Harminc éve hagyta magára a román állam a kultúrát, hogy boldoguljon


-A A+

Lehet hüledezni a 2018-ban készített, nemrég bemutatott Kultúrafogyasztási Barométer adatain, azonban a lakosság igényén és hajlandóságán kívül egyéb, gyakorta nagyon egyszerű okai is vannak annak, hogy Románia ezen a területen sincs éppen topon. A felmérést készítő Kulturális Kutatási és Képzési Intézet vezetőjét, Carmen Croitorut arra kértük, hogy az adatok fényében elemezze ki, min áll vagy bukik idehaza a kulturális termékek sikere. Megtudtuk tőle, hogy a kultúrafogyasztásban a nagyobb baj pontosan annyi idős, amennyi a romániai szabadság.  

Mit jelent a kultúrafogyasztás a barométer keretében megkérdezettek számára? Melyek a kultúra kedveltebb, illetve elhanyagoltabb területei a felmérés szerint?

Ebben a tekintetben általában követjük az európai irányvonalat és trendeket, amelyek – az Eurostat számadatai szerint is – középmezőnybe helyezik Romániát az általános kultúrafogyasztás terén.  Ezen belül nagyon rosszak, alacsonyak az úgynevezett magas kultúra fogyasztásának mutatói, hiszen itt a kultúrának azokra a formáira kell gondolnunk, amelyek indulásból több ismeretet, tudást feltételeznek – ezek teszik lehetővé vagy sem a fogyasztást. Ilyen a klasszikus zene, az opera és az ehhez hasonlóan különleges műfajok, amelyek nem tartoznak a megszokott kultúrafogyasztásba.

A közművelődés terén súlyosabb a helyzet, hiszen a létező, illetve nem létező infrastruktúrának tulajdoníthatóan a fogyasztás igencsak korlátozott. Tehát ha az illető városban nincs, például, színházi intézmény, akkor ehhez mérten alacsony lesz a színházfogyasztás. És ugyanez a helyzet a mozi esetében is – azzal a megjegyzéssel, hogy azt feltételezzük: erre a típusú fogyasztásra lenne kereslet és hajlandóság.  Az említettek eléggé komoly gátjai, akadályai lehetnek ennek.

Az infrastruktúra hiánya a fogyasztás fő akadályaként jelenik meg a barométerben. Ez értendő a városi és a vidéki közegre egyaránt, vagy inkább csak az utóbbira?

Hangsúlyozott akadályt ez a vidéki környezet számára jelent, annál is inkább, hogy ezt a közeget elsőként fogékonnyá kéne tenni a kultúrafogyasztásra. Azonban, gondoljunk csak bele, az infrastruktúra hiánya még a leglelkesebb vidéki fogyasztókat sem ösztönözheti részvételre, hiszen őket is előbb arra kéne ránevelni, hogy színházba vagy moziba járjanak, erre pedig nincs megfelelő helyszín. Tehát az összefüggések meglehetősen egyszerűek, és igen, az infrastruktúra hiánya az egyik legalapvetőbb akadálya a kultúrafogyasztásnak.

Számít-e a jövedelem nagysága a kultúrához való hozzáférésben? Ezt azért is kérdezem, mert Romániában a kulturális események jóval kedvezőbb áron érhetők el, mint mondjuk Nyugaton, és számtalan ingyenesen látogatható rendezvény is van…

Itt is több kategória létezik a kulturális terméktől függően. Vannak például drága termékek, amelyek esetében az állam felvállalja az anyagi támogatást azért, hogy a közönség számára könnyen hozzáférhető legyen. De ezekkel viszont az a gond, hogy egyes kulturális döntéshozók teljesen logikátlan nyomására – gondolok itt azokra, akik nem értik, hogy mire jó a kultúra – egyre nehezebben hozzáférhetővé válnak.

