„Élni akarunk!” – a kolozsvári Hunyadi-téri Nemzeti Színház 100 éves története a Kincsesládánk, Erdély sorozatban


-A A+

Egy ember, egy épület, egy közösség száz évvel ezelőtti drámájának nyomába eredünk a Kincsesládánk, Erdély legújabb részében. Az ember: Janovics Jenő. Az épület: a kolozsvári Hunyadi-téri Nemzeti Színház, a közösség: a kincses város magyarsága. A történetet akár egy mondatban is össze lehet foglalni: egy évszázadddal ezelőtt, 1919. szeptember 30-án a Hunyadi-téri színház színpadjáról Janovics Jenő utoljára tehette föl a kérdést a kolozsvári közönségnek: „Lenni, vagy nem lenni?” A nézőtéren szinte kétezer ember (miközben csak 1300 nézőre tervezték a termet) kiáltotta a választ: „Élni akarunk!” Az éjfél után kivonuló tömegre a román csendőrség és katonaság várt. És hivatalosan átvették Janovics Jenőtől a Nemzeti Színház kulcsait.

A Hunyadi-téri színház sok trikolórral | Fotók: Varró-Bodoczi Zoltán

Egy színház nemcsak kőből, fából épült, szobrokkal díszített, bársonnyal borított páholyok és reflektorfénnyel megvilágított színpad fizikai tere. A színház egy szimbolikus tér (Thália templomának nevezték hangzatosan a századelő újságírói),  jó működéséhez rengeteg ember összehangolt munkájára van szükség. Nem csak azokéra, akik a színpadra lépnek, hanem azokéra is, akik a színfalak mögött dolgoznak, és nem utolsósorban a közönség által hozzáadott értékre: az odafigyelésre, a recepcióra, a tapsra. A színházcsinálás tehát közös munka, a színházat ezért mindenki magáénak érzi: a társulat, az igazgató, a jelmez- és díszlettervező és a színházi teret estéről estére elfoglaló közönség.  

A tapasztalat azt is mutatja, hogy egy-egy műhely sikeres korszaka mögött többnyire megtalálható egy személyiség. Valaki, akinek határozott ízlése, koncepciója van, és képes arra, hogy ezt a mindennapok gyakorlatában érvényesítse. Különleges emberek a színigazgatók, sokféle képességre van egyszerre szükségük. Janovics Jenő rendkívül sokoldalú, hatalmas munkabírású, lehetetlent nem ismerő ember volt. Színésznek is jelentős, színházigazgató és rendező, a magyar színháztörténet tudós kutatója.  Filmgyárat alapított, jó üzleti érzéke volt, lehetett volna hollywoodi milliárdos. Ő mégis itt maradt Kolozsváron, és legalább háromszor újraindította a magyar színjátszást a városban. Mondhatnók, hogy a színház volt élete és halála is. A most következő történet csak egyik élete és egyik halála. Mert több volt neki.

Janovics nyomában a Kolozsvári Magyar Színház Dokumentációs Tárában

A Széchenyi-térről nyíló Mikes Kelemen utca ódon épületének első emeletén nem először járok. De ahányszor belépek ide, mindig erőt vesz rajtam az izgalom, a meghatódottság és az öröm érdekes keveréke. Salat-Zakariás Erzsébettel, aki évtizedek óta gondoskodik mindarról a kincsről, ami itt található, többször beszélgettem erről, és kiderül, hogy ezzel ő is így van. Egy öreg, kék bársonnyal bevont fotel a kedvenc ülőhelye, csak azért, mert lehet, valamikor Janovics is használta. Abszolút minden tárgy, fénykép, könyv, a játszott darabok plakátjai, a szövegkönyvek rendezői vagy súgópéldánya csupa olyan dolog, amit valamikor biztos megérintett egy olyan színész, rendező, szerző, aki nekünk most is fontos.

