A PulzArt valójában egy hangulat – szubjektív utó- és előhangok az első fesztiválnap után


-A A+

A csütörtökön kezdődött sepsiszentgyörgyi PulzArt fesztivál első napján engem elsősorban az érdekelt: hány rendezvény nyomán lehet fülön csípni a fesztiváli fílinget. Két különböző eseményen vettem részt – Benedek Levente képzőművész kollázs tárlatának megnyitóján és a brit Ishmael Ensemble koncertjén –, valamint egy beszélgetésen a Play! MOBILE nemzetközi közösségi színházi projekt alkotóival. A későig kinyúló nap végén úgy döntöttem: a PulzArt valójában egy hangulat, amelyet magának rak össze a fesztiválozó, akár egy kollázst. És ez a jelleg tapasztalatom szerint, a többműfajúság miatt erőteljesebb, mint más fesztiválokon.

A hetedik PulzArt fesztivál nyitó gondolatait megfogalmazó Kiss Bence sepsiszentgyörgyi rádiós újságíróval kicsit vitatkoztam is magamban, amikor azt mondta, hogy a PulzArt rétegfesztivál rétegeseményekkel, amelyen alapvetően a „közönségréteg vastagítása” a cél. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy valahányszor elmondjuk vagy leírjuk azt, hogy „réteg” (ebbe a hibába én is beleestem egy korábbi interjúm alkalmával), annyiszor kerülhetünk egyre messzebbre az áhított „rétegvastagítástól”. Mindez azért van, mert a szélesebb közönség ebből azt érti, hogy itt tulajdonképpen exkluzivista művészeti események sorakoznak egy szűk, exkluzivista csoport számára, amely nem „engedi be” a „hozzá nem értőket”. Holott itt éppen ennek az ellenkezője igaz: sem a PulzArton felsorakozó művészeknek, sem az általuk létrehozott műalkotásoknak nincsenek olyan elvárásaik, hogy a befogadó az olvasóteremből érkezzen, a többkötetes művészettörténet, színház-, zene- vagy irodalomtörténet mellől. Éppen emiatt és elsősorban személyre szabott hangulat a PulzArt, ez a jó és megőrizendő benne.

Műalkotás a világ?

Ha csak Benedek Levente Temesváron élő képzőművész tárlatát végigjárjuk – és közben hallgatjuk a Kónya-Ütő Bence által találóan hozzákomponált térhangzásokat – éppen ez a széleskörű fogyaszthatóság erősödik meg bennünk.

A kollázs technikákkal 15 éve kísérletező művész kiállított munkáinak mindenikéből más-más hangulat árad, a kompozíciók pedig természetszerűen irányítják a befogadó tekintetét, hogy őket közelről vagy távolról kell megfigyelni (esetleg ugyanazt a munkát különböző közelségekből is), ennek alapján kerekednek ki, ugranak ki a beléjük komponált jelzések, tartalmak. Szinte játszanak is ilyen szempontból az optikánkkal: kidomborodik egy pokoli és túlhevített, rutinos és beszürkült, vagy éppen túlpörgően színes, netán hangulatosan barokkos világ.

„A világnak műalkotássá kell alakulnia ahhoz, hogy felfigyeljünk a részletekre?” – szögezte a kérdést a fesztiválnyitó tárlat látogatóinak Ungvári-Zrínyi Kata művészettörténész bemutatószövegében, és ez a kérdés nagyon megragadt bennem. Önkéntelenül meg is válaszoltam: igen, műalkotássá kell alakulnia, azonban ez, ebben a formában talán azért is fogalmazódhat meg Benedek Levente munkái kapcsán, mert ezek átértelmezik a kollázs modernista technikáját, és nem elemeikre bontják, hanem elemenként összerakják a világot. Itt már szabadon figyelhetjük meg az összképet alkotó részleteket, nem pedig a részletek uralják és forgácsolják szét az összhangként nem értelmezhető egészet. Legalábbis ez jött le az én saját tárlatértelmezésemben.

Utazás metropoliszban, saját világban

Bevallom, kissé óvakodtam attól, amit a brit Ishmael Ensemble koncertjén hallhatok az említett tárlatnyitó után, a Tamási Áron Színház nagytermében. Ez alkalomból meg rá kellett ébrednem arra, amire az eddigiekben még nem (köszi, PulzArt!): a szemem nem óvom annyira az esetleg nem kívánatos látványtól, mint amennyire fülem az alkalmasint ehhez hasonlatos hangzásoktól. Nem tudom, hogy ez miért is van? Talán amiatt, hogy az előbbi egy elfordított tekintettel könnyebben megszűntethető, azonban bedugaszolt füllel mégsem ülhetek végig egy teljes koncertet a tele nézőtér kellős közepén lévő ülőhelyemen. Nyilván, ki lehet jönni, de…

Így merészkedtem be az Ishmael Ensemble koncertjére, amely olyannak bizonyult számomra, akár egy posztmodern pszichoanalízis (Freud csak azért nem az együttesről nevezte el a módszerét, mert nem ismerhette a formációt). A jazzes-elktronikus „versenyművekhez” képeket társítottam: láttam magam egy filmesszében, amint egy metropolisz éjszakai fényekben utazom, felülök előbb egy távolsági buszra, leszállok róla és átülök egy szinte üres villamosra, utána meg lebaktatok a föld gyomrába és metróra ülök.

