Egy zseni délutánja – Lupescu Katával, a tizenéves regényíróval beszélgettünk


-A A+

Lupescu Kata néhány évvel ezelőtt tűnt fel, és mindenki koraérett zseniként tapsolta meg. Egy olyan gyermek, aki tizenéves kora legelején olyan fantasy-világot vetett papírra, amely bármely profi írónak a becsületére válna. Megszületett a Kalózlány, és egy "őrült" ember (Nagy Péternek hívják) azt mondta, hogy nem érdekli, hogy  gyakorlatilag gyermeknek számít a szerző, kiadja a... köteteket. Mert ez nem egy sima pár száz oldalas könyv, ez egy igazi Saga, ahogy a műfajhatározóban olvashatjuk. Három  megjelent köteten túl, és kettővel a megjelenés előtt beszélgettünk Lupescu Katával, a szerzővel, akit nemcsak tinédzserek, hanem felnőttek is szívesen olvasnak. Mert van egy olyan képessége, ami alapvető a szakmában: világokat tud teremteni. Két vakációs program közötti délutánon folytatott beszélgetés következik, de szándékosan hagytuk a kicsit háttérben a Kalózlányt, mármint a regényt, és érdeklődtünk inkább a szerző iránt, aki még csak 16 éves, de a kor szerinte mit se számít. (És igaza van, kiderül nemsokára.)

Hogy telik a nyarad? Láttam, hogy történelmi  helyeken barangoltál, középkori várakat láttál, a Duna folyását követve utazgattál.

Igen, egy családi nyaralás volt, nekem nagyon tetszett, amit láttam. Egyébként a vakációm éppen olyan, mint egy átlagos diáknak a nyara. Nem föltétlenül túl sok tanulással telik. Holnap indulok ismét a szüleimmel Németországba, de voltam fesztiválokon, a Vibe-on is megfordultam, aztán a Kolozsvári Magyar Napokat itthon töltjük, mert az is jó buli.

A Dunán | Fotó: Lupescu Kata Facebook oldala

Ez az "átlagos"kifejezés egyet jelent számodra az unalmassal? Mennyire izgalmasak számodra a hétköznapok? Akár ezek a vakációs utazások? Hiszen te képzeletben akkora idő- és térbeli távokat tettél meg A Kalózlányban, amit nem überelhetnek a mindennapi tapasztalatok.

A képzelet és a valóság között szerintem különbségek vannak, és a képzelet meg a fantasy épp azért működik, mert egyáltalán nem valóságos, szóval a kettőt nem igazán lehet összehasonlítani, mert nincsenek egy súlycsoportban. Persze, hogy színesebb világ, de az is a lényege, hogy teljesen más legyen, nem szoktam hozzá hasonlítani a valóságot. Egyébként nem panaszkodhatom a hétköznapjaimra, mivel az írással, a folyamatos gondolkodással azon, hogy milyen legyen a következő írásom, számomra izgalmasan telnek a hétfők, keddek, és a csütörtökök is. És nagyon fontos, hogy ne tévesszük össze a valóságot a fantasyval. Én legalábbis nem szeretném. Az ilyen típusú regények legfontosabb tulajdonsága, hogy elrepítenek egy másik világba, éppen emiatt kedveli őket az az olvasóréteg, amely követi ezeket a történeteket. És ez az a minimum, amit én is elvárok egy regénytől, hogy egy kicsit felemeljen, elvonatkoztasson, más közeget teremtsen, mint amilyenek a mindennapok. Persze, ezt nem szó szerint értem, mert lehet valós a környezet, meg a szereplők is lehetnek teljesen valóságosak, de ez az esetek elenyésző részére érvényes. Ha példát kellene mondanom akkor az életrajzi,  a történelmi regényeket említeném, amelyek valóban kötődnek megtörtént eseményekhez, azonban ezek esetében sem kell elfelejteni, hogy a valóság mellett jócskán van bennük fikció is. Szóval, hogy mi is a valóság, erről hosszan beszélgethetnénk. Számomra többféle valóság van.

Egyike ezeknek az írás. Azt mondtad, hogy neked létszükséglet az, hogy mindennap leülj a fehér papírlap elé (bár ez ma már virtuális, természetesen). Ma is ugyanígy gondolod, azaz mindennap írsz?