Itt,  Salat-Zakariás Erzsébetnél kezdem tehát a történet szálainak a felgöngyölítését, mert ha van valaki a városban, aki ismeri „Janót” (ezt is tőle tudom, hogy barátai így szólították Janovics Jenőt), akkor ő biztosan igen. Könyveket jelentetett meg róla, végigkutatta a Janovics-hagyatékot, filmeseknek, doktoranduszoknak segített információgyűjtésben, szóval keresve sem találhatnék alkalmasabb személyt, hogy meséljen nekem a vállalkozó szellemű színidirektorról, aki még a 19. század végén döntött úgy, hogy Kolozsvárra jön.

Salat-Zakariás Erzsébet a Kolozsvári  Magyar Színház Dokumentációs Tárában

Janovics Ungváron született – vág neki a rövid életrajznak Erzsébet (a kék fotelben ülve, természetesen) –, de a család már gyerekkorában Budapestre költözött. Már az iskolai önképzőkörben kitűnt színészi képességeivel, és statisztált a Nemzeti Színházban. Nem túl tehetős szülei ragaszkodtak hozzá, hogy valami „rendes szakmát” tanuljon, ezért egyszerre kezdett járni a Műegyetemre és a Színiakadémiára. Vizsgaelőadásait látva a szülők megenyhültek, belenyugodtak a választásába.

Kisebb vándortársulatoknál kezdett, majd 1896-ban Kolozsvárra szerződött, ahol hamar rendezői feladatokat is kapott. Színházi munkája mellett magyar–francia szakon bölcsészdiplomát szerzett a kolozsvári bölcsészkaron, majd doktori disszertációt írt Csiky Gergely drámáiról. Képessége, rátermettsége annyira egyértelmű volt, hogy mindössze 28 évesen kinevezték a kolozsvári színház művészeti vezetőjévé. A fiatal Janovics alig egy év múlva politikai okok miatt felmondott, és távozott a városból, Szegeden lett színházigazgató, de 1905-ben visszatért Kolozsvárra.

A Farkas utcai első kőszínház, amelynek Janovics Jenő volt az utolsó igazgatójaKolozsvár a magyar kultúra fontos bástyája volt. Az erdélyi arisztokrácia a nyarat birtokain, a téli szezont kolozsvári palotájában töltötte, élénk volt a társasági élet. A pesti német polgárság már 1812-ben felépítette a maga színházát, a magyarok ebben csak 1837-ben tudták követni őket. A kolozsváriak megelőzték a fővárost, már 1821-ben közadakozásból állandó színházat létesítettek. Ezt az épületet nevezi a színháztörténet Farkas utcai színháznak.  

Ez volt Janovics első kolozsvári színháza, és ez volt a színház, amelynek ő volt az utolsó igazgatója. Egy évadot dolgozott még a Farkas utcai színházban, de 1906 őszén megnyithatta a Kolozsvári Nemzeti Színházat, amely nemcsak a várostól, hanem a központi kormányzattól is kapott támogatást, ugyanis a magyar kormány úgy vélte, hogy Kolozsvár kiérdemelt egy új színházépületet. (Erzsébethez visszatérünk, mert még nagyon sok kérdezni valóm van tőle, de most jöjjenek velem, nézzék meg a Hunyadi-téri Nemzeti Színházat.)

Séta a színház körül

A város1903-ban elhatározta, hogy új és a kor igényeinek mindenben megfelelő színházat építtet. A város elhatározását nagy vita követte. A nagy tervhez mindenki hozzászólt és ki ezt, ki azt a helyet javasolta. De nem egyeztek meg a vélemények az építés módját és az építő személyét illetőleg sem. Sokan a Széchenyi-térre akarták helyezni a színház új épületét, mások viszont a Hunyadi-teret ajánlották. A meddő vitának Tisza István vetett véget, aki az utóbbi és szerencsésebb megoldás mellett döntött. Tisza Fellner és Hellmer bécsi építészeket bízta meg a színház új épületének elkészítésével.

A hazai építészek mellőzése újabb heves vitákra adott alkalmat. A parlamentben és a sajtóban éles támadások érték emiatt Tiszát, de ő ragaszkodott elgondolásához és az elkészült épület, mely Európa egyik legkényelmesebb és legszebb színháza lett, neki adott igazat. A színház építéséhez az állam nem járult hozzá. A költségeket részben az egyetemnek eladott (70.000 forintot kapatak érte) Farkas-utcai színház, részben a Színház Alap pénze és Újfalvi Sándor eladott birtokai szolgáltatták.

