A brassói lázadásban is ott volt a szabadságigény – Az évfordulós dokumentumfilm rendezőjét kérdeztük


-A A+

Van, akinek nagyon kevés, de van, akinek éppen elég az a harminckét év, amely a megtorolt 1987-es brassói munkászendülés óta eltelt. Az akkori lázadókban – közülük többen áldozatok is, hiszen bántalmazták őket a kihallgatáson – még mindig él az akkori felháborodás, de a bátorság és némiképp a félelem is, amit akkor éreztek. Az elnyomó rendszer exponensei közül néhányan viszont már kamera elé mertek állni, ismertetni azt a bizonyos „másik szempontot”, a kommunista rezsimét. Liviu Tofan rendező, a Szabad Európa Rádió egykori hírszerkesztője erről forgatott értékes dokumentumfilmet  Túl korán (Doi ani prea devreme) címmel a brassói lázadás 30. évfordulójára. Beszélgetésünkben azt is elárulta: miért bíztak meg benne és tárulkoztak ki előtte az egykori résztvevők?

Úgy forgatott dokumentumfilmet az 1987-es brassói munkászendülés 30. évfordulójára, hogy azt egyfelől az 1989-es forradalom szikrájának is lehet tekinteni, másfelől meg nem is nagyon tudják az emberek, mi történt azon a bizonyos november 15-én. Az ön filmje is ezt illusztráló tévés közvélemény-kutatással kezdődik. Miért találta érdekesnek ezt az eseményt?

Pont azért láttam fontosnak, mert fennáll annak a veszélye, hogy ez a nagyon fontos brassói esemény eltűnik a közemlékezetből. A film által vissza szerettük volna hozni a köztudatba, feleleveníteni az emberek emlékezetében. Azt is hangsúlyoznom kell, hogy a kezdeményezés éppen Brassóból jött: a Brassó Megyei Történelmi Múzeum igazgatója, Nicolae Pepene állt elő az ajánlattal, és elő is teremtette hozzá az anyagi feltételeket a Brassói Megyei Tanács alapjaiból. A film tehát brassói kezdeményezésre készült éppen azért, hogy visszahozzunk a köztudatba egy különleges jelentőségű és egyben kevésbé ismert eseményt.

Ezt a lázadást mondhatni elemi szükségletek robbantották ki: a Brassói Tehergépkocsi-gyár munkásainak fizetését drasztikusan lecsökkentették, nem jutottak hozzá alapélelmiszerekhez és hideg volt a lakásaikban. Milyen magyarázatot talált ön a film forgatása margóján arra, hogy a rezsim ennyire mostohán bánt azokkal, akik a kommunizmus „büszkeségét” és működését is illusztráló tehergépkocsi-gyártásban dolgoztak?

A brassói Vörös Zászló nevet viselő Tehergépkocsi-gyár meglehetősen ingatag helyzetben volt már 1987-ben: az export gyakorlatilag nem létező volt a termékek kétes minősége miatt, és a teljes Romániában nehézségekkel küszködtek a szükséges teherautó alkatrészek beszerzésében. A gyár helyzete tehát nagyon silány volt.

Mindemellett az országban mindenütt, nem csak Brassóban, az embereknek ugyanazokkal a hiányokkal és problémákkal kellett szembenézniük: egyfelől ott volt az élelmiszerhiány, a „ráció” szerinti élelmezés gondja, amelyhez hozzáadódott a lakások fűtetlensége, a szabadsághiány és a bércsökkentés is. Ez az államgazdaságokban mindenikében így volt: a törvény ahhoz kötötte a bér nagyságát, hogy sikerül-e a termelési tervet megvalósítani. Ha a munkás nem teljesítette a tervben előirányzottakat, márpedig az lehetetlen volt, mert a terv maga is merő képtelenség volt, akkor levontak a béréből. És ez mindenütt így történt: a brassói tehergépkocsi- és traktorgyártól Jászvásáron át Bukarestig.

Több helyen is voltak azokban az időkben munkások által kezdeményezett tiltakozóakciók, azonban a brassói tehergépkocsi-gyárban történtek azért is egyediek voltak, mert a lázadás igen hamar szétterjedt a munkások körében, akik az éjszakai váltásban dolgoztak november 14-én, illetve november 15-én, a reggeli műszakban dolgozók körében. Ennél is fontosabb volt az, hogy megengedték nekik azt, hogy utcára vonuljanak – ez volt úgyszólván a rezsim legnagyobb tévedése, ezt rótták fel utólag is a milíciának. Hiszen ahogy kiléptek az utcára – és nem voltak kétszáznál többen, mert a többiek féltek velük tartani – a gyártól a városközponti épületéig több ezer brassói csatlakozott hozzájuk, így vált városi méretűvé a lázadás.

Mennyire voltak hajlandóak megszólalni és a történtekről mesélni 2017-ben a harminc évvel korábbi lázadók? Szükség volt-e különösebb meggyőző hadjáratra? Ezt azért is kérdezem, mert én finom elutasítással szembesültem, amikor egy évvel korábban megpróbáltam szóra bírni egy magyar résztvevőt…

Lehetséges, hogy egyesekben még vannak félelem-maradványok. Én azonban nem találkoztam ezzel a jelenséggel: több tucat résztvevővel beszélgettem a filmem dokumentációs időszakában. Nem észleltem tartózkodást a részükről. Talán az is bátorította őket a velem való beszélgetésre, hogy az 1987-es eseményekről én magam számoltam be a Szabad Európa Rádióban, hiszen a hírszerkesztést vezettem már sok éve. Tulajdonképpen az emberek akkoriban tőlünk tudták meg, hogy mi is történt Brassóban, általunk országos visszhangja volt a lázadásuknak.

Azt vettem észre, hogy ők még most is értékelik azt, amit mi akkor tettünk értük újságírókként. Vélhetően éppen a szélesebb körű népszerűsítés miatt a lázadók közül többen is megúszták a szigorúbb megtorlást.

Legnagyobb meglepődésemre, mindjárt a film elején megjelenik annak az időszaknak az egyik negatív szereplője: egy rendőrkaptány, aki jelentékenyen hozzájárul a történethez azáltal, hogy bemutatja az elnyomó rezsim szemszögét – közben még egyet-egyet vigyorog is. Miközben az áldozatok számára túl kevés, az ő tekintetükben éppen elég az eltelt idő ahhoz, hogy csituljon az ellene is irányuló népharag?

Mindenképp be akartam mutatni ezt a másik szempontot. Nemcsak a lázadás résztvevőinek igazságát, hanem annak a bizonyos „másik oldalnak” a valóságát is láttatni akartam a történtekről. Az említett rendőrkapitány mellett megszólal az akkori brassói közlekedésrendészet vezetője is, aki mesél, sőt meg is mutatja a megyei tanács épületének falán a „Le a kommunizmussal!” feliratot. Szerepelnek a filmben azok a tűzoltók is, akik bevetésben is részt vettek azon a bizonyos napon, de megszólal a Szekuritáté egyik ezredese is, aki a lázadás leverését végrehajtó csapatokat vezette. Kiváltképpen ő, de a többi megszólaló is egyedi vallomással áll elő, olyan részletekkel, amelyekről mindaddig senki nem tudott. Ezek pedig alátámasztják a munkások mondottait. És ez nagyon fontos!

Térjünk vissza röviden ennek a lázadásnak a kiindulópontjához, éspedig az elemi hiányokhoz és szükségletekhez. Lehetnek ezek a magyarázatai annak, hogy ma ezt a brassói eseményt nem tekintik kellően fontosnak, nem övezi megfelelő tisztelet? A forradalmak általában a szabadsághoz és egyéb, hasonlóan magasztos eszmékhez szoktak kapcsolódni

Igen, de a brassói események folyamatában is jelen voltak ezek. A munkások lázadása a kezdetekben valóban az elsődleges szükségleteken alapult, hiszen levonták a fizetéseiket, ez felháborította őket. Azonban ahogy utcára vonultak és brassóiak széles tömegei csatlakoztak hozzájuk, akiknek más követelései is voltak, a tárgyias okok gyakorlatilag lepörögtek útközben. Már nem azt kiabálták, hogy „Tolvajok, adjátok ide a pénzünk!”, hanem azt, hogy „Le Ceaușescuval!” Konkrétan így mozdult el a lázadás az elemi követelésektől a szabadság eszméje felé, ami tulajdonképpen már forradalmat jelentett.

A rezsim egyik leghangosabb ellenzője a szász Werner Sommerauer volt, de számos magyar ember is jelen volt a lázadók soraiban, akik – a témában megkérdezett Mihai Demetriade történész szerint – még a későbbi vallatásokkor is másfajta bánásmódban, súlyosabb megtorlásban részesültek társaikhoz képest… Kitapintható volt-e ön számára ennek a lázadásnak a nemzetiségi vonatkozása?

A film egyik pillanatában felbukkan egy Gyerkó nevű magyar ember is, Sommerauerral azonban sajnos már nem beszélgethettem el, hiszen ő három évvel korábban halt meg. Ő ráadásul nem is volt a tehergépkocsi-gyár munkása, hanem egy volt azok közül a munkások közül, akik útközben csatlakoztak a lázadókhoz.

De tudvalévő, hogy a kommunista rezsim gyanúsnak tekintett mindenkit, akik nem volt román etnikumúak. Azt feltételezte róluk, hogy nem lojálisak a rendszernek. Azt is megtudtam, hogy Gyerkót például nagyon megverték, miután őrizetbe vették… Ilyen volt általában véve a kommunista hatalom nemzeti kisebbségekkel szembeni viselkedése: gyanakvással tekintett rájuk.

Milyen visszhangja volt a filmjének? Tudtommal legközelebb két vetítése is lesz…

Sok helyen bemutattuk már: legközelebb Bukarestben és Segesváron vetítik le november 15-én, illetve 16-án. Örömmel tölt el, hogy nagyon keresik az emberek még annak ellenére is, hogy senki nem foglalkozott a megfelelő terjesztésével és népszerűsítésével. A Román Közszolgálati televízióval együttműködésben hoztuk létre, és a lázadás 30. évfordulóján több városban is bemutattuk, díjazták is különböző fesztiválokon.

A dokumentumfilm egy rövidebb változata alább tekinthető meg:

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X