Ennek folytán,a négy-öt évvel korábbi felméréseinkhez képest ismét megjelent az kulturális termék ára a fogyasztást gátoló tényezőként. Itt elsősorban a színházi, illetve zenei produkciókra gondolok, amelyek természetüktől függetlenül is drága termékek, hiszen embertömegek munkáját, kifejezetten ilyen célokra használható tereket igényelnek, amelyek nagy energiafogyasztásúak, költséges fenntartásúak. Az állam ezért vállalta ezek szubvencionálását. Azonban néhány éve, sajnos, nyomást gyakorolnak ezekre az intézményekre – színházakra, filharmóniákra és operákra –, hogy folyamatosan növeljék a jövedelmüket. Ez pedig stupidság, hiszen a kultúrán nem a jövedelmet kellene számon kérni, hanem azt, hogy miként alakítja ki a fogyasztást, a fogyasztói szokásokat. De mivel nem ez volt a fő szempont, ezeknek az intézményeknek meg kellett növelniük a jegyárakat. Emiatt pedig – bár azt hittünk, hogy leszámoltunk ezzel a tényezővel – ismét megjelent a jegyár a fogyasztás akadályaként. Ez pedig felfoghatatlan egy olyan államban, amely elméletileg, alkotmányának 33. cikkelye alapján lehetővé teszi valamennyi polgárának a kulturális termékekhez való hozzáférését. Ennek ellenére felébredünk, hogy az opera és a filharmónia kezd megengedhetetlenül drága termékké válni. Ráadásul, ezt egy olyan kategóriájú nézőre kell értenünk, amelynek bár nem túl magas az életszínvonala, megvan az igénye és a kifejlesztett habitusai erre.

Hogyan befolyásolja a technológia fejlődése a kulturális szokásokat, fogyasztást? Vajon az, hogy a kulturális eseményekről szóló információk gombnyomásra vannak, bátorítja vagy épp ellenkezőleg, egyfajta szaturációt idéz elő az, hogy mindentudnivaló kéznél van?

Különbséget kell tennünk a nyilvános, illetve a magánszférában történő kultúrafogyasztás között. Hiszen van az embereknek egy olyan kategóriája, amely esetében bármit teszünk – és ennek gyökerei és okai eléggé bonyolultak – problémát jelent eljutni arra a helyre, ahol a kulturális események zajlanak. Gondolok itt azokra a fogyasztókra, akik az idősebb korosztályhoz tartoznak, illetve a mozgáskorlátozottakra, akik némiképp „menedékként” választják az interneten történő kultúrafogyasztást. Kialakulóban van egy olyan nemzedék, amely hatvan fölött leginkább ebben a formában közelíti meg a kultúrát. Közülük egyelőre kevesen használják a világhálót, de nagyon gyorsan növekszik köreikben az internethasználók száma. Ez másfelől azért is lehet így, mert nálunk a kulturális közintézmények nem rendelkeznek olyan felszereltséggel, amelyet a mozgáskorlátozott fogyasztó igénybe vehet. Mindemellett nincsenek kifejezetten számukra létrehozott programjaik.

Van egy másik szegmens is, amely inkább a magánszférában fogyaszt kultúrát, és ezt a nagyon fiatalok alkotják, akiknek vagy több munkahelyük van, vagy csak egyszerűen elutasítják a nyilvános kultúrafogyasztást. Ők egyben azok, akik több nyelvet beszélnek, az internet révén pedig számos minőségi, igényeiknek megfelelő kulturális szórakozást találnak.

Többféle kultúrafogyasztási szokás van, tehát, és az sem elhanyagolható, hogy a fogyasztás egy részének terepe a világháló. Így az is könnyen megtörténhet, hogy azok, akik nem látogatják a például a mozikat, otthon néznek filmet, a számítógépen. Ők elég sokan lehetnek.

Itt fel kell figyelnünk arra is, hogy mindannak a hatásai, amit ma a kultúrában teszünk, tíz-húsz év múlva látszanak majd. És itt alapvetően két részre oszlik a fogyasztói tábor: az elsőbe azok a hatvan fölöttiek tartoznak, akik képzettek, és akiknek alaposan kialakult fogyasztási szokásaik és igényeik vannak, továbbra is szeretnének operába és filharmóniába járni, számukra azonban enyhén akadályszerű a jegyár. A másik tábor viszont azoké, akik még nem sajátítottak el ilyen mintákat, nem alakult ki még a fogyasztási gyakorlatuk. A jövő zenéje, hogy akkor velük mi lesz?