A költségeket azonban ez az összeg sem fedezte, ezért a hiányzó pénzt kölcsönként a Pesti Magyar Kereskedelmi Banktól vették fel azzal a kötelezettséggel, hogy törlesztése a mindenkori igazgató feladata lesz. A színházat azután egy kolozsvári vezető férfiakból alakult választmány Janovics Jenőnek adta bérbe, és a szerződést a kultuszkormány jóváhagyta.A Hunyadi-téri új színház

Ferdinand Fellner és Hermann Helmer 1873-ban alapítottak építészirodát Bécsben. Sok év munkájával a színházépületek specialistájává képezték ki magukat. Európában összesen negyvennyolc színházat építettek fel Hamburgtól Odesszáig, Zürichtől Szófiáig. Több magyar városban is dolgoztak: Budapest (Vígszínház), Kecskemét, Szeged, Nagyvárad. Kolozsváron is korszerű, reprezentatív színházépületet húztak fel. Ez lett a Hunyadi-téri színház.

Ezeket a részleteket Gaal György helytörténésztől tudom meg,  mint ahogy azt is, hogy Janovics elképzeléseinek megfelelően a színház előcsarnokában két szobrot helyeznek el: Kótsi Patkó Jánosét és E. Kovács Gyuláét. A magyar színjátszás mindkét nagy alakját büszkén tartotta elődjének Janovics. Ezek a szobrok ma a sétatéri színházépület belső terében találhatók. A színházépület két külső fülkéjében elhelyezett szobor azonban nem állta ki az idők viszontagságait. Murádin Jenő művészettörténész kutatásait összegezve Gaal György elmondja, hogy a színház homlokzatának két fülkéjébe a kolozsvári születésű Szeszák Ferenc két, műkőből készült, másfél embermagasságú szobra került.

Az épülettel szemben állva a bal oldali fülkében Jósika Miklós, a jobb oldaliban a színház ügyét fölkaroló id. Wesselényi Miklós szobra állott az 1906-os avató ünnepségkor. Amikor azonban a színházat átvette a román adminisztráció és elkezdte működését a  román társulat, a két szobrot ledöntötték, és összetörték. Janovics a maradékokat a sétatéri épületbe menekítette. Az üres szoborfülkékbe allegorikus gipszalakokat állíttattak, mai napig őket látják azok, akik megnézik a nemzeti színház homlokzatát.

Élet az új nemzeti színházban és azon túl

Zakariás Erzsébet olyan Janovics-fotókat vesz elő, amelyeket eddig sohasem Iáttam. Szerinte a színházigazgató, színész, rendező legtermékenyebb korszaka az a tizenhárom év, ami 1906-ban kezdődik, és az 1919-es átadás zárja le. Drámasorozatokat indít a színházban: magyar drámatörténeti sorozatot, görög sorozatot, Shakespeare-sorozatot, az előadásokat nagyszabaású irodalomtörténeti magyarázatokkal vezeti be, impozáns díszletekkel dolgozik, az új épületben a legkorszerűbb színpadtechnika áll a rendelkezésére. A régimódi festett háttereket lecseréli a teret változatosan kihasználó díszletelemekre. A népművelő küldetést fontosnak tartja, ifjúsági előadásokat tervez a színház műsorába. Janovics Jenő az íróasztalánál. A fénykép a dokumentációs tár fotóarchívumában található.

Annyi energia van benne, hogy egyszerre tud lenni úttörő a népművelésben és sikeres üzletember. Kitalálja, hogy budapesti és más európai nagyvárosok mintájára az 1874-ben épült nyári színkört átalakítja, hogy az a könnyed műfajok befogadóhelye legyen, és ezáltal két színházépülete legyen Kolozsvárnak. Azt kéri a várostól, hogy segítsék őt a faépület helyére egy télen is használható színházat építeni.  A város annyiban segít neki, hogy átengedi a telek tulajdonjogát Janovicsnak, aki kölcsönt vesz fel, és 1910-re elkészül annak a vasbeton vázú épületnek a felépíttetésével, amelyet a színháztörténet sétatéri színháznak nevez, és ahol ma is a kolozsvári magyar színtársulat és operatársulat működik. Így a huszadik század első évtizedének végére Kolozsvárnak két színháza is volt már, különböző  profillal.