Ez az utazásélmény azért jöhetett be ilyen flottul (koncert után beszélgettünk, és másoknak is bejött), mert az Ishmael Ensemble zeneszámai filmzeneszerűek, könnyen el lehet képzelni, ahogy szabályos (szabálytalan?) filmesszévé fonódnak össze. A koncert második felében, folytatásként valahonnan a mélyrétegeimből jöttek elő különböző hangulatok (ez a „friss” zene hozta őket a felszínre): láttam ebben a muzsikában formába öntve a saját univerzumomat, amelyben minden hangzás egyszerre van jelen, néha pedig egyik-másik hang felerősödik…

Közösségi színház Őrkőn

Az Ishmael Ensemble pszichoanalitikus koncertje előtt ismerkedtem meg a Play! MOBILE projekt nemzetközi csapatával, akik a PulzArt második napján „vezényelik le” a második közösségi színházi előadásukat a kezdeményezés három romániai helyszínének egyikén, a sepsiszentgyörgyi Őrkő romatelepen (Csernátonban volt az előző, Baróton lesz a következő).

A projekt partnere a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Egyesület, a Pro Progressione (Magyarország), Kulturanova (Szerbia) a “di mini teatro” (Franciaország), együttműködő partnerük pedig az ugyancsak magyarországi Meet Lab.  Az említett partnereket képviselő művészek színpaddá és kiállítótérré változtatják a kiszemelt települések egy-egy helyszínét az előadások helyi résztvevőinek, „színészeinek” hozzájárulásával.

Erről kérdeztem koncert után, az őrkői produkcióhoz elöljáróban az alkotókat, elsőként Tóth Bálintot, a Meet Lab alapítóját faggattam a munkafolyamatról. „A felhasznált módszert Boris, a francia kollégánk találta ki, öt nap alatt pedig úgy folyik a közös munka, hogy néhány egyszerű, színházi ismerkedős játék után először a történet főszereplőit alkotjuk meg közösen. Mégpedig úgy, hogy asszociációs játékokat használunk fel: Boris rajzol valamit, erre a résztvevők javasolnak egy olyasmit, amit el kell játszani, aztán mindenki elmondja, hogy milyen szereplőket látott az eljátszott helyzetben. A lényeg az, hogy egy komplex folyamat eredményeképpen kialakulnak a karakterek az alapján, hogy mi jár a résztvevők fejében: nekik állít tükröt és mond el rengeteg dolgot róluk azáltal, hogy milyen szereplőket alkotnak meg” – részletezte Bálint, aki azt is elárulta: a jelenlévők szavazással döntik el, ki legyen a főszereplő, hogyan alakuljon tovább a történet. Az őrkői színészcsapat legkisebb tagja 5 éves körüli, a zöme pedig 10-16 éves gyermekekből áll, akik egy olyan történetet találtak ki, amelyben két fiatal egymásba szeret, de a lányt tiltja az apja a fiútól, és „elzárja” tőle… Ebből következik számtalan érdekes drámai fordulat. „Az alapvető célunk itt az volt, hogy a szereplők csöppnyi önbizalmat nyerjenek, merjenek színre lépni és elmondani egy összefüggő szövegecskét” – mondta Tóth Bálint.

A nemzetközi csapat egyik francia alkotója, Boris Dymny nem először foglalkozik közösségi színházzal romatelepen. Európában több helyen is – Franciaországban, Macedóniában és Magyarországon – részt vett hasonló művészeti kezdeményezésekben. „Franciaországba a romák sokkal korábbi bevándorlók, mint az én, Lengyelországból érkezett őseim. De igazából én Magyarországon, Szakácsiban jöttem rá arra, hogy az a roma kultúra, amit a franciaországi romáknál megismertem szinte nem is létezik a magyarországi romáknál. Ezt egyszerűen meg lehet magyarázni a roma holokauszttal, amely nemcsak embereket, hanem a kultúrát is kiölte. Jelenleg rengeteg olyan roma közösség van Európában, amely nem is tudja, hogy a tizenhat roma klán melyikéhez tartozik. Magyarországon még a romani nyelvet sem beszélik, ami hozzájárult ahhoz is, hogy a kultúrájuk egy jelentős részét is elveszítsék” – magyarázta Boris, aki szerint a színház fontos önbizalom megerősítő hatással lehet ezekben a közösségekben. „Őrkőn is azt próbáltam a munkánk során jelezni az ott élő romáknak, hogy a kultúrájuk érdekes és értékes, ne gondolják azt, hogy hagyományaink tulajdonképpen rossz szokások, amelyeket el kell felejteniük ahhoz, hogy beilleszkedjenek” – mondta elöljáróban a ma 16.00 órakor, az Őrkőn, a PulzArt fesztivál részeként látható előadásról Boris Dymny.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X