Talán nem furcsa az, hogy az imént mondottakat gyakorlati példával is alá tudom támasztani éppen egy brassói magyar nyelvű színházfesztivál kapcsán. Ott pontosan ez a stabil bázis, meg a jövőbeli, vélt és jóval határozatlanabb volt beazonosítható…

Igen, hát itt az kellene tudatosítani, hogy az, amit a kultúrában most teszünk, a későbbi nemzedékekre lesz fontos hatása. A mostani 30-40 éves korosztályán látszik a harminc évvel korábbi paradigmaváltás, meg az is, hogy azóta nem nagyon foglalkoztak, törődtek azzal, hogy közönségnevelő programokat indítsanak. A ma észlelhető problémák végül leegyszerűsíthetőek arra a kérdésre: miben áll a kultúrára való nevelés? Ez a legeslegfontosabb. Ha nincsenek az oktatásnak erre irányuló eszközei, akkor nincs kultúrafogyasztás, és ezáltal nincs igazi értelemben vett állampolgár sincs. Csupán egyedek vannak, akik tudják, hogyan kell nyomogatni valami gombokat, és akiknek legfőbb érdeklődésük arra irányul, hogyan tudnának mielőbb elmenni az országból.

Visszatérve röviden erre a problémára: egyértelműen kijelenthető az, hogy a koherens kulturális közpolitikák és a megfelelő oktatás hiánya vezetett a fogyasztóhiányhoz?

Pontosan és konkrétan kijelenthető ez. Amit most látunk, az a közpolitikai hanyagság eredménye és hatása, illetve annak az elképzelésnek a hiánya, hogy milyen kultúrát kellene fogyasztani Romániában, milyen feltételek mellett, körülmények között kellene ennek történnie. A kultúrát bizonyos értelemben magára hagyták, rábízták azokra a szervezetekre, amelyek egyénileg azt tettek, amit éppen tudtak – tudatosan vagy kevésbé tudatosan, rögtönzötten vagy felmérésekre alapozva. Boldogultak, amennyire csak tudtak és létrehozták a kulturális termékek álpiacát – egyesek ezek közül nagyon rossz minőségűek is voltak –, nem foglalkoztatta őket fogyasztóik nevelése. Annak pedig ez lett az eredménye, mert ne bújjunk az ujjunk mögé: a kulturális ízlést ki kell nevelni!

Ilyen körülmények között jöhet még „mentőöv” a független kulturális szolgáltatóktól? Átvehetik ők az állam szerepét a fogyasztói ízlés alakításában vagy kialakításában?

Nagyon bonyolult ezt megválaszolni, és az erre adható válaszok nem feltétlenül kedvezőek. És elsősorban amiatt, hogy azok, akik az államtól való bármiféle méltányolás nélkül felvállalnák egy rosszul működő állami szolgáltatás ellensúlyozását, nem tudnak fennmaradni a piacon. És nem is lehet őket felelősségre vonni a fogyasztói ízlés alakítása miatt, hiszen számukra az elsőrendű szempont a fennmaradás, illetve az, hogy valamiféle alternatívát szolgáltassanak az állami kulturális kínálatra. Vannak, akik csodálatos munkát végeznek ezen a téren. A gond az, hogy nem tudnak fennmaradni és tevékenykedni annyi ideig, hogy fogyasztói szokásokat is kialakítsanak. Az ő „életük” néhány pályázattól függ, így a független kulturális szervezetek megjelenésének és eltűnésének dinamikája eléggé jelentős.  Például van egy szervezet, amely a zene területén szeretne tevékenykedni, de egy-két évig „él meg”, amíg a finanszírozás tart, utána pedig eltűnik, mert az embereknek valamiből meg is kell élniük…

Mivel állami szinten nem jelent prioritást ezek támogatása, nem is alakíthatnak ki trendet, hogy a fogyasztó azt mondhassa: „nem találom meg az államiban azt, amire vágyom, megyek a függetlenekhez.” És hangsúlyozom: nem is tehetők felelőssé, hiszen a kultúra színvonalának egyetlen felelőse az állam, amelynek eléggé kiterjedt, és országos vagy helyi költségvetésből támogatott intézményhálózatán keresztül az volna a kötelessége, hogy alakítsa a kultúrát és a kinevelje annak jövendőbeli fogyasztóit. Jelenleg nagyon kellene foglalkoztatnia az állam döntéshozóit, hogy a fiatal nemzedékekkel mit kezd ilyen tekintetben? Már csak azért is, mert már most nagyon látszik, hogy mit tettünk az elmúlt harminc évben: csökkentettük a fogyasztás színvonalát.

Hadd említsük meg azt, hogy ez a felmérés, amelynek eredményeiről tanulságairól beszélgetünk éppen, a centenárium égisze alatt létrehozott kulturális eseményekhez is kapcsolódik. Éppen a bevezető tanulmányban van arra vonatkozó utalás, hogy Romániában az államiság száz éves évfordulójának ünneplése valamiféle ellentmondást vagy konfliktust eredményezett az emberekben. Szembekerült egymással a nemzeti és a multikulturális fogalma, a nemzeti és nemzet fölötti fogalma. Ebből azt kell értenünk, hogy a többség általában valamivel összehasonlításban határozza meg önnön nemzeti identitását? Ilyen értelemben milyen lehet a nem román nemzeti közösségekhez való általános viszonyulás?

Itt nagyon sok dolog találkozik össze, és ezek gyökere ismét nevelésbeli probléma. De fejtegessük le egyenként ezeket a rétegeket: ott van ugye az előző kutatásunkban az azzal kapcsolatos mérés, hogy mi a nagyközönség elvárása a centenárium ünneplésével szemben? Azt tapasztalhattuk, hogy a döntéshozókat nem foglalkoztatta ennek előkészítése, hiszen egy ilyesmit időben meg kellett volna tervezni. Ez nem történt meg, így „meglepetésszerűen” ért minket, mint annyi más dolog, és sietősen valami akciót és tevékenységet kellett szervezni, ezek pedig, természetesen, a fesztivizmus irányába terelődtek, megemlékezésekben és hódolatokban meg effélékben merültek ki. Ezek azonban nem növelték és nem nevelték a nemzeti öntudatot. Az embertársak elfogadására sem nevelték az egyéneket, ami ugye szükséges lenne a kulturális sokszínűséggel való együttéléshez.

Másfelől viszont azt is láthatjuk a felmérésből, hogy Romániában jelentős a kulturális tolerancia és a sokszínűség elfogadása. A gond azzal van, hogy amikor kilépünk a nyilvános térbe, olyan nacionalista túlzásokat tapasztalunk, amelyeket zömében külső tényezők ösztönöznek, nem pedig a jóérzés valamiféle hiánya. Ezek a populizmus vadhajtásai, az azonnali hatásokra törekvő politikák eredményei. Mert a politikai döntéshozók gyakran gondolják azt, hogy népszerűbbek azáltal, ha egy rossz minőségű és teljesen kultúraellenes nacionalizmust ösztönöznek. Jól láthattuk, hogy ezek a centenáriumi felvonulások semmiben nem különböztek a kommunizmus idejéből ismert népünnepélyektől. Nem is voltak nagy dobások, legyünk őszinték! Zömében kulturális jellegű rendezvényeket szerveztek ahelyett, hogy az ünnepet az identitásról való gondolkodás lehetőségeként tálalták volna. Ilyen esemény nagyon kevés volt. Többnyire a román mivoltot ünnepelték, ami azért is egysíkú, mert az embereknek ezzel kapcsolatban nincsenek egyforma érzéseik. Ezek attól is függtek, hogy ki milyen ünnepi megnyilvánuláson vett részt…

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X