Film és háború

Már vészesen közeledik az első világháború kitörésének időpontja, de ebből sem Janovics, sem a kolozsvári polgárásg nem sejt semmit. A város fellendelülőben van, egyre másra épülnek az új paloták, szebbnél szebb épületek, nemcsak a gazdasági élet, de a kultúra is pezseg. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyedülálló módon Janovics Jenő jól működő filmgyártást létesít 1912-ben Kolozsváron. Már 1907-ben vásárolt egy kamerát, tanulmányozta a működését. Nagyon jól megérezte, hogy milyen lehetőséget rejlenek ebben a találmányban.

Külföldi koprodukciós partnerekkel 1920-ig forgatott némafilmeket, amíg a román hatóságok hagyták ezt neki.Több mint hatvan filmet készített Janovics Jenő cége, ezek nagy részének ő volt a forgatókönyvírója, rendezője, némelyikben még szerepelt is. Jól bevált színészek, illetve díszlet- és jelmeztár állt a rendelkezésére. 1914-ben nem gondolhatta, hogy a kezdődő háború milyen változásokat hoz, és elsöpri majd azt a teljes világot, amelyben ő a maga erejéből sikeres lett.

A sétatéri nyári Színkör az 1910-es átépítés után

Fodor János történész, a trianoni évek, az impériumváltás  kutatója szerint a háború egy gyors és dicsőséges dolognak indult, és még eltartott egy darabig, amíg a hátországban is érezni kezdte a lakosság a negatív hatásait. Eleinte ugyanis – ha lehet cinikusan foglamazni – pozitív hatásai voltak: a hadi megrendelések élénkítették a gazdaságot, sokan ettől jobban éltek, gyakrabban mentek színházba is. Csak a háború utolsó periódusában vált érezhetővé a válság, a drágulás, az élelmiszerhiány, az elégedetlenség, a háború elvesztésének a lehetősége pedig egyre gyakrabban fölmerült a hétköznapi beszélgetésekben, az újságcikkekben egyaránt. 

A hír, hogy 1918. december elsején az erdélyi románság Gyulafehérváron nemzetgyűlést tartott, amely kimondta Erdély egyesülését a Román Királysággal, csak több napi késéssel jelent meg a magyar nyelvű sajtóban, és az erdélyi magyarság nem is tudta pontosan, hogyan reagáljon rá. Először Marosvásárhelyen, majd Kolozsváron a magyarok ellen-nemzetgyűlést szervezetek, a kolozsvári gyűlésen Janovics stábja filmezett. Az egy perces néma filmen mai napig láthatjuk a város főterére vonuló tömeget, majd a szónokok arcát, akik az iparos egylet székházának erkélyéről szólnak a Szent Mihály-templom körüli teret megtöltő emberekhez. A szónokok között ott van Janovics Jenő is.

 

Mindhiába. Az ellengyűlés időpontjában Neculcea tábornok katonái már a város határában vannak. Hiába meneszt küldöttséget Apáthy István és a város polgármestere, Haller Gusztáv, hogy arra kérjék a tábornokot, halassza el karácsony utánra a bevonulást, december 24-án délben a katonák megjelennek a város főterén. Janovics ekkor indítja azt a naplóját, amely a következő egy év történéseit aprólékosan feljegyzi. Erről a december 24-ről ezt írja:

Az 1918. év karácsonyi ünnepének estéjén jöttek be a románok Kolozsvárra. Emlékezetes, fájdalmas, soha el nem felejthető Karácsony. Román nők a bevonult, hiányos öltözetű katonákkal horát lejtettek az igazságos Mátyás szobra előtt. A magyarok szíve pedig majd megszakadt a fájdalomtól, a Megváltó születésének örömünnepén. A szemekből omló könnyek tengerré dagadtak. Árvaságra jutott magyarok ezen a világnak ujjongást hirdető szent éjszakán nem hunyták le a szemüket. Virrasztottam én is a színház irodájában, ahová besikoltott a lövöldözés zaja, az eszeveszett kurjongatás furcsa, idegenszerű hangja. A fejem majd szétpattant az egymást kergető gondolatok forgatagától. Hajnalra elfogyott a töltény a puskákból, lehervadtak a dáridózók, a virrasztók lelkét pedig furcsa nyomasztó csend ülte meg. Hajnalra bennem is fogadalommá erősödött a gondolatok áradata, acéllá keményedett az akarat, hitté magasodott a kötelesség szava. (...) Felszegett fejjel, kitárt mellel fogom védeni a magyar színészek jogait ezen a földön. Reánk szakadnak majd a szenvedések órái, – viselem őket feljajdulás nélkül. Szívünkbe fúródnak a megalázás nyilai, tudom, hogy kegyetlenek és istentelenek lesznek, – meghajtom fejemet, de őrhelyemről el nem mozdulok. Ha üldöznek, szembefordulok velük, de meg nem futamodom. Ha odaátról hívnak javadalmasabb és előkelőbb helyre, – nem megyek. Belefúrom lábamat Erdély szikláiba, ha jön majd a zivataros orkán, engem el ne fújhasson. Ahová a magyar sors kegyelme állított, itt maradok fedetlen fővel, erős szívvel, bízó lélekkel.”

Harc a színházért

A román hatóságok erőfitogtatásként időnként bezáratták a színházat, de nagyobb botrányt nem akartak, úgyhogy egy-két hét szünet után megint engedélyezték az előadásokat. Cenzorok érkeztek, akik sok előadást betiltottak, időnként napokra bezáratták a színházat, sok előadást csak alaposan megcsonkítva engedtek játszani. Tilos volt azoknak a daraboknak az előadása, amely bármiféle utalást tartalmazott az erőszakos, zsarnok hatalomra vonatkozóan.

Janovics Jenő a színház megépülésétől kezdve az épületben lakott. A hatalomváltás után nemegyszer verte fel éjnek idején a csendőrség, és mondva csinált ürüggyel átkutatták a színházépületet. Amikor már saját szabadságát kezdte félteni, a színházigazgató 1919 márciusában bevonult a zöld fedelű házba, azaz Lechner Károly orvosprofesszor ideggyógyászati intézetébe. Egy hónapot töltött itt, azonban innen is bekísérték egyszer a rendőrségre. Kiutalása után meg három napra fogdába zárták mindenféle magyarázat nélkül. Amikor azonban május 14-én értesítették, hogy a szebeni kormányzótanács úgy döntött, a román adminisztráció átveszi  a színházat, akkor világossá vált számára, hogy a megfélelmlítés volt a célja a hatalomnak.

Janovics addig sem pihent: az eltelt hónapokban megszámlálhatatlan beadványt írt, és mindenféleképpen próbált érvelni, hogy színházát megtarthassa. A május 14-i átvétel után meg is ígérték neki, hogy maradhat. Két feltétellel: leteszi a hűségesküt, és megszervezi a román társulatot. „Természetesen mindkettőt visszautasította – mondja Salat-Zakariás Erzsébet –, ő a magyar társulat atyja volt, és a magyar társulat élén akart maradni. Most visszaolvasva a beadványait, rá kell jönnünk arra, hogy ő akkor nem tudta felfogni, hogy véget ért egy korszak, és valami teljesen más, teljesen új kezdődik. Ő reménykedett folyamatosan, holott nem volt miben.”

A magyar társulat az ezt követő hónapokban minden este úgy lépett színpadra, hogy talán ez lesz az utolsó előadás. Közben vége lett az évadnak, de rendületlenül játszottak tovább, nehogy a románok a nyári szünetet kihasználva, zavartalanul elfoglalják az épületet. A folyamatos működést Janovics Jenő magánvagyona tette lehetővé, a színház ebben a periódusban támogatást sem a magyar, sem a román államtól nem kapott.

Végül csak megérkezett a román hatóságok ultimátuma, hogy legkésőbb október 1-jén költözzön át a társulat a sétatéri épületbe. 1919. szeptember 30-án léptek fel utoljára a Hunyadi téri épületben, a Hamlet-et játszották, a nézőtér tömve volt. A közönség hatalmas ovációval ünnepelte a társulatot. Az említett naplójegyzetekben Janovics így eleveníti fel az estét:

Janovics Jenő„Következett a nagy monológ. És én elfelejtettem mindazt, amit tudós dramaturgiai professzoraimtól hallottam a színiakadémián, hogy ez a monológ önmagát marcangoló, magába mélyedő elmélkedés. Kiállottam a súgólyuk elé, a nézőtér felé harsogva a kérdést: „Lenni, vagy nem lenni – ez itt a kérdés!”Pillanatnyi megdöbbent némaság után fergetegként robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról éles női hang törte meg először a csöndet: – Élni akarunk!  S utána kétezer torok dübörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően:– Élni akarunk! Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmetes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől. Percekig tartott ez a viharzás, azután valahogy egymást csitították el az emberek.”

Az előadás után a színház alkalmazottai fegyelmezetten elhagyták az épületet. Viszont a közönség nem. A kirendelt katonaság megvárta az éjfélt, hogy életbe lépjen az ultimátum, ekkor viszont már tényleg erőszakot alkalmaztak azokkal szemben, akiket még az épületben találtak. Nemcsak az épületet vették el a magyar társulattól, hanem a teljes díszlet- és jelmeztárat is.

Janovics Jenő egy percig sem késlekedve, elkezdte újraszervezni az életet: október 4-től már meg is kezdődtek az előadások a sétatéri épületben. Fontos volt számára, hogy megmutatassa a román hatóságoknak, hogy a társulat tovább működik. Az elvett nemzeti színház épületében két hónap múlva 1919. december elsején tartották meg az első román nyelvű előadást.  Ligeti Ernő újságíró elment, és megnézte. Íme a beszámolója:

Részt vettem azon az előadáson is, amelyet az új román színházi társulat tartott meg a kisajátított Hunyadi-téri színházban. A magyar közönség e siralmas estén még a Hunyaditeret is messzire elkerülte. Nem is volt jelen más magyar ember tudtommal, mint én és Boros László kollégám, akik mégegyszer elfoglaltuk a Kolozsvári Hirlap helyeit, ahol egy időben Nadányi Emil, az ismert „Cimby“ írta fulmináns kritikáit. Vajjon miért jöttünk ide? Ujságírói kiváncsiságból, a kémkedésnek abból az izgalmából, amikor a hirszerzők az ellenség legelső vonaláig lopózkodnak? Egy kicsit önkínzásból is: teljék be a keserű pohár. Az új beton-címer már elkészült a színpad felett és a páholyok zsufolásig megteltek a hatalom új úraival és katrincás asszonyaival. A földszinti jegyeket ingyen vesztegették, diákok és a becsődített falu népei ültek a padsorokban. Akkor még egy szót sem tudtunk románul. Barsan direktor valami apotheozist mutatott be a tartományok egyesülését jelző hajadonok néprajzi élőképével, ezt láttuk. Tombolt, tüzeskedett,kendőit lengette a közönség, mi pedig kifordultunk, hogy nelásson meg senki és zokogtunk a sötétben, az épület árnyékba borult háta mögött, szorongattuk egymás kezét és rettenetes árváknak éreztük magunkat. Szüleim temetésén sem éreztemilyen roppant fájdalmat.” (Ligeti Ernő: Súly alatt a pálma)

Epilógus (ugyanaz a történet, ugyanaz a főszereplő, csak a statiszták változnak)

A második bécsi döntés nyomán visszatért Magyarországhoz Észak-Erdély, ennek következtében Kolozsváron, a Hunyadi-téri épületben 1941 ősze és 1944 ősze között megint a magyar társulat játszott. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy ezt a színházat kinek kellene vezetnie, de Janovics Jenő megint kapott egy pofont a történelemtől. Janovics 1895-ben vette fel a református vallást, feleségével ezt gyakorolták, mégis vonatkoztak rá a zsidótörvények, nem lehetett színházvezető.

Az ismét magyarrá lett színháznak Táray Ferenc színésztársa lett az igazgatója, az a Táray, aki Horatiot játszta az 1919-es Hamletben, és akinek épp Janovics mondta Hamletként az utolsó megengedett mondatot azon a színpadon: „Horatio, én meghalok, te élsz. Győzd meg felőlem és igaz ügyem felől a kétkedődket.”  Táray az 1941-es megnyitón, bár felemlegette a történetet, nem említette név szerint Janovics Jenőt, aki nem kapott meghívott az ünnepélyes eseményre. Inkognitóban lopózott be felesége, Poór Lili páholyába, és onnan nézte végig azt az estét, amely az ő ünnepélyes visszatérését és igazának győzelmét kellett volna, hogy jelentse.

A Hunyadi-téri Nemzeti Színház nézőtere

Ha már nem igazgathatta, hát megírta a Hunyadi-téri színház történetét is. Ki ismerhette volna nála jobban? Ez a műve sokáig kéziratban maradt, 2001-ben jelent csak meg, Kötő József színháztörténész szerkesztésében.

1944 tavaszán Kolozsvárt is megszállták a németek. Hozzáláttak a számukra megbízhatatlan elemek elfogásához. Ezek között szerepelt Janovics is. Egyik reggel lakásán megjelent egy német őrmester, és Theaterdirektor Eugen Janovitzot kereste. Janovics hidegvérrel közölte vele, hogy ilyen nevű és foglalkozású egyén itt nem lakik, ő Janovics Jenő színházi író. Az őrmester visszament utasításért parancsnokságára, Janovics pedig vette a kalapját és minden feltűnés nélkül kisétált az állomásra, s a déli gyorssal Budapestre utazott.

Itt az Edömér utca 8. szám alatt vészelte át a háború utolsó szakaszát. Budapest felszabadulása után a 73 éves Janovics gyalogszerrel indult el szeretett Kolozsvárja felé, ahová szerencsésen meg is érkezett. Ismét átvette a Magyar Színház vezetését, amely egyelőre a Hunyadi-téri épületben működött, és ígéretet is kapott a visszatért román hatalomtól, hogy ott is marad, de aztán ismét költözni kellett, mert az ígéretekből nem lett semmi.

1945 novembere volt, Janovics Jenő 73 évesen ugyanazt gondolta, amit feleannyi idősen: a folyamatos működéssel kell bizonyítani, erre alapozva lehet tárgyalni. A Bánk bán-t szánta nyitóelőadásnak, ő rendezte, és újra el akarta játszani Biberachot.Kabátban ült a fűtetlen színház nézőterén, az sem érdekelte, hogy közben tüdőgyulladást kapott, súlyos betegen is folytatta a rendezői munkát. A bemutatót már nem érte meg.

Jelképes volt a halála. 1945. november 16-án, Kolozsváron, a Hunyadi-térről való második (harmadik?) kiűzetése után. Amikor este újra akarta nyitni a sétatéri Magyar Színházat, összeesett. A kolozsvári magyar színjátszás százötvennegyedik évadát nélküle nyitották meg. Küldetésként élte az életét. Az utolsó lakása is jelképes, jó társaságban, színészek között van. A temető fő útján fekszik, a baloldalon. Egy sírban feleségével, Poór Lilivel. Egyik nagy előde, Székelyné Ungár Anna nyughelyébe temetve. Közelében E. Kovács Gyula – akivel még találkozott a Farkas utcában, és akinek szobrot állíttatott a Hunyadi-téri épületben. Közvetlenül mellette Szentgyörgyi István, akit igazgatott a Farkas utcában és a Hunyadi téren is. Csóka József. Akit igazgatott a Sétatéren. Kovács György. Aki utóda volt a Sétatéren. Színészek, három színháza szellemei között nyugszik. A hányszor elmegyek sírja előtt, mindig eszembe jut, hogy számára nem volt igazán kérdés a hamleti tépelődés. Ő pontosan tudta a választ: Lenni! Lenni! Lenni!

Janovics Jenő és Poór Lili sírja a Házsongárdi temetőben

A Kincsesládánk, Erdély sorozat mozgóképes változatának ezt az epizódját is az Erdélyi Magyar Televízió sugározta. 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X