Főként a „szellem fényűzésével” foglalkozom - Kacsó Edith televíziós újságíró a Magyar Adás jelenéről


-A A+

Ötven esztendője összefonódik a Magyar Adáséval, akár azoké az erdélyi magyaroké, akik gyakorlatilag a Román Közszolgálati Televíziónak ezeken a műsorain nőttek fel. Kacsó Edith televíziós újságíró, szerkesztő ezt az időt egyértelműen pozitívan közelíti meg, hiszen – a szakmai lépcsőfokokat végigjárva – ma már leginkább a „szellem fényűzésével”, a kultúrával, a művészetekkel foglalkozhat. A Magyar Adás 50. évfordulójára készült beszélgetésünkből viszont az is kiderül: mit tekint a legjelentősebb mínusznak a munkájában?

Az 50 éves Magyar Adásból soha nem hiányoztak a művészeti műsorok. Ennek kapcsán egy roppant kézenfekvő kérdést szegeznék neked: nosztalgiával töltenek-e el szerkesztőként azok, a mondjuk 1989 utáni idők, amikor mások voltak a körülmények, így a figyelem is, amely ezt a fajta tévés munkát övezte?

Elsőként itt azt mondanám el, hogy én egyidős vagyok a Magyar Adással, egész életemben követtem a műsorait a tévéképernyő előtt is. Székelyföldön mi nem is nagyon láttunk más tévét, ezért ez magától értetődő volt.

Amikor Bukarestbe kerültem a tévéhez, volt már ezen a téren némi tapasztalatom, mert elvégeztem Budapesten a rendezői iskolát. Volt tehát némi elképzelésem is a dolgokról, de a lépcső összes fokát nekem is ugyanúgy végig kellett járnom, én ezt természetesnek tekintettem már akkor is. Ugyanúgy foglalkoztam politikával, gazdasággal, hírszerkesztéssel, szóval mindennel, amit kiosztottak rám. De nyilván, mindig is azt szerettem volna, hogy kultúrával foglalkozzam.

Most, 50 évesen, a Magyar Adással egyidősen megértem azt, hogy én magam választom ki a témáimat és készítem el ezekről az anyagaimat, és ha csak lehet, akkor ezekkel foglalkozom. Nyilván, ha be kell ugrani másfajta anyagot elkészíteni, azt is megteszem. A másik területem a szociális kérdésekre vonatkozik, de azért zömében a kultúrával foglalkozom…

Visszatérve: persze, hogy van némi nosztalgiám a hajdani idők iránt, de én úgy érzem, hogy jó úton haladunk. Mert a Magyar Adás olyasmit tud nyújtani – és ezt ki merem jelenteni –, amit egyetlen más, magyar nyelvű csatorna sem. És ez alatt értem a magyarországi csatornákat is, hiszen abban a helyzetben, amiben vannak, nagyon meg kell nézniük, hogy kiket hívnak be a stúdióba. Nálunk pedig olyan emberek szólaltak meg az eddigiekben, és nem csak művészeti téren, akik ott évek óta szóhoz sem jutottak. Úgy gondolom, hogy nekünk ez egy nagy erősségünk.

A közszolgálatiság elve ad egyfajta irányt, hogy minek kell jelen lennie egy művészeti műsorban és minek nem, hiszen torzítja a közízlést. Te hogyan határolnád ezt be? Volt-e már az alsó határral kapcsolatos dilemmád?

Talán a nevelés az, ami számomra a közszolgálati jellegből a legfontosabb, a szórakoztatást valahová hátrább szorítanám, sorolnám. Ilyen értelemben pedig igen, volt olyan dilemmám, hogy valakit meg kell-e szólaltatnom vagy inkább nem… A nagyobb méretű dilemmáimat szerkesztőségi gyűlésen is megbeszéltük, amelyen közösen döntöttük el, hogy akkor mi is legyen. De olyan riportalanyom is volt, akiről utólag mondtam azt magamnak, hogy „na, ezt nem kellett volna”, azonban ez ténylegesen elenyésző volt. Leginkább olyanok voltak és vannak, akiket nagyon, nagyon szeretek, és már szakmailag is ott tartok, hogy megengedem magamnak, hogy csak olyanokat hívjak meg, akikkel én magam is szívesen elbeszélgetek.

Én erre azért kérdeztem rá, őszintén, mert olykor bennem is felmerül a dilemma ama bizonyos alsó határra vonatkozóan, így még faggatnálak kicsit, hogy ezt te miként határoznád meg? Hogy néz ki az a kulturális termék, ami már nem fér bele?

Ez egy eléggé nehéz kérdés, hiszen az internet és közösségi média világában, ugye, akárki és akármikor reklámozhatja magát akármivel. Vannak olyan művészek, írók, akik állandóan ott lógnak mindenütt, akarva-akaratlanul is szembetalálod magad velük, ezért, ha nem foglalkozik azzal az ember, hogy a dolgok mélyére ásson – hogy ki mivel foglalkozik, netán a nagyobb szakiknál is rákérdezzen bizonyos vonatkozásokra –, akkor bármikor beleeshet abba a csapdába, hogy az az érték, ami huszonötödszörre is szembejön a Facebookon. Pedig ez azért nem éppen így van. Ezért tüzetesebben meg kell nézni az úgymond „nyomulós” alkotókat, mert egyáltalán nem biztos, hogy ők egyben értéket is alkotnak. De, látod, itt is van ellenpélda: amikor valakitől ódzkodtam nagyon, a végén meg kiderült, hogy teljesen rendben van. Csak éppen kicsit sok volt az a hírdömping, amivel találkozni lehetett vele kapcsolatban.

Munkád során elég sok művészeti jelenséggel és alkotóval találkoztál. Erre a tapasztalatra alapozva, hogyan írnád le az erdélyi magyar művészetet, és látsz-e lehetőséget arra, hogy a valódi értékek köré is kiépüljön valamiféle kultusz?

Vannak kultuszok, és ezek pont az ilyen Facebook-jelenségek miatt léteznek. Ami viszont az erdélyi magyar művészet egészét illeti, azt el kell mondanom – éppen a Magyar Adás tapasztalatából –, hogy volt egy olyan időszak, amikor nem nagyon vettük elő az archív felvételeket, mert azt mondtuk ezekre, hogy aktualizálni vagy új kontextusba kéne helyezni. Esetleg csupán részleteket kellene felhasználnunk ezekből. Aztán eltelt néhány év és rá kellett jönnünk arra, hogy ezekbe nem nagyon „szabad” belenyúlni: ha már betesszük, tegyük be úgy, ahogy az létrejött, mert mindegy, hogy harminc éve készült-e, bizony, 2019-ben is leesünk a székről, ha végignézzük. Mondhatjuk persze, hogy műszakilag milyen kezdetleges, azonban az operatőri és szerkesztői munka tekintetében valódi csodák ezek e filmek.

Azt gondolom, hogy azért kell elővennünk ezeket a régi felvételeket a `70-es vagy ’80-as évekből, mert nélkülük nem létezne ebben a formában az sem, ami van most, 2019-ben a Magyar Adásban. Ráadásul ott volt az az öt év, amíg nem volt Magyar Adás, úgyhogy lehetnek dolgok, amik akkor kimaradtak, de ezt mind igyekeztünk pótolni 1990 után, megmutatni minden tehetséges alkotót.

Én ráadásul a munkámban azt is meg szoktam nézni, hogy a román újságírók kiket hívnak meg a magyar művészek közül, mert van egy olyan réteg – és itt most spéci a negyvenes képzőművészek egy csoportjára gondolok –, amely a saját környezetében vagy térségében nem kap annyi figyelmet, mint azon kívül, netán itt, Bukarestben. Ez nagyon érdekes jelenség… Mert Részegh Botond vagy Betuker István például a bukaresti galériák állandó vendégei, úgyhogy én az ő eseményeiket is nagyon fontosnak tartom, ahogy azt is, hogy ne ragadjunk le a székelyföldi galériáknál, kiállítótermeknél…

Nemrég látott napvilágot a kulturális fogyasztásról szóló legfrissebb barométer. Ennek a tanúsága szerint Romániában harminc éve nem igazán találják az irányt, amely felé a fogyasztásnak, de az erre való oktatásnak haladnia kellene. Te konkrétan mit nehezményezel ennek kapcsán? Van-e valamiféle rosszallás benned?

Én is tapasztaltam azt, hogy az oktatásban eléggé nagy gondok vannak ilyen téren. Az iskolákban – a művészeti osztályok kivételével – egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt az ilyen irányú nevelésre, hogy mire kellene a fiatalságnak odafigyelnie a művészetekben. Az én fiam 12 éves, de voltunk már együtt 16 éves korhatárral megjelölt kiállításon vagy eseményen is, mert azt szeretném, hogy minél több különböző jelenséggel találkozzon, hiszen annál nyitottabbá válik. Persze, ezeket meg szoktuk beszélni, de én azt nagyon fontosnak tartom, hogy a mások elfogadására már most ráneveljem. Úgy látom, hogy az iskola nem sokat tesz ezért, és arra is felfigyeltem, hogy a tévé elé is lassan már csak akkor lehet a fiatalokat leültetni, ha valami süketség megy éppen. És valljuk be, ebből elég sok van minden csatornán, az ifjabbak pedig leginkább erre vevők. Szükség lenne filmklubokra, ahol mást is mutatnak nekik, mint szemetet, de ugyanakkor az is van, hogy suli után már annyira fáradtak, hogy semmi ilyesmihez nincs kedvük… Szóval, nem látom, hogyan is lehetne ezt az oktatást érdemben elkezdeni?!

Igen, hát örök dilemmának mutatkozik az erdélyi magyar társadalomban szinte minden téren az, hogy a fiatalabb nemzedékeket miként lehetne megszólítani érdemleges, tartalmas dolgokkal? Mennyire látod ezt teljesíthetőnek a munkádban?

Saját tapasztalatomból mondhatom, nagy nehézséget jelent a visszajelezés hiánya. Ez azért is furcsa számomra, mert nekem ebben a korban nincsenek ilyen fajta gátjaim: ha láttam egy jó filmet, olvastam egy jó könyvet, amelynek alkotója ott van egy karnyújtásnyira vagy gombnyomásnyira, akkor én bizony elmondom neki a benyomásaimat. Akár teljesen ismeretlenül is ráírok, hogy mekkora élmény volt, maradandó tapasztalat ez vagy az a munkája.

Meglepő módon azt tapasztaltam, hogy mindig-mindig visszaírnak nekem, hogy mennyire örülnek a visszajelzésnek. Na, ugyanígy én is örvendenék, ha visszajeleznének, de ezt általában nagyon kevesen teszik meg. Ezért is szükséges a Magyar Adás népszerűsítése a Facebookon, hátha a fiatalok is rákattintanak, és meg is marad nekik valami a műsorainkból.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X