Pesze, ezen a nyáron írtam már egy kétszázezer szavas szöveget, amelyet két hónap alatt fejeztem be (itt elájultam, és csak miután magamhoz tértem folytattuk a beszélgetést). A mindennapos írás azonban kicsit másként néz ki. Bele kell vonnom a szöveggondozást is, mivel akkora mennyiségű szövegem gyűlt fel, amelyet rendeznem  kell, hogy most ez került előtérbe: szerkesztem, újraolvasom őket, foglalkozom velük.

Persze, ez a része a szövegteremtésnek sokkal fáradságosabb, kevésbé kínál annyi élményt, mint maga az írás, de ahhoz, hogy késznek érezzem őket, és ki tudjam adni a kezemből, végig kell csinálnom a munka mindegyik részét. Nálam a következőképpen oszlik meg a szöveg elkészülése: hatvan százalék az írás, harminc a szerkesztés, és tíz százalék a szerkesztés utáni újraolvasáskor megejtett módosítások. Mikor ezeken a lépéseken túl vagyok, akkor mondhatom, hogy készen állok arra, hogy kiadjam a kezemből a történetet. Persze, az elszakadás az mindig kicsit fájdalmas, de kétségkívül szükséges velejárója ennek a történetnek, ha szeretném, hogy megjelenjenek a köteteim.

Elárulnád, hogy miről szólnak az új szövegeid? Tudom, hogy eldöntötted, hogy amíg a Kalózlány fut, addig nem jelentetsz meg másik szöveget, éppen amiatt, hogy ne „üsse” a kettő egymást. De azt elmondtad, hogy  az azóta megszületett történeteid nagyon különböznek a Kalózlánytól.

Igen, mert nekem valamiféle mániám, hogy ne írjak két egyforma dolgot. Szóval, ha a Kalózlányt egy regénynek veszük (több kötetes regényfolyamról van szó, eddig megjelent három, és még kettőre várnak az olvasók – szerk. megj.), akkor van összesen öt könyvem, amelyek között van egy szürreális, inkább thrillernek mondható, van egy egy valós környezetben lejátszodó történet, science-fiction beütésekkel, ezen kívül írtam egy nagyon sajátos önéletrajzot, ami az alkotói életemet meséli el egy nagyon nonkomformista perspektívából, és a negyedik könyvem az igazából négy hosszú elbeszélést tartalmaz, amelyek teljesen különbözőek egymástól, stílusban, hangnemben, elbeszélő szempontjából, de végül egy kerek történetté áll össze minden. Egyelőre nincs egységes stílusom, most az izgat, hogy minden munkám más és más stílusban íródjék, nekem ez jelenti a kihívást. Semilyen szempontból nem összehasonlítható regényeket próbáltam írni, mindegyiknek más a műfaja, más a stílusa, az elbeszélői módja, az egyetlen közös bennük éppen a különbözőségük. És nem szeretek róluk beszélni, mert az emberek egyáltalán nem ismerik őket, nem olyan, mint a Kalózlány sorozat, amit azért már sokan számon tartanak, meg várják a következő részeket. Az újabb szövegek kifutási ideje körülbelül 3–4 év lesz, mert nem szeretném, ha az olvasók egy másik önmagammal szembesülnének, mielőtt a Kalózlány történetének a végéhez érünk.

Egy óriási méretű munkáról beszélünk, van-e neked elképzelésed arról, hogy mi lesz ezekkel a szövegekkel a továbbiakban? Hogyan képzeled el a jövőt? Szeretnél-e egy mentort, aki értőn szólna hozzá a munkádhoz?

Szerintem az írás magányos műfaj, ennél magányosabbat elképzelni sem tudok. 

Lupescu Kata az első kötet megjelenésének idején | Forrás: Lupescu Kata Facebook oldalaEgy szöveget az tud a leginkább tönkretenni, ha a frissen megírt, még meleg anyagba egy másik ember beleszól, mert ez nagyon meglátszik rajta, és nagyon ketté tudja törni. Szerintem egy írónak a saját szövegei jelentik a legjobb fogodzót: minél többet ír, és minél többet dolgozik, annál jobb lesz. A mostani szövegeimet például már alig tudom összehasonlítani a Kalózlánnyal. Mert eltelt köztük néhány könyv, néhány év. Az író úgy tud fejlődni, hogy sokat ír, és annál többet olvas. Én most nem tudnám elfogadni, hogy valaki leüljön, és osztogassa nekem azokat a tanácsokat, amelyekre magamtól is ráérzek. Még akkor sem fogadnám el, ha egy olyan íróról lenne szó, akit nagyon nagyon tisztelek, vagy szeretem az írásait. Mert egy idegen kéz beavatkozása érzékelhető, ha akarjuk, ha nem. És én nem akarom, hogy négy kezes munkák legyenek a regényeim.

