában román nyelvűek, mivel a többségi nézőknek készülnek az illető közösségekről. Persze, mi elsősorban azt szeretnénk, ha minél több anyanyelvű műsor lenne, amely révén az illető kisebbségi nyelvet is népszerűsítjük, hiszen ez alapvető meghatározója az illető kultúrának, az identitás megőrzésének legfontosabb küzdelme is erre irányul: a nyelv megőrzésére.

Nyilván, ott van még a történelem és a hagyományok is. De például egy szerb attól érzi magát szerbnek, hogy a szerb nyelvet beszéli. Vannak más esetek is, amikor annak ellenére is az illető közösség tagjának tartjuk magunkat, ha nem beszéljük a nyelvét, azonban a kultúránkat zömében mégiscsak a nyelvhasználat határozza meg. Ezért nyilvánvalóan arra törekszünk, hogy minél több műsorunk anyanyelvű legyen, azonban ezekhez olykor hiányoznak szükséges műszaki feltételek, hiszen azt is tapasztaltuk, hogy egyes közösségek esetében egyre csökken az anyanyelvű beszélők száma. Ez pedig nehézségeket okoz, mert nincs megfelelő beszédpartner, akit meg lehetne szólaltatni, másfelől pedig nem találunk fordítókat sem, hiszen az anyanyelvű beszélő nem beszéli helyesen az illető nyelvet – egyeztetési hibákat ejt, nem az irodalmi nyelvet beszéli, vagy gyakran használ jövevényszavakat.

Tehát alapvetően a mi munkánkat az nehezíti meg, hogy nem találunk fordítókat, ami azért lényeges, mert nem sugározhatunk kizárólag anyanyelvű műsorokat, amikor a szándékunk éppen a kommunikáció megkönnyítése és az ismeret- vagy tudásterjesztés. Például, ha ruszin nyelvű műsort készítünk, és nem társítunk hozzá feliratot, akkor azt csak az illető nyelv néhány beszélője fogja érteni, a többségi nézőket pedig megfosztjuk attól, hogy megismerje az illető közösséget. Én személyesen sem tartom jónak, hogy feliratozás nélküli műsorokat sugározzunk, de ugyanakkor ugye ott van ez a nehézség a profi fordítások terén.

Minden alkalommal találnunk kell egy megfelelő megoldást, ami csupán a közösségek segítségével sikerülhet. Mert bármennyire is jól ismernénk a népszámlálási adatokat egy-egy településre vonatkozóan, mi nem ismerhetjük az ottani embereket, csupán az illető közösség tagjai, így kerülhetünk közel hozzájuk. Ezért a kisebbségi szervezetekkel nagyon szoros kapcsolatot ápolunk, hiszen ők az elsődleges információszolgáltatóink és ők szervezik a közösségi események zömét. Mi igyekszünk ezeket mind lefödni, ami enyhén szólva lehetetlen, hiszen olyan kisebbségek is vannak, amelyeknek egyetlen héten három-négy rendezvényük van. Ha ezt csupán a tizennyolc felével szorozzuk meg, akkor is lehetetlen mindeniken ott lennünk, így a szervezetekkel közösen keresünk megoldásokat arra, hogy a fontosabbakról be tudjunk számolni.

Van most egyérdekes projektünk is a kisebbségi identitásról, amelynek keretében ismert személyiségeket kutatunk fel, akik népszerűek a többségi társadalomban is, de nem tudják róluk, hogy kisebbségi gyökereik vannak. Esetükben nem azt mutatjuk be, hogyan lettek sikeresek, hanem a származásukról szoktunk beszélgetni velük.

Az aktív közösségek között említette a görögöt és a zsidót, ezeknek külön műsoruk is van a tizennyolc kisebbségnek fenntartott adásidőben. Mely szempontok szerint alakult ez így?

Az aktívabb kisebbségi közösségek közül háromnak szenteltünk külön műsort: a Kalimera a görög közösségé, a Mozaika a zsidó közösségé, az Opre Roma pedig kizárólag a roma közösségé.

Azonban itt azt is el kell mondanom, hogy a legfontosabb szempont, amelyet a részlegünk követ, az az illető közösség számaránya az ország kisebbségi lakosságán belül, hiszen ennek függvényében osztjuk le számára az adásidőt. Például, ha az ország 10 százaléka kisebbségi és ezen belül a szerbek száma 18 ezer, akkor ennek megfelelő időtartamot szánunk a közösség eseményei bemutatásának. De bármennyire fontos ez a kritérium, nem az egyetlen, hiszen vannak kisszámú, de nagyon aktív közösségek, amelyeknek az eseményei nagyobb teret igényelnek az adáson belül. Nagyon jó az együttműködésünk a regionális stúdiókkal: a temesvárival például a szerbek esetében, hiszen ők alapvetően a Bánságban élnek, így a nekik szánt adásidő is jelentősebb a regionális stúdió műsoraiban.

Említette a sinaiai találkozón az újságíróképzés gondját, és azt, hogy szükség lenne szakemberekre a kisebbségi műsorszerkesztéshez. Milyen megoldások lennének erre?

Egyértelmű, hogy ez a probléma nem oldható meg egykönnyen. A mi részlegünkön mind nagyon jó szakemberek dolgoznak, akik a kisebbségi műsorokra szakosodtak, és a megoldást én továbbra is abban látom, hogy profi újságírókkal dolgozzunk, akik ismerik az illető kisebbségi kultúrát, az ő munkájukat pedig fordítók, tolmácsok segítsék. Mert egy másik nyelvet nem lehet egy-két év alatt tökéletesen megtanulni, ugyanakkor azt is látni kell, hogy elenyésző azoknak az anyanyelvű beszélőknek a száma, akik jó sajtós szakemberek is. Mert mást jelent írott sajtós anyagokat szerkeszteni, és megint mást az közszolgálati audiovizuális médiában jónak lenni.  Így az egyetlen megoldás a profi újságíró és fordító kettőse lehet, azonban ehhez is a kisebbségi szervezetek támogatását kell kérnünk, nélkülük ezt sem tudjuk megvalósítani.

Kielégítőnek, elégségesnek tartja-e azt a figyelmet, amelyet harminc évvel a forradalom után Románia szentel a kisebbségi médiának?

Mindig lehetne többet. Én azt gondolom, hogy az ideálist kell megcéloznunk, még ha nem is érjük el mindig. De én, mindent összevetve azt mondom, hogy a közszolgálati média jelentős erőfeszítést tesz, fontos teret szán a kisebbségek életének tükrözésére. Így összességében azt mondhatom, hogy jelenleg elég jó a helyezet.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X