Egyébként milyen a kapcsolatod most ezzel az első regényfolyamoddal? Kiadták három kötetét, startvonalnál a két utolsó, te meg közben teljesen más dolgokról írsz, más témák foglalkoztatnak. Még mindig ragaszkodsz ehhez a munkádhoz?

Persze, ez volt az első. Bármilyen élményben az első dolog nagyon fontos, maradandó emléket jelent, egy olyan pontot, amelyre újra és újra vissza kell térni, ha át akarjuk érezni azt a kezdeti borzongást. Lehet, sőt biztos, hogy most már írtam jobb dolgokat a Kalózlánynál, ettől függetlenül mindig velem marad, mert ez volt az a regény, amibe "mindent" beleadtam. És a szívem csücske mindig vele marad, annak ellenére, hogy a Kalózlány hajója már régen kifutott a kikötőből.

Mennyire van hozzádtapadva ez a márka? Ha bemutatkozol Lupescu Kataként, akkor tudják, hogy te vagy a „Kalózlány"?

Általában igen. És megkérdezik, hogy  hogyan került kiadásra a kötet, meg sok más ilyen sablonos kérdésre kell válaszolnom. Persze, korosztálytól is függnek a hozzászólók megjegyzései. Lehet, hogy csak én nem tudom elég nyitottan kezelni ezeket az ismétlődő kérdéseket. A fiatal korosztály elsősorban reám kíváncsi: hogy hogyan  tudtam ezt megírni, hogy van-e más hobbim is, hogy melyek a kedvenc szórakozásaim. Szóval, ilyen aranyos érdeklődésekre kell válaszolnom. Akik az én korosztályomba tartoznak, és kb. vágják, hogy milyen ember vagyok, azok elsősorban a lelki vetületeire kérdeznek rá, hogy mennyire érintett meg engem a kiadás–történet, hogy mennyire változott meg ettől az életem, mennyire változott meg az alkotói habitusom. Szóval ilyeneket kérdeznek, és akkor nekem is el kell gondolkonom ezeken a dolgokon, ami végül is jó, mert hitelesen szeretnék válaszolni a legsablonosabb kérdésre is. Persze nem könnyű, mert minden válasszal egy kicsit önmagát adja az ember.

És az nem zavar téged, hogy jóval érettebb vagy a korosztályodnál? (Ok, ez egy stupid 40 plusszos kérdés. De a válasz sokkal többet ad, ezért itt a helye. Egyébként – és itt spoilerezek – a legjobb gondolata az interjúnak most következik. És igen, tizenévesektől is lehet tanulni. )

Nem hiszek ebben az "érettség" dologban. Nem tudom azt mondani, hogy ez egy olyan tulajdonság, ami minden problémát meg tud oldani az életben. Sokan leragadnak ennél, de szerintem, az érettséget nem érdemes mérni. Én nem láttam embert, akin az érettsége sokat segített volna. Lehet, hogy én érettebb vagyok, de ezt egyáltalán nem gondolom előnyömnek. Sőt! Ismerek olyan embereket, akik sokkal jobban érzik magukat a bőrükben, mert nem annyira érettek, ergo másként veszik az akadályokat. Nem mondom azt, hogy helyet cserélnék velük, de vannak olyan pillanatok, amikor az „éretlenséget” irigylem tőlük. Minden tulajdonságnak vannak jó és rossz oldalai, soha nem tudhatjuk, hogy egyik-másik jellemvonásunk áldás vagy átok. Én például nem gondolom magam felsőbbrendűnek azért, mert regényeket írok. Vannak olyan emberek, akiket azért tisztelek, mert jószívűbbek az átlagnál,  másokat azért, mert bátrabbak, merészebbek, és olyanok is vannak, akiknek az érzelmi érettsége fontos számomra. A színe és visszája minden jellemvonásnak megvan, és már elég sok karaktert megformáltam ahhoz, hogy lássam is azt, hogy egyik-másik tulajdonság hova vezet.

Az érettségről jut eszembe, hogy a pályaválasztáson is gondolkodsz, valószínűleg. Benne van-e a pakliban az irodalom valamilyen formában?

Nincs. Abszolút nincs. Ha ezt tenném, megfosztanám magam az írás varázsától. A korrektor, a szerkesztő, a fordító annak ellenére, hogy folyamatosan olvas, éppen az olvasás élményétől fosztja meg magát. Mindig a mondatszerkesztést, a vesszőket  figyeli, és nem hiszem, hogy át tudja adni magát a „flow”-nak, az olvasás élményének.  Már én is rajtakapom magamat olvasás közben, hogy talán a szórendet megváltoztatnám egyik vagy másik szerkezetben. És nem szeretném, ha állandósulna számomra ez a kritikus olvasás. Nekem létfontosságú  az élmény-érzet, ezért nem szeretném, ha ez  elszakamaiasodna. Szóval semmiképpen nem felvételizek a bölcsészkarra. Aztán, ha író lesz belőlem? Megesik az életben. Ha világhírű író lesz belőlem? Az is megesik az életben. Persze, ez nem szerepel az életcéljaim között, számomra az írás életfilozófia, nem hivatás. (Még egy lecke, köszönöm.)

Lupescu Kata a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten a Kalózlány harmadik kötetének bemutató beszélgetésén | Forrás: Kolozsvári  Ünnepi Könyvhét oldala

És akkor mégis mi volna az, ami feltölt, amit mindennapi  munkaként végeznél?

Kriminálpszichológiával szeretnék foglalkozni.

(Csend. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Hát, nem igazán sikerül.)

Teljesen szó nélkül hagytál...

Miért? Ez egy abszolút logikus döntés amúgy.

Kíváncsi vagyok rá. Mármint a logikájára.

Nem véletlenül választottam ezt. Ennek van egy jogi meg egy orvosi háttere is. Az „üljünk le és beszélgessünk szomorú emberekkel”, nem érdekel. Én a mozgatórugóit szeretném megérteni azoknak az egyéneknek, akik elhatározzák, hogy fegyvert fognak. És vannak lehetőségek ilyen irányú tanulmányokra. Meg szeretném érteni, hogy egyes emberek miért képesek gyilkolni, és mások nem. Meg azáltal, hogy megértem, és megelőzhetővé tehetem ezeket az eseteket, valami kézzelfogható jót cselekszem. Ezt kevés szakmáról lehet elmondani. (Én még mindig dadogok. A közös jó érdeke foglalkoztat egy 16 éves lányt. Jó, hogy közben regényt is írt. De akkor is? Kata folytatja eszmefuttatását, tudatosan.) Érdekelnek az emberek, érdekel a jog, érdekle az orvostudomány, tehát olyan szakmát kellett keresnem, ahol ezek találkoznak. Vannak lehetőségek, természetesen nem itthon, hanem külföldön, de erre van két évem felkészülni, tanulni. Nyelveket, biológiát, és mindent, ami szükséges.

Apropó, hogy állsz a sulival? Három köteted jelent már meg, nem lehet egyszerű  neked beülni az iskolapadba, és úgy viselkedni, mint minden „normális” osztálytárs.

Voltak nehéz periódusok. De nemrég iskolát váltottam, és azóta könnyebbnek érzem az életem. Az előző sulinak nyomasztóbbnak éreztem a légkörét, persze ez is relatív, hisz a Kalózlányt ott írtam meg, de itt, az új helyen kicsit lazábbnak érzek mindent. Most már annyira nem nyomasztanak az iskolai keretek, és az sem zavar, hogy vissza kell mennem szeptemberben. Ráadásul, tudom, hogy dolgom van, és valamire készülök, ettől pedig sokkal könnyebbenek, elfogadhatóbbnak tűni az, ami következik.

Ez a tudatosság sose kapcsol ki nálad? Van olyan, hogy nem gondolsz a következő feladatra, legyen az írás, közszereplés, egyetemre készülés?

Nincs. Azaz van, amikor alszom. De én jól érzem magam így, ez a lételemem.

(A kalózlány mosolyog